Még én sem hittem, hogy valaha életjelet tudok adni magamról,
de most valami változott, ami miatt úgy éreztem, eljött ez a perc is. A
napokban kiszámoltam, hogynagyjából három éve annak, hogy hirtelen abbamaradt itt minden, és elég nagy nyomásként nehezedett rám ez a tény. Mindig azt mondogattam,
hogy „én sose csinálok ilyet”, meg „ha egyszer be kellene zárni a blogot,
szólnék róla”. De nem tettem. A kiskapu része az, hogy nem is terveztem
bezárni. Akkor, mikor azt mondtam, hogy kicsit szüneteltetni kell, mert
megsokasodtak a magánéleti teendők, nem hittem, hogy az a szünet ilyen hosszú
lesz. Ne haragudjatok.
Őszintén nem ez volt a terv, s az iskola befejeztével azonnal
folytatni akartam, aztán hirtelen és megmagyarázhatatlanul hamar, de találtam
munkát. Nem is akármilyet, hiszen egy televízióhoz vettek fel, lassan két éve.
Ehhez egy kis háttér, hogy értsétek, miért állt közém és az írás közé a
tévézés: nem arról szól, hogy az ember kamerákat tologat, vagy képeket
váltogat. Hamar kiderült az is, hogy gyakorlatilag utazással együtt az egész
napomat elveszi, és legalább egy évig nem volt időm saját magamra se, képtelen
voltam megszokni ezt az új életformát, és rengetegszer ültem úgy a vonaton
hazafelé, hogy „ennyi volt, én ezt nem bírom csinálni”, de valahogy másnap
reggel mégis mentem, és csináltam, mert azt dolgozhattam, amit szerettem volna.
Ennek a két évnek kellett eltelnie, hogy megszokjam, és találjak időt magamra
is, aztán pedig a hobbijaimra is. Újra rajzolni kezdtem, és valami sugallat
miatt felnéztem a blogra is, ami azonnal ösztönözni kezdett. Újra elolvastam
mindent, és azt hiszem, készen állok, hogy folytassam.
Mert mindezt Nektek írom, mert örülök, hogy boldogan olvassátok,
és csupán reménykedem, hogy még itt vagytok, idepillantotok, és nagyon hálás
vagyok, ha úgy döntötök, tovább olvastok.
A jövendőbeli tervekről egyenlőre annyit, hogy az Álomháború kap még befejezést, méghozzá sürgősséggel, készül egy animáció, és a Soulmatest sem felejtettem el, de ha bárkiben bármilyen kérdés merül fel, kommentben mindenkinek válaszolok :)
Sziasztok lovasok és sárkányok!
(apró magyarázat a csúszáshoz: Mondocon volt, ami miatt jelmezt készítettem 0-24-ben, illetve előtte volt egy csinos kis gyulladás a csuklómban, ami ellehetetlenítette a gépelést )
Nos... Most egy kicsit magyarázni fogok, húzva ezzel a cliffhangert, igen, de sajnos muszáj. Nem másért, mert ez bizony az utolsó előtti fejezete az Álomháborúnak, s egyben talán a legmegrázóbb. Előre is elnézést azoktól, akiket kiakasztok, nem most találtam ki szenyázásból, egyszerűen a történet kezdete óta tudtam, hogy ez lesz és valamilyen hihetetlen oknál fogva sikerült is tartanom magam hozzá.
Még egy zenét is ajánlok nektek, aminek címe ugyan egyezik a fejezetcímmel, maga a zene mégse valós (magyarázat: ugye egy időben tucatjával jöttek a kamu HTTYD3 zenék, ez is az egyik közülük, de mivel a hangulata adta a címötletet, így megérdemli, hogy itt virítson a fejezettel. Ismétlem: a zene NEM a HTTYD3 zenéje, kamu, nincs köze hozzá, nem kell pánikrohamot kapni a címe miatt, egyszerűen csak tetszik, és felhasználtam ;) a fejezethez sokkal több köze van).
Most leszek aztán kiváncsi a véleményetekre, miután mindenki megkereste a woodoo babáját :'D
Jó olvasást kívánok!
23. fejezet
Köszönöm
pajti,
találkozunk
a Valhallában
A szél zúgott, a hajó vitorlája feszült, az emberek
zaja távol volt. Fogatlan ott állt, és semmi sem hatott rá. A kimondott szavak
megfagyasztották az ereiben a vért, szeme elkerekedett, szinte elhagyta őt a
lelke, s saját útjára indult.
Szavakat se talált, nem hogy egész mondatot.
- Hogy… Hogy micsoda? Mit mondtál az előbb?
Viharbogár arca már könnyekben úszott, s remegett az
idegességtől.
- Terhes vagyok, Fogatlan… Már… Már vagy… ne-nem is
tudom…
- Es mikor akartad ezt velem közölni? Megvártad, míg
mind a szirt szélére sodródunk? Pont, mikor az utolsó esély lenne visszanyerni
az alakunkat, te akkor közlöd? – Fogatlan hangja ideges volt, de zavarodott is.
Képtelen volt megemészteni még ezt a tényt. Mintha minden a feje tetejére állt
volna…
- Én el akartam mondani, csak… Féltem! – fakadt ki a
lány – Féltem, mert… A-Asztrid se mondta el Hablatynak, azt mondta, a legjobb,
hogyha senki sem tud róla… Ő… Mikor rosszul lett, valójában azért volt, mert…
Elvetette a gyerekét… Hablaty erről sem tudott, mert Asztrid úgy vélte, jobb
véget vetni a dolognak… Csak utána… mondta el neki…
- Várjunk csak! – Fogatlan felemelte a kezét, Vihar
pedig úgy hallgatott el, mint akit kikapcsoltak – Azt akarod mondani… Hogy a
legjobb barátomnak gyereke lett volna, de Asztrid végzett a babával? Képes volt
megölni?!
- Asztrid félt, mert tudta, hogy még nagyon fiatalok,
és…
- ÉS?! A fenébe is, Hablatynak joga lett volna tudni!
Együtt kellett volna dönteniük és nem utána mellékelni az információkat!
- De…
Fogatlan nem hagyta szóhoz jutni. Olyan mérhetetlen
fájdalom és harag ébredt benne, mint még soha.
- Te is ezért titkoltad?! Mert meg akartad ölni?!
- NEM! – Most Vihar hangja volt erősebb – Ha ezt
akartam volna, megtettem volna akkor, mikor Asztrid! De nem tettem! Én… Akarom
ezt a gyereket! De akkor… akkor sose lehetek többé ugyan az a sikló… Soha
többet. És én ezt feladtam a gyerekünkért! Hát nem látod?? Hogy mekkora
áldozatot hoztam érte?!
Fogatlan csak állt és hallgatta az egyre hangosabban
kiabáló lányt. Igaza volt… Mindent feladott volna a kicsiért… Na de vajon ő? A
szárnyait, a repülést, a farokszárnyat? Mert annak a gyereknek apa kell, nem
pedig egy sárkány…
- Megfordulunk – szólt végül Fogatlan, de nem
Viharbogárhoz intézve szavait, hanem a megtorpant legénységhez, akik
valószínűleg hallották a vita nagy részét. Hangja elkeseredett volt. –
Hibbantra megyünk, most.
Mielőtt moccanni tudtak volna az ügy érdekében, Asztrid
lépett elő, s már szóra nyitotta ajkait, de Fogatlan felemelte a kezét. Nem
érdekelte most egyetlen szava sem. Nem érdekelte a magyarázkodás, a szánalom, a
sajnálat, vagy az esetleges segíteni akarás. Asztrid elbukott a szemében.
Elbukott, mert önfejűen megtartotta magának a problémáját, holott mindig szó
volt róla, hogy ők egy csapat, és együtt megoldanak mindent, nem pedig
öntörvényileg lépnek. Ráadásul a lány valami olyat tett, amivel a saját
egészségét is veszélybe sodorta. Konkrétan belehalhatott volna mindebbe, és
Fogatlan ezért volt rá főleg szörnyen dühös. Szótlanul, hangtalanul képes lett
volna itt hagyni Hablatyot, aki ha időben tudott volna a bajról, biztos tudott
volna segíteni neki, de… lehet neki se lett volna jobb ötlete…
Asztrid azonban hajthatatlan volt, s ha Fogatlant nem
is, de Viharbogarat karon ragadta, mielőtt elmenekült volna előle.
- Miért nem szóltál? – szegezte neki a kérdést
kétségbeesetten. – Azt mondd meg miért?! Hisz a legjobb barátnőd vagyok, az
istenek szerelmére!
Viharbogár nagy, aranybarna szemeibe könnyek szöktek. Ő
nem akarta ezt, nem akarta újra meg újra végigmondani.
- Egyszer már hallottad. Hisz itt áltál mögöttem egész
végig, nem?
- De, de igen, viszont…
- Mégis azt mondd meg, hogyan mondhattam volna el?! –
fakadt ki ismételten Vihar, amire Fogatlan is félig hátrapillantott a két lány
felé. – Hiszen… Te az első pillanattól úgy kezelted a saját gyermekedet, mint
egy átkot! Mintha az ő bűne lenne, hogy létezik, és ezt mondogattad magadnak
akkor is, mikor végeztél vele! Akkor mit mondtál volna, ha én egyszer csak
bejelentem, és azt mondom, hogy én igenis akarom?! Azt mondtad volna, hogy
elment az eszem, és lebeszéltél volna róla!
Asztrid alig tudta visszafogni a könnyeit. Sose hitte,
hogy egyszer az vádolja meg, akiben a legjobban bízott. Mit mondhatna? Hiszen
igaz, minden egyes szó igaz… hazudott magának, hazudott azért, hogy képes
legyen végigcsinálni valamit, ami csak szerinte volt helyes. Most mintha égett
volna belülről, minta egy sötét árny nehezedett volna a vállaira, s azt suttogná
a fülébe: elbuktál.
- Viharbogár – szipogta végül. – Én… Sajnálom, rendben?
