Sárkányverseny- a műveitek

Nos, eljött a március hatodika, sárkányos és vikingek, szóval megérkeztek a művek is. Úristen, mindjárt érettségi, meg fogok halni emberek!
Bocs, hogy később rakom csak ki, de egy kicsit nagyon lekötött a suli, illetve ma voltam iskolalátogatáson, szóval most is alig élek.


Szóval igen, két rajz és két novella született, és én ugyan hármat írtam, de nem baj, most így is elindul a szavazás róluk. De ettől függetlenül ezt elég kevésnek találtam sajnos :(

Nos, mindenki egy rajzra és egy novellára szavazhat alul kommentben, jövő hétfőn (március 14.-e) pedig eldől, hogy ki nyert az adott kategóriákban. (Az alkotók biztos örülnének, ha egy-két szóban azt is elmondanátok, miért azt a rajzot/novellát választottátok :) )

RAJZPÁLYÁZAT

Dancing Snowflake alkotása :

Evannaly Wolfwing alkotása:

NOVELLAPÁLYÁZAT

Halász Astrid novellája:

Lázálom

Az egyik pillanatban még  fény, a másikban már sötétség. De most komolyan. A fajtársammal repkedtem, amikor meghallottam egy suhanó hangot. Odafordultam, és akkor egy baromi nagy kő fejbe vágott. A másik éjfúria segíteni próbált, én meg néhányat pislogtam, aztán ott ébredtem. Sötét volt, semmit nem láttam, de hallottam egy hangot.

-Kérlek Pajti… Nyisd ki a szemed! Fogatlan ébredj…- „Hablaty? Igen, ez biztos ő! De miért nem látom? És ő miért sír? Várjunk… csak nem engem sirat? De hisz jól vagyok! Asszem.” ilyesmi gondolatok voltak a fejemben. Szó szerint semmit nem értettem. 

-Fogatlan? Te mit keresel itt?- zengett a közelben.

-Mit keresek hol?- kérdeztem vissza. –És te egyáltalán ki vagy? És hol van Hablaty?

-Pillanat… Így már látsz engem?- és igen, ekkor egy piros pont elkezdett fényleni a távolban. Úgy nézett ki,mint egy sárkány. Legalább is ki tudtam venni a szárnyait, a farkát, viszont csak az egyik szemét láttam, meg egy fekete foltot a másik helyén.

-Mi van a szemeddel?- néztem rá kicsit ferdén.- Úgy nézel ki, mint egy kalóz.

-Én  mondtam bármit a félfarkadra?- vágott vissza. Úgy beszélt, mintha haverok lettünk volna. Pedig a maradék faroklapátomra esküszöm, hogy soha életben nem láttam még ezt a fúriát.

-Ismernelek kéne?- kezdtem el hátrálni. Ne mondjátok, hogyha egy világító, félszemű sárkány ráérősen közeledik hozzátok, nem ijedtetek volna meg a helyemben!

-Kiskorunkban egy helyen éltünk és legjobb haverok voltunk, de nem, nem kéne.

-H-hogy hívnak?- és reméltem, hogy a választól majd valami eszembe jut. Az eléggé fura, ha ilyen dolgokat elfelejtek.

-Vérszem. Dereng?- nézett rám reménykedve, de látszhatott rajtam, hogy nem, úgyhogy csak sóhajtott.- Akkor mondd a kérdéseidet, de előbb hagy legyen nekem is egy. Mennyit és mekkorákat zuhantál mostanában?

-Kettőt. Az elsőt egy-két éve, amikor a bajtársam, Hablaty lelőtt. Óriásit zúgtam, vagy fél napig alig bírtam kinyitni a szemem vagy akár megmozdítani a farkamat. És akkor szakadt le az egyik.- mutattam fel a műfarkat.- A másikat az előbb, mivel valaki volt olyan kedves, hogy eltalált egy kisebb heggyel!- nyavalyogtam.-Hát beléd meg mi ütött?- néztem Vérszemre, aki odaugrabugrált mellém ,olyanokat kiáltozva, hogy „Tudtam! Tudtam!”- Mit tudtál?

