18. fejezet - Álomháború

Drága Lovasok és Sárkányok!
Ezerszer, és ezeregyszer is elnézést kérek! Semmi mentségem nem volt rá, hogy ennyi ideig késett a fejezet, egyszerűen csak nem jött az ihlet a kész terv ellenére sem, sajnos van ilyen, szerintem leszívta az agyamat a suli.
De valahogy mégis összeraktam, és nagy meglepetésemre, hosszabb és jobb lett, mint az eredeti ötlet, és ehhez most is, mint mindig, jó olvasgatást kívánok!

18. fejezet

Verseny az erdőhatárig

Repült a szekerce, hasította a szelet, nem létezett számára gravitáció, semmi, ami megállíthatta volna. A másodperc törtrésze alatt történt minden, Asztrid közelében pedig senki sem állt ekkor. Egyszerűen fizikai képtelenség volt megakadályozni ezt az egészet.

Hablaty konkrétan lassítva látta az egészet. Tehetetlenül végigkövette, ahogy a szőke lány a futással lendületet ad a dobásnak, ahogy hátraemeli a fegyvert, s egy precíz, milliószor gyakorolt mozdulattal előre taszítja azt, egyenesen legjobb barátja felé. Szinte még azt is hallotta, ahogy a nyél és Asztrid tenyere súrlódik, majd ez a hang megszűnik, mikor elengedi a lendület végén. Ettől lett végleges és megállíthatatlan, s ekkor döntött el mindent. Az utolsó, elköszönő arany napsugarak megcsillantak a fegyver tökéletesre csiszolt élén, s ezt már Fogatlan is felfogta, de nem úgy, mint a szavakat.

Ezek után viszont számára megszűnt a világ, elfolyt a pillanat, nem voltak többé hangok. Ösztönei reagáltak, nem várva meg a józanész szavait, mert nem volt rá idő.

Mire észbe kapott, már a földön volt. Hason fekve emelte meg a fejét, ami visszazuhant a földre, s valami meleg, folyékony dolgot érzett lecsurogni a nyakán. Megpróbált volna előrébb kúszni, de lábai nem engedelmeskedtek.

- Fogatlan! - Ez Hablaty volt. Hallotta felemás lépteit közeledni, érezte, mikor mellé térdelt - Fogatlan, nem esett bajod? Hallasz engem?

- Pe-persze, semmi baj...

Hamar kiderült számára, hogy mi történt: Asztrid ugyan felé hajította a szekercét, de bízott a gyorsaságában és a reflexeiben, csakis ezért merhetett belemenni ebbe a bravúros mozdulatba. Igaza lett, hisz Fogatlan időben vágta magát hasra, így a fegyver végül az állat fejébe állt, így az azonnal elpusztult. A vér pedig, ami Fogatlant borította, a medvéé volt, hisz az a lendülettől félig rázuhant.

A csapat azonnal segített neki kiszabadulni a méretes állat teteme alól, s Hablaty pedig feltámogatta. De a levegőben keringett valami megmagyarázhatatlan, oda nem illő feszültség. Aztán mikor Vihar segített titkos szerelmének eljutni egy farönkig, hogy leülhessen, a konfliktus vulkánja már ki is tört.

- Neked teljesen elment az eszed?! – érkezett Hablaty dühös és ingerült hangja, mire mindenki felkapta a fejét. A legjobban pedig azon lepődtek meg, hogy a szavak Asztridnak voltak célozva.

- Mégis miről beszélsz?! És milyen jogon kiabálsz velem így?! – vágott vissza a szőke lány.

- Még te kérdezed?! Majdnem megölted a legjobb barátomat! Egy centin múlott az élete! Komolyan mondom nem vagy normális, hogy jut eszedbe ekkora baromságot csinálni?! Gondolkozz, hogy mit csinálsz!

- Ó, hogy te oktatsz ki engem? A Ragnarok emésszen fel Hablaty, hiszen megmentettem az életét!

- Majdnem megölted!!!

- MEGMENTETTEM TE BAROM! - Sose történt még ilyen. Asztrid akkora pofont lekevert a fiúnak, hogy talán még csillagokat is láthatott, aztán pedig úgy kerülte ki, hogy vállal is nekiment, teljesen szándékosan. Felkapta véres szekercéjét, s magában fortyogva lépett a patakpartra, hogy lemossa a fegyverét. Azért még hallani lehetett – Te dzsuvafejű fél-troll fattyú…

Erre aztán Hablaty is felkapta a vizet, s olyan gyorsan viharzott el tőlük, ahogy csak lába engedte. Elege volt, nem volt rá kíváncsi, és valahogy jogosnak érezze mindezt. Akkor is neki van igaza, nem Asztridnak, mondjon akárki akármit...

- Hát... - kezdte Takonypóc - Ilyet se láttunk még... De akkor most mi nyertünk a vadászatban, nem? Mert a medvét igazából nem ők vadászták le, akkor se ha jelentősen nagyobb mint egy őz, ugye? Ugye...?