Mindenben… Mindenben igazad volt… Elrontottam, csúnyán elrontottam… De nem
tudok ellene tenni. Már nem, már tönkretettem mindent… De legalább azt engedd
meg, hogy helyrehozzam… Teljesen sose lehet, tudom, de… De meg kell próbálnom.
Úszott a hajó, hasította a vizet, vitte hátán a megtört
lelkeket. Egyre gyorsabb volt, ahogy az északi szél dobott a tempóján, s mintha
még az is azt akarta volna, hogy Hibbantra érjenek.
***
Hibbant. A magas sziklákra épült, dicső kis falu, a
sárkányok otthona, a sárkánylovasok szülőhelye. Mindig virult, esőben, hóban,
sötétben is, de most azonban feszengett.
Hosszú hetek teltek el azóta, hogy se a főnök, se a
lovasok nem voltak ott, s ugyan sok rémposta érkezett már onnan, mégsem tudtak
semmit az eltűntekről. Igen, eltűntek. Másnak nem lehetett hívni őket.
A horizonton felbukkanó, fekete lobogós hajók azonban
semmi jót nem súgtak. Órákkal ezelőtt látták meg őket, s a falu mozgolódni
kezdett. Mivel Gusztáv volt a lovasok közül rangban a következő, őt hívták fel
a toronyba, s ő vakargatta a fejét gondterhelten, hogy mégis mihez kezdjen az
egyre közelgő flottával. Mikor azonban felvetette, hogy kirepül az A-csapattal,
Bélhangos leintette.
- Nem mentek ti sehová fiam, itt van szükség rátok. Ők
nem a barátaink, és attól tartok, komoly gonddal nézünk szembe. Asztridék nem
jártak sikerrel…
Jól sejtette a tapasztalt kovács, s ez mindenkinek ott
lebegett a feje fölött. Mi történhetett a lovasokkal és a… sárkányokkal? Azt se
tudták, élnek-e, vagy már…
Belegondolni sosem szabad, ahogy Bélhangos is alaposan
kiokította őket, mielőtt mindenkit elzavart felkészülni, ami, mint kiderült,
teljesen felesleges volt.
Tüzes nyilak szálltak el felettük, katapult küldte
lángoló gömb zúzta szét a halraktárt, s mindez semmiféle figyelmeztetés nélkül
érkezett. Egyetlen kürtszó hangzott el Hibbanton, ez szólított mindenkit a
térre, a kikötőbe, de addigra már mindegy volt. Sok épület lángra kapott, s
hamarosan több lett a kár, mint egy sárkánytámadás után, s egyszerűen nem volt
lehetőség, vagy esély visszatámadni.
Négy hajó küldte rájuk a lángoló poklot, miközben az
ötödik, a vezérhajó elszántan tört a kikötő felé, azzal a tudattal, hogy már
most nyert magának egy szigetet, az ottani sárkányok ugyanis a csata helyett
fejvesztve menekültek. Még Pamkónak is megfordult mindez a fejében, Gusztáv
jelenléte viszont maradásra késztette.
- Lásd hát, Hablaty Haddock! Ez lesz az otthonodból,
egy tűzben égő falu, valami, amit megígértem neked – Viggo hangja olyan
istentelenül és hidegen hangzott, hogy Hablaty szinte alig tudta visszatartani
a könnyeit.
A hajóút idejére elszakították az apjától és a
barátaitól, a csapatától is, így napokon keresztül csak reszketett és félt.
Egyedül volt, és senki egy hangot se szólt hozzá, hiába könyörgött, hiába
üvöltött, levegőnek nézték. Néha kapott egy darab kenyeret és vizet, de semmi
mást. Aludni alig tudott, így szemei is karikásak voltak, s bőre sápadtsága is
úgy mutatta őt, mint aki már félig meghalt. Lélekben ez is történt vele. Tekintetét
megemelte, látta a felszálló füstöt, látta a lángokat, amik egyre csak
terjedtek, hallotta a falu népét, ahogy próbálnak vödörbrigádot szervezni,
próbálják menteni a menthetőt, de…
Kitört a káosz. Az igazi, fájdalmas, véghez vezető
káosz.
***
Látta már. Hibbantot és a lángjait.
Fogatlan a kötélzetbe kapaszkodva állt a hajó orrában,
nem érdekelte, hogy a hajótest kileng alatta, nem érdekelte a sós víz, s az,
hogy egy erősebb széllökésnél a vízbe zuhanhat. Nem, ő látni akarta, előbb,
mint mindenki, fel akart készülni.
De arra, ami a szeme elé tárult, nem lehetett.
Többnapi út vezetett idáig, többnapi út teljes
némaságban. Csak akkor beszéltek, ha az érkezésről volt szó, amúgy meg mindenki
végezte a rá szabott feladatot, gyakorolt, hogy majd együtt megküzdhessenek a
vadászokkal és a magashegyiekkel.
Azzal azonban nem számoltak, hogy mire megérkeznek, már
nem lesz mit megvédeni. Már nem lesz falu, nem lesznek falak, s nem lesznek
vikingek.
A csapat kamasz úgy állt meg, mintha kötelező lenne a
szigetre nézni. Naplemente előtt érkeztek, talán alig néhány órája történhetett
mindez, azonban most mindnyájukat sikerült megráznia.
- Az otthonunk…
- …Eltűnt…
Asztrid és Fogatlan még sose fejezték be egymás
szavait, de ebben most nem lehetett tévedni. Mert igaz volt.
Valahol hátul leesett egy evező, a szél megint
megemelte a vitorlát, de ez most valahogy senkit sem tudott érdekelni.
Nyomasztó, mély, mozdulatlan pánik lett úrrá mindenkin. Fogatlan nem is
emlékezett rá, mikor zavart vissza mindenkit a dolgára, s rázta le Helsa
támogató kezét a válláról. Nem érdekelte, egyszerűen nem tudta érdekelni a
sajnálat, együttérzés. Helsa nem tudja milyen az, mikor elpusztul az otthona.
Szinte örökkévalóságnak hatott, mire a hajó elérte a
megtépázott kikötőt, s keserves sietségben taszította félre az egyik ott
horgonyzó Fekete vitorlást.
Már a kikötő szélénél látták, hogy gond van odafent,
óriási gond, túl minden eddiginél.
- Fel kell jutnunk a szirtekhez – nyögte ki végül az
éjfúria fiú, s végső elkeseredésében a kikötőt se várta meg, egyetlen nekifutás
elég volt, hogy a mólón érkezzen. Katonák várták őket, a Fekete Vitorlások
matrózai, de Fogatlan nem várt. Elhajította az első kést, amit előrántott az
övéből, s ez egy jel volt mindenkinek: itt az ideje harcba szállni. Még akkor
is, ha nem maradt miért harcolni.
Miután földre küldte az első ellenfelét, Viharbogár a
fából épített szerpentinútra lesett, s mikor tisztának találta a terepet,
elkapta Fogatlan köpenyét, s irányba fordította.
- Menj, siess! Mi ezt elintézzük, de neked menned kell!
Ellenkezés nem érkezett. Fogatlan vetett egy utolsó
pillantást a csapatra, de mikor látta, hogy még győzhetnek is, teljes erőből
futásnak eredt a falu felé.
***
- Most megkérdem újra: hajlandó vagy már elárulni a
hollétét?
Viggo hangja keserű volt, Hablaty összeszorította a
száját, de egy hang sem hagyta el az ajkait. Könnyei szüntelenül peregtek az
arcán, ahogy beszívta az égett fa szagát. Annyira tudta jól, nem lett volna
értelme harcolnia. Az otthona a szeme előtt égett porrá, s neki végig kellett
néznie. Látni a tüzet, hallani a halálsikolyokat, ismerősök haláltusáját végignézve.
Hiába üvöltötte teli torokból, hogy fogalma sincsen, merre jár Fogatlan, senki
sem hallgatta meg. Viggo sorra gyújtatta fel az otthonokat, s kegyetlenül
lemészárolt egy tucat falusit. S ő közben összetört.
- Utoljára mondom… - hebegte végül Hablaty, a dokkokhoz
vezető szerpentinút mellett. - Nem
tudom, hogy hol van. Megszökött, mielőtt… Kérlek, könyörgöm Viggo, hagyj
minket! Mindent… mindent tönkretettél, az életemet, az otthonomat… Menj innen!
T-TAKARODJ INNEN! – az utolsó szavakat már elkeseredve ordította, de mikor neki
akart rontani ellenségének, a grabancánál fogva visszatartották a katonái, s a
porba taszították. Alig bírt valahogy felkászálódni, s egyre csak azt hallotta,
ahogy mindenki kineveti. Fejét félig megemelve szemtanúja volt, ahogy édesapját
is felvezetik mellé. Ugyan az a sokk volt az arcán mint az övén. A falura
azonban csak egyetlen fájdalmas pillantást vetett, a földön könyöklő fia sokkal
jobban aggasztotta. De nem engedték oda hozzá. – A-apa…
- Hablaty… Gyerünk, kelj fel. Kelj fel fiam, mutasd
meg, hogy képes vagy rá – kérlelte Pléhpofa, érezve, hogyha Hablaty nem tart
ki, Viggo valami sokkal rosszabbat tesz vele.
Még ez is hiábavaló volt. Hablaty valahogy talpra állt,
de abban a szent pillanatban rászegeződött egy nyílvessző. Pléhpofa arcán előbb
jelent meg a halálfélelem, de nem tehetett semmit.
- Utolsó esély, Hablaty Haddock – folytatta Viggo komolyan,
de halkan. – Elmondod, hol az a nyomorult félfarkú sárkányod, vagy fájdalmas
halált halsz a nyíl által. Elegem volt a próbatételekből, és ha más nem, majd
ez megingat. Hiszen ő sem akarná, hogy meghalj miatta, nem igaz?