-Azt hogy nem felejtene el a legjobb barátom csak úgy! Ha jók a megérzéseim, és általában jók, te valamikor agyrázkódást kaptál!

-Hékás, fajtárs! Én…- fejeztem volna be a mondatott, de ő hirtelen összehúzta a szemét, és rámmorgott:

-Nem vagyok a fajtársad, ezt most szögezzük le!- aztán kicsit megenyhülve folytatta.- Nem vagyok éjfúria.

-Akkor mi vagy?

-Rémfúria.

-Biztos. Akkor most kérdezhetek, amit akarok?

-Persze. Én pedig amire tudok, válaszolok.- mondta, és leült. Ja, és már nem világított, így még jobban hasonlított egy felemásszemű éjfúriára. Hát de úgy látszik, nem az.

-Akkor, első kérdésem. Hol vagyunk?

-A tudatalattidban.-mondta ki ijesztő nyugodtsággal ezt a igen bizarr dolgot.

-Ööö oké. És Hablaty?

-Hallgatózz egy kicsit!- mondta, és én ezt tettem. Hallottam a gazdám hangját, még ha halkan is. Nagyon indulatos volt.

„Te! Lelőtted, bántottad a legjobb barátomat! Esküszöm élve megetetlek a keselyűkkel! Darabokra szedlek! „ ordított valahol messze, én pedig ijedten néztem Vérszemre.

-Dagurnak akar menni, ugye? Miattam?- mire ő bólintott, én pedig lehunytam a szemem.-Hablaty… én nem vagyok ott, erre azonnal megöleti magát.- ingattam a fejem, közben elvigyorodtam.

-Nem értettem mi köt ehhez a fiúhoz, de ha érted harcol az Ádázok vezérével, akkor vagy nagyon szeret, vagy egyszerűen vakmerő.-filózott, én pedig elnevettem magam.

-Mindkettő. Mindenesetre, az oké, hogy hallom Hablatyot, de mi történt?

-Hosszú sztori.

-Ugyan. Van egy olyan érzésem, hogy időm bőven van.

-Azért vagyok a tudalattidban, mert van egy olyan tulajdonságom, hogy ha egy fúria a halál szélére ér, bele tudok mászni a fejébe, és rá tudom venni, hogy küzdjön, még akkor is, ha semmi okot nem lát rá. De úgy látom, neked igenis van okod harcolni.- elmélkedett, miközben piros szemével az arcomat fürkészte.

-És mi tényleg együtt nőttünk fel?

-Igen. A szüleim és a tiéid nagyon jó barátok voltak, mi pedig együtt tanultunk meg repülni, halat fogni, plazmát lőni.

-Elmeséled?- néztem rá könyörgő szemekkel, de ő kicsit zavartan nézett vissza.

-Nem akarsz Hablattyal lenni?

-De! És mi fogunk még találkozni?

-Először kelj fel ha tudsz!- legyintett.- Koncentrálj erősen valakire, aki miatt érdemes élned!- én pedig azt tettem, amit mondott. Gondoltam Hablatyra, aki mindig azt tette, ami nekem jó, a legnagyobb bajban is vigyázott rám. Aki megmutatta, hogy a vikingek jók. De egyszer csak szörnyen megfájdult a fejem, és ráestem a meglepődött Vérszemre.

-Fogatlan! Jól vagy?

-Persze…csak nagyon gyengének érzem magam. Mi történt?

-Úgylátszik, még nem vagy elég erős ahhoz, hogy viszatérj.

-És mikor leszek elég erős?- néztem rá félve. Eléggé kétségbe estem a hírre, hogy örökre a saját fejemben ragadok.

-Hát, attól függ.- vakargatta a fejét a rémfúria.- Ha el tudod egy kicsit terelni a figyelmedet a fájdalomról, akkor nemsokára. Viszont ha nem, sőt, ha úgy érzed, már nincs értelme küzdened, akkor soha.

-Milyenfájdalomró…Áu!- hasított újra valami a fejembe. Úgy éreztem magam, mint akinek mindjárt széthasad a koponyája.- Na, szép lesz erről megfeledkezni. Van ötleted?