Kampó karba fonta kezeit, s égre emelte tekintetét.

- Te meg a másik barom vagy, remélem tudod...

***

- Nem értem őket...

- Nem vagy egyedül ezzel...

Fogatlan hátrahajtotta a fejét, félig Viharbogár öle fölé, a sárkánylány pedig egy anyagdarabbal dörzsölgetni kezdte a haját, hogy megszárítsa.

Az eset után Vihar elkísérte Fogatlant egy közeli tavacska partjára, amit idefelejövet fedeztek fel, és segített neki kimosni a vért a ruháiból, majd hagyta, hogy megfürödjön, végül pedig félórás szenvedés után a haját is kitisztították. Egész végig arról beszéltek, hogy mi történhetett Hablaty és Asztrid közt. Egyszerűen annyira hihetetlen, hogy néhány nap alatt sikerült kétszer is úgy összekapniuk, hogy az egész csapat csak nézett. Hiszen ez sose volt jellemző. Igaz, Asztrid hajlamos a hangos kifakadásra, ám amit mostanában csinál, kicsit több annál. Hablaty a másik véglet, aki teljesen indokolatlanul hergeli a helyzetet, olyan vitákat szítva, ami eddig távol állt tőle.

- Valami történt, vagy történik még minden. Ő nem... Nem önmaga most, Vihar. Érzem, hogy most nem az a Hablaty, aki a barátom lett... - folytatta Fogatlan, miközben Viharbogár leült mellé. Öntudatlanul, ösztönösen bújt a karjai közé, néhány szerelmes pillanatot csempészve a magányba, amit a sárkányfiú örömmel fogadott.

- Tudom, hogy nehéz ez most neked Fogatlan. Pontosabban, mindnyájunknak az... De most már itt vagyunk. Megérkeztünk, és nem fordulunk vissza. Azért vagyunk itt, hogy megmentsük a mieinket, mert tudjuk, hogy ők is megtennék ezt értünk. Hablatyból pedig nyilván csak az idegesség beszél, hisz emberéletekről van szó, az apjáról, akit te is tudod, hogy nem veszíthet el... Nézd el neki a kirohanásait, mert egyikünk sem tudhatja, min megy most keresztül.

A másik egy pillanatig elgondolkozó fejet vágott, aztán pedig már csak egy sóhaj hagyta el ajkait.

- Igazad van... Sikerrel kell járnunk. Őmiatta.

Ha másért nem, hát Hablatyért. A visszaváltozásukra már nem is mert gondolni, nagy szerencséjére pedig nem is maradt rá ideje. Az aranyszőke sárkánylány egy gyors mozdulattal az ölébe tette magát szemből, s összesimította az orrukat, majd a fülébe suttogott.

- Nagyon hiányzol ám, remélem tudod...

Édes kuncogást kapott válaszul, miközben Fogatlan lágy csókot lehelt az arcélére, aztán orrával a tincsei mögé férkőzve a nyakába csókolt, s végigpuszilgatta egész a füléig.

Valóban hiányolták egymást, ez minden mozdulatból kitűnt. Puha csókok helyett vad ölelések, s ismételt leheveredés a fűbe. Még egy darabig világos van, még látják egymás fehér bőrét, még megérinthetik egymást, anélkül, hogy esetleg lebuknának. Hisz senki nem jön utánuk ide. Amit pedig az erdő lát, titok marad, hiába suttognak a fák és szaladnak a levelek bokortól bokorig, sosem adhatják át tudásukat.

- Mondtam már, hogy szeretlek? - Fogatlan szavai inkább maradtak meg tátogásnak, mint valódi hangnak, minden esetre az alatta fekvő Vihar arcára mosolyt csalt.

- Akárhányszor mondod, sose fogom megunni.

Halk nevetés, újabb csók. Az érzés egyre édesebb és finomabb lett. Fogatlan lassan megsimította a lány csípőjét, miközben ismételten a nyakába csókolt, s csak aztán feküdt finoman mellé, hogy egy másodperc erejéig végigjárassa tekintetét rajta. Már nem volt szokatlan az emberi forma, természetesnek érezte, de a pikkelyek mindig emlékeztették rá, ki is ő valójában. És ezt sosem akarta elfelejteni.

***

Asztrid az égő farakást piszkálta. Hablaty még nem jött vissza, ő pedig ugyan aggódott érte, mégsem akarta, hogy elé kerüljön. Félt, hogy lekever neki egy kétszer akkorát, mint korábban. Egyik pillanatban sírt volna, a következőben féktelen haragra gerjedt.

Nem értette a saját vielkedését. Egész idáig nem is értette, de lassan kezdett rájönni, ami csak újabb aggodalmat hozott rá. Ha igaza van, akkor ezt a csatát a magashegyiek ellen már most elvesztették.

