22. Fejezet - Álomháború

Sziasztok lovasok és sárkányok!
Mintha azt mondtam volna, hogy nyáron gyakrabban lesz rész :'D Ezer bocsánat mindenkitől, de nem tudtam, hogy ennyit fogok nyaralni XD
Viszont most elhoztam az új fejezetet, s kezdődnek a hidegvízzel-nyakonöntések, mert már csak három fejezet van az Álomháborúból, ezzel együt, ami azt jelenti, hogy jönnek sorra a meglepetések ^-^
Jó olvasást kívánok, és kíváncsi leszek, ehhez a fordulathoz mit szóltok :D

22. fejezet

Szárnysegéd Vésze

A nevem Fogatlan.

Sárkány vagyok, egy éjfúria.

A villám és a halál istentelen ivadéka.

Egy a Hibbant sziget őrsárkányai közül.

A lovasom Hablaty, én pedig a sárkánya vagyok.

Imádok repülni, annak ellenére, hogy nem tudok egyedül. A fél farokszárnyam hiányzik, helyette egy mű, piros bőrredő van, összekötve a nyereggel, amiben Hablaty ül.

A farokszárnyon van egy vikingkoponya.

A jelképünk, amit ismer minden barátunk és ellenségünk.

S miért mondom el mindezt?

…

Mert kezdem elfelejteni.

Fújt a szél. Emelgette a távoli zászlókat, rezegtette a faleveleket, hullámokat fodrozott a várárok vizén. Fogatlan léptei hangtalanok voltak a sátordarabok és a szétszórt felszerelések közt. Hó volt, sár volt, a lehető legrosszabb terep.

A táboruk maradványain lépkedett, már amennyi megmaradt belőle. Felszámolták ezt is, tehát Halvér és Bütyök is a magashegyiek és Viggo foglya lett…

Lassan letérdelt a legnagyobb, összedöntött sátor mellé, s megemelte a ponyváját. Semmi sem maradt meg, ami még használgató volna. A magashegyiek és Viggo katonái mindent darabjaira szedtek, megsemmisítettek, tudva, hogy ezzel megbénítják őket. Se el nem tudnak menni a szigetről, se megkerülni a veszélyt, ráadásul mindenki tudja, hogy ki az a négy hibbanti, aki megszökött a rajtaütések elől. Asztrid, Kampó, Viharbogár… és Ő. Az éjfúria, akit mindenki keres. Egyedül neki kellett volna a rácsok mögé kerülnie, nem a főnöknek, nem a hajósoknak, nem a lovasoknak, hanem neki…

Asztrid Hofferson szinte megérezte a gondolatát, s mögé lépve tenyerét a vállára engedte.

- Tudom min jár az eszed, Fogatlan. De higgy nekem: nem győztünk volna akkor sem. Semmi esélyünk nem volt, és ha megszereztek volna téged, akkor se lett volna. Nem menthetsz meg mindenkit, tudod jól.

- De megpróbálhattam volna… Annyira kicsin múlott, Asztrid – Fogatlan megemelte a tekintetét, miközben a szőke lány letérdelt mellé a hóba.

- Kicsin múlott, igaz. De nem a te hibád volt.

Ezt nem kellett volna mondani. Fogatlan jól emlékezett rá, mi volt az, ami lelassította, és nem hagyta, hogy időben kiszabadítsa a főnököt, ezzel pedig Hablaty elveszett. Ő volt a hibás, egyedül ő és a nyomorult, sérült háta, ami nem akart meggyógyulni, úgy néz ki, még ennyi idő után sem. Sok volt neki a hegymászás, az esések, a futások… Aztán a legrosszabbkor felmondta a szolgálatot.

- Nem az én hibám… - Fogatlan keserű hangja halk volt, halk, mint a szellő, kevés, mint az idő, mégis érződött rajta, hogy valójában egy kitörni készülő égiháborút takar. – Nem… Asztrid, te tudod egyáltalán, mi történt? – Nagyon lassan megemelkedett, egyszer megrogyott, össze viszont nem roskadt. Nem, tartotta őt a benne lángoló harag. – Tudod, hogy a nyomorult hátam miatt összeestem, és nem bírtam időben kiszabadítani Pléhpofát?! Te tudtad ezt?! – már kiabált, már tombolt… Viharbogár s Kampó is felkapták erre a fejüket. Fogatlan folytatta, egyre kétségbeesettebben. – Csak az én szerencsétlenségemen múlt az egész! Ha… ha az nem történt volna meg, már mind útban lehetnénk hazafelé, és nem azon siránkoznánk, hogy nem maradt semmink! Semmink, érted?! E-egyszerűen itt ragadtunk ezen a nyomorult helyen, miközben Hablaty és a többiek már ki tudja, hol járnak…

Asztrid csak hallgatott. Tisztában volt vele ő is, mit vesztettek, és hogy mennyire reménytelen a helyzet. De most, hogy Fogatlan ki is mondta, már egyre kevesebb esélyt látott rá, hogy bármit is tudnának kezdeni a kialakult állásponttal. Vesztettek a csatában, ők senkik itt, nincs, ki segítsen rajtuk, nincs több lehetőség. ha el is indulnának, azonnal elfognák őket, hisz nyilván mindenki Fogatlant keresi.

Míg a szőke lány lassan magába roskadt, Fogatlan átvette a helyét, s a remény stafétabotját tőle.

- Nem is tudom mire várunk még itt… Csoda nem lesz, a táborunk olyan, amilyen, de… Johann, ő még ránk vár! El kell jutnunk a kikötőbe! –erősködött az éjfúria fiú, miközben megpróbálta leutánozni Hablatyot: a mozdulatait, a lelkesítő beszédét, az elszántságát…

Asztrid arcán friss, hideg könnyek peregtek le.

- Négynapi járásra van, Fogatlan… Legalábbis… Valahogy így… De nehezebb a visszaút, mint ahogy jöttünk, ismerd be. Nem vagyunk elég gyorsak. Mire eljutunk oda, Viggo hajója már eléri Hibbant partjait…

- Nem! – fordult felé Fogatlan. Köpenyét megemelte a reggeli szél, haját szétbontotta a mozdulat. – meg kell próbálnunk! Nincs más esélyünk!

- Nincs, de ez is elúszott már azelőtt, hogy elkezdtük volna…

A mondat ostorként hasított a levegőbe. Az éjfúria fiú szemei elkerekedtek, arca elsápadt. Nem az nem lehet… Még meg se próbálták, de már rámondják, hogy esélytelen? A legjobb barátjáról van szó, hát nem érti Asztrid?!... De… Dehogy nem érti, hisz neki a lelki társa. Épp annyit ér neki, mint Fogatlannak…

A tudat ellenére sem bírta a nyomást, így egyetlen hang nélkül hátat fordított nekik, s felgyalogolt a legközelebbi dombtetőre, ami nem kevés fájdalmat okozott ugyan, de most nem tudta érdekelni, egyszerűen nem. Letette magát egy sziklára, onnan bámulta a messzeséget, az utat, amin egész eddig eljutottak, az utat, ami nem mentheti meg őket…

- Asztrid… - nyelte vissza a remegését Viharbogár – Most… Most mit tegyünk?

A másik szőke keserűen elmosolyodott.

- Hm… Fogalmam sincs… Nem tudom, érted? Hablaty terve nem vált be, sőt, sokkal rosszabbul jöttünk ki belőle, mint bármikor… És… Az enyém se működött… - Viharbogár jól tudta, miről beszélt, ha Kampó nem is. Asztrid ugyanis semmit sem bízott a véletlenre, így még a szigetre érkezésük napján küldött egy titkos rémpostát az ádáz szigetre, egyenesen Hangának. Eleinte azt hitte, őrültség és túlzás, de valahogy mégis azt érezte, hogy elhalaszthatatlan és szükséges. Figyelmeztette, hogyha néhány napon belül nem kap tőle még egy levelet, hogy a küldetés sikerült, akkor bajban vannak. Mindennek ellenére Hanga nem jelentkezett, pont most nem, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Lehet meg se kapta a levelet, lehet, hogy elkapták a rettenetes rémet, hogy a segítség tényleg ne érkezzen meg soha… - Én… Nem tudom, hogy mit tegyek… nem tudom, hogy miért nem működött a tervem… Semmit sem tudok, Vihar, és mindent elrontottam magam körül, mindent…

A siklólány nagy levegőt vett. Ő tudott róla, mi történt Hablaty és Asztrid közt, tudta, hogy mit érezhet… Hogy talán most összeomlott, s Hanga távolléte csak erősítette benne a hitet, hogy végleg elbuktak.

 Gondolatmenetét azonban megtörte Fogatlan hangja, aki a pillanat törtrésze alatt pattant fel, mint aki… mint aki lát valamit.

- Mi a…

- Magashegyiek! – mire ezt Fogatlan kimondta, Asztridék már meg is hallották a patadobogást. Mind egyként pattantak fel, s készültek a legrosszabbra. Asztrid tisztában volt vele, hogyha lóháton közelednek, esélyük se lenne elfutni, ez esetben pedig inkább néz velük szembe dicsőn, minthogy gyávák módjára elfusson. Fogatlan megpróbált lejutni a domboldalon, hogy legalább a csapattal lehessen, de mikor a három lovas felért a dombtetőre, szemrebbenés nélkül ellovagoltak mellette, mintha ott se lenne, aminek köszönhetően a sárkányfiú elesett a hóban.

A lovasokon köpeny és csuklya volt, s különösen ügyeltek rá, hogy azt ne vigye le a menetszél. A domb aljához érve ügetésbe váltottak, hogy aztán egymással ellentétes irányban megkerüljék Asztridot, Kampót és Viharbogarat, akik rémülten egymásnak vetették hátukat, hogy minden irányból várhassák az esetleges támadást.

Az viszont nem érkezett meg. Helyette a trió megállt, egymástól lehető legmesszebb, s mind lehuppantak lovukról. Elsőnek egy alacsonyabb, vékony alak lépett elő, néhány méterre megállva a Hofferson lánytól.

- Hát Asztrid – kezdte rémesen ismerős hangon – Nagyobbnak tűnik a baj, mint ahogy megírtad.

- Hanga!

A két barátnő a következő pillanatban már egymást ölelte, s nem kellett sok, hogy a szőke könnyekben törjön ki, miközben Hangáról lecsúszott a köpeny. Asztrid el sem tudta képzelni, hogy hogyan került ide ilyen gyorsan, ráadásul lóháton, de most nem bírt megszólalni.

- Nyugalom Asztrid, itt vagyok, ne aggódj, minden rendben lesz. Most már nem kell félned - mindenki remélte, hogy az újonnan érkezettnek igaza lesz, hisz nem volt más esélyük már, mint hinni, s bízni. Hanga folytatta – remélem nem bánod, hogy elhoztam a bátyámat, is. Most minden segítségre szükségünk lesz.