-Hát, elmesélhetném a kiskorunkat.- mosolyodott el, mire én izgatottan elkezdtem ugrabugrálni.

-Léégysziii!

-Oké.- mondta, és szó szerint mindent elmesélt. Hogy amikor megszületett, a kíváncsi arcom volt az első amit meglátott, hogy én mindig megvigasztaltam, amikor mások kigúnyolták a szeme miatt, és hasonlók. Hogy milyen volt az első repülésünk (vagyis inkább repüléspróbálkozásunk), és hogyan zajlottak a kis kalandok, amiket együtt átéltünk. Már nem is tudom mennyi idő telt el, de Vérszem csak mesélt és mesélt, én pedig hallgattam. Ám egyszer csak különös érzés lett úrrá rajtam. Frissnek, erősnek éreztem magam, és ez kívülről is meglátszhatott, mivel a társam felkiáltott:

-Na végre! Már azt hittem a végtelenségig dumálnom kell!

-Mivan!?- néztem rá megrökönyödve. – A végtelenségig? Miér’ mi történt?

-Valaki nekiesett a meggyógyításodnak!

-Ki?- aztán átgondoltam, hogy ki gyógyíthat Hibbanton (mert gondoltam ott vagyok).- Gothi…

-Az ki?

-Egy öregasszony Hibbant-szigeten. A hegy tetején él a sárkányaival, néma, és minden bajra tud gyógyírt.- aztán jutott valami az eszembe.- Várjunk csak…meggyógyulok! Megyek vissza Hablatyhoz!- és elkezdtem koncentrálni, de a fejhasító fájdalmon kívül semmire nem jutottam.- Miért nem sikerül?

-Azért, buta éjfúria, mert még nem vagy eléggé erős!- forgatta Vérszem a szemét.- Kell pár óra, mire a hatás kiteljesedik!

-És addig mit csinálok?- nyöszörögtem.

-Ha alapból így állsz hozzá, itt hagylak!- húzta el a száját.

-Nemár! Apropó, hova mennél?

-Ha hiszed, ha nem, van valahol egy testem!

-Jólvan na!- és így elbeszélgettünk. A rémfúria megkérdőjelezte az intelligenciámat, én meg visszavágtam, hogy idősebb vagyok nála, szóval csak ne szóljon be. Ő a tudtomra adta, hogy őt ez aztán pont annyira érdekli, hogy semennyire stb.

-Szerintem most már próbálkozhatsz.- tanácsolta úgy három-négy óra múlva. Én pedig kizökkenve a veszekedésből, bólintottam. Hablatyra gondoltam. Hogy miközben a másik fúriával beszéltem, akkor is éreztem, hogy vigyáz rám. Miatta most nem hederítettem a fájdalomra, és egyszer csak úgy éreztem, hogy gyengülök. Mintha kezdenék átmenni egy másik világba.

-Viszlát Fogatlan!- intett a segítőm, én pedig visszaintettem, majd becsuktam a szemem. Nemsokára már valahol feküdtem, és valaki nekem támaszkodva aludt. Kicsit megmozdítottam a fülem, mire alvóka lecsúszott, és a padlón koppant. Aztán megsimogatta a fejem.

-Fogatlan… Pajti?- én meg tarkón vágtam a műfarkammal. Hogy miért? Mittom én! A rémfúriával töltött idő, gondolom, megártott.  Hablaty megmozdult, én meg most arcon csaptam. A következő pillanatban felém fordult, én meg vigyorogtam.-Fo… Fogatlan!- és megölelt. Aztán felemelte a fejem, én pedig lassan kinyitottam a szemem. Láttam a megnyugvást a szemében, én pedig hálás voltam. Hálás voltam neki és Vérszemnek. Ők ketten visszahoztak az életbe, és úgy éreztem, hogy ezt soha nem tudom majd megköszönni nekik.

-HalászAstrid

Dancing Snowflake novellája:

Szerződés

Az ,,Ádázok és fúriák" ötödik és hatodik része közötti ót nap idején játszódik, meglehetősen messze Hibbant szigettől, azonban még ilyen távol is észreveszik az emberek, akik értenek hozzá, hogy valahol valami nincs rendben...