Hablaty kimeredt szemekkel nézett a felveszített
fegyverre, s csak arra tudott gondolni, hogy most meg fog halni. Nyelni akart,
de nem ment, szólni akart, de elfogyott a hangja. Ennyi, elvesztette a csatát. Kész,
vége, ki fogják végezni. De legalább a szülőföldjén ér véget rövid, nyamvadt,
féllábú kis élete, s egyetlen boldogsága, hogy sem Fogatlannak, sem Asztridnak
nem kell ezt végignéznie. Na de mi lesz az apjával…? Neki már csak ő maradt… Az
édesanyja halott, sose került elő, s sokak szerint rá hasonlít… Az apja sosem
tudná feldolgozni, hogy mindkettejüket elveszítse.
Most jutott el a tudatáig, hogy meg kell szólalnia,
vagy nem lesz több gondolkodási ideje. felemelte a fejét, de ekkor olyat
látott, amire tényleg utoljára se mert volna gondolni: Fogatlan rohant fel a
dokkoktól, teljes sebességgel, s olyan eszeveszett erővel vetette rá magát az íjat
tartó Rykerre, hogy az majdnem el is esett, a fegyvert azonban elejtette.
- Hogyaza… te nyomorult kis bestia! – a férfi
hátranyúlt, s a hajánál fogva ragadta meg Fogatlant, akit előre lendítve
megpördített, s jószerével földhöz vágott.
- No lám, végszóra mégis beért az elkószált bárányka –
Viggo csak a szemét fordította Fogatlan felé, aki fájdalmas nyögésekkel próbált
meg feltápászkodni. Viggo folytatta alattomos hangjának hallatását: - Tényleg
megváltoztál, jól mondták. No de nem baj, amíg eljutottál idáig, biztos
lekaszaboltál néhány embert, annyi bőven elég lesz, hogy visszaszerezzük a
benned bujkáló éjfúriát, s mire holnap felkel a nap, a mi szolgálatunkban
leszel.
- Én… nem foglak szolgálni, inkább meghalok! –
sziszegte a maga egyszerű módján az éjfúria fiú, miközben megpróbálta
használatra bírni remegő lábait, de egyszerűen képtelen volt felkelni a hátába
nyilalló kíntól. Nem, nem bírt tovább járni, ez volt a vége. Az a minden
energiát felemésztő rohanás, míg idáig elért, most megtette a hatását. Tudta, a
szíve mélyén tudta, hogy nem tud semmit tenni. Nem fog többé járni.
- A szavaid teljesen lényegtelenek. Te csak egy
szárnyas hüllő vagy, nem ember – sötétült el Viggo tekintete -, nem érsz
annyit, mint egy ember, alárendelt vagy, egy senki. Én fogom megmondani, mi
lesz a sorsod, és ha nem engedelmeskedsz, eladom a bőröd egy pénzes
kereskedőnek, hallottad?! Úgyhogy most, hogy tálcán felkínáltad magad, maradj
is nyugton, míg befejezem, amit elkezdtem! Ryker, ha volnál szíves.
A nagydarab testvér ismét megemelte az íjat, s
Hablatyra szegezte a halált. Csupán pillanatok voltak…
Hablaty mindent megértett. Viggo sose tartotta a
szavát. Egész végig azt hajtogatta, hogyha Fogatlant átadja neki, szabadon
távozhat. Ő egyetlen egyszer sem volt hajlandó elfogadni, de most meglátta az
igazi gonoszt. Azt a kegyetlen embert, aki gondolkodás nélkül megöl bárkit,
akire már nincs szüksége. Meghalt volna, ha átadja őt, ha nem.
- NE! Viggo, ne tedd! – Fogatlan kétségbeesetten
nyújtózkodott Hablaty felé, aki ott volt tőle néhány méterre. A tudat, hogy nem
tehet semmit, ott helyben felemésztette, s keserves kiabálásra késztette. - Itt
vagyok már, én kellek neked, NE TEDD!!!
- Elhallgass, éjfúria. Hamarosan nem lesznek szavaid,
hála az isteneknek.
Az, ami akkor következett, bevésődött Hablaty fejébe.
Látta a nyilat, lassítva, úgy nézte, ahogy lassan végigcsúszik az íjon, ahogy
teljes erejéből kilő, a tollak súrolják a fát, ahogy elhagyja a hordozót, s
felé indult. Őfelé, aki nem félt a haláltól, nem.
A sajátjait, az övéit védte.
A legjobb barátját.
Fogatlant óvta.
Fogatlant szerette most is, akár a kisöccsét.
S Asztridot, aki…
Igen, megkímélte őket mindentől. Megkímélte attól, hogy
érezzék, hogy fájjon nekik… Ő, egyedül ő a felelős mindezért, s ha ezért meg
kell halnia, hát meg fog. Sose lesz főnök. Sose lesz igazi felnőtt. Sose lesz
apa… Egy lángoló holttest marad, s egy hajó viszi majd el a szigetről. Talán
eljut a Valhalláig is, ahol az Őseivel várja majd a szeretteit. Talán
megtalálja majd az édesanyját, talán…
Hihetetlen mennyi gondolat futhat át valakinek az
agyán, egyetlen másodperccel a halála előtt.
A halál… Ami nem ekkor, nem most jött el neki.
A szeme sarkából látott valamit moccanni…
Valamit ami… Megindult. Még a nyíl ellövése előtt egy
tizedmásodperccel állt talpra és… Nem…
Nem!
Fogatlan futni kezdett. Futni, pedig járni sem tudott.
Rohanni, pedig lépni alig bírt.
De Ő… Ő meg nem állt.
Léptei gyorsak voltak, tekintete elszánt, s rémült.
Nem. Nem fogja végignézni. Nem bírja látni, ahogy ő, Hablaty, a legeslegjobb
barátja, a fivére, a társa, a segédje, a
pajtija… Ahogy meghal… meghal értük, mindnyájukért.
Hát nem fog.
De nem volt elég gyors, nem ért el odáig. Hablaty túl
messze állt tőle, egyszerűen képtelenség lett volna véghezvinni, amit akart. El
akarta lökni, eltaszítani a halál elől, de… Nem jutott el odáig, látta. Nem,
hát nem volt más út.
Az akaraterő és a szeretet. Lépni egyet, egy picit
odébb kerülni, ezzel szemtől szemben futni vele, Hablattyal, akinek tizedmásodpercről
tizedmásodpercre kerekedtek el a szemei, mikor meglátta Fogatlant, majdnem
önmaga előtt.
Itt
vagyok pajti, ne félj. Itt vagyok, én vagyok, Fogatlan, az éjfúriád. Segítek,
Hablaty. Tudod, úgy, mint mindig. Kivédem a lövést, megvédelek, mert te több
vagy mindennél ezen a földön. Te vagy, ki felemeltél, mikor elestem, te vagy,
ki szárnyat adott, mikor elveszítettem…
S
most én leszek, ki életet ad, mikor el akarják azt venni tőled.
Én
leszek, ki…
Aki…
A nyílvessző győzött. Utolérte őt, utolérte Fogatlant.
Nem volt vastag sárkánybőre, hogy felfogja. Nem volt emberi páncélja sem, hogy
hárítsa. Valami kegyetlen reccsenés, s az éjfúria fiú szemei fennakadtak. Lábai
feladták magukat, bokái elcsuklottak, még benne volt a lendület, előre borult,
egyenesen Hablaty karjaiba.
A Haddock fiú tekintete elszürkült. Barátja az
ölelésében roskadt össze, ő próbálta tartani, de nem ment. Kiszállt belőle,
elhagyta az ereje. Szemei könnybe lábadtak a látványtól: Fogatlan hátából
kiállt a nyílvessző, ami az ő haláláért lett volna felelős. De Ő, Fogatlan,
felfogta. Felfogta a nyilat, ami most eltörte a gerincét. Felfogta azt a
némaságra ítélő, halálért sikoltó fájdalmat, amit Hablatynak kellett volna
elviselnie. Felfogta a jelentést… Felfogta, hogy most ő fog meghalni helyette.
S ez visszafordíthatatlan.
Hablaty hitetlenkedve bámult rá, nézte a vért, ami
lassan lecsorgott az ő ujjaira is, elérte a kézfejét, s patakot képzett az
alkarján. A barátja vére… A legjobb barátjáé… Fogatlan feje hátrabicsaklott,
így a szemébe nézhetett. Ajkai véresek voltak.
- Ne… Ne-nem… Nem… NEEEEEEEEEEEM!!! - Az üvöltés, ami
bezengte a szigetet, szívet tépő volt. Hablaty így az istenekhez kiáltott, hogy
miért ilyen kegyetlenek vele… Az ellenségét gyűlölte benne, s a barátját
siratta. – Fogatlan! Fo-Fogatlan, pajti, ne, ne, ne, ne! Nézz rám, nézz rám,
gyerünk! Gyerünk…
Hablaty sosem volt még vele ennyire gyöngéd. Lágyan az
ölébe fektette, megtartotta őt, még reszkető kezeivel is. Fogatlan remegve
felpillantott rá. Örökké élő és szeretettel csillogó szemei most hidegek
voltak, pislogni is alig tudott. Félig már nem volt itt, félig már Vanaheim
felé tartott… Vagy most már a Valhalla volt, mi befogadta őt? Maga sem tudta…
maga sem ismerte az utat…
- Fogatlan… Ne… Kérlek, könyörgöm… nem… nem mehetsz el…
nem hagyhatsz itt engem… - Hablaty szemeibe könnyek úsztak. Fejét lehajtva
összeérintette homlokát sárkányáéval, akinek arcára valami halvány mosoly
kúszott. Túlságosan… Nyugodt mosoly volt ez. Igen. Beletörődött. – Fogatlan…
Kérlek… Tarts ki… maradj itt velem… Maradj velem…
- Nem le-lehet…. – végre, végre megszólalt, valamit,
akármit… - Nem tudok… Hablaty… mennem kell…
- Nem, nem, nem kell, itt kell maradnod velem! Nem… nem
teheted ezt velem!