Dagur ekkor mutatkozott csak, s tekintete nem Asztridra, hanem Viharbogárra, s Kampóra esett. Persze nem tudott semmit az eseményekről és történésekről, hogy mennyi mindenen van már túl a csapat.

- Hát ti meg…? – csupán ennyit kérdezett, mire a kettő nem mert felelni, inkább kérdőn Asztridra pillantottak. Jobb, ha tőle tudják meg.

- Ők Kampó és Viharbogár, Dagur… A siklóm és Takonypóc szörnyennagy rémsége. Tudjátok, történt egy kis… Nos, na jó, óriási furcsaság. Bizonyára ti is hallottatok a Lelkek Szigetéről és a legendájáról – mikor a két testvér bólintott, Aszrid folytatta – mi jártunk ott… Éjjel, újholdkor, ahogy a legenda is szól, csakhogy kiderült, hogy nem legenda… Másnap így ébredtek a sárkányaink, akik a szigeten voltak velünk. Utána jött az, amit leírtam Hanga, hogy elragadták a főnököt és egy egész hibbanti hajó legénységét, mi pedig utánuk jöttünk, hogy kiszabadítsuk, de… Nagyon rosszul sült el… Csak mi hárman és Fogatlan tudtunk kimenekülni, ennyien maradtunk a tizenkettőből…

Az ádáz testvérek figyelmesen és komolyan hallgatták Asztrid minden szavát, de mikor a végére ért a monológnak, hamar összerakták a képet. A fivér szólalt meg először.

- Szóval azt mondod, hogy ők itt Viharbogár és Kampó… - pár pillanatig mérlegelte a hallottakat, majd a kicsivel messzebb térdelő, fekete hajú fiúra pillantott, szemei pedig lassan kikerekedtek. - Akkor viszont ő lesz…

- Fogatlan? – Hanga fejezte be helyette.

Fogatlan idő közben talpra állt, s felpillantott rájuk. Nem volt valami jó hangulatban, így szótlanul hátat fordított mindnyájuknak, hogy ismét felbaktasson a dombra. A félig piros köpeny lobogott mögötte, ami szavak nélkül is elárulta kilétét.

- Igen, határozottan ő az. A stílus és a viselkedés egy az egyben a mi Fogatlanunk – Dagur láthatóan szórakozottan karba fonta kezeit, de mikor a lányok komoran rápillantottak, nagyot sóhajtott. – Jó, nem kell szemmel ölni, csak mondom. Ilyet nem mindennap lát az ember… Amúgy meg mi baja?

Asztrid a szemeit forgatta.

- Vesztettünk a csatában, Hablaty fogságban, neki meg majdnem eltört a gerince. Kell még indok?

Dagur egy darabig elég szánnivalóan pislogott, utána viszont egy „majd én beszélek vele” kijelentéssel megindult a domb teteje felé, ahol Fogatlan visszaült a szikla szélére.

- Nos – köhintett Dagur, megállva mellette, s észrevétlenül lepillantott rá – mi a helyzet, pajti?

Élete nagy hibáját követte el, Fogatlan mint egy bepipult kisbirka, úgy ugrott neki az ádáz vezérnek, a mellkasánál ragadva meg a ruháját- ami kifejezetten komikus volt, főleg hogy egy fejjel alacsonyabb volt Dagurnál.

- Nem szólíthatsz így! Csakis kizárólag Hablaty hívhat így!!!

- Jól van pupák, csillapodj már! -  Dagur meg sem próbálta lerázni magáról, tudta, hogy mindjárt elfogy a lendülete, ami igaz is volt, hisz a következő pillanatban elengedte, elfordult, viszont térdre is csuklott. – Mondd csak, minden rendben?

- Hagyj magamra… - ellenkezett menten Fogatlan, a másik azonban nem hagyta.

- Miért is tenném? Ti hívtatok, hát itt vagyunk, hogy segítsünk.

- Nem tudsz segíteni… Se te, se senki – nyöszörögte az éjfúria fiú – túl messze van, túl sok, és mi nem vagyunk elegen, még így sem…

Dagur vágott egy savanyú vigyort, hogy utána letérdeljen hozzá.

- És ha azt mondom, hogy van egy hajónk, egy legénységünk és egy maréknyi elszántságunk? Nem olyannak ismertelek Fogatlan, mint aki az első akadálynál feladja…

A következő percben már ők ketten is visszatértek a csapathoz, de Fogatlan továbbra is komor maradt. Asztrid megpróbált vele beszélni, ami hamar kiderült, hogy jelen pillanatban lehetetlen, az is csoda, hogy Dagur le tudta hozni közéjük.

- Nos… - kezdte a Hofferson lány, most mindenkihez szólva – Akkor most, hogy Fogatlanék is itt vannak, megtudhatjuk végre, hogy ki a rejtélyes harmadik személy?

- Hát – Hanga arcán átfutott egy hamiskás mosoly, mintha előre sejtett volna valamit, Fogatlan pedig csak csodálkozott, hogy akiről beszéltek, egész végig ott állt, eltakarva az arcát. – Nem fogsz neki örülni, de jelen pillanatban nincs más esélyünk.

Ebben a pillanatban a csuklyás hátradobta az arcát takaró ruhát, ami alól egy rövid, vörös hajkorona bukkant ki. Egy határozott tekintet, egy elvetemült kis vigyor és…

Ekkor a völgyet Asztrid hangja zengte be:

- HELSA?!

***

- Mégis mi a Thor haragját keresel te itt?! Hogy a jégtroll taposna ketté te Sleipnirhozta, anyaszomorító… - persze folytatta volna, az összes hitbéli példával elküldve a peckesen álló kisasszonyt egy melegebb éghajlatra, de Hanga ezt nem engedte neki.

- Héhéhé, Asztrid, csillapodj. Ahhoz beszélsz épp, aki jelenleg el tud juttatni erről a nyomorult helyről. Helsának van egy hajója a fő kikötőben. Ha addig eljutunk, miénk a tenger, Asztrid – a fekete hajú szinte csak suttogta ezt barátnője fülébe, megtartva a szemkontaktust Helsával, aki várta, hogy a szőke lány mikor ismeri mindezt el. Még karba is fonta a kezeit.

- Ilyen nincs... Komolyan mondom, nincs… - fújtatott Asztrid - Mégis miként tudtad ezt így összehozni, Hanga? Miért pont őt?! Tudod te mit tett ez a lány?!

- Nem, de nem is érdekel. Ismer titeket, leszólított minket félúton Dagurral, és…

- Leszólított?! – vágott a szavába Asztrid, majd Helsára szegezte gyilkos tekintetét. – Hát a barátainkat is el akarod venni, nem csak Hablatyot, te?!

A vörös unottan sóhajtott egyet.

- Asztrid, nem akartam elvenni Hablatyot, ezt te is tudod. Kötelességből tettem, de ez most mindegy, mert ő ugye most nincs itt, mert valaki más már elvetette tőled – a Hofferson lány most majdnem a torkának ugrott, s Helsa ezúttal is Hangának köszönhette, hogy nem lett kitépve a haja, vagy egyéb testrésze. – Ami a lényeg, hogy segítségre van szüksége, ahogy nektek is. Tudod, mikor megneszeltem, hogy a Valkűr Fénye elsüllyedt Hablattyal együtt, elkötöttem apám egyik hajóját a legénységgel, és megindultam Magashegy felé. Csakhogy nem voltam egyedül – bökött fejével most Hangára, s ezúttal hozzá szólt – még szerencséd, hogy találkoztunk. Ha idejöttél volna az ostorcsattal, még a kikötőnél leszednek az égről, s mostanra a sárkánynak már a bőrét árulnák a piacokon.  Így viszont már tudtam, hogy sietnünk kell, s most itt vagyok, Asztrid Hofferson. Eljöttem, hogy segítsek.

***

Asztrid maga sem tudta, hogy miért hitte el akár egyetlen szavát is. Talán mert nem volt más út, nem volt több kapaszkodó, s úgy volt vele: ennél többet úgysem veszíthetnek. Így hát mind lóra szálltak, a három sárkány megkapta a köpenyeket, s így ügettek át egészen az oldalsó bejáratig, ahol először bejöttek, aztán át a városon.

Fogatlan egyetlen hang nélkül tűrte a haladást, annak ellenére, hogy legszívesebben mindent és mindenkit elpusztított volna maga körül haragjában. Ezek az emberek itt… a városiak… Nem tudnak semmit, persze, vidáman élik a kis életüket, nevetgélnek, a gyerekek játszanak, az asszonyok a piacon vásárolnak… Gyűlölte most őket, mindet… Gyűlölte a sosem ismert vezérüket, aki képes volt szövetkezni Viggoval, csak azért, hogy az a gazember éjfúriához jusson…

Nem jutott idő több gondolatra, mikor halkan felszisszent. Azt se hitte el, hogy valaha felül bárminek is a hátára, és pont, egy ilyen szőrös, büdös, fura valamire, azt végképp nem. Nem volt egyenletes a járása, amitől ő csuklott-nyaklott össze vissza a nyeregben, s csak a mögötte ülő Dagur tehetett róla, hogy még nem borult a porba.

- Bírod még, Fogatlan? – érkezett a kérdés hátulról, mire az éjfúria fiú bólintott párat. Ugyan majd’ szétszakadt a háta a fájdalomtól, de nem akarta, hogy miatta mindenkinek meg kelljen állnia. Úgy volt vele, hogy a hajóig csak kibírja valahogy, onnantól meg már ülhet jó néhány napig.

Hanga és Asztrid mentek legelöl, élesen figyelve minden őrre, minden kapun át attól rettegve, hogy bármikor megállíthatják őket, és akkor bizony lebuknak. Mögöttük Dagur hozta Fogatlant, s leghátul Helsa jött Viharral és Kampóval a legmegtermettebb lovon, ami még hármójukat is elbírta. A kikötő nem volt messze, s Asztrid már látta is a fjordvégi hajót: erdőzöld zászlaján egy fehér fa, s egy aranyszínű prémvadász sárkány díszelgett.

Asztrid nagyot sóhajtott, szinte megkönnyebbülésként, mikor már a móló falapjain dobogtak lovaik patái. Talán most már elérnek odáig, talán, talán, talán nem kell harcolniuk, küzdeniük, hogy kijussanak… Szinte fel sem fogta, hogy néhány percen belül már ellökték a hajót a kikötőből, s elérte az első hullám, ahogy megindult a két torony közt lévő egyetlen kijárat felé a nyílt tengerre.