A tenger enyhén hullámzott. Szürkészöld habjai megtörtek a partmenti sziklákon, s újra és újra nekifeszültek a szabályos rendben lehorgonyzott hajók oldalának, hogy a tudatlan szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha az árbocrengeteg a szürkén gomolygó fellegeket tartotta volna.

Egy kétárbocos, könnyű csapdász-hajón éppen a köteleket ellenőrizte egy magas, prémmellényes férfi, szinte még fiú, s szinte meg sem rezdült, ahogy a hajó himbálózott alatta: látszott, hogy rég megszokta már. Simára borotvált állán furcsa, tetovált motívum díszelgett, sötét haját varkocsba fogva viselte. Fiatalnak látszott, alig tűnt többnek huszonkét-három évesnél, s ahogy az árbocon fölfele kúszva bizonyosodott meg a vitorlát tartó kötelek állapotáról, a hajó fedélzetén egy köpcös, szürke csuklyás csapdász jelent meg. Egy darabig figyelte a másik munkáját, aki valami hibát találhatott, mert egy tartalék zsinór végét a fogai közé szorítva csomózni kezdett valamit, majd megszólalt.

-Hé, Eret!

A másik alig pillantott rá.

-Hm?

-Ha majd lejöttél, volna egy kis elintéznivaló...

A mellényes végzett a csomókötéssel, majd bosszúsan megpróbált úgy fordulni, hogy lássa a csuklyás csapdászt, anélkül, hogy hat-hét métert zuhant volna.

-Nem várhat?

A másik kissé tanácstalanul pislogott maga elé, majd megrázta a fejét.

-Nem hinném. Drago hívott az elszámolások miatt...

A mellényes sóhajtva kezdett el lefelé ereszkedni. Mikor a fedélzet deszkáira ért, egy pillanatra megállt a társa mellett, és nehezen leplezett szorongással pillantott rá.

-Dühösnek látszott...?

A másik bizonytalanul ingatta meg a fejét, de Eret nem is várt más választ. Drago soha nem mutatta ki a szándékait, és ezt mindkét csapdász nagyon jól tudta.  Sóhajtva megmozdult, majd elindult a szomszédos hajóra vivő palló felé.

-Kösz, hogy szóltál. Talán nem lesz gond...  - tette hozzá, talán a saját maga megnyugtatására, ahogy föllépett a korhadó, sós víz-marta deszkára, amely megreccsent a súlya alatt. Fohászkodott egyet az istenekhez, hogy ne szakadjon le, s azok úgy látszott, meghallgatják őt, mert szerencsésen átért, majd a következő hajón is, míg el nem ért ahhoz, amelyik Drago ,,főhadiszállása" volt.

A hosszúkás, viking vitorlásokat valami láthatatlan áramlat rendezte egy pont köré, akár egy céltábla gyűrűit, s a közepéről hatalmas, vízpermetté robbanó buborékok bugyogtak föl a felszínre.

Mikor a csapdász odaért, megtorpant. Nem szívesen ment annak a hajónak a fedélzetére, erre rátett még egy lapáttal az a két, páncélozott, borotvaéles pengékkel borított szarvú sárkány, akik parancsra sem várva közrefogták őt. Eret arca idegesen megrándult, azonban ha valaki, hát ő tudta, hogy a sárkányok megérzik a félelmet, s igyekezett minél magabiztosabbnak tűnni.

Körülpillantott. Először szinte észre sem vette a ,,sárkányok urát", hiszen arra számított, hogy az majd a parancsnoki kabinból jön elő, ahol a csapdászok vezetőivel szokott megegyezni, azonban Drago a hajó mellvédjére könyökölve állt, félig elfordulva. Csaknem pontosan előtte törtek fel a mélyből a légbuborékok, hogy szinte érezni lehetett a vízcseppekkel vegyes, sűrű párát, amelyet szétrobbanásukkor szerteszórtak.

