3. fejezet - Ádázok és Fúriák

Sziasztok!

Nagyon sajnálom hogy ennyit késett megint a fejezet, csak megérkezett az unokahúgom külföldről, akit már két éve nem láttam, ezért nem volt időm a történetet írni, pedig az előbb azt mondtam, hogy sietni fogok. Szóval tényleg bocsi, ezentúl igyekezni fogok.

Jó olvasgatást!

3. fejezet:

A felhők között

Hét nap telt el azóta, hogy Hablaty és Fogatlan sikertelenül vágtak neki a troll-vadászatnak, s majdnem megint hatalmas galibát csináltak.

Szép este volt. Pontosabban, ez inkább volt már hajnal, mint este. A Nap a felkeléstől még messze járt, viszont az éjfél is elmúlt már négy órája. A hibbanti falu csendes volt, akárcsak az azt körülölelő, végtelen óceán.

Mégis volt valaki Hibbanton, akinek hajnali négykor úgy pattantak fel a szempillái, mint akit felráztak. Ám Fogatlant senki sem ébresztette fel, s ha lehet ilyet mondani: ő saját magát keltette fel. A fejében motoszkáló, előző este elhangzott mondat nem engedte aludni. "aludj pajti, holnap pedig mehetünk..." REPÜLNI. Bizony, repülni. Ki a végtelen ég mezeire, végigszántani a felhőket, szaltókat lejteni, nevetni, kiáltozni, ordítani a határtalan világnak... Két hete csak erre várt! Ó, milyen pocsék volt ez a tizennégy nap, minden reggel, délben és este azt látni, hogy a sárkánytársai egymást kergetik a levegőben. No de majd most! Most nézzenek, most nevessenek! Ő gyorsabb és ügyesebb lesz mindenkinél! Ma, ha felszállnak, nem is fog landolni éjfélig se!

***

Hablaty arra ébredt, hogy valaki (vagy valami) a hátát böködi. Bosszúsan felmordult, majd még jobban összehúzta magát, fejére rántva a takarót. Ám a "támadó" nem tágított. Egyre erősebb lökéseket intézett a viking fiú háta ellen.

- Jól van na, csak még öt percet... - motyogta Hablaty, de szinte abban a pillanatban a valaki lerántotta róla a takarót, mire összerándult a hirtelen hidegtől. Morcosan felemelte a fejét, és kidörzsölte az álmot a szeméből.

Fogatlan az ágya végénél ült, szájában a takaróval. A sötétből Hablaty megállapította, hogy még messze nincs reggel.

- Hé, add vissza a takarómat, tiszta nyál lesz! - kúszott az ágya végébe Hablaty, majd megpróbálta visszaszerezni az ágyneműjét... - Jaj, ne már! - ... Sikertelenül.

- Jó, ki vele, mi akarsz? - adta meg magát. Már amúgy sem tudott volna visszaaludni. Fogatlan kérlelően ránézett, majd a Hablaty ágya fölött nyíló hatalmas ablakra.

Ó, hát persze... Ma van az első nap, hogy repülhet. És természetesen ezt az első napsugarak felkelése előtt kell...

- Jaj, kérlek, had aludjak még egy kicsit...

Á, dehogy. Senki sem tud úgy visszaaludni, ha a sárkánya hatalmas boci szemekkel könyörög a szárnyalásért...

- Na jó... Jó, meggyőztél, csak ne nézz így rám... De figyelmeztetlek: nem rajtam múlik...

S ezzel nehézkesen talpra állt, majd eszébe jutott, hogy apja nemrég titkon elkobozta, és valószínűleg el is rejtette a mű farokszárnyat és vele együtt a nyerget is. Sóhajtott, majd elindult le a lépcsőn, hátha ébren találja már Pléhpofát.

Nagy meglepetésére a főnök sürgött forgott a konyhában. Hablatynak elképzelése sem volt, hogy mióta lehetett fent, de nagyon ébernek tűnt. A fiú sarkában jött Fogatlan is, s mikor meglátta, hogy Pléhpofa ébren van, majd kiugrott a bőréből, annyira boldog volt.