Végignézték, ahogy az őrszemek követik őket nyilaikkal, parancs szerint csak egy rossz vagy gyanús mozdulatra várva, de meglepő módon még a nyílzápor is elmaradt. Asztrid és Fogatlan egymás mellé ültek a kabinokhoz nyíló ajtó mellett, s onnan figyelték a tornyokat kerülgető sirályokat.

- Kint vagyunk. Látod Fogatlan, én megmondtam. Így vagy úgy, de kijutottunk - kezdte a szőke lány, nagyot sóhajtva.

- Igen, igazad volt – bólogatott Fogatlan is, s talán még valami mosolyféle is megjelent sima arcán. Eszébe jutott, mikor először látta Asztridot. Emlékezett tisztán, ó, hogyne emlékezett volna, hogyha Hablaty nincs ott, élből kinyírták volna egymást. De aztán… valahogy eljutottak idáig. Hogy vállt vállnak vetve harcoljanak a sárkányvadászok ellen, az övéikért, a hős hajósokért, a főnökért, Hablatyért… Mindez összekötötte őket, s Asztrid már szinte egy segítőkész testvér volt a szemében. Valaki, aki szintén meg kell óvnia. Hisz ő is védi Fogatlant.

Helsa közben a vitorlaköteleket igazgatta, rögzítőelemeken mászkált, s navigálta a kormányost, hogy elkerüljék a víz alatti sziklákat. Látszott, hogy lételeme a hajózás, s ugyan néha vágyott az égre egy sárkány hátán, mégsem hagyta volna ott a hajót, semmi pénzért. Ő ide született, a vízre, a habokra, s most, hogy látta rajta mindezt Asztrid, egy picit megenyhült vele kapcsolatban. Fogalma sem volt, hogy vette rá ezeket az embereket, hogy elhozzák őt idáig, szembeszegülve Ragnarral, urukkal, a fjordvégi főnökkel, de mindenesetre örült, hogy ezzel most kaptak egy fuvart.

 - Ilyen széllel még be is érhetjük őket – kacagott Helsa, miközben lemászott az egyik kötélen, pont a négy hibbanti előtt landolva.

- Akkor viszont törekedjünk erre – felelte a szőke, miközben feltápászkodott, viszont Helsa válla fölött elpillantva egy másodpercre elakadt a szava, hogy aztán szaladni kezdjen a hajóorr felé. – Ne… ne, ne, ne ezt nem hiszem el!

Fogatlan értetlenül összenézett Viharbogárral, majd Kampóval, s miután a siklólány felsegítette a földről szerelmét, mind Asztrid után pillantottak, ezzel felmérve a probléma okát: miközben elhaladtak a sziget mellett, a nem olyan messze hömpölygő ködfelhőből elúszott egy magas, fekete vitorlás hajó, amit kísért legalább még kettő, amik szintén úgy tűntek fel, mint a szellemek.

- Ezt nem hiszem el… - Fogatlan hangját elnyelte a döbbent csend, ahogy lassan mindenki feszülten pillantott a hajók felé.

Tudták. Oh, annyira tudták, hogy nem jutnak ki innen olyan könnyen. Ezek nem sétahajók, nem fognak elmenni mellettük, vagy ha mégis, legalább háromszor megcsákjázzák őket, aztán visszacipelik az egész hajójukat a kikötőbe. A magashegyiek nem a földön támadnak. Megvárják, míg az áldozat elringatja magát abban a hitben, hogy megmenekül, hogy aztán az első szirt mögül rájuk küldjék a Fekete Vitorlásokat. Aljas, de túl jó trükk.

- Mire vártok még?! – Helsa kapcsolt először. Ha most nem fordulnak, azt az utolsó kis esélyüket is elszalasztják. – Mindenki a helyére, fordulás jobbra, el a szigettől! Keressétek a lehetőséget, hogy eltűnjünk a ködben, és ne feledjétek, ezek a fiúk nem barátkozni akarnak! Ha összecsókolózunk az egyik hajóval, az a biztos hullámsír! Száguldjunk mint a szél!

A felcsomózott vitorlák egyként zuhantak le, mikbe hirtelen kapott a szél, Vihar és Fogatlan pedig ügyesen el is estek. Jelenleg azonban nem tehettek mást, mint egymásba kapaszkodva figyeltek.

Dőlt a hajó, csikorgott a fa, de olyan szintű fürgeségről tett szert, amit egyikük se várt volna el tőle. Mintha tudta volna, hogy sietni kell, rohanni, úszni mint az áramlatok, különben ma itt végük lesz.

- Nem hagy cserben minket a Szárnysegéd Vésze – Helsa büszkén felszegte az állát, s még az ő rövid haja is lobogott a szélben.

- Szárnysegéd Vésze? – Asztrid és Hanga szinte egyszerre kérdezték, miután a három embersárkányt biztos helyre ültették.

- Az bizony!  - kacagott Helsa, mint aki már előre győzött – így hívják, és hidd el, nem véletlenül kapta a nevét. Előre!

Nem volt idő több csevegésre, Helsa, mint egy igazi hajós, kézben tartotta az irányítást. A Fekete Vitorlások, mikor meglátták, hogy elfordulnak tőlük, szinte egyként kanyarodtak utánuk, mintha vonzotta volna őket a hajójuk. A távolság egyre csökkent, nem csak a vezérhajó és a Szárnysegéd Vésze közt, de a köd is mintha egyre közelebb ért volna. A hajó hamarosan befutott, eltűnt, mint éjfúria a csillagos égen, aztán szinte némán megkapta a parancsot: vitorlát fel, visszafordulás.

- Minek megyünk vissza? – hőbörgött Asztrid, elkapva a vörös karját, aki viszont egyetlen mozdulattal szabaddá tette azt.

- Csak hallgass, tudom, mit csinálok.

Asztrid érezte, hogy minden energiájára szüksége van, hogy véletlenül se vágja orrba, ám amikor meglátta, hogy a vezérhajó oldalról közelít feléjük, majdnem felsikoltott, de helyette a torkába fagyott a szó. Úgy fognak járni, mint a Valkűr Fénye… Ez a taktikájuk, ez ellen nem lehet mit tenni, ketté fogják hasítani a hajót, szinte már látta is megcsillanni a fényes bárdszerű fegyvert…

Dehogyisnem. Mikor a szél felerősödött mögülük, megemelte a ködöt, s jobboldalról is feltűnt egy feléjük száguldó hajó, Helsa újabb parancsot kiáltott, mire az összes vitorla ismét fogta a szelet, s úgy lőttek ki, mint a vadásznyilak. Szinte az egész hajó rándult egyet a lendülettől, s amint elszáguldottak, a két Fekete vitorlás szembenézett egymással.

Nem volt idő megállni vagy kanyarodni. Orruk összeakadt, iszonyú recsegés rázta meg a tengert, s már süllyedtek is.

- Ezt nem hiszem el… Nem hiszem el! – Asztrid és szinte az egész legénység ujjongani kezdett, egészen addig, míg fel nem tűnt a harmadik hajó is.

Vele már nehezebb volt a helyzet. Egy darabig kerülgették egymást, nyilak záporoztak feléjük, s kis híján Kampó is kapott egyet a hátába, utána persze visszaparancsolták a rejtekhelyre. Helsa ezúttal a sziklás partokhoz vezérelte a saját hajójukat, remélve, hogy az őket üldöző Fekete Vitorlás zátonyra fut, de ennek most vajmi kevés volt az esélye. Ők otthoni terepen voltak, nyilván nem a Szárnysegéd Vésze az első, ami megpróbálta ezt a trükköt.

Aztán már csak azt vették észre, hogy közeledik… Egyre gyorsabban, egyre sebesebben, s beért az orra melléjük, s abban a szent pillanatban tüzet nyitottak rájuk, nyílvesszők hada fúródott így a hajójukba.

- Ez így nem lesz jó… - lesett ki a rejtekhelyről Fogatlan – Helsa! Utolérnek!

- Ottmaradj, éjfúria!… Túl értékes vagy ahhoz, hogy elveszítünk! – Fogatlannak halvány sejtelme sem volt arról, honnan tudhatta meg igaz kilétét, mikor csak emberként láthatta, de most nem firtatta a dolgot, fontosabb feladata volt.

Ha Helsa egy átlagos kamasznak mondta volna, biztos fülét farkát behúzva bújt volna vissza a biztos helyre, de itt most Fogatlanról beszéltünk. Fogatlanról, akiben tomboltak az éjfúria ösztönök és az ötletek. Fogatlan, aki nem félt Helsától, nem félt a Vitorlásoktól, csak egy dolgot akart: hazajutni a barátjához. Nem tudta, honnan jött az elvetemültség, de kivetődött a rejtekhelyről, kikerült néhány nyílvesszőt aztán Viharbogár sikolya közepette megragadott egy kötelet, amivel valami csoda folytán volt annyi lendülete, hogy átlendüljön a másik hajóra, a Ködszaggatóra.

Persze alaposan meglepte a magashegyieket, s az a néhány másodpercnyi fagyott döbbenet elég volt hozzá, hogy rohanni kezdjen a tat felé. Ha a Ködszaggató nem megy maga a sziklák felé, hát akkor majd ő segít neki – legalábbis ez volt a terve.

Vihar már majdnem utána vetette magát, de Asztrid még idejében elkapta a sárkánylányt, aki könnyes szemekkel, kipirosodott arccal, s félelemmel a tekintetében kapálózott, hogy utána juthasson.

 Asztrid csak akkor engedte el, mikor már tényleg nem hitte el, amit lát: Fogatlan valahogy eljutott a tatig, s el tudta kormányozni a hajót. Figyelt annyit, érzett annyit, hogy tudja, mikor hova kell nyúlni. Még az egyik vitorlakötelet is elhasította, a Hablatytól szerzett késeit pedig a felé rohanó hajósok felé dobta. Egyiküket el is találta, de a másikuk csak meghátrált tőle. Fogatlannak átfutott az agyán, mikor a katona az orra előtt készült elvérezni, hogy talán most oldotta fel az átkot magán. Rosszat kell tenni, hogy sárkány légy, így szól a legenda. Az ölésnél pedig nincs rosszabb. Most talán… most talán ha elindulnának, még épp időben érnének a Lelkek Szigetére ahhoz, hogy ő visszanyerje alakját, s mint sárkány, meg tudná menteni a legjobb barátját…

Az utolsó pillanatban vetődött le a hajóról, ami valóban a szikláknak ment, megragadva a Szárnysegéd Vészének korlátját, ahol ha Viharbogár nem ragadja csuklón, a vízbe zuhant volna. Szerelme és Asztrid vonszolták a fedélzetre, ahol az utóbbi megragadta a ruháját, úgy fordította maga felé.

- Elment a józan eszed?! – tajtékzott Asztrid – Megölhettek volna, bezuhanhattál volna vízbe!!!