A csapdász nagyot nyelt. A hajó másik végében néhány társa pusmogott gondterhelt arccal, olykor lopva Drago felé pillantva, aki - úgy tűnt - ügyet sem vetett rájuk, azonban mind tudták, hogy az első alkalommal, ahogy megpróbálnának odébb állni, páncélos sárkányok tipornák őket  össze. Eret megpróbálta leplezni a rettegését, azonban a társai arckifejezése nem sok jóval biztatta. Egyikük sem tűnt túl boldognak.

-Valami történt, amiért a sárkányrajok egyre északabbra húzódnak - hallotta egy idősebb csapdász fojtott magyarázatát. Valaki kérdezett tőle, amit Eret nem hallott tisztán, azonban mikor közelebb ért, az öregebb társa válasza türelmetlenül csattant. - Hogy mit jelent? Azt, hogy valaki más is vadászik sárkányokra, akik elvándorolnak, hogy mentsék a bőrüket. Még mindig nem világos?

Eret döbbenten lépett közelebb.

-Ez igaz? Ez azt jelenti, hogy...

-Hogy kevesebb a sárkány, és azok is óvatosabbak. Vagy vadásznak rájuk, vagy... - hallgatott el az öreg, a másik azonban türelmetlenül megragadta a vállát.

-Vagy?

-Tudod - kezdte valamivel halkabban - vannak, akik azt állítják, láttak embereket sárkányháton lovagolni. Először én is azt gondoltam, hogy lehetetlen, azonban... Történtek olyan dolgok, amelyek mind megerősítik ezt.

-Ez... Ilyen egyszerűen nincs! A sárkányok az első percben szétszednék őket...

Az öreg szakálla felborzolódott a dühtől.

-Nem hiszel nekem? Azt hiszed, kölyök, hogy azért, mert vezethetted a taknyos csapatodat, jobban értesz a sárkányokhoz, mint... - aszott, csontos kezével hadonászva olyan volt, mintha menten darabokra akarná szedni a másikat. Eret megrándult. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ezt a roskatag vénembert egy sárkány pillantása is darabokra törné, nemhogy ő fogná el őket, azonban mikor az öreg folytatta volna az átkozódást, rekedt, mély hang szakította félbe.

-Akik elszámoltak, elmehetnek! A béreteket holnap kapjátok meg...

Megdermedt. Nem kellett hátrapillantania ahhoz, hogy tudja: Drago itt van, és nincs éppen jó kedvében.

Megpróbált némi magabiztosságot erőltetni az arcára, amikor megfordult, azonban a sárkányok ura nem rá figyelt. Pillantása a szinte reszkető öregre esett, majd összevonta a szemöldökét. Pár, végtelennek tűnő másodpercig mozdulatlanul állt, állát kissé felszegve, majd megvetően elfordult.

-Menjetek!

A csapdászok igyekeztek elszivárogni, Drago pedig Eretre pillantott.

-Te még nem jelentettél...

A csapdász idegesen elnevette magát.

-Izé... Nem, uram... Nemrég érkeztünk vissza, és...

-Elég! - csattant fel Drago. - Azt mondd meg, hány sárkányt fogtatok be?

Eret térde megroggyant. Hátán végigcsurgott a verejték, ahogy lehajtotta a fejét.

-Egyet sem... Nem sikerült. De - lépett hátrébb - azt mondják, hogy...

Drago megrándult. Karja előrelendült, és torkon ragadta a csapdászt, úgy emelve föl, mintha semmi súlya nem volna. Eret fuldoklott. Torkából hörgő hang tört elő, ujjai görcsösen szorították a nyakát bilincsként szorító vasmarkot. - ...És ott van... a sárkány... tolvaj...

A szorítás erősödött.

-Nem érdekel a sárkánytolvaj! - Drago tajtékzott. - Az egyetlen, amit tudok, hogy mocskos, ocsmány, gyáva fattyak vagytok mind! - rázta meg a tehetetlenül rángatózó testet, majd szinte elhajította, hogy a csapdász térdre rogyott. Arca szinte bíborszínűre gyúlt, mellkasát pedig rázta a rekedt, fuldokló köhögés. - Azt hiszem, ideje megújítanunk azt a régi szerződést, mert úgy látom, kezditek elfelejteni!