- Jó reggelt Hablaty - köszöntötte kedvesen. - Hát te ilyenkor még aludni szoktál.

- Igen, de ma különleges nap van... - dörzsölte a szemét, és összeszedte magát, hogy hangja kevésbé legyen álmos és nyúzott.

- Óh, valóban - kacagott. - Ez esetben ne várakoztasd a légi akrobatát. - tette hozzá, majd elcammogott egy, a lépcső alatti ládához, amiből elővette a vadonatúj nyerget és a farokszárnyat, s ünnepélyesen átnyújtotta Hablatynak, miközben Fogatlan izgatottan körbeugrálta a szobát.

- Hékás, nyugi pajti, még a végén összetörsz... - s itt hullott az egyik sóval teli edény a földre, s tört darabokra, Fogatlan fél farokszárnya jóvoltából - ... valamit.

***

Hablaty már vagy tíz perce Fogatlant kergette a deres fűben, amitől tiszta víz lett a csizmája, s amiben csúszkált a vaslába. Sárkánya annyira izgatott volt, hogy fel s alá ugrált, szaladgált, s rosszabb esetben még a dombról is nevetve legurult, annyira élvezte a szabadságot. Most először hagyhatta el a házat engedéllyel, s minden pillanatát kiélvezte a reggeli hideg levegőnek.

Pléhpofa az ajtóból figyelte őket, s nagyokat kacagott a két legjobb baráton, főleg mikor Hablaty majdnem elérte Fogatlant, hogy végre valahára rárakja a nyerget a hátára (a farokszárny ekkor még sehol se volt), mire az gondolt egyet, hanyatt vágta magát, és nyelvét lógatva legurult a házuk melletti domboldalon.

- Ne már pajti, gyere vissza! - szaladt utána Hablaty, de mivel nem tudott lefékezni, a domb aljára érve egyenesen ráesett Fogatlanra, aki ezt szívmelengető sárkánykacajjal nyugtázta.

- Felveritek az egész falut - ingatta a fejét nevetve a főnök, majd odasétált a nyereghez, amit Hablaty a domb tetején hagyott, s elindult, hogy odavigye fiának. Mire leért a domb aljára, Hablaty és Fogatlan már játékosan birkóztak, s a fiú kézzel-lábbal küzdött az Éjfúria egyetlen mancsa ellen, közben mindketten mondták a magukét.

- Elég lesz fiúk, nyugalom - szólt rájuk Pléhpofa, majd Hablaty kezébe nyomta a nyerget, aki miután sikerrel leszenvedte magát sárkányáról, feltette rá azt.

A farokszárny felhelyezéséért újabb két kört futottak, de végül ott állt Fogatlan, teljes felszerelésben, s izgatottabb már nem is lehetett volna. Még háromszor körbejárta Pléhpofát és Hablatyot, majd letelepedett barátja előtt s kérlelőn nézett rá, majd az égre, ami kezdett halvány rózsaszínes lenni. A Nap hamarosan felkel.

- Na akkor, indulás... - szólt Hablaty nagy levegőt véve, s máris felült sárkánya hátára, beakasztotta vaslábát a nyereg oldalán elhelyezkedő kallantyúba, majd végignézett a szerkezeten. Többször is átvizsgálta már, s most is arra a megállapításra jutott, hogy szerencsére tökéletesen működik. A sárkánylovas csapat hibátlan munkát alkotott. - Nos Fogatlan? Készen állsz? - hajolt oldalra, hogy láthassa sárkánya arcát, aki zöld szemeinek villanásával jelezte, hogy ennél készebb már nem is lehetne.

- Vigyázzatok magatokra! - szólt még egyszer a főnök, ahogy hátrébb lépett párat.

Hablaty és Fogatlan egyszerre bólintottak, majd az égre tekintettek. Itt az idő, a lehetőség, a szabadság...

Hablaty egy pillanatra behunyta a szemét, majd használva a váltót, kifeszítette a piros farokszárnyat.

- Gyerünk pajti!