Egyikük sem látta vagy hallotta, hogy mi történt
körülöttük. Nem vették észre, hogy megérkeztek Asztridék, hogy a hibbantiak
kiszabadultak, s a fjordvégiekkel együtt űzték el Viggoékat. Aki nem menekült
el féktelen haragjuk elől, az meghalt. Meghalt, mert ők megölték Hibbant
védelmező sárkányát. Vagyis… még nem. De halálra ítélték.
Viggo tudta ezt jól. Menekült ugyan, mert nem tehetett
mást, de érezte, hogy egy lépéssel közelebb került a győzelemhez. Persze ő volt
az első, aki eltűnt a csata helyszínéről, s mire az első kiáltás elhangzott, ő
már vitorlát bontott.
Asztrid a dühből erőt kapott, Asztrid harcolt, Asztrid
ölt… De Viharbogár…
Ő megakadt. Ő megállt, elejtett mindent, s csak
bámulta, nézte, ahogy Fogatlan Hablaty karjaiban fekszik, vérzik, haldoklik. Talán
utoljára… talán utoljára vesz levegőt. Rohanni kezdett, át a csatamezőn, át a
vérfürdőn és a halottakon. Térdre rogyott mellette, s kézbe fogta szerelme
hideg kezét. Mondott valamit, magyarázott a szeretetéről, de… Szinte nem is
hallotta a saját hangját. A napok, amik szinte tétlenül suhantak el a fejük
fölött… Az a rengeteg elpocsékolt óra, mikor holmi sértődésből nem szóltak
egymáshoz… Gyűlölte magát most mindezért. Gyűlölte, hogy nem ölelte, szerette,
csókolta, segítette, amit még lehetett. Mert az idő, az idő, ami az övék volt,
most úgy csúszott ki a markából, mint a megragadhatatlan homokszemek. Elfújta
őket a szél, a nyílvessző menetszele, ami most kettéhasította a jövőt.
Fájdalom és zokogás mindenhol. Fogatlan ezt érzékelte
az eseményekből, semmi többet. A hasogató fájdalom, s a hideg betapasztotta
minden érzékszervét, s szinte a zajokat is tompán hallotta, félig lehunyt
szemmel pedig homályos foltként tudta csak kivenni Hablaty arcát. Pillanatok
kellettek, mire kitisztult valamennyire a kép, és felfogta: meg fog halni.
Igen, érezte, tudta. Egy haldokló tudja ám, azonnal, talán azt is, hogy még
hány perce lehet. Mennyi az a levegővétel, ami még belefér ebbe az időbe.
Nem sok. Sőt, talán túl kevés. Túl kevés elköszöni…
***
Vérpatakok, szén, vízzel lelocsolt házmaradványok, sár.
Ennyi maradt a hibbanti faluból. Holtak, holtak mindenütt, de főleg a támadók
közül. Asztrid maga mögött vonszolta a szekercéjét, Ami ugyan kicsorbult, de
sok ember vére tapadt a pengéjéhez, sőt, a nyeléhez is. Szőke gazdája minden
mozdulatot, fordulatot, erőt beleadott abba, hogy minél többüket küldje a
véghez vezető útra, és sikerrel járt. Tekintete jobbra-balra fordult, látta a
többi túlélőt, látta a szüleit, a barátait. De senkihez se lépett oda, eszébe
nem jutott. A főtér felé tartott, ahogy mindenki más. Ott, ahol már egy kis
körben összegyűltek a vikingek. Térdeltek, támaszkodtak, de néma csöndben
voltak. Ketten guggoltak egy fekvő mellett, aki még nyöszörgött, lélegzett
küzdött.
Asztrid azonban tudta: már nem sokáig.
Lehetetlen.
Már egy órája halottnak kéne legyen, most mégis nagyot
dobbant a szíve, hogy élve látja, bár bele se mert gondolni, hogy mi történhet
a következő percben, pillanatban. Illetve tudta, nagyon jól tudta, csak énje
még küzdött, kapaszkodott, akaratosan megragadta a gondolatot: hátha mégsem.
Hátha van benne elég erő…
De ha lenne is… Egész életére megbénulna. Hisz a
gerincét érte, hallotta, látta ő is…
Gothi, a töpörödött javasasszony hamarosan
feltápászkodott Fogatlan mellől, s a falu népe most először láthatta őt
könnyezni. Asztrid már ebből tudta: nem tudja megmenteni.
- Neh… - nyögött fel Hablaty rekedten – Ne, Gothi,
kérlek… Könyörgöm… me-entsd meg őt… mentsd meg az életét, ké-kérle-he-ek… -
hangja zokogásba csuklott, karja már rég elzsibbadt. Órák óta tartotta Fogatlan
fejét, hogy ne érjen bele a porba, hogy vigyázhasson rá. Nem fogta fel, nem
értette meg. Nem akarta megérteni, egyszerűen nem és kész. Ez nem a valóság,
nem lehet a valóság.
A sárkánylovasok néhány sérülést szenvedtek csak, s a
sárkányemberekkel egy kupacba tömörültek Viharbogár köré, s szinte néma
csöndben várták a csodát. Nem csak ők, de az örökké rendíthetetlen Dagur is
könnyeket hullajtott, magához szorítva a zokogó Hangát, s szabad kezét Helsa
vállára tette. Ez most nem az ő pillanatuk, nekik csak a némaság szerepe jut.
Talán most nem is létezhetnek szavak, erre nem…
- Kisfiam… - Pléhpofa dörmögő hangja most olyan lágy
volt, hogy még a legádázabb vikingnek is könnyszökött a szemébe. A főnök
letérdelt fia mellé, s megsimította Fogatlan homlokát, aki csak kimerülten
felpillantott rá, de semmi több. Már a tudat, hogy őneki is sikerült
átvészelnie, az is egy aprócska erőt adott neki, még néhány percet. Pléhpofa
folytatta, ezúttal neki intézte a szavait – Fogatlan… Légy erős. Légy bátor,
légy hős, mint ahogy mindig is az voltál. Bocsásd meg nekem mindazt, amit
ellened tettem, kérlek, bocsásd meg… Mert soha senki, még én se tettem annyit a
fiamért, mint te. Egy igazi hős vagy, és ígérem neked az istenekre, hogy sosem
veszel feledésbe.
Ezeken a szavakon Hablaty teljesen összeomlott.
- Miért… Miért beszélsz úgy róla mintha már halott
volna?! – fakadt ki. – Hi-hiszen itt van… itt vagy még, ugye pajti?... Fogatlan…
Az éjfúria fiú arcán halvány mosoly futott át.
Meghatotta, szó mi szó, meghatotta. Hablaty kitartása, akaratereje, szeretete.
Mindig ezt adta neki, amit csak tudott, a saját népe ellen is szembeszállt
őmiatta. Annyiszor áldozta majdnem érte az életét, hogy most úgy érezte,
megérte ez az egész. Megérte kilépni a nyílvessző elé, teljesen megérte, mert
úgy hitte, így visszafizette azt a rengeteg törődést, gondoskodást és
szeretetet, amit ebben a csodálatos otthonban és családban kaphatott.
- Bármit pajti… Akármit… - a fiú kipislogott néhány
könnyet, de reszkető tenyerébe fogta a másik hideg ujjait. Akármit fog kérni, ő
megteszi. Bármi is legyen az. Ha azt kéri, hogy vessen véget a saját életének,
arra is képes lett volna. Mert ha Fogatlan nincs… őt már nem köti semmi ehhez a
földhöz.
Fogatlan ismét nagy levegőt vett, hogy meg tudjon
szólalni, s félig lehunyta a szemeit.
- Sze-szeretnék… Szeretnék még egyszer veled… Repülni…
***
Repüli.
Szárnyalni, érezni a szelet az arcunkban, hallani a
süvítését, s eggyé válni az áramlatokkal. Beleélni, ragaszkodni hozzá, remélni,
hogy sose lesz vége.
Pléhpofa Hablaty ölébe fektette a félig lebénult,
haldokló fiút, mikor az első már Fejtörő nyergében ült. A nyugodt sárkány egy
pillanatig sem moccant, stabilan tartotta, várt, hogy indulhasson, s
mindemellett egy pillanatra megrezdült. Érezte, tudta, hogy mi történt. Érezte
ám a halál szagát, messziről kiszimatolta.
- Jó utat, cimbora – kezdte Dagur, mikor már úgy
érezte, szólhat. Egy pillanatra finoman megragadta Fogatlan csuklóját, aki
halvány mosollyal, s hálával a szemeiben pillantott rá vissza. Annyi
háborúskodás után most képesek voltak régi barátként búcsúzkodni.
De a legnehezebb eset talán Viharbogár volt maga.
A szőke lány nem volt felkészülve erre, hisz ki lett
volna. De a szavát megtartotta. A titkuk, ami örökre titok marad, még mindig
pecsét alatt volt. Viharbogár mindössze megsimította az arcát, de a tekintete
annál többet mondott.
- Légy erős, hősöm. Vanaheimben vagy a Valhallában, de
még viszontlátjuk egymást.
Olyan felhők forogtak a horizonton, mint Hibbant
szigeten talán még sose. Szürkék voltak, néha feketék, s hosszú, egyre
vékonyodó csíkokban oszlottak el a sziget felé közelítve, így tisztán látszott
az élénklila- és rózsaszín, szelet jósoló naplemente, az a tipikus, vihar után
színfoltos naplemente.
Fogatlan hátrahajtotta a fejét Hablaty karjaiban, feje
fölött az istenek szétszórták a ragyogó csillagokat.
- Nézd csak… Milyen fényesek ma este…
- Igen, azok pajti. Tényleg azok – helyeselt rögtön
Hablaty, bár akkor is azt tette volna, ha nem tartotta volna igaznak. Szelíden
kisimította Fogatlan arcából fekete tincseit, hogy tisztán láthasson mindent,
amit akar.
- Annyira szerettem volna elérni őket… Emlékszem, mikor
kicsi voltam… Aztán mikor veled repültünk éjszaka… Olyan közelinek tűntek,
mégis… Annyira messze vannak… - hangja elcsuklott egy pillanatra. – Messze
leszek én is, Hablaty… Annyira sajnálom… De akkor is… Akkor is te voltál a
legjobb dolog, ami életemben történt velem… Mindig is akartam egy testvért.