- Én csak…

- Nem gondolkoztál! Olyan elhamarkodott, őrült vagy mint… - mint Hablaty. Igen, pontosan olyannyira tud elvetemült lenni, de ahogy a fiú terveinek nagyja, most ez is bevált. Megint csak a szerencsének köszönhetően.

- Asztrid – szólt mögöttük Helsa finoman – Megmentett minket. És győzött. Megnyerte nekünk a küzdelmet, és itt van, épen és egészségesen. Most pedig… Megteszek valamit, amit rég meg kellett volna már tennem.

Megfagyott a levegő egy pillanatra, mikor Helsa felsegítette Fogatlant, s mélyen a szemeibe nézett. A fiú csak pislogott párat, s nagyon remélte, hogy nem arra készül, amire, mert Viharbogár tekintetét azonnal megérezte rajtuk. És ha az a bizonyos valami megtörténik, akkor Vihar nagyon szépen, nagyon lassan, és nagyon fájdalmasan fog végezni a lánnyal, hogy aztán forrkatlaneledel gyanánt a tengerbe dobja.

De nem történt meg, amiért hálás maradt az isteneknek, de örökre.

- Szóval, ami elmaradt: Fogatlan, nagyon úgy látom, hogy innentől eza  te, és a barátaid küldetése. Azért jöttem, hogy segítsek, de most átadom neked a vezetést. Vigyél minket a csatába, mi elhozzuk neked a győzelmet, éjfúriák ura.

Fogatlan megdöbbenve pislogott, de utána viszont nagy levegőt vett. Kész terve volt, erősnek érezte magát, a fájdalom is mintha szűnt volna… Tekintete felvilágosult, ahogy a köréjük gyűlt legénység és a barátai felé fordult.

- Irány délnyugat! El kell érnünk a Lelkek Szigetét estére és visszanyernünk az alakunkat, különben búcsút mondhatunk az otthonunknak és a lovasainknak! – mondta ki a végső szavakat Fogatlan, mire a hajó egész legénysége nekilátott, hogy irányba állítsák a bárkát.

Viharbogarat megzavarta a hirtelen adott parancs, ami teljesen ellentmondásban volt az ő tervével, s nem hitte volna, hogy Fogatlan pont ezt a döntést hozza. Nem ezt beszélték meg… Menten utána iramodott, hiszen Fogatlan ekkor már a hajó orra felé tartott, hogy megnézze az irányt.

- Ne! F-Fogatlan, várj!

- Ne most Vihar, kérlek, tudod, hogy sietnünk kell – érkezett a lepattintós válasz. Sosem kapott még korábban ilyet. Nem bántotta meg, hiszen tudta: Fogatlan most szörnyen ideges. Ő a csapatuk vezére, az utolsó, aki még pontot tud tenni ennek a háborúnak a végére, így vagy úgy. Mindketten tudták, hogy csupán egy tucatnyian alig van esélyük, de nem az a csapat voltak, akik egykönnyen feladják, főleg, ha a sárkánylovasokról van szó. Pláne ha Hablatyról, Fogatlan ilyenkor nem ismer lehetetlent. Viszont ő sem képes mindenre. Bizonyos szempontból érthető is a helyzet. Viharbogár tudta róla, hogy emberként gyengének, ügyetlennek, és lassúnak érzi magát, hiszen elvesztett mindent, ami a különleges képességeihez tartozott. Most pedig nyilván elhatározta, hogy visszaszerzi ezeket, csak úgy lesz képes kimenteni Hablatyot a lehetetlen helyzetéből.

Erre csak egy éjfúria képes.

Viszont nincs mindennel tisztában, nem tudhatja még, hogy a terv, amit kovácsolt, most derékba fog törni Viharbogár szavaitól.

- Fogatlan, könyörgök, ezt muszáj megbeszélnünk!

A fiú sóhajtott, majd visszafordult felé. A szél ismét belekapott fekete hajába, miközben maguk mögött hagyták a szigetet, s kihajóztak a nyílt tengerre, ahol eléjük tárult a naranccsárgás-rózsás naplemente.

- Mondd gyorsan.

Hiába akarta, képtelen volt ezt csak úgy kibökni neki. A szemébe nézett, látta, hogy sürgeti, de… Nem, ez nem ilyen egyszerű…

- Fogatlan, nem mehetünk a Lelkek Szigetére.

- És miért is nem? Van szelünk, a hajó gyors, még pont odaérnénk, mire delel az újhold.

- De nem mehetünk! Nem változhatunk vissza! Nem szabad, mert…

- Mert? Mert mi?

A helyzet egyre türelmetlenebb, Viharbogár csak toporog, Fogatlan vár, és most mintha nem is lettek volna egy pár. Mintha két idegen állt volna egymás előtt.

Vihar szörnyen nehezen talált a szavait, s érezte, hogy a torka is elszorul. Végül vett egy nagy levegőt, hogy kimondja:

- Nem változhatunk vissza. Fogatlan… Én… Terhes vagyok.

21. fejezet - Álomháború

Hali mindenkinek!
Hát drága lovasok és sárkányok, bizony nem így terveztem a dolgokat XD hatalmas kihagyás volt megint, többek között egy iskolai tábor, egy  Mondoconos cosplayelés és egy ózdi kirándulás miatt, de mindezeket egy percig se bánom, hiszen szeretek utazni, no meg nyár van, ilyenkor mindenki repül a szélrózsa minden irányába :D
De viszont, visszakaptam a szeretett laptopom, s most megint rekordot döntöttem egy extra hosszú fejezettel, ami összesen huszonkét oldal lett, s mivel tele van drámával, szeretném ajánlani Malának, névnapja alkalmából :)

Épp ezért kellemes olvasást és izgulást kívánok Neki és minden olvasómnak!

(ui.: elnézést kérek azoktól, akiknek nem válaszoltam a kommentjeire, ígérem, ezentúl mindenkinek felelni fogok, azok a kihagyások főleg géphiány és utazások miatt voltak)

21. fejezet

Ne szólj szám

- Öhm… Hablaty, kérdezhetek valamit?

Ez egy teljesen normális kezdése lett volna egy beszélgetésnek. Tényleg, mint legjobb barát a másiknak, őszinte, nyugodt szavakkal szólva. Persze ha nem egy függőleges, szabályos, ám megkopott kövekből álló fal oldalán csüngött volna az a két jó barát.

- Fogatlan? Háh… Nem tudom, hogy mit akarsz kérdezni, de ha meglepődök rajta, jó nagyot fogok esni – Hablaty lepillantott a válla fölött a több mint tizenöt méteres mélységbe, ahol amúgy is egy várárok várta volna őket, sok-sok jéghideg vízzel és benne ki tudja, mivel.

- Mit értettél az alatt, hogy te már… Hogy is mondtad?  - Fogatlan az égre emelte a tekintetét, aztán keresett egy biztosabb támasztékot a jobb lábának, s kicsit jobban rámarkolt a kilógó kődarabra, amibe épp kapaszkodott, miközben Hablaty elhaladt mellette. - Hogy te már elrontottál valamit a szerelmeddel. Ez mit jelent? Mi történt, Hablaty?

A másik megállt, s hosszan kifújta a levegőt. Sejtette, hogy hamar eljön ez a kérdés, na de pont most. Még esélye sincs, hogy eliramodjon előle, hogy egy kicsit gondolkozzon… Az egyetlen, amire jelenleg gondolni tudott, hogy véletlenül nehogy rosszul tegye le a műlábát, mert akkor az kicsúszik alóla, és közelebbről megismeri a várárkot.

- Öh… Nos, figyelj pajti. Az a helyzet, hogy nem minden olyan rózsás, mint nálatok. Tudod, nálunk már rég elmúlt az a bizonyos rózsaszín köd, ha érted. Mi már tudunk józanul gondolkodni, és nagyon szeretjük egymást, meg minden, legalábbis… eddig szerettük. Azt, hogy most mi lesz… Áh, inkább ne is kérdezd. Még én se tudom, hogy mi történt pontosan, hogy mikor… Hogy mikor rontottam el.

Hablaty fél kézzel elengedte a falat, hogy megigazítsa a köpenyét, aminek súlya már nagyon húzta a nyakát. Még egyszer lepillantott Fogatlan bánatos tekintetére.

- Szóval akkor – nyelt nagyon az éjfúria fiú – ö-összevesztetek? Vagyis… Nyilván, csak… Ez egy olyan „többé látni se akarom” összeveszés, vagy majd egyszer csak mindketten belátjátok, hogy tévedtetek és minden a régi?

Hablatynak kedve lett volna nevetni. Fogatlan nagyon sajátosan fejezte ki magát.

- Hát… Nem tudom, bevallom őszintén. Elég nagy a gubanc, ha ez jelent valamit egyáltalán. De ezt majd később megbeszéljük.

Megint megindult fölfelé, vaslábával is kitartóan róva a métereket. Nem tudta, hogy mit fog odafent találni, mert őrt egyet se látott, mikor egy órával ez előtt egy fa tetejéről körbevizslatták a helyet, Őrök csak a város felőli oldalon voltak, az erőd mögötti erdőt nem figyelte senki… látszólag. A Haddock fiú azonban sejtette, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Biztos van valami buktató, olyan nincs, hogy egy ekkora épület fele védtelen. Minden esetre némi megnyugvást hozott a lelkének, hogy Asztrid… szóval Asztrid és Viharbogár odalent várnak, és minden lépésüket szemmel kísérik, ha pedig valami gond van, azonnal cselekednek.

Remélhetőleg pedig tudnak is tenni értük valamit, ha eldurvul a helyzet. Márpedig Hablaty a jobb lábát tette volna rá, hogy el fog.

Már majdnem felértek a peremhez, Hablaty viszont ekkor megállásra késztette Fogatlant. Hangokat hallott, férfiak beszédhangját… majd valami irdatlanul nyerítésre emlékeztető nevetést, és akkor kitisztult a beszéd. Az alakok közelebb jöttek, Hablaty pedig hozzáfogott a hallgatózáshoz, miközben Fogatlannal mindketten a falnak lapultak egy pisszenés nélkül.

- Fogadjunk, hogy nem mered Asmund! Egyszer se volt elég vér a pucádban, és ez lesz a hetvenötödik alkalom, hogy bukod a fogadást, öregem.

- Oh, igen Bard? Nem merem? Ne feledd, ketten vagyunk őrségben – ez eddig egy megnyugtató információ, mármint részleteiben. – Ha beüt a ménkű, a te sarad is lehet, nem csak az enyém. Aztán ha majd magyarázkodni kezdesz, mindent fapofával letagadok. Szóval idenézz!