Fogatlan egy pillanatos se várt, kitátotta hatalmas szárnyait s szinte szó szerint kilőtt az ég felé. Egyre csak csapkodott, tört felfelé, meg sem állt volna. Hablaty a hátán nevetve tárta szét a karjait, ahogy egyenesbe álltak, s egyre csak gyorsítottak.

- Ez az! Hajrá Fogatlan! Igen! Gyorsabban!

Nem kellett kétszer mondania, Éjfúriája egy hirtelen sebességugrással iszonyú gyorsan tört a tenger felé, majd egy szárnyfékkel szinte megállt a levegőben és elindult visszafelé. Kicsit magasabbra emelkedtek, átszelve a felhőket, s Fogatlan menten három szaltót csinált, aztán pörögve hajtott végre egy zuhanórepülést, Hablaty pedig önfeledt boldogsággal és felvillanyozva kiáltozott a határtalan víztömeg felé közeledve.

Sárkánya az utolsó pillanatban fékezett le, s úgy tűnt átmennek egy hullám alatt - ha nem a sziget leggyorsabb sárkányáról beszélnénk, akkor biztosan így lett volna, csakhogy Fogatlan egy pörgéssel kombinált mozdulatsorral könnyedén kikerülte a hullámot, így csak a vízpárát kapták az arcukba. Hablatynak be kellett ismernie; már biztosan nem fog elaludni, főleg hogy a következő pillanatban felkelt a Nap, s az első sugarak végigszántották a mellettük magasló Hibbant szigetet, aranyszínbe burkolták az égbetörő sziklákat, gyöngysorrá varázsolták a kristályos vizet. S végül, de nem utolsó sorban elkezdték megszárítani a sárkánylovas elázott haját.

Még hosszú órák teltek el az égen, s Fogatlan egyáltalán nem érzett fáradtságot. Már vagy húsz kört csaptak a Hibbant fölötti sziklák között, átmentek az erdei gyakorló utakon, végigszlalomoztak a sziklaútvesztőn, s elszáguldottak a nem messze található Kalibán barlangokhoz, s vissza.

A sárkány bírta, a sárkánylovas már kevésbé. Hablaty a hátát fájlalta, időnként az ujjait ropogtatta, s a nyakát masszírozta. Kezdett teljesen elzsibbadni a nyeregben ülve.

- Hé pajti, nem zuhanunk egyet? - kérdezte végül barátját, aki erre egy mosollyal válaszolt, amit határozott igennek lehetett venni. - Rendben, akkor emelkedjünk magasabbra!

Fogatlan ismét átszelte a felhőket, s Hibbant fölé tört. Hablaty, mikor kellő magasnak ítélte, megsimogatta sárkánya fejét, majd kifeszítette a farokszárnyat. Egy pillanatra úgy tűnt, megállak a levegőben, majd Hablaty kiakasztotta bal lábát a váltóból, ezzel néhány másodperc múlva kettéváltak, s zuhanni kezdek egymás mellett, fejjel lefelé.

A viking fiú ránézett Éjfúriájára. Fogatlan arcán olyan mosoly volt, ami minden pénzt megért. Látta rajta, hogy határtalanul boldog, s barátja boldogsága mindennél többet jelentett neki. Megfogadta, hogy nem fog fáradtságra panaszkodni, még akkor sem, ha már úgy érzi, teljesen elzsibbadt a nyeregben ülve. Nem, Fogatlan öröme most fontosabb ennél, és ma annyit repülnek, amennyit csak szeretne, olyan messze, amennyire csak szeretne. Ez az ő napja, s Hablaty azt akarta, hogy tökéletes legyen számára.

Mikor már közeledett a föld, Fogatlan megfordult, s Hablaty ismét felkapaszkodott a hátára, majd egy ügyes manőverrel pont a fák fölött suhantak el, s néhány óra múlva, délután felé szálltak csak le a falu melletti mezőn.

Hablaty nagyot nyújtózkodott mikor leszállt barátja hátáról, majd végigjáratta tekintetét a falun. Már mindenki javában dolgozott, s talán fel sem tűnt nekik, hogy egy fekete árny számtalanszor elsuhant a sziget fölött. A fiú lassan barátjára nézett, akin látszott, hogy repked a boldogságtól. Hablaty még mindig elcsodálkozott azon, ahogy mosolyog. Tudta, hogy nagyon várta ezt a napot, de hogy ekkora örömöt okoz majd neki, azt még csak nem is sejtette.