Hablaty még a könnyeivel együtt is felnevetett rajta.
Fájdalmas kacaj volt, az biztos.
- Igen, én is mindig szerettem volna. És veled meg is
kaptam… Ahogy az új életemet is, ami a legcsodásabb volt, minden közül, ami
történt velem… Te… Megváltoztattad az életünket. Megváltoztattad Hibbant
szigetet. Megváltoztattad a világot…
- Nem, Hablaty. A világot együtt változtattuk meg. Ketten
kellettünk hozzá… És még ha csak három év is volt… Akkor is volt... És ezt
senki, de senki nem veheti el tőlünk. – Fogatlan arcára ismét mosoly kúszott.
Felemelte a kezét, most először, csak azért, hogy Hablaty szabad tenyerét a
homlokára csúsztassa. Ez az utolsó ereje volt, ezt a lovasa is tudta, nem
véletlenül fakadt ki ismételten néma zokogásban. – Köszönöm, pajti… Köszönöm,
hogy vagy nekem…
- Én is köszönöm neked… - kezdte akadozó hangon
Hablaty, hogy befejezze még, talán még egyetlen másodperc, még egy fél mondat,
csak ennyit, ennyit adjanak a kegyes istenek… Nagy levegőt vett, mielőtt
kimondta azt, amit sosem akart: - Köszönöm pajti… találkozunk a Valhallában.
Vége volt. Fogatlan feje hátrabicsaklott, s teljes
egészében Hablaty karjaiba borult. Keze elernyedt, ami Hablaty kézfején volt,
de a fiú nem engedte, hogy leessen. Szorította, tartotta, s úgy ölelte magához,
mint még életében soha. A zokogás nem adta ki eléggé a fájdalmát. A kiáltás nem
szólt elég hangosan, hogy elmondja, mit érez most. A világ, amit küzdelmesen
építettek fel együtt, most összeomlott. A gondolatok, amiket megosztott vele a
jövőről, most szertefoszlott.
Sziasztok lovasok és sárkányok!
Mintha azt mondtam volna, hogy nyáron gyakrabban lesz rész :'D Ezer bocsánat mindenkitől, de nem tudtam, hogy ennyit fogok nyaralni XD
Viszont most elhoztam az új fejezetet, s kezdődnek a hidegvízzel-nyakonöntések, mert már csak három fejezet van az Álomháborúból, ezzel együt, ami azt jelenti, hogy jönnek sorra a meglepetések ^-^
Jó olvasást kívánok, és kíváncsi leszek, ehhez a fordulathoz mit szóltok :D
22. fejezet
Szárnysegéd
Vésze
A nevem Fogatlan.
Sárkány vagyok, egy éjfúria.
A villám és a halál istentelen
ivadéka.
Egy a Hibbant sziget őrsárkányai
közül.
A lovasom Hablaty, én pedig a sárkánya
vagyok.
Imádok repülni, annak ellenére, hogy
nem tudok egyedül. A fél farokszárnyam hiányzik, helyette egy mű, piros bőrredő
van, összekötve a nyereggel, amiben Hablaty ül.
A farokszárnyon van egy vikingkoponya.
A jelképünk, amit ismer minden
barátunk és ellenségünk.
S miért mondom el mindezt?
…
Mert kezdem elfelejteni.
Fújt a szél. Emelgette a távoli zászlókat, rezegtette a
faleveleket, hullámokat fodrozott a várárok vizén. Fogatlan léptei hangtalanok voltak
a sátordarabok és a szétszórt felszerelések közt. Hó volt, sár volt, a lehető
legrosszabb terep.
A táboruk maradványain lépkedett, már amennyi megmaradt
belőle. Felszámolták ezt is, tehát Halvér és Bütyök is a magashegyiek és Viggo
foglya lett…
Lassan letérdelt a legnagyobb, összedöntött sátor
mellé, s megemelte a ponyváját. Semmi sem maradt meg, ami még használgató
volna. A magashegyiek és Viggo katonái mindent darabjaira szedtek,
megsemmisítettek, tudva, hogy ezzel megbénítják őket. Se el nem tudnak menni a
szigetről, se megkerülni a veszélyt, ráadásul mindenki tudja, hogy ki az a négy
hibbanti, aki megszökött a rajtaütések elől. Asztrid, Kampó, Viharbogár… és Ő.
Az éjfúria, akit mindenki keres. Egyedül neki kellett volna a rácsok mögé
kerülnie, nem a főnöknek, nem a hajósoknak, nem a lovasoknak, hanem neki…
Asztrid Hofferson szinte megérezte a gondolatát, s mögé
lépve tenyerét a vállára engedte.
- Tudom min jár az eszed, Fogatlan. De higgy nekem: nem
győztünk volna akkor sem. Semmi esélyünk nem volt, és ha megszereztek volna
téged, akkor se lett volna. Nem menthetsz meg mindenkit, tudod jól.
- De megpróbálhattam volna… Annyira kicsin múlott, Asztrid
– Fogatlan megemelte a tekintetét, miközben a szőke lány letérdelt mellé a
hóba.
- Kicsin múlott, igaz. De nem a te hibád volt.
Ezt nem kellett volna mondani. Fogatlan jól emlékezett
rá, mi volt az, ami lelassította, és nem hagyta, hogy időben kiszabadítsa a
főnököt, ezzel pedig Hablaty elveszett. Ő volt a hibás, egyedül ő és a
nyomorult, sérült háta, ami nem akart meggyógyulni, úgy néz ki, még ennyi idő
után sem. Sok volt neki a hegymászás, az esések, a futások… Aztán a
legrosszabbkor felmondta a szolgálatot.
- Nem az én hibám… - Fogatlan keserű hangja halk volt,
halk, mint a szellő, kevés, mint az idő, mégis érződött rajta, hogy valójában
egy kitörni készülő égiháborút takar. – Nem… Asztrid, te tudod egyáltalán, mi
történt? – Nagyon lassan megemelkedett, egyszer megrogyott, össze viszont nem
roskadt. Nem, tartotta őt a benne lángoló harag. – Tudod, hogy a nyomorult
hátam miatt összeestem, és nem bírtam időben kiszabadítani Pléhpofát?! Te
tudtad ezt?! – már kiabált, már tombolt… Viharbogár s Kampó is felkapták erre a
fejüket. Fogatlan folytatta, egyre kétségbeesettebben. – Csak az én
szerencsétlenségemen múlt az egész! Ha… ha az nem történt volna meg, már mind
útban lehetnénk hazafelé, és nem azon siránkoznánk, hogy nem maradt semmink!
Semmink, érted?! E-egyszerűen itt ragadtunk ezen a nyomorult helyen, miközben
Hablaty és a többiek már ki tudja, hol járnak…
Asztrid csak hallgatott. Tisztában volt vele ő is, mit
vesztettek, és hogy mennyire reménytelen a helyzet. De most, hogy Fogatlan ki
is mondta, már egyre kevesebb esélyt látott rá, hogy bármit is tudnának kezdeni
a kialakult állásponttal. Vesztettek a csatában, ők senkik itt, nincs, ki
segítsen rajtuk, nincs több lehetőség. ha el is indulnának, azonnal elfognák
őket, hisz nyilván mindenki Fogatlant keresi.
Míg a szőke lány lassan magába roskadt, Fogatlan
átvette a helyét, s a remény stafétabotját tőle.
- Nem is tudom mire várunk még itt… Csoda nem lesz, a
táborunk olyan, amilyen, de… Johann, ő még ránk vár! El kell jutnunk a
kikötőbe! –erősködött az éjfúria fiú, miközben megpróbálta leutánozni
Hablatyot: a mozdulatait, a lelkesítő beszédét, az elszántságát…
Asztrid arcán friss, hideg könnyek peregtek le.
- Négynapi járásra van, Fogatlan… Legalábbis… Valahogy
így… De nehezebb a visszaút, mint ahogy jöttünk, ismerd be. Nem vagyunk elég
gyorsak. Mire eljutunk oda, Viggo hajója már eléri Hibbant partjait…
- Nem! – fordult felé Fogatlan. Köpenyét megemelte a
reggeli szél, haját szétbontotta a mozdulat. – meg kell próbálnunk! Nincs más
esélyünk!
- Nincs, de ez is elúszott már azelőtt, hogy elkezdtük
volna…
A mondat ostorként hasított a levegőbe. Az éjfúria fiú
szemei elkerekedtek, arca elsápadt. Nem az nem lehet… Még meg se próbálták, de
már rámondják, hogy esélytelen? A legjobb barátjáról van szó, hát nem érti
Asztrid?!... De… Dehogy nem érti, hisz neki a lelki társa. Épp annyit ér neki,
mint Fogatlannak…
A tudat ellenére sem bírta a nyomást, így egyetlen hang
nélkül hátat fordított nekik, s felgyalogolt a legközelebbi dombtetőre, ami nem
kevés fájdalmat okozott ugyan, de most nem tudta érdekelni, egyszerűen nem. Letette
magát egy sziklára, onnan bámulta a messzeséget, az utat, amin egész eddig
eljutottak, az utat, ami nem mentheti meg őket…
- Asztrid… - nyelte vissza a remegését Viharbogár –
Most… Most mit tegyünk?
A másik szőke keserűen elmosolyodott.
- Hm… Fogalmam sincs… Nem tudom, érted? Hablaty terve
nem vált be, sőt, sokkal rosszabbul jöttünk ki belőle, mint bármikor… És… Az
enyém se működött… - Viharbogár jól tudta, miről beszélt, ha Kampó nem is.
Asztrid ugyanis semmit sem bízott a véletlenre, így még a szigetre érkezésük
napján küldött egy titkos rémpostát az ádáz szigetre, egyenesen Hangának.
Eleinte azt hitte, őrültség és túlzás, de valahogy mégis azt érezte, hogy
elhalaszthatatlan és szükséges. Figyelmeztette, hogyha néhány napon belül nem
kap tőle még egy levelet, hogy a küldetés sikerült, akkor bajban vannak.