Nos, a következő dolog már nem volt annyira megnyugtató. Megjelent odafent két kéz, meg egy vödör, ami vészesen borulni kezdett a két fiú felé. Fogatlan még időben lehunyta a szemét és behúzta a nyakát, Hablatyot azonban telibe kapta. Részben örült, hogy felfogta a vizet, másrészt viszont biztos volt benne, hogy a két fazon egy tréfa miatt csinálta ezt, és nem tévedett: alattuk az egyik kiálló szegleten ácsorgott valaki. Díszes ruházatából kiderült, hogy nem a pórnép embere, talán a két katona közvetlen felettese. Sütött róla a nagyképűség, és az őrök talán okkal is akarták névtelenül egy olcsó trükkel bosszantani, viszont a dolog rosszabbul sült el, mint azt bárki képzelhette volna. Hablaty ugyanis nem fogta fel az összes vizet, a megmaradt rész a célzott nyakába csöpögött, mire amaz dühösen felpillantott. Hablattyal az első pillanatban sikerült farkasszemet néznie, s a férfi talán meg se lepődhetett volna jobban a várfalon kapaszkodó kamaszokat látva. A hab a tortán akkor érkezett, mikor a két őr is lepillantott, hisz sejtették, hogy valami nem a tervek szerint sikerült.

Végtelennek tűnő pillanatokig bámulták egymást, mindig a másikra nézve. Az őrök pillantottak urukra, majd a két betolakodóra. Fogatlan inkább felfelé nézett, Hablaty lefelé, majd cseréltek, mint valami rossz kabaréban.

De ez csak addig tartott, míg az őrvezető felocsúdott a döbbenetéből, megrázta unszimpatikus fejét, s elordította magát:

- Betolakodók! ELFOGNI MINDKETTŐT!!!

Hablatynak esélye sem volt végiggondolni, hogy egy kicsit furcsa a pillanat, mikor mindenki más nyelven beszél ebben a városban… csak ez a három fickó nem, ugyanis minden szavukat tisztán értette. Szerencsére a fölöttük álló két őr lassan kapcsolt, s mikor nyúltak volna, hogy megragadják a grabancukat, Fogatlan és Hablaty egyszerre cselekedtek: elkapták a szerencsétlenek karjait, s azzal a lendülettel, ahogy felrántották magukat a párkányra, kilendítették az őröket a várárok fölé, viszont a lendülettől ők azonnal zuhantak. Mondhatni helyet cseréltek Hablatyékkal, hogy aztán lepotyogjanak a várárokba.

- Eddig jó, de vele mit kezdünk? – mutatott Fogatlan a csápoló őrvezetőre, aki nem merte szem elől téveszteni őket, így segítséget se hívhatott.

- Tudom, kire bízzuk – Hablaty ekkor felemelkedett a perem szélére, s leadott egy fényjelzést az utolsónak mondható napsugarakkal, a fényesre csiszolt tőrét használva.

Asztrid észrevette a csillogást, de nem is kellett kivárnia, már jóval előbb elhagyta az őrhelyét, s most már a bokrok mellett állva emelte meg Hablaty pajzsát, célzott a kis zsákkal megpakolt csúzlival, és lőtt.

Talált, és egy kicsivel később süllyedt, ugyanis az őrvezetőt tarkón találta az elhajított festékes zsák, amitől az felvisított, s egy balerinát is megszégyenítő mozdulatsorral pördült párat a kiszögellésen, utána viszont átbukott a bokamagasságú szegélyen, és lepottyant az őrök után. Emberségből félig-meddig helyes, hisz a három közül egyik se szegte nyakát, csak lett egy kellemetlen kis úszóleckéjük.

- Kösz, Asztrid – Hablaty észre se vette, hogy belemosolygott a mondatba, azzal az igazi, szerelmes tekintettel, amivel egyenesen a várárok túlfelén álló Asztrid felé bámult. A szöszi ezt olyan messziről nem láthatta, csak leadott egy kézjelet felé, hogy aztán visszatérhessen a rejtekhelyre. Még mindig haragudott, persze.

A két fiú még vetett feléjük egy utolsó pillantást, aztán azzal a gondolattal húzták fel a csuklyákat és osontak be az épületbe, hogy legalább a lányok, akiket szeretnek, most biztonságban vannak odakint.

Utuk egy körkörös lépcsőházba vezetett, ahol hangtalanul (Hablaty vaslábát előtte bőrrel kötözte be, hogy tompítsa a hangját) leosontak, hogy ott Hablaty egy zugba húzódva ismét előkapja a térképét. Folyosók százai kígyóztak alattuk, mellettük és előttük, de neki csak egy kellett ezek közül. Egy, aminek jobboldalán rácsok vannak, ahol rabok ülnek magányosan a celláikban… Az álmából a hely, biztos volt benne, hogy ott lesz az apja is. Ott, ahol képzelt édesanyját látta. Az a folyosó egyenes volt, hosszú, és talán több csatlakozása is volt. A börtön lent van, talán egy szinttel alattuk. Ha az istenek is úgy akarják, ott megleli Pléhpofát és a többi vikinget.

- Oh Thor, add, hogy ott legyenek… Add, hogy megtaláljam apámat…

A fohászkodás nem az ő asztala, most mégis szükségesnek érezte. Mintha erőt adott volna a következő lépéshez, segítséget, hogy képes legyen végigcsinálni. Nem merte elkiabálni, de talán eddig könnyebb dolguk volt, mint ahogy ő azt eddig elképzelte, mégis, valahogy ott bizsergett benne az érzés, hogy ez csak a látszat.

- Figyelj ide, Fogatlan – Hablaty épp, hogy csak hallhatóan szólt, miközben behúzta barátját egy oszlop mögé, valahol a lépcső aljánál – Nem tudunk észrevétlenül a börtönhöz jutni, ezt szinte biztosra tudom. Így kérlek, bármi is történjék, próbáld meg kijuttatni apámat és a többieket, hogy legalább Kampóékhoz elérjenek.

Fogatlan megütközve pislogott.

- De… Te most komolyan arra kérsz, hogyha megtámadnak, hagyjalak ott? Elment az eszed? Soha!

- Csss! Halkabban! – Hablaty még inkább a sötétbe húzódott, s pillanatokig nem mert megszólalni. Neszeket keresett, léptek zaját… de ezek csak nem akartak jönni. – Fogatlan, az összes istenre, kérlek, könyörgöm, tedd, amit mondtam! Egyszerűen muszáj, nincs más út, érted? Ha többen jöttünk volna, túl feltűnő. Különben is, ha apát eljuttatod Kampóékhoz, akkor már van egy többfős erősítésünk. Minden esetre… Nézd, Fogatlan, nem is biztos, hogy lebukunk, viszont mindig a legrosszabbat kell elsőként számításba venni.

Kezei az éjfúria fiú vállaira nehezedtek néhány pillanatra, hogy erőt adjon neki a jelenlétével, utána viszont egy elszánt összenézés után kivetették magukat a rejtekhelyről.

Mindketten katonákra és őrökre számítottak minden egyes saroknál, épp ezért a legnagyobb figyelemmel, és legkevesebb hanggal próbáltak előre nyomulni, s Hablaty irányváltásai a folyosók közt ugyan rémesen lassan mentek, viszont teljesen megfontoltan és határozottan.

Mikor már közeledtek ahhoz a folyosóhoz, ahol a cellák sorakozhattak, iszonyú közelről meghallottak egy párbeszédfoszlányt. Fogatlan éjfúria-reflexekkel rántotta be barátját egy csigalépcső utolsó fokai alá, ahol árnyék vetült rájuk. A mondat, amit elkaptak, pedig majdnem az azonnali vesztüket jelentette.

-… Igen, Viggo azt mondta, kísérjük a nagytanács elé, viszont ahhoz kell még vagy két ember…

Hablaty meg volt győződve, hogy az apjáról van szó, de mikor meghallotta Viggo nevét, szinte kifordult önmagából. Lerántotta magáról Fogatlan védelmező karjait, s abban a minutumban ki akart törni, viszont nagy szerencséjére legjobb barátja ezt nem hagyta, minden erejével visszataszajtotta a sötétbe, és szinte rámászott, hogy lefogja. Így is megvolt a lehetőség, hogy lebuknak, viszont volt akkora szerencséjük, hogy az őrök továbbsétáltak. Volt nekik elég bajuk.

- Megbolondultál?! – förmedt rá Fogatlan suttogva a másikra, miközben óvatosan elengedte, hogyha még mindig szökni próbálna, legyen ideje elkapni.

- Miért nem engedtél?! Hát nem hallottad?! Viggo itt van! Itt van, és az apámat akarja! – sziszegte Hablaty ingerülten.

- Én is hallottam, de Hablaty, ha most nem fogod be, esküszöm, hogy megint rádülök! Hát nem hallod magad?! Elhangzik egy név, és te hanyatt-homlok nekirohansz? Én nem így ismertelek, Hablaty Haddock nagyon nem!  - a családnevet ugyan furcsán ejtette ki, de Fogatlan így, hogy vissza tudott válaszolni, igen erős vitapartnernek bizonyult. Ettől a kifakadásától viszont most egy kicsit ő is megnyugodott – Most te figyelj rám, hallod? Nem fogom hagyni, hogy hülyeséget csinálj, hogy veszélybe sodord magad vagy valamelyik csapattagot, vagy akár az apádat, világos? Tartjuk magunkat a tervhez, és kihozzuk innen Pléhpofát, kerül, amibe kerül. Viggoval amúgy sem tudnál mihez kezdeni, ha szembetalálkoznál vele… Mindketten tudjuk, mire képes, és így, hogy nem vagyunk olyan erősek, mint normál esetben, nem is kelhetünk versenyre vele, még negyedannyira se. Eljön majd a nap, meglásd. Eljön a perc, mikor legyőzzük, de… Ez nem most van. Most teljesen más feladatunk van, és ha nem igyekszünk, apád már nem lesz a cellájában.

Hablatyon látszott az elgondolkozás, az utolsó mondat pedig megtette a hatását. Ismét visszatért a józansága, s miután feltápászkodtak a földről, kerestek egy másik utat, amit szinte végigrohantak, hogy leelőzzék a cellák felé igyekező őröket. Valami csoda folytán ez sikerült is, egyvalami viszont megállította őket: a zár.

- A francba! – Hablaty rántott egyet a lakaton, azzal a tudattal, hogy teljesen felesleges, de legalább a lelkének jót tett, Fogatlan ezzel nem is vitatkozott volna. – Ki kell találnunk valamit… bármit…

- Hablaty, arra már nincs idő – rázta meg a vállát legjobb barátja, hiszen a folyosón közben felhangzott az előbbi őrök párbeszéde. Hablatynak szinte azonnal bekapcsoltak a fenomenálisan gyors tervgyártó agytekervényei.