Pléhpofa, aki végignézte a légi mutatványozást, most odacammogott hozzájuk, vállon veregette fiát majd megsimogatta a vigyorgó Fogatlan orrát.

- Nagyon szépen repültél - dicsérte meg.

Hablaty büszkén nézett az apjára, mikor feltűnt neki, mekkora örömöt okozott Fogatlannak ezzel a kijelentésével.

- Kösz apa, ez most nagyon sokat jelentett neki - mondta mosolyogva a főnöknek, mikor barátja ismét elszaladt örömében, s hemperegni kezdett a mezőn.

- Tudom, és örülök is neki - veregette meg fia vállát ismét, majd elindult vissza a házba.

Hablaty még elnézte egy ideig, végül aztán ismét odament barátjához, mikor eszébe jutott valami.

- Gyere pajti - kezdte el simogatni a fejét - ideje meglátogatni a Sárkányakadémiát.

***

- Ezt nem hiszem el, már megint?! - méltatlankodott Takonypóc, mikor Asztrid sóval teli zsákokat osztott szét köztük, ami alatt Fafej már igencsak megrogyott.

- Ha edzett akarsz maradni, akkor nem elég cipeltetni magad a sárkánnyal, te magadnak is fittnek kell maradnod és erre a legjobb tevékenység a súlycipelős futás - magyarázta sokatmondóan villogtatva szemét Asztrid, ahogy Takonypóc kezébe nyomta a súlyos zsákot. - A futás minden testrészünket megmozgatja - folytatta a szónoklást a többiekhez fordulva.

- Már ha túléljük ezt a kínzást, amit ő edzésnek nevez... - morogta Fafej az ikertestvérének.

Amióta Hablaty Fogatlannal töltötte az ágyfogság napjait, Asztrid volt az Akadémia helyettes vezetője, amit ki is használt, s az ő módszerével tanította és tartotta edzésben a sárkánylovasokat, amit ők inkább "a viking társadalom ellen elkövetett merényletként" emlegettek. Asztrid edzései kemények voltak. Minden hajnalban odarendelte a csapatot, és máris azzal kezdte, hogy fussanak el a hollószirti medencéhez és vissza, amíg ő felettük repült Viharbogárral és fenyegette őket, ha lazsálni mertek. Ezek után jött egy óra gyakorlatozás, ahol a sárkányokat hajtotta halálra - persze a sajátját kivéve - aztán megint a lovasokra járt rá a rúd, és ez így ment minden egyes nap, két hosszú héten keresztül.

Így érthető, hogy hatalmas felüdülés volt a kis csapat részéről, mikor Hablaty és Fogatlan egymás mellett léptek be az arénába, s mosolyogva tekintettek körbe.

- Hablaty! - kiáltották mind, ahogy eldobták a "kínzóeszköz" néven emlegetett sóval teli zsákokat, s odarohantak, hogy köszöntsék visszatért vezetőjüket.

Hablaty alig győzött kezet rázni mindnyájukkal és lefejteni Halvér és Kőfej karját a nyakáról, akik még meg is szorongatták örömükben. Mikor végre leszálltak róla, Fogatlant támadták le, aki sosem kapott még annyi jutalomhalat a puszta jelenlétéért, mint akkor, s olyan agyonsimogatást. Mikor az Éjfúria is kiszabadította magát a négy fiatal viking karjai közül, azonnal letámadta sárkánytársait, s játékos kergetőzésbe kezdtek az arénában.

Hablaty felnevetett ezt látva, majd barátaihoz fordult.

- Na, hogy telt az idő, amíg távol voltunk? - kérdezte boldogan, hiszen valójában repdesett az örömtől, hogy újra itt lehet, és a napok ismét eseménydúsak lesznek.

- Ne is kérdezd - sutyorogta Takonypóc és az ikrek egymás szavába vágva.

- Szörnyű volt!

- Futás minden reggel!

- A sárkányok is rettegtek!

- Egész napos edzések!