Mindennek ellenére Hanga nem jelentkezett, pont most nem, mikor a legnagyobb
szükség lett volna rá. Lehet meg se kapta a levelet, lehet, hogy elkapták a
rettenetes rémet, hogy a segítség tényleg ne érkezzen meg soha… - Én… Nem
tudom, hogy mit tegyek… nem tudom, hogy miért nem működött a tervem… Semmit sem
tudok, Vihar, és mindent elrontottam magam körül, mindent…
A siklólány nagy levegőt vett. Ő tudott róla, mi
történt Hablaty és Asztrid közt, tudta, hogy mit érezhet… Hogy talán most
összeomlott, s Hanga távolléte csak erősítette benne a hitet, hogy végleg
elbuktak.
Gondolatmenetét
azonban megtörte Fogatlan hangja, aki a pillanat törtrésze alatt pattant fel,
mint aki… mint aki lát valamit.
- Mi a…
- Magashegyiek! – mire ezt Fogatlan kimondta, Asztridék
már meg is hallották a patadobogást. Mind egyként pattantak fel, s készültek a
legrosszabbra. Asztrid tisztában volt vele, hogyha lóháton közelednek, esélyük
se lenne elfutni, ez esetben pedig inkább néz velük szembe dicsőn, minthogy
gyávák módjára elfusson. Fogatlan megpróbált lejutni a domboldalon, hogy
legalább a csapattal lehessen, de mikor a három lovas felért a dombtetőre,
szemrebbenés nélkül ellovagoltak mellette, mintha ott se lenne, aminek
köszönhetően a sárkányfiú elesett a hóban.
A lovasokon köpeny és csuklya volt, s különösen
ügyeltek rá, hogy azt ne vigye le a menetszél. A domb aljához érve ügetésbe
váltottak, hogy aztán egymással ellentétes irányban megkerüljék Asztridot,
Kampót és Viharbogarat, akik rémülten egymásnak vetették hátukat, hogy minden
irányból várhassák az esetleges támadást.
Az viszont nem érkezett meg. Helyette a trió megállt,
egymástól lehető legmesszebb, s mind lehuppantak lovukról. Elsőnek egy
alacsonyabb, vékony alak lépett elő, néhány méterre megállva a Hofferson
lánytól.
- Hát Asztrid – kezdte rémesen ismerős hangon –
Nagyobbnak tűnik a baj, mint ahogy megírtad.
- Hanga!
A két barátnő a következő pillanatban már egymást
ölelte, s nem kellett sok, hogy a szőke könnyekben törjön ki, miközben Hangáról
lecsúszott a köpeny. Asztrid el sem tudta képzelni, hogy hogyan került ide
ilyen gyorsan, ráadásul lóháton, de most nem bírt megszólalni.
- Nyugalom Asztrid, itt vagyok, ne aggódj, minden
rendben lesz. Most már nem kell félned - mindenki remélte, hogy az újonnan
érkezettnek igaza lesz, hisz nem volt más esélyük már, mint hinni, s bízni.
Hanga folytatta – remélem nem bánod, hogy elhoztam a bátyámat, is. Most minden
segítségre szükségünk lesz.
Dagur ekkor mutatkozott csak, s tekintete nem
Asztridra, hanem Viharbogárra, s Kampóra esett. Persze nem tudott semmit az
eseményekről és történésekről, hogy mennyi mindenen van már túl a csapat.
- Hát ti meg…? – csupán ennyit kérdezett, mire a kettő
nem mert felelni, inkább kérdőn Asztridra pillantottak. Jobb, ha tőle tudják
meg.
- Ők Kampó és Viharbogár, Dagur… A siklóm és Takonypóc
szörnyennagy rémsége. Tudjátok, történt egy kis… Nos, na jó, óriási furcsaság.
Bizonyára ti is hallottatok a Lelkek Szigetéről és a legendájáról – mikor a két
testvér bólintott, Aszrid folytatta – mi jártunk ott… Éjjel, újholdkor, ahogy a
legenda is szól, csakhogy kiderült, hogy nem legenda… Másnap így ébredtek a
sárkányaink, akik a szigeten voltak velünk. Utána jött az, amit leírtam Hanga,
hogy elragadták a főnököt és egy egész hibbanti hajó legénységét, mi pedig
utánuk jöttünk, hogy kiszabadítsuk, de… Nagyon rosszul sült el… Csak mi hárman
és Fogatlan tudtunk kimenekülni, ennyien maradtunk a tizenkettőből…
Az ádáz testvérek figyelmesen és komolyan hallgatták
Asztrid minden szavát, de mikor a végére ért a monológnak, hamar összerakták a
képet. A fivér szólalt meg először.
- Szóval azt mondod, hogy ők itt Viharbogár és Kampó… -
pár pillanatig mérlegelte a hallottakat, majd a kicsivel messzebb térdelő,
fekete hajú fiúra pillantott, szemei pedig lassan kikerekedtek. - Akkor viszont
ő lesz…
- Fogatlan? – Hanga fejezte be helyette.
Fogatlan idő közben talpra állt, s felpillantott rájuk.
Nem volt valami jó hangulatban, így szótlanul hátat fordított mindnyájuknak,
hogy ismét felbaktasson a dombra. A félig piros köpeny lobogott mögötte, ami
szavak nélkül is elárulta kilétét.
- Igen, határozottan ő az. A stílus és a viselkedés egy
az egyben a mi Fogatlanunk – Dagur láthatóan szórakozottan karba fonta kezeit,
de mikor a lányok komoran rápillantottak, nagyot sóhajtott. – Jó, nem kell
szemmel ölni, csak mondom. Ilyet nem mindennap lát az ember… Amúgy meg mi baja?
Asztrid a szemeit forgatta.
- Vesztettünk a csatában, Hablaty fogságban, neki meg
majdnem eltört a gerince. Kell még indok?
Dagur egy darabig elég szánnivalóan pislogott, utána
viszont egy „majd én beszélek vele” kijelentéssel megindult a domb teteje felé,
ahol Fogatlan visszaült a szikla szélére.
- Nos – köhintett Dagur, megállva mellette, s
észrevétlenül lepillantott rá – mi a helyzet, pajti?
Élete nagy hibáját követte el, Fogatlan mint egy
bepipult kisbirka, úgy ugrott neki az ádáz vezérnek, a mellkasánál ragadva meg
a ruháját- ami kifejezetten komikus volt, főleg hogy egy fejjel alacsonyabb
volt Dagurnál.
- Nem szólíthatsz így! Csakis kizárólag Hablaty hívhat
így!!!
- Jól van pupák, csillapodj már! - Dagur meg sem próbálta lerázni magáról,
tudta, hogy mindjárt elfogy a lendülete, ami igaz is volt, hisz a következő
pillanatban elengedte, elfordult, viszont térdre is csuklott. – Mondd csak,
minden rendben?
- Hagyj magamra… - ellenkezett menten Fogatlan, a másik
azonban nem hagyta.
- Miért is tenném? Ti hívtatok, hát itt vagyunk, hogy
segítsünk.
- Nem tudsz segíteni… Se te, se senki – nyöszörögte az
éjfúria fiú – túl messze van, túl sok, és mi nem vagyunk elegen, még így sem…
Dagur vágott egy savanyú vigyort, hogy utána
letérdeljen hozzá.
- És ha azt mondom, hogy van egy hajónk, egy
legénységünk és egy maréknyi elszántságunk? Nem olyannak ismertelek Fogatlan,
mint aki az első akadálynál feladja…
A következő percben már ők ketten is visszatértek a
csapathoz, de Fogatlan továbbra is komor maradt. Asztrid megpróbált vele
beszélni, ami hamar kiderült, hogy jelen pillanatban lehetetlen, az is csoda,
hogy Dagur le tudta hozni közéjük.
- Nos… - kezdte a Hofferson lány, most mindenkihez
szólva – Akkor most, hogy Fogatlanék is itt vannak, megtudhatjuk végre, hogy ki
a rejtélyes harmadik személy?
- Hát – Hanga arcán átfutott egy hamiskás mosoly,
mintha előre sejtett volna valamit, Fogatlan pedig csak csodálkozott, hogy
akiről beszéltek, egész végig ott állt, eltakarva az arcát. – Nem fogsz neki
örülni, de jelen pillanatban nincs más esélyünk.
Ebben a pillanatban a csuklyás hátradobta az arcát
takaró ruhát, ami alól egy rövid, vörös hajkorona bukkant ki. Egy határozott
tekintet, egy elvetemült kis vigyor és…
Ekkor a völgyet Asztrid hangja zengte be:
- HELSA?!
***
- Mégis mi a Thor haragját keresel te itt?! Hogy a
jégtroll taposna ketté te Sleipnirhozta, anyaszomorító… - persze folytatta
volna, az összes hitbéli példával elküldve a peckesen álló kisasszonyt egy
melegebb éghajlatra, de Hanga ezt nem engedte neki.
- Héhéhé, Asztrid, csillapodj. Ahhoz beszélsz épp, aki
jelenleg el tud juttatni erről a nyomorult helyről. Helsának van egy hajója a
fő kikötőben. Ha addig eljutunk, miénk a tenger, Asztrid – a fekete hajú szinte
csak suttogta ezt barátnője fülébe, megtartva a szemkontaktust Helsával, aki
várta, hogy a szőke lány mikor ismeri mindezt el. Még karba is fonta a kezeit.
- Ilyen nincs... Komolyan mondom, nincs… - fújtatott
Asztrid - Mégis miként tudtad ezt így összehozni, Hanga? Miért pont őt?! Tudod
te mit tett ez a lány?!
- Nem, de nem is érdekel. Ismer titeket, leszólított
minket félúton Dagurral, és…
- Leszólított?! – vágott a szavába Asztrid, majd
Helsára szegezte gyilkos tekintetét. – Hát a barátainkat is el akarod venni,
nem csak Hablatyot, te?!
A vörös unottan sóhajtott egyet.