- Nem is kell több idő. Már van egy tervem – megragadta Fogatlant a karjánál fogva, s visszarántotta arra a folyosórészlegre, ahonnan jöttek. Nem látták az őröket, de a lakat kattanását tisztán hallották, ahogy a súlyos léptű fickók becammogását is. – Oké pajti… Most vagy soha!

Kirontottak a rejtekhelyről, Fogatlan ért előbb a rácsos ajtóhoz, amit a bezáródása előtt kitámasztott a lábával, majd kihasználva az őr döbbenetét, rá is rúgta azt. Hablaty szinte átvetette magát fölötte, nekiszaladva a másik őrnek, s egyetlen mozdulattal fejébe húzta a sisakját, hogy aztán Fogatlannal közös erővel kitaszítsák az ajtón, amit be is zártak közvetlen utána, így konkrétan lakatot tettek az egyetlen ajtóra, ami a börtöncellákhoz vezetett. Hablaty tudta jól, hogyha Kampóék nem találják meg a földalatti járatok közül azt, amelyik idevezet és ezzel megnyit egy új kijáratot, mind itt ragadnak, akkor nem lesz kiút.

A bent ragadt őrt sikerült annyira kiütniük, hogy ne jöjjön utánuk, viszont most kénytelenek voltak futva megtenni a távot, egész a Hablaty emlékeiben élő cellasorig. Ott egy pillanatra megtorpantak, s hiába próbálta legjobb barátja figyelmeztetni őt, hogy gyanúsan nincs sehol egyetlen őr se, Hablaty nem hallgatott rá. Megszállott, átszellemült tekintettel pillantott végig a cellasoron, szemei megakadtak azon, ahol vélhetően édesanyját látta, s első dolga volt odarohanni, de… a rács mögötti tér üres volt.

Nem tudta, mégis miben reménykedett. Hogy ott találja a rég halott anyját? Hogy az a mosoly fogja fogadni, mint a látomásban, az a szeretetteljes, szívalakú arc, az a valaki, aki idekalauzolta, akit sosem ért el, akit valójában sosem látott. Bárcsak tudta volna, hogy nézett ki… Bárcsak emlékezett volna rá, akár csak egy egész kicsit, hogy be tudja azonosítani az arcvonásokat. Hisz akit látott, nem is biztos, hogy egyáltalán hasonlít az anyjára. Lehet csak annyira vágyik rá, hogy láthassa, hogy az elméje megalkotott egyet neki.

Csak ekkor eszmélt rá, hogy szólongatják a szomszéd cellából.

- Hablaty? – egy szakállas viking pillantott ki a rácsok közül, aztán még egy, s még egy. Hablaty azonnal azonosítani tudta, hogy mind hibbantiak, s egytől egyig azon a hajón voltak, amelyiken ő.

- Magnus…? Devan? – a Haddock fiú tekintete feléjük esett, s szinte azonnal a rácsokhoz rohant, nyomában Fogatlannal – Hol vannak a kulcsok? És hol az apám?

- A kulcsok az őrnél vannak - pillanatnyi csend, értetlenül meredtek egymásra. Pontosabban Hablaty a tekintetével próbálta szugerálni, hogy lehetőleg kicsit pontosabban fogalmazzon. – Oh… Nos, annál a magas, köpcös, szakállas fickónál.

Hablaty és Fogatlan először összepillantottak - s ebben a nézésben aztán benne volt minden -, majd a kijárat felé lestek.

Ezt a magas, köpcös szakállas fickót mindössze néhány perce zárták ki innen…

A Haddock fiú ekkor egy egészen röpke pillanatig megingott, s megengedett magának egy olyan cifra káromkodást, hogy Fogatlannak kétszeresére kerekedtek amúgy is nagy zöld szemei. Végül csak ennyit tudott hozzábökni:

- Hogy te mit csinálsz kivel és hol?

- Ez… csak egy kifejezés… De ne használd, ezért bárki kilógathat egy szirtről – Hablaty morogva visszafordult a rácsok felé, s nekiállt tanulmányozni, hogy mégis mivel szedhetné szét a zárat, miközben az ajtó felől hallották, hogy a kint ragadt őr próbálja felfeszíteni, de közben torkaszakadtából kiabál, most megint az ismeretlen nyelven.

A következő párbeszéd, annak ellenére, hogy csak néhány másodpercig tartott, csak fokozta a helyzetet:

- Erősítést hívott.

- Tudom, Fogatlan.

- Mindjárt itt lesz a fél vár.

- Tudom Fogatlan…

- De mi csak kette-…

- TUDOM FOGATLAN! De attól még nem tudom gyorsabban kinyitni!

Fogatlannál valahol itt telt be a pohár, ha volt olyan egyáltalán. Tudta, hogy képtelen úgy közölni a dolgokat, ahogy szeretné, ezért is volt ez az előbbi kis kifakadás, de most mindennek ellenére úgy érezte, ő tudja jobban és ezt meg is fogja mutatni.

- Akkor talán engedj ide!

Pillanatok alatt fordult meg minden, mikor Fogatlan lekapott a falról egy keményen megmunkált fémrudat, s teljes erőből a két rács közé vágta, beszorítva oda, hogy aztán oldalasan maga felé húzva feszíteni kezdje.

Hablaty hallotta, ahogy a hátuk mögül a fémrácsos ajtó hamarosan kiszakad a keretéből, ahogy a kétszáz kilós magashegyi őr újra és újra nekiront. Nem fogja bírni, és ha bejut, nem biztos, hogy fel tudja tartóztatni, amíg Fogatlan kiszabadítja a hibbantiakat.

- Siess! – a fémes reccsenés, és Fogatlan elkeseredett küzdelme közt Hablatynak ment tellett semmi másra.

- Talán segíthetnél! – Fogatlan kezdett vörösödni, hiszen hiába feszült neki teljes erőből, nem bírta kifeszíteni az ajtót, Hablaty pedig akkor fogta fel, hogy be kell csatlakoznia, mikor már elesett.

Ketten próbálták újra, s kínkeserves harc után sikerült kipattintaniuk a rácsot – igen ám, csak az őrrel egy időben, aki felhúzott íjjal lépett a cellasorra, s menten lőtt, centikkel tévesztve el Hablaty tarkóját. Ellenben most már a fiúk se voltak egyedül, a kiszabadított hibbantiak egyként rontottak a belépő katonákra, azzal a tudattal, hogy hamarosan többen is lesznek ellenük, csak idő kérdése, hogy megérkezzen az erősítésük. Hablaty és Fogatlan viszont ezen felül még két dologért is volt miért aggódniuk: Pléhpofa sehol, és Kampóék se a csapóajtós titkos kijárattal. Itt ragadtak.

 Már épp azon voltak, hogy fegyvert rántanak és beszállnak a harcba, Magnus azonban távozásra intette őket.

- Menjetek Hablaty, innen nincs kiút és meg kell találnotok a főnököt! Egy szinttel lejjebb vitték, mikor legutoljára hallottunk felőle.

- Várjunk… - Hablatynál mintha bekapcsolt volna valami. Rosszul hitte, egész végig rosszul hitte… Akkor álmában odalent járhatott? Hisz nem lehet túlzottan különböző… Talán akkor ott van az anyja is? – két szintes a cellasor?

- Igen – Magnus hangja sürgető volt, miközben a háttérben kitört a harc a két fél között. – Igyekezzetek, aztán amint lehet, gyertek fel, megpróbálunk kitörni a hátsó kapu felé.

- Ne! – a Haddock fiú szinte felkiáltott, ezzel majdnem felhívva magukra a figyelmet. – Vagyis… nektek kell lejönnötök, van egy titkos kijárat, egy földalatti alagút, ahol megléphetünk. Már ha Takonypócék megtalálják az idevezető utat…

- Oh, a Jorgerson fiú? - Magnus aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját – Hát, ez esetben az istenek segítsenek meg minket…

Szinte végszó volt, és nem valami bíztató.

***

Hablaty sebesen rótta a köröket a csigalépcsőn lefelé. Elszánt volt, még a tűzkardját is kézbe fogta, hátha szüksége lesz rá. Eszébe sem jutott, hogyha lent is ilyen őrség van, mint odafent, egyedül nem sok esélye lesz, s erre Fogatlan is figyelmeztetni akarta. Elkapta a karját, mielőtt kiléphetett volna a folyosóra.

- Hablaty, állj meg! – súgta határozottan, el sem engedve legjobb barátját. – Nem rohanhatsz ennyire! Tudom mire gondolsz, tudom mit érzel, de… nem teheted! Egyszerűen nem… Nézd, gondolom, hogy az... hogy azt hiszed, ott találod majd anyukádat… De… Az csak egy álom volt, Hablaty, nem valóság, és nagyon rossz állapotban voltál, könnyen lehet, hogy… csak képzelted. És… Te magad mondtad nekem, hogy anyukád meghalt babakorodban… - tekintete itt már ellágyult, ahogy a Haddock fiú kétségbeesett tekintetére esett a pillantása. Hablaty szomorúan pislogott, hogy aztán lassan lehajtsa a fejét. Nem akart hinni neki, Fogatlan jól látta ezt, és ha nem tudja megértetni vele mindezt, akkor megállítani sem tudja. – Hablaty…

- Ne, kérlek. Egyszer végigmondtad, ne ismételd magad. Tudom mit láttam, és nem lehetett véletlen. Szerinted ki vezetett el idáig? Az anyám volt az, megmondta nekem, hogy itt találom apát! És… mi van, ha anya mégis itt van? Hagyjam itt, anélkül, hogy egyáltalán megnéztem volna, hogy ez igaz e? Fogatlan, kérlek, könyörgök segíts nekem! Sose akartam tudni semmit sem ennyire! Segíts, kérlek! Kérlek! Egyedül nem fog menni…

A fekete hajú pár pillanatig rezzenéstelen arccal nézett rá, de aztán máris érkezett az a jól ismert, megadó sóhaj.

- Rendben, rendben, segítek… Menj, keresd meg őt, én fedezlek, csak ne aggódj. És maradj higgadt, Hablaty, mert lehet, hogy mégsem fog tetszeni, amit látsz.

A másik egy apró bólintás kíséretében kilépett a homályból, nyomában Fogatlannal. Épp olyan folyosó tárult a szeme elé, mint odafönt, s mint a látomásban is. Tekintetébe megint elszántság költözött, ahogy a cellákat számolva eljutott addig, ahol az anyjának kéne lennie. S nagy meglepetésére, volt is bent valaki. Egy köpenyes alak ült a fal mellett a sötét sarokban, az arca nem látszott a csuklyától, feje is előre bukott, így lehetetlen volt megállapítani a kilétét. Hablatyot azonban ez nem tántorította el a céljától, s bár egy pillanatra meglepett pillantást váltottak Fogatlannal, menten nekiálltak a rács feszegetésének az előző módszerrel, miközben a Haddock fiú szíve egyre hevesebben kalapált. Talán most, talán ez az a pillanat, ez az a lehetőség, mikor végre láthatja őt, ennyi év után. Végre megölelheti, mesélhet neki, sírhat a vállán… Végre együtt és egész lehet a családjuk.