Hablaty kicsit megzavarodott, ahogy barátai elárasztották panaszáradatukkal. Sejtette, hogy Asztrid egy fokkal keményebb nála, de hogy ennyire kiakasztotta a sárkánylovasokat, azon kissé meglepődött.

- Hé, hé, srácok, nyugi! - csitította őket. - Biztos nem volt olyan rossz...

- Óóó, te nem tudsz semmit! - csattant fel ismét Takonypóc, de nem tudta folytatni, mivel megérezte magán Asztrid gyilkos pillantását.

A Sárkányiskola Vezetője kérdőn nézett a vikinglányra.

- Mi van? Én csak edzésben tartottam őket, amíg te nem tudtál itt lenni - vonta meg a vállát Asztrid kissé sunyin mosolyogva, mire Hablaty megingatta a fejét. 

- Na jól van srácok, bejelentenivalóm van - kezdte Hablaty, ahogy kiállt barátai elé, akik mind rászegezték a tekintetüket. - Örömmel tudatom veletek, hogy Gothi most már hivatalosan is bejelentette nekem Fogatlan gyógyulását, szóval ezennel felmentem Asztridot a helyettesi feladatai alól, amit nem mellesleg nagyon köszönök. Ami azt jelenti, hogy Fogatlan és én ezennel visszatérünk az arénába.

A srácok erre ujjongani kezdtek, hiszen nem voltak benne biztosak, hogy kibírtak volna még egy napot Asztrid kőkemény edzéseivel.

A nap további része nyugalomban telt, a sárkánylovasok - persze Asztridot kivéve - mind egyként hangoztatták, hogy ezen a napon ne essenek túlzásokba, mondván ne hajtsák túl Fogatlant rögtön az első napján, két teljes hét kihagyás után. Hablaty tudta, hogy e mögött van még valami más is, s a banda nem csak puszta jóindulatból akarja kímélni sárkányát, de nem törődött most ezzel, mosolyogva ment bele az ötletbe, miszerint csináljanak egy közös sétarepülést a környéken.

- Addig oké, hogy ma sétarepülünk - kezdte Asztrid (a többiek nagy rémületére) -, de holnaptól komolyan vesszük a dolgot, hiszen jól mondják a többiek, Hablaty, neked és Fogatlannak két teljes hét kihagyásotok van, ami egyet jelent azzal, hogy kiestetek a ritmusból, és ideje visszarázódni. Ha gondoljátok, van egy-két letesztelt és remekül bevált edzéstervem. - mosolygott, majd kérdőn felvonta a szemöldökét.

Hablaty egy pillanatig tétován nézett a mellette repülő Asztridra, de amint meglátta a lány mögött integető és mutogató barátait, akik egyértelműen a biztos halált akarták némán elmutogatni, inkább udvariasan visszautasította, mire Asztrid arcán megjelent egy alig észrevehető elkeseredettség-foszlány, majd fufruja ismét eltakarta az arcát.

***

-Hé, Asztrid, várj egy percet kérlek! - szaladt a lány után Hablaty, mikor este földet értek az arénában. Asztrid már az aréna kapujában járt, maga mellett Viharbogárral, mikor Hablaty hangjára megfordult. - Figyelj, gondolkoztam és... Örülnék neki, ha mégiscsak te edzenél minket holnaptól, hogy... hogy egy kicsit visszazökkenjünk, tudod.

A lány, ha akarta volna se tudta volna elrejteni azt az örömteli mosolyt, ami a másodperc törtrésze alatt jelent meg az arcán.

- Ezer örömmel - szólt hirtelen, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megölelte Hablatyot. Talán percek is elteltek, mire nagy nehezen elengedte. - Akkor... Akkor viszont menjetek pihenni, holnap napkeltekor várjak titeket az arénában és amíg nem jönnek a többiek, különedzést kaptok, mit szólsz?

- Rendben, számíthatsz ránk, igaz pajti? - nézett barátjára Hablaty, majd még egyszer rámosolygott Aszridra, mielőtt az felpattant volna Viharbogárra. De abban a mosolyban viszont több volt, mint egy puszta kedves gesztus.