- Asztrid, nem akartam elvenni Hablatyot, ezt te is
tudod. Kötelességből tettem, de ez most mindegy, mert ő ugye most nincs itt, mert
valaki más már elvetette tőled – a Hofferson lány most majdnem a torkának
ugrott, s Helsa ezúttal is Hangának köszönhette, hogy nem lett kitépve a haja,
vagy egyéb testrésze. – Ami a lényeg, hogy segítségre van szüksége, ahogy
nektek is. Tudod, mikor megneszeltem, hogy a Valkűr Fénye elsüllyedt Hablattyal
együtt, elkötöttem apám egyik hajóját a legénységgel, és megindultam Magashegy
felé. Csakhogy nem voltam egyedül – bökött fejével most Hangára, s ezúttal
hozzá szólt – még szerencséd, hogy találkoztunk. Ha idejöttél volna az
ostorcsattal, még a kikötőnél leszednek az égről, s mostanra a sárkánynak már a
bőrét árulnák a piacokon. Így viszont
már tudtam, hogy sietnünk kell, s most itt vagyok, Asztrid Hofferson. Eljöttem,
hogy segítsek.
***
Asztrid maga sem tudta, hogy miért hitte el akár
egyetlen szavát is. Talán mert nem volt más út, nem volt több kapaszkodó, s úgy
volt vele: ennél többet úgysem veszíthetnek. Így hát mind lóra szálltak, a három
sárkány megkapta a köpenyeket, s így ügettek át egészen az oldalsó bejáratig,
ahol először bejöttek, aztán át a városon.
Fogatlan egyetlen hang nélkül tűrte a haladást, annak
ellenére, hogy legszívesebben mindent és mindenkit elpusztított volna maga
körül haragjában. Ezek az emberek itt… a városiak… Nem tudnak semmit, persze,
vidáman élik a kis életüket, nevetgélnek, a gyerekek játszanak, az asszonyok a
piacon vásárolnak… Gyűlölte most őket, mindet… Gyűlölte a sosem ismert
vezérüket, aki képes volt szövetkezni Viggoval, csak azért, hogy az a gazember
éjfúriához jusson…
Nem jutott idő több gondolatra, mikor halkan
felszisszent. Azt se hitte el, hogy valaha felül bárminek is a hátára, és pont,
egy ilyen szőrös, büdös, fura valamire, azt végképp nem. Nem volt egyenletes a
járása, amitől ő csuklott-nyaklott össze vissza a nyeregben, s csak a mögötte
ülő Dagur tehetett róla, hogy még nem borult a porba.
- Bírod még, Fogatlan? – érkezett a kérdés hátulról,
mire az éjfúria fiú bólintott párat. Ugyan majd’ szétszakadt a háta a
fájdalomtól, de nem akarta, hogy miatta mindenkinek meg kelljen állnia. Úgy
volt vele, hogy a hajóig csak kibírja valahogy, onnantól meg már ülhet jó néhány
napig.
Hanga és Asztrid mentek legelöl, élesen figyelve minden
őrre, minden kapun át attól rettegve, hogy bármikor megállíthatják őket, és
akkor bizony lebuknak. Mögöttük Dagur hozta Fogatlant, s leghátul Helsa jött
Viharral és Kampóval a legmegtermettebb lovon, ami még hármójukat is elbírta. A
kikötő nem volt messze, s Asztrid már látta is a fjordvégi hajót: erdőzöld
zászlaján egy fehér fa, s egy aranyszínű prémvadász sárkány díszelgett.
Asztrid nagyot sóhajtott, szinte megkönnyebbülésként,
mikor már a móló falapjain dobogtak lovaik patái. Talán most már elérnek odáig,
talán, talán, talán nem kell harcolniuk, küzdeniük, hogy kijussanak… Szinte fel
sem fogta, hogy néhány percen belül már ellökték a hajót a kikötőből, s elérte
az első hullám, ahogy megindult a két torony közt lévő egyetlen kijárat felé a
nyílt tengerre.
Végignézték, ahogy az őrszemek követik őket nyilaikkal,
parancs szerint csak egy rossz vagy gyanús mozdulatra várva, de meglepő módon
még a nyílzápor is elmaradt. Asztrid és Fogatlan egymás mellé ültek a
kabinokhoz nyíló ajtó mellett, s onnan figyelték a tornyokat kerülgető
sirályokat.
- Kint vagyunk. Látod Fogatlan, én megmondtam. Így vagy
úgy, de kijutottunk - kezdte a szőke lány, nagyot sóhajtva.
- Igen, igazad volt – bólogatott Fogatlan is, s talán
még valami mosolyféle is megjelent sima arcán. Eszébe jutott, mikor először
látta Asztridot. Emlékezett tisztán, ó, hogyne emlékezett volna, hogyha Hablaty
nincs ott, élből kinyírták volna egymást. De aztán… valahogy eljutottak idáig.
Hogy vállt vállnak vetve harcoljanak a sárkányvadászok ellen, az övéikért, a hős
hajósokért, a főnökért, Hablatyért… Mindez összekötötte őket, s Asztrid már
szinte egy segítőkész testvér volt a szemében. Valaki, aki szintén meg kell
óvnia. Hisz ő is védi Fogatlant.
Helsa közben a vitorlaköteleket igazgatta, rögzítőelemeken
mászkált, s navigálta a kormányost, hogy elkerüljék a víz alatti sziklákat.
Látszott, hogy lételeme a hajózás, s ugyan néha vágyott az égre egy sárkány
hátán, mégsem hagyta volna ott a hajót, semmi pénzért. Ő ide született, a
vízre, a habokra, s most, hogy látta rajta mindezt Asztrid, egy picit
megenyhült vele kapcsolatban. Fogalma sem volt, hogy vette rá ezeket az
embereket, hogy elhozzák őt idáig, szembeszegülve Ragnarral, urukkal, a
fjordvégi főnökkel, de mindenesetre örült, hogy ezzel most kaptak egy fuvart.
- Ilyen széllel
még be is érhetjük őket – kacagott Helsa, miközben lemászott az egyik kötélen,
pont a négy hibbanti előtt landolva.
- Akkor viszont törekedjünk erre – felelte a szőke,
miközben feltápászkodott, viszont Helsa válla fölött elpillantva egy másodpercre
elakadt a szava, hogy aztán szaladni kezdjen a hajóorr felé. – Ne… ne, ne, ne
ezt nem hiszem el!
Fogatlan értetlenül összenézett Viharbogárral, majd
Kampóval, s miután a siklólány felsegítette a földről szerelmét, mind Asztrid
után pillantottak, ezzel felmérve a probléma okát: miközben elhaladtak a sziget
mellett, a nem olyan messze hömpölygő ködfelhőből elúszott egy magas, fekete
vitorlás hajó, amit kísért legalább még kettő, amik szintén úgy tűntek fel,
mint a szellemek.
- Ezt nem hiszem el… - Fogatlan hangját elnyelte a
döbbent csend, ahogy lassan mindenki feszülten pillantott a hajók felé.
Tudták. Oh, annyira tudták, hogy nem jutnak ki innen
olyan könnyen. Ezek nem sétahajók, nem fognak elmenni mellettük, vagy ha mégis,
legalább háromszor megcsákjázzák őket, aztán visszacipelik az egész hajójukat a
kikötőbe. A magashegyiek nem a földön támadnak. Megvárják, míg az áldozat
elringatja magát abban a hitben, hogy megmenekül, hogy aztán az első szirt
mögül rájuk küldjék a Fekete Vitorlásokat. Aljas, de túl jó trükk.
- Mire vártok még?! – Helsa kapcsolt először. Ha most
nem fordulnak, azt az utolsó kis esélyüket is elszalasztják. – Mindenki a
helyére, fordulás jobbra, el a szigettől! Keressétek a lehetőséget, hogy
eltűnjünk a ködben, és ne feledjétek, ezek a fiúk nem barátkozni akarnak! Ha
összecsókolózunk az egyik hajóval, az a biztos hullámsír! Száguldjunk mint a
szél!
A felcsomózott vitorlák egyként zuhantak le, mikbe
hirtelen kapott a szél, Vihar és Fogatlan pedig ügyesen el is estek. Jelenleg
azonban nem tehettek mást, mint egymásba kapaszkodva figyeltek.
Dőlt a hajó, csikorgott a fa, de olyan szintű
fürgeségről tett szert, amit egyikük se várt volna el tőle. Mintha tudta volna,
hogy sietni kell, rohanni, úszni mint az áramlatok, különben ma itt végük lesz.
- Nem hagy cserben minket a Szárnysegéd Vésze – Helsa
büszkén felszegte az állát, s még az ő rövid haja is lobogott a szélben.
- Szárnysegéd Vésze? – Asztrid és Hanga szinte
egyszerre kérdezték, miután a három embersárkányt biztos helyre ültették.
- Az bizony! -
kacagott Helsa, mint aki már előre győzött – így hívják, és hidd el, nem
véletlenül kapta a nevét. Előre!
Nem volt idő több csevegésre, Helsa, mint egy igazi
hajós, kézben tartotta az irányítást. A Fekete Vitorlások, mikor meglátták,
hogy elfordulnak tőlük, szinte egyként kanyarodtak utánuk, mintha vonzotta
volna őket a hajójuk. A távolság egyre csökkent, nem csak a vezérhajó és a
Szárnysegéd Vésze közt, de a köd is mintha egyre közelebb ért volna. A hajó
hamarosan befutott, eltűnt, mint éjfúria a csillagos égen, aztán szinte némán
megkapta a parancsot: vitorlát fel, visszafordulás.
- Minek megyünk vissza? – hőbörgött Asztrid, elkapva a
vörös karját, aki viszont egyetlen mozdulattal szabaddá tette azt.
- Csak hallgass, tudom, mit csinálok.