Nem is emlékezett a jóslatra, ekkor már nem számítottak azok a rémisztő szavak.

 …A hajó közeleg, a szél vitorlát bont, a lángok felcsapnak a szigeten…

…S miután eltemetted őt…

A vas végre engedett, az ajtó borult, hangos csörrenéssel landolva a kövön, Hablaty pedig átrohanva fölötte a köpenyes alak mellé térdelt.

- Anya…! Eljöttem érted, én vagyok az, Hablaty, a fiad – hangja eltűnt a félelem remegésétől, s egy lassú mozdulattal hátrahúzta a csuklyát a fejéről.

Itt megállt az idő.

Megfagyott, eljegesedett a pillanat, lelassult a világ.

A sikolya talán az egész épületet megrázta. A kiáltás eljutott bárhova, mert a fájdalomból eredt. Fogatlan a pillanat törtrésze alatt termett mögötte, befogta a száját és hátrarántotta, s nem érdekelte, hogy ettől ő is elesik. Megpróbálta a karjaiba zárni, lefogni, elcsendesíteni, megnyugtatni… Lehetetlen volt.

Ott, ahonnan Hablaty az anyja hamvas arcát várta látni, egy üreges szempár nézett vissza rá, fehér csont, s egy rég halott lélek.

Csak egy csontváz maradt abból, aki valaha itt rogyott a földre. A csontok meg a köpeny.

Hablaty zokogott, összeomlott, megfordult vele a világ.

Igen, talán most vesztette el.

Meghalt a remény benne, s elfelejtette, hogy miért jött. Hogy miért van most itt…

- Hablaty, Hablaty könyörgöm szedd össze magad! Ne feledd, miért vagy itt, ne feledd, hogy apád rád vár! Hablaty! – Fogatlan hiába próbálta összeszedni, Hablaty csak zokogott és zokogott, előre görnyedve, a rosszulléttel küzdve. Barátja pedig kezdett kifogyni az ötletből…

- Fogatlan! - Ismerős hang. A fekete hajú megemelte a fejét, s tekintetét a hang irányba fordítva fülelni kezdett, úgy, ahogy a sárkány énje tenné. hirtelen bukkant rá a hang gazdájára.

- Pléhpofa! Hablaty, itt az édesapád! – most elengedte legjobb barátját, s a vasrudat felkapna elrohant egész a főnök zárkájáig, aki meglepően hamar felpattant, a rácshoz sietett.

- Mi történt az imént? Hablaty jól van? Egyáltalán mit kerestek itt fiam?

Fogatlan egy pillanatig kereste a szavakat, amíg nagy levegőt vett, hogy meg tudja feszíteni a vasrudat.

- Érted jöttünk, kiszabadítunk! Hablaty, gyere és segíts!

A főnök tehetetlenül nézte ahogy a fiánál egy hangyányival alacsonyabb sárkányfiú mindent megtesz, hogy megmentse. Fogatlan, akinek igazából semmi érdeke nem származna ebből, Fogatlan, akit olyan sokáig nem fogadott el, még a beköltözése után se. Most itt állt előtte, egy csöppnyi embertestben ragadva, s olyan erőről tett tanúbizonyságot, amit sose nézett volna ki belőle.

De mindhiába, a vas nem engedett. Fogatlan nekifeszült még egyszer, most teljes erőből maga felé húzva az ékként használt vasat, ám ekkor valami váratlan történt: a hátába éles fájdalom nyilallt, ami térdrekényszerítette. Felkiáltott, s hátranyúlt, hogy megérintse a fájó pontot, de ettől csak rosszabb lett, s végül előreborult. Szemei kikerekedtek, lélegzete elakadt, s hiába próbálta összeszedni magát, most nem ment. Túlterhelte magát, megfeledkezett róla, hogy nem szabadott volna ennyire igénybe vennie a hátát, amire ki tudja már mikor, de ráesett. Még hibbanton, a sárkányfogó közben… olyan, mintha már nem is ebben az életben történt volna… A fájdalom újra és újra visszakúszott, végigrohanva a gerincén, megtámadva minden tagját. Nem is hallotta az őt szólongató főnököt, aki hamar letérdelt a rácsok mellé, hogy köztük kinyúlva megemelje Fogatlan állát, akihez csak ekkor jutott el a hang.

- Fogatlan, nézz rám fiam! Megsérültél? Mi fáj? – Fogatlan szemei szinte elszürkültek, arca kifehéredett a kíntól, s próbált szavakat formálni, de nem ment. – Hablaty! Fiam! Gyere ide azonnal!

Semmi válasz. Hablatytól most nem érkezett segítség.

- Neh… Nem kell… képes vagyok rá! – Fogatlan erőn felül megemelkedett, bár az arcáról sütött, hogy mit kellett ezért átélnie. Valahogy érezte, hogy ezek után nem biztos, hogy úgy fog tudni szaladni, mint eddig… Sőt, talán még járni se…

De nem számít. Egyszerűen nem. Az elszántsága mindennél erősebb volt.

Reccsent a fém, csikorgott, Fogatlan viszont megint a földön végezte.

- Neh… Nem bírom… Képtelen vagyok rá… - hangja alig tört fel kiszáradt torkából, a vasrudat szorongatva. Nem akarta beismerni, nem akarta elfogadni, hogy ennyi volt. Az őrök hangjai már a lépcsőn zörögtek, Hablaty sehol, ő pedig itt fekszik a főnököt foglyul ejtő cella előtt, de olyan fájdalmai vannak, hogy moccanni sem bírt…

Nem így képzelte el ezt az egészet. Azt hitte, képes lesz rá. Azt hitte, Hablaty elég erős, hogy végigvigye őket ezen a küldetésen, és ő, Fogatlan, épp olyan erős marad, mint régen.

De Hablaty elbukott.

Ő is elbukott.

Ennek nem így kellett volna véget érnie…

Nem tudta hogyan és mikor szabadult ki Pléhpofa, de a következő percben felemelte őt a földről, s a karjában tartva megindult a fia felé. Fogatlannak néhány lépés után esett le, hogy talán a vasrudat használta, ami nála volt, vagy ki tudja, de minden esetre homályos tekintettel felpillantott rá.

- Ne aggódj, Fogatlan, minden rendben lesz. Rengeteget köszönhetek neked, és most már épp itt az ideje, hogy viszonozzam mindezt – Pléhpofa tekintete ellágyult. Olyan igazi, apai szeretet tükröződött benne, no meg… büszkeség. Igen, büszke volt rá. – Kijutunk innen… fiam.

A szenvedő arcára ez most aztán mosolyt csalt. A fia? Tényleg? Képes volt őt elfogadni, de… ennyire? Fogatlan úgy érezte, hogy megszűnik a fájdalma, s a helyébe valami meleg, kellemes érzés csordogál… Szeretve lenni, tartozni valahová… Hát ezt jelenti.

A családért pedig még a két lába nélkül is megküzd.

Már majdnem elérték Hablatyot, mikor a lépcső felől lezúdult a palotaőrség. Egész mások voltak, mint az előbbiek: ezek a harcosok magasak, izmosak, délcegek voltak, no meg sokkal jobban helyinek tűntek, egyforma, bronzszerű páncélban és egyenruhában. Ezek szerint a múltkori őrök csak Viggo katonái voltak, és most jött meg az igazi erősítés…

Pléhpofa megtorpant, félúton a fia felé, aki még erre a zajra sem emelkedett föl. Nem érte volna el, nem tudta volna időben kihozni az őrök elől… Különben is, ha sikerült volna, mégis hová vinné? Az egyetlen kijárat előttük, tele az ellenség embereivel, képtelenség átjutni.

Fogatlan hangja viszont most a reményt is hozta magával:

- Kampó!

A főnök hátranézett.

Tényleg a vörös, bozontos hajú szörnyennagy rémség fiú rohant feléjük, mögöttük Takonypóccal, aki egy pörölyt is szorongatott a kezében, s harcra készen rontottak feléjük.

Végre, hát itt vagytok…

Pléhpofa finoman talpra állította Fogatlant, aki ingadozott egy kicsit, de képes volt megmaradni.

- Mi tartott eddig? – fordult Kampó felé, aki csak hátramutatott az ikrekre, s Fogatlannal együtt máris a katonáknak rohantak volna egy harci kiáltás keretében, ha Pléhpofa el nem kapja mindkettőt.

- Megállj! Kampó, te nem harcolsz, hanem kiviszed innen Fogatlant, most azonnal, ellenkezés nélkül. Én és a többiek… mi megyünk Hablatyért, és utánatok megyünk, amint lehet!

Fogatlannak itt esett le a mondat jelentése: Hablaty bajban van, ő pedig nem lehet ott, hogy segíthessen. Nem tudta szó nélkül hagyni:

- De… Én is harcolni akarok! Hablaty a legjobb barátom! Nem hagyom itt!

Pléhpofa a helyzethez képest kifejezetten türelmes volt, s mindkét lapátméretű tenyerét a jelenleg törékeny, de sárkánylelkű kis Fogatlan vállaira engedte.

- Tudom, hogy harcolni akarsz. De így nem tudsz. Fogatlan, egész idáig elküzdötted magad, és biztos vagyok benne, hogy nem egyszer óvtad meg Hablatyot. Ez most viszont nem a te időd, fiam. Menned kell, és engedned, hogy most én intézzem a dolgokat. Kérlek. Tudod jól, hogy így nem harcolhatsz.

Fogatlan hitetlenkedve ingatta a fejét, azonban egy hangot sem tudott kiadni magából. Pléhpofa és az érvei győztek, mikor ő ottmaradt Kampóval.

A Haddock fiút ebben a pillanatban ragadta meg az őrség, felrántották a padlóról, s hozzáfogtak, hogy kivonszolják innen. Ő már csak ekkor kezdett küzdeni, ekkor, mikor már rég késő volt. Az apja viszont nem hagyta. Átfutott az agyán, mikor ki kellett tennie a tengerre, s most felébredt benne valami. Még egyszer megtiltotta Kampónak, hogy utánuk engedje Fogatlant, utána viszont nekitámadott a katonáknak. Takonypócék egy pillanatra haboztak, a Jorgerson fiú viszont másodperceken belül elkiáltotta magát:

- Hibbantért! Előre! - A Thorston ikrekkel, és a sárkányaikkal a nyomában a főnök után vetette magát.