A sárkányok ura megvetően pillantott le az előtte görnyedő alakra, majd a zajra lassan előmerészkedő katonák felé fordult. Félig béna, sötét, hegekkel tarkított arcára gúnyos vigyor ült ki.

-Ti meg... Hozzátok a billogot.

Eret megrándult. Megpróbált föltápászkodni, de újra összerogyott. Tekintete kétségbeesetten kereste a menekülést, azonban Drago katonái gyorsabbak voltak.

Erős kezek ragadták meg, és szorították a földhöz, s az emberek válla fölött még látta, hogy az egyik őrsárkány tátott szájába hosszú nyelű vasholmit dugnak. A billog. Most beleégetik a bélyeget az ő bőrébe is, mint a lovaknak és marháknak, hogy soha el ne feledje: nincs több lehetősége hibázni.

Arcán verejték csurgott, ahogyan a katona közeledett, kezében az enyhén füstölgő vasrúddal, amellyel ki tudja, hány bűnös bőrébe égették már bele az engedelmességet és a rettegést. Eret küzdött, hogy szabaduljon, azonban nem volt semmi esélye. Rugdalt és harapott, ám a vasmarkok a szurtos deszkapadlóhoz nyomták, és valaki úgy megrántotta a mellényét, hogy a vászonanyag egy reccsenéssel felszakadt.

-A mellkasára! - hallotta valahonnan a katonák mögül a mély, rekedt hangot, majd fojtott, gúnyos nevetést.

A billogot tartó ember lehajolt. Az izzó vas kibírhatatlan sistergéssel nyomódott a csapdász verejtékben úszó bőrébe, bűzös füst- és gőzfelhőbe burkolva a vergődő-üvöltő, eltorzult arcot. Égető kín nyargalt az ereiben, görcsbe rántva a tagjait, hogy a katonák alig bírták megtartani. Szeme előtt vörös karikák táncoltak, arca rángott, fuldoklott a szagtól, s amikor az ember hátrább lépett, úgy megrándult, hogy félig sikerült kitépnie magát a katonák kezéből.

-Csak ne olyan hevesen! - hallotta a komor, reszelős hangot. - Tekintsd ezt fizetségnek, és ha találkoznál a sárkánytolvajjal, jusson eszedbe, hogy legközelebb nem leszek ilyen elnéző! - fordult el Drago. - Engedjétek, hadd menjen!

Egy katona felröhögött.

-A szívedbe égett, mi, csapdász? El ne felejtsd!

Eret föltápászkodott.

Szemei véresek voltak, mint az őrülteké, akik dühöngve verik magukat a földhöz, hangjából azonban csak rekedt suttogásra futotta.

-Nem felejtem el...

Tett néhány tántorgó lépést a szabadságot jelentő palló felé, a katonák azonban még mindig a helyükön álltak. Nem követte senki.

Rálépett a pallóra.

-Nem felejtem el! Soha, soha, amíg élek, hogy gyűlöljelek, hogy légy átkozott...! - mellkasán a tüzes vas nyomán kezdett felhólyagzani a bőr. -  Hogy pusztulnál el, hogy fulladnál a tengerbe, hogy temetne maga alá egy... egy...  - megszédült.

Mikor hátrapillantott, a hajón már nem volt senki.

Dancing Snowflake

Kicsit elszomorító, hogy ilyen kevesen voltak, akik alkottak, ügyeskedtek, írtak, rajzoltak. Nem biztos, hogy ezek után lesz még ilyen, talán majd nyáron, de ahhoz kell a véleményetek, hogy "játszhatunk" e még ilyet, vagy találjak ki valami mást inkább, vagy esetleg ti rukkoltok elő valami jó ötlettel. (Megsúgom, hogy nyárra szeretném befejezni ezt a sztorit, és kezdenék egy újat (szintén Hablatyékkal, hisz ez a blog róluk szól :3), itt, ezen az oldalon, és remélhetőleg addigra lesz egy menü is, ahol könnyedén tudtok lépkedni a történetek között)

Nos, hát akkor sok szerencsét mindenkinek, s itt berángatnám Hablatyot is egy pillanatra, miszerint nem kell kétségbe esni, nem vérre megy a tét :D