Asztrid érezte, hogy minden energiájára szüksége van,
hogy véletlenül se vágja orrba, ám amikor meglátta, hogy a vezérhajó oldalról
közelít feléjük, majdnem felsikoltott, de helyette a torkába fagyott a szó. Úgy
fognak járni, mint a Valkűr Fénye… Ez a taktikájuk, ez ellen nem lehet mit
tenni, ketté fogják hasítani a hajót, szinte már látta is megcsillanni a fényes
bárdszerű fegyvert…
Dehogyisnem. Mikor a szél felerősödött mögülük,
megemelte a ködöt, s jobboldalról is feltűnt egy feléjük száguldó hajó, Helsa
újabb parancsot kiáltott, mire az összes vitorla ismét fogta a szelet, s úgy
lőttek ki, mint a vadásznyilak. Szinte az egész hajó rándult egyet a
lendülettől, s amint elszáguldottak, a két Fekete vitorlás szembenézett
egymással.
Nem volt idő megállni vagy kanyarodni. Orruk
összeakadt, iszonyú recsegés rázta meg a tengert, s már süllyedtek is.
- Ezt nem hiszem el… Nem hiszem el! – Asztrid és szinte
az egész legénység ujjongani kezdett, egészen addig, míg fel nem tűnt a
harmadik hajó is.
Vele már nehezebb volt a helyzet. Egy darabig
kerülgették egymást, nyilak záporoztak feléjük, s kis híján Kampó is kapott
egyet a hátába, utána persze visszaparancsolták a rejtekhelyre. Helsa ezúttal a
sziklás partokhoz vezérelte a saját hajójukat, remélve, hogy az őket üldöző
Fekete Vitorlás zátonyra fut, de ennek most vajmi kevés volt az esélye. Ők
otthoni terepen voltak, nyilván nem a Szárnysegéd Vésze az első, ami
megpróbálta ezt a trükköt.
Aztán már csak azt vették észre, hogy közeledik… Egyre
gyorsabban, egyre sebesebben, s beért az orra melléjük, s abban a szent
pillanatban tüzet nyitottak rájuk, nyílvesszők hada fúródott így a hajójukba.
- Ez így nem lesz jó… - lesett ki a rejtekhelyről
Fogatlan – Helsa! Utolérnek!
- Ottmaradj, éjfúria!… Túl értékes vagy ahhoz, hogy
elveszítünk! – Fogatlannak halvány sejtelme sem volt arról, honnan tudhatta meg
igaz kilétét, mikor csak emberként láthatta, de most nem firtatta a dolgot,
fontosabb feladata volt.
Ha Helsa egy átlagos kamasznak mondta volna, biztos
fülét farkát behúzva bújt volna vissza a biztos helyre, de itt most Fogatlanról
beszéltünk. Fogatlanról, akiben tomboltak az éjfúria ösztönök és az ötletek. Fogatlan,
aki nem félt Helsától, nem félt a Vitorlásoktól, csak egy dolgot akart:
hazajutni a barátjához. Nem tudta, honnan jött az elvetemültség, de kivetődött
a rejtekhelyről, kikerült néhány nyílvesszőt aztán Viharbogár sikolya közepette
megragadott egy kötelet, amivel valami csoda folytán volt annyi lendülete, hogy
átlendüljön a másik hajóra, a Ködszaggatóra.
Persze alaposan meglepte a magashegyieket, s az a
néhány másodpercnyi fagyott döbbenet elég volt hozzá, hogy rohanni kezdjen a
tat felé. Ha a Ködszaggató nem megy maga a sziklák felé, hát akkor majd ő segít
neki – legalábbis ez volt a terve.
Vihar már majdnem utána vetette magát, de Asztrid még
idejében elkapta a sárkánylányt, aki könnyes szemekkel, kipirosodott arccal, s
félelemmel a tekintetében kapálózott, hogy utána juthasson.
Asztrid csak
akkor engedte el, mikor már tényleg nem hitte el, amit lát: Fogatlan valahogy
eljutott a tatig, s el tudta kormányozni a hajót. Figyelt annyit, érzett
annyit, hogy tudja, mikor hova kell nyúlni. Még az egyik vitorlakötelet is elhasította,
a Hablatytól szerzett késeit pedig a felé rohanó hajósok felé dobta. Egyiküket
el is találta, de a másikuk csak meghátrált tőle. Fogatlannak átfutott az
agyán, mikor a katona az orra előtt készült elvérezni, hogy talán most oldotta
fel az átkot magán. Rosszat kell tenni, hogy sárkány légy, így szól a legenda.
Az ölésnél pedig nincs rosszabb. Most talán… most talán ha elindulnának, még
épp időben érnének a Lelkek Szigetére ahhoz, hogy ő visszanyerje alakját, s
mint sárkány, meg tudná menteni a legjobb barátját…
Az utolsó pillanatban vetődött le a hajóról, ami
valóban a szikláknak ment, megragadva a Szárnysegéd Vészének korlátját, ahol ha
Viharbogár nem ragadja csuklón, a vízbe zuhant volna. Szerelme és Asztrid vonszolták
a fedélzetre, ahol az utóbbi megragadta a ruháját, úgy fordította maga felé.
- Elment a józan eszed?! – tajtékzott Asztrid –
Megölhettek volna, bezuhanhattál volna vízbe!!!
- Én csak…
- Nem gondolkoztál! Olyan elhamarkodott, őrült vagy
mint… - mint Hablaty. Igen, pontosan
olyannyira tud elvetemült lenni, de ahogy a fiú terveinek nagyja, most ez is
bevált. Megint csak a szerencsének köszönhetően.
- Asztrid – szólt mögöttük Helsa finoman – Megmentett minket.
És győzött. Megnyerte nekünk a küzdelmet, és itt van, épen és egészségesen.
Most pedig… Megteszek valamit, amit rég meg kellett volna már tennem.
Megfagyott a levegő egy pillanatra, mikor Helsa
felsegítette Fogatlant, s mélyen a szemeibe nézett. A fiú csak pislogott párat,
s nagyon remélte, hogy nem arra készül, amire, mert Viharbogár tekintetét
azonnal megérezte rajtuk. És ha az a bizonyos valami megtörténik, akkor Vihar
nagyon szépen, nagyon lassan, és nagyon fájdalmasan fog végezni a lánnyal, hogy
aztán forrkatlaneledel gyanánt a tengerbe dobja.
De nem történt meg, amiért hálás maradt az isteneknek,
de örökre.
- Szóval, ami elmaradt: Fogatlan, nagyon úgy látom,
hogy innentől eza te, és a barátaid
küldetése. Azért jöttem, hogy segítsek, de most átadom neked a vezetést. Vigyél
minket a csatába, mi elhozzuk neked a győzelmet, éjfúriák ura.
Fogatlan megdöbbenve pislogott, de utána viszont nagy
levegőt vett. Kész terve volt, erősnek érezte magát, a fájdalom is mintha szűnt
volna… Tekintete felvilágosult, ahogy a köréjük gyűlt legénység és a barátai
felé fordult.
- Irány délnyugat! El kell érnünk a Lelkek Szigetét
estére és visszanyernünk az alakunkat, különben búcsút mondhatunk az
otthonunknak és a lovasainknak! – mondta ki a végső szavakat Fogatlan, mire a
hajó egész legénysége nekilátott, hogy irányba állítsák a bárkát.
Viharbogarat megzavarta a hirtelen adott parancs, ami
teljesen ellentmondásban volt az ő tervével, s nem hitte volna, hogy Fogatlan
pont ezt a döntést hozza. Nem ezt beszélték meg… Menten utána iramodott, hiszen
Fogatlan ekkor már a hajó orra felé tartott, hogy megnézze az irányt.
- Ne! F-Fogatlan, várj!
- Ne most Vihar, kérlek, tudod, hogy sietnünk kell –
érkezett a lepattintós válasz. Sosem kapott még korábban ilyet. Nem bántotta
meg, hiszen tudta: Fogatlan most szörnyen ideges. Ő a csapatuk vezére, az
utolsó, aki még pontot tud tenni ennek a háborúnak a végére, így vagy úgy.
Mindketten tudták, hogy csupán egy tucatnyian alig van esélyük, de nem az a
csapat voltak, akik egykönnyen feladják, főleg, ha a sárkánylovasokról van szó.
Pláne ha Hablatyról, Fogatlan ilyenkor nem ismer lehetetlent. Viszont ő sem
képes mindenre. Bizonyos szempontból érthető is a helyzet. Viharbogár tudta
róla, hogy emberként gyengének, ügyetlennek, és lassúnak érzi magát, hiszen
elvesztett mindent, ami a különleges képességeihez tartozott. Most pedig
nyilván elhatározta, hogy visszaszerzi ezeket, csak úgy lesz képes kimenteni Hablatyot
a lehetetlen helyzetéből.
Erre csak egy éjfúria képes.
Viszont nincs mindennel tisztában, nem tudhatja még,
hogy a terv, amit kovácsolt, most derékba fog törni Viharbogár szavaitól.
- Fogatlan, könyörgök, ezt muszáj megbeszélnünk!
A fiú sóhajtott, majd visszafordult felé. A szél ismét
belekapott fekete hajába, miközben maguk mögött hagyták a szigetet, s
kihajóztak a nyílt tengerre, ahol eléjük tárult a naranccsárgás-rózsás
naplemente.
- Mondd gyorsan.
Hiába akarta, képtelen volt ezt csak úgy kibökni neki.
A szemébe nézett, látta, hogy sürgeti, de… Nem, ez nem ilyen egyszerű…
- Fogatlan, nem mehetünk a Lelkek Szigetére.
- És miért is nem? Van szelünk, a hajó gyors, még pont
odaérnénk, mire delel az újhold.
- De nem mehetünk! Nem változhatunk vissza! Nem szabad,
mert…
- Mert? Mert mi?
A helyzet egyre türelmetlenebb, Viharbogár csak
toporog, Fogatlan vár, és most mintha nem is lettek volna egy pár. Mintha két
idegen állt volna egymás előtt.
Vihar szörnyen nehezen talált a szavait, s érezte, hogy
a torka is elszorul. Végül vett egy nagy levegőt, hogy kimondja:
- Nem változhatunk vissza. Fogatlan… Én… Terhes vagyok.