Kampó habozott. Utána akart menni, a lovasával akart küzdeni… De nem tehette. Parancsot kapott, és a parancs az parancs. Helyette átkarolta Fogatlant, karját átvette a válla fölött, és szinte cipelni kezdte őt, ki az alagút felé.

- Neh! Nem hagyhatjuk itt őket! Hablaty! – Fogatlan küzdeni kezdett. megpróbálta elfogadni a főnök szavait, de egyszerűen képtelen volt, nem ment neki… A tudat, hogy most magára kell hagynia bajbajutott barátját, maradásra késztette.

Kampó azonban nem engedte, hogy visszafusson. Szinte felkapta, s cipelni kezdte, át az alagút bejáratán, megragadva egy fáklyát, végig a végeláthatatlan katakombákon.

Csatazaj visszhangzott végig a barlangfalak között, utána viszont… Utána síri csend lett.

Tudta. Ő is, és Fogatlan is…

A többiek nem fognak utánuk jönni.

***

Óráknak tűnt az a húsz perc séta. Fogatlan szédelgett, remegtek a lábai, s kezdett teljesen kimerülni, s egyre csak az lebegett a szeme előtt, hogy nem kellett volna ezt hagynia. Mikor Hablaty meglátta a csontvázat és kifakadt, nos, akkor nem szabadott volna otthagynia. Ő tehet erről az egészről…

 Kampó azonban kitartóan tört előre.

- Mindjárt kint vagyunk. Amint lehet, értesítjük Asztridékat, hogy…

Visszhang… Egy apró kő gördülése. Léptek. Léptek egyre közelebbről. A vörös a pillanat törtrésze alatt belökte Fogatlant egy mellékjáratba, s a fáklyára is rátaposott, mert tudta: így túl könnyű célpontok.

A léptek egyre közelebb értek, azonban nagyon meglepték a két sárkányfiút: Asztrid és Viharbogár, egyetlen szál fáklyával rohantak el a rejtekhelyük mellett. Fogatlan azonnal megpróbált felpattanni.

- Hé! Vihar, Asztrid, itt vagyunk!

A két szőke egyszerre torpant meg, lihegve megfordultak, de mikor felfogták, kiket látnak menten visszaszaladtak hozzájuk.

- Fogatlan, Kampó!  Mégis mit csináltok itt? És hol vannak a többiek? – Asztrid szavai ismét kihozták Fogatlanból a bűntudatot, aki most fájdalmasan a fejét ingatta.

- Sajnálom Asztrid… Ne-nem voltam… Nem voltam elég gyors és ügyes… Hablatyot elfogták. A többiek próbáltak segíteni rajta de… Azt hiszem, már ők is foglyok… Megpróbáltuk, de nem sikerült… - A szőke Hofferson lány egy pillanatra lefagyott. Hablaty ottmaradt, valahol a magashegyiek fogságában, ahogy az összes többi csapattag. A barátaik, a falubeliek… A főnök…

- Ki kell szabadítanunk őket – kezdte Viharbogár elszántan, de Asztrid nem engedte, hogy felpattanjon és a veszély felé fusson, most nem. Helyette felsegítette Fogatlant, akin látta, hogy valami gond van vele, s együtt megindultak a kijárat felé.

- Igen, ki kell szabadítanunk… - Asztrid szinte egyedül fogott hozzá, hogy Fogatlant kivonszolja innen, még Kampótól is elvette a feladatát, aki így csak Viharbogár mellett tudott velük sietni. - De ez így nem fog menni. Legalábbis innen nem. Ki kell jutnunk az alagutakból, és megkeresni a főcsarnokot. Ha Hablatyékat bevitték, akkor ott lesznek, ahol a naggyűléseket tartják, valahol a vár közepénél, mert ha úgy vesszük, börtönlázadás történt, és erről tudnia kell Magashegy urának is, akiről most megtudhatjuk, hogy kicsoda. A térkép szerint azt hiszem tudok egy utat, ami odavisz minket. Ezek az alagutak nem csak a cellasorhoz visznek. Az egyik járat az orvosi szobákat célozza meg, a másik a barakkot, és van egy a főcsarnokhoz is.

Menekülőjáratok a vár személyzetének, hát persze. Elég egyértelműnek hatott most már, hogy mik ezek a járatok, Fogatlanban azonban mintha most fáklya gyúlt volna. Úgy érezte, minden fontos információt el kell mondania, de a legfontosabbat kifelejtette.

- A-Asztrid – lihegte kimerülten –, nem a vár ura a legnagyobb gondunk… Lent, a cellasoron hallottuk, ahogy az őrök a  mi nyelvünkön beszéltek, és… És Viggot emlegették.

Asztrid megtorpant, így ő is. A lány tekintete elsötétült, sütött róla a gyűlölet.

- Azt a mocskot?! – bökte ki végül, undorral teli hangon. – Mi a  francot keres itt???

- Az nem derült ki, csak az, hogy Pléhpofát épp magához hívatta az őrökkel, mikor mi érkeztünk.

Asztrid kezdett sejteni valamit. Minden esetre egy hangot se adott ki többet, ellenben úgy sietni kezdett, hogy még Fogatlant is meglepte, annak ellenére, hogy most ő sem lassított volna. Nem tudta, a lány miből érezte, hogy mikor és merre kell fordulni, de pillanatok múlva emelkedni kezdett a köves talaj, s egy fényforrás is felbukkant előttük.

A főcsarnok….

Az az óriási, négyzet alakú, magas tér, aminek a felső díszpárkányán lyukadtak ki. Középen állt egy trón, amin a helyi vezér terpeszkedett. Arca ismeretlen volt Asztrid számára, de próbálta minél jobban megjegyezni, miközben ő, Fogatlan, Viharbogár és Kampó lekuporodtak egy biztos szeglet mögé, ahonnan láthatták az eseményeket, úgy tizenöt-húsz méter magasságból.

Odalent sötét kőzet burkolt mindent, fáklyák világították be a teret. Sehol egy sárkánymotívum, ellenben olyan istenek képei, akiket még sose láttak.

Hamarosan pedig nyílt is az ajtó, s legnagyobb rémületükre Hablaty és Pléhpofa érkezett a helyiségbe, hátrakötött kézzel, rabokhoz illő sorrendben. A többiek is ott voltak, ám ők az ajtón kívül maradtak, Asztridék csak egy pillanatra láthatták őket. Hát tényleg elbuktak… De legalább élnek.

A trónon ülő nem szólt semmit, ellenben a háta mögül valaki olyan lépett elő, akit Asztrid is és Fogatlan is élből hátba szúrt volna: Viggo.

A beesett szemű, rövid, fekete hajú sárkányvadász vezér olyan nyugalommal lépkedett elő, mint amilyennek általában megismerték: csendben volt, mosolygott, olyan igazi, kárörvendő vigyorral. Tekintetéből sütött a gonoszság, ahogy végigmérte őket, utána pedig néhány lépcsőfokkal lejjebb meg is állt, közel Hablatyhoz.

- Nos, örülök, hogy újra látlak, Hablaty Haddock. – Asztrid már csak a hangjától is rosszul volt, hát még maga Hablaty. Legszívesebben a torkának ugrott volna, még így, hátrakötött kézzel is, ellenben nem szólt semmit. – Oh mi történt? Elvitte az éjfúria a nyelved?

Fogatlan erre majdnem felmordult, csak aztán jött rá, hogy emberként ez nem valami fenyegető, különben is, lebuktatná magukat.

- Akárhogy is – folytatta Viggo – Örülök, hogy vendégül láthatlak itt, Hablaty Haddock, bár attól tartok, nem sokáig. Egyetlen dolgot kérek tőled, amit ha nem teljesítesz azonnal, szörnyű következményei lesznek. Bár szerintem te magad is kitalálod, mit szeretnék tőled, mert nem látom melletted.

- Fogatlant akarod, mi? – Hablaty hangjában most is undor csengett, és nem is pocsékolt rá több szót.

- Az ostoba nevű éjfúriádat, igen. Nos? Hol van?

Néma csend. Valahol a háttérben elejtett valaki egy kupát.

- HOL VAN?!

- Sose mondom meg! – Hablaty épp olyan hangsúlyban felelt, mint a követelőző sárkányvadász, mire az begorombult, s lökött egyet rajta, így Hablaty hanyatt elterült a földön. Édesapja már sietett volna, hogy segítsen neki, de a rászegezett dárdák nem engedték egy lépést se előrébb jutni.

- Nem kérdezem többször, Hablaty Haddock! Azt hiszed, csak szórakozok? Csak viccből vagyok itt? Nem! A magashegyiek útjait számtalanszor segítettük, mi biztosítottuk és ruháztuk fel a Fekete Vitorlásokat, ők pedig most szívességet tesznek nekem. Mikor megtudták, hogy a hibbantiak is jönnek, első dolguk volt szólni nekem, és hát, most itt vagyunk. Megpróbáltad kijátszani a palotaőrséget, te kis ostoba. De nem jártál sikerrel. Most pedig tápászkodj fel, ugyanis ideje indulni. Ha én nem bírlak szóra, majd a lángoló Hibbant-sziget fog. Vigyétek!

- Ne! – Fogatlan hangja elenyésző volt. E szavak hallatán megpróbált előugrani a rejtekhelyükről, megmutatni, hogy ő igenis itt van, és Hablatynak semmi köze ehhez… Hablaty ártatlan, el kell engedniük, mert itt van ő, a Villám és a Halál Istentelen Ivadéka… Őt keresték egész végig.

Miatta történt ez az egész.

Viggo nyilván gondolta, hogy a főnök viszi magával a fiát, aki pedig vitte volna őt, de mivel ez nem történt meg, legalább Hablatyot el akarták fogni. Jól tudták, hogy a világ végére is érte menne… Akkor, mikor elsüllyedt a Valkűr Fénye, Hablaty nem került a markukba, csak az apja. De tudták, ó, hogyne tudták volna: Hablaty el fog jönni az apjáért, és ő, Fogatlan, mindenhová követi a lovasát…

Most is a barátja bűnhődik miatta, ami nem mehetett így tovább. Elő akart állni, meg akarta mutatni magát… Asztrid viszont nem hagyta ezt. Befogta a száját, visszahúzta a sötétbe, nem hagyta, hogy a kapálózásával zajt keltsen.

- Csss… Fogatlan, nem mutatkozhatsz… Ha meglátnak, megkapják, amit akarnak, és onnantól nincs szükségük Hablatyra, remélem érted, mire gondolok… Csendben kell maradnod, nem tudhatják, hogy itt vagy… - a lány hangja nyugodt volt, sőt, mi több, védelmező. Vigyázott rá, élete szerelmének legjobb barátjára. – Kihozzuk onnan, Fogatlan. Kihozzuk, kerüljön bármibe is…