Azt se vette észre, mikor Viharbogárék visszajöttek, s barátnője leült mellé, a vállára terített egy takarót, s aludni küldte. Sőt, még a másnap reggeli indulást is monotonon kezdte. Hablaty visszatértére se figyelt fel, ami szintén csak reggel történt meg.

Ugyan Fogatlan kérte a fiút, hogy ne menjenek még, hisz jól sejtette, hogy egész éjjel az erdőt járta, és nem aludt, de Hablaty hajthatatlan volt. Mindenképp összepakoltatta a tábort, s elindította a csapatot az erdő felé, az igazán magas hegyorom felé, aminek felénél már hó várta őket. Pontosabban havazás, ami igencsak lelassította a kis csapatot. Próbáltak Fogatlan terve szerint menni, aki nem a hegyormot, hanem az az melletti, kissé sziklásabb szakaszt választotta, ahol kisebb esély van rá, hogy bármi kellemetlennel összefutnak, mint a legutóbbi medve is volt. Ezen a talajon egyik állat se szenvedi át magát szívesen, főleg, hogy hamarosan térdig jártak a fehérségben, s az egyre emelkedő szakaszon ez nem volt a legszerencsésebb. Szinte pillanatonként megcsúsztak, köpenyüket tépte a szél, alig láttak egy méterre maguk elé.

- H-Hablaty, meg kellene állnunk valahol! Ez a hóvihar nagyon eldurvult! – kiabált előre a sereghajtó Halvér, aki Bütyköt próbálta előrébb vezetni, miközben Kampó húzta előre a sárkánylányt.

- Mégis hol? Semmit se látok, se előttünk, se mögöttünk nincs semmilyen fedezék! Ha feljebb jutunk, talán ráakadunk egy barlangra! – hangzott Hablaty magyarázata, aki elöl próbált haladni, de újra és újra rájött, hogy a csúszós hó és a műláb nem szeretik egymást.

A csúcs szinte nem is létezett. Addig nem is mehettek el, lehetetlenség és felesleges lett volna, de az első, félig meddig egyenes szakaszért hálát adtak Odinnak. Ott voltak már nagyobb ereszek, szirtek, amik fékezték egy kicsit a havat, sőt, még egy kiszögellés alatt a térképet is elő tudták venni, hogy megkeressék az elméletben létező halászkunyhót. Hablaty keze remegett a térképet tartva, ezért is vette át tőle Hofferson lány, aki szinte azonnal rátalált a keresett épületre.

- Pont alattunk van egy szirtnyivel… Ha valahogy meg tudnánk ezt kerülni, a halászkunyhóhoz érnénk. De én nem látok itt semmilyen utat vagy ilyesmit…

Hangja elveszett egy pillanatra, hisz a cél és köztük nem volt semmi, ami odavihetné őket, csak a halált hozó mélység, amit meg is szemléltek. Halványan láthatták a kunyhót, de túl magasan voltak, az időjárás pedig nem engedte meg, hogy lemásszanak a sziklákon.

Az egyetlen dolog, ami még a frászt tudja hozni egy tizenkét fős csapatra egy hóvihar közepén a hegyoldalon, az egy indokolatlan mekegés, egy gyámoltalan kis kecskétől. Takonypóc majdnem hanyatt ájult, annyira hirtelen érte a semmi közepén szegény állat hangja.

- Azt a hegyikecske jóságos bolyhos felmenőit neki… Hát mi a jó Thort keres ez itt?! – Fafej kiakadása inkább volt röhejes, mint komoly, noha neki ez a tekert megszólalás csuklóból jött.

- Ez nem vadon élő kecske, látszik a színén – okoskodott Halvér, a Haddock fiú pedig ebből is sikerrel leszúrta a lényeget.

- Ha nem hegyikecske, akkor valahogyan felhozták ide…

- És ha felhozták, akkor kell lennie egy ember által is járható ösvénynek… Te egy zseni vagy Hablaty! – Asztridból annyira hirtelen tört ki az öröm, hogy a mellette álló fiú nyakába ugrott, így a lendülettől a hóba borultak egy elég furcsa pózban.

- Hát öhm… - nyögte a Haddock fiú, valahol Asztrid és a hó alatt. Fogalma sem volt, hogy miért kapta ezt a hanyatt döntő ölelést, úgy, hogy még a völgyben csúnyán összevesztek, s azóta nem is nagyon beszéltek egymással. Az nem létezik, hogy Asztrid elfelejtette. -  Igazából ezt te találtad ki, de mindegy…

***

Az út tényleg létezett. Vagyis csak minimálisan, de az nekik pont elég volt. Lekecmeregni is vagy egy óra volt, főleg, hogy Fafej mellé beszegődött a vacogó kecske.

- Nagyszerű, legalább lesz vacsoránk – Takonypóc a tenyereit dörzsölte, arra viszont nem számított, hogy a Thorston iker egy csatakiáltással ráveti magát, ezzel azonban az egész csapatot levette a lábáról, szó szerint. Hablaty esett hanyatt utoljára, s egyként sikoltva csúsztak el a folyópartig (amiről most a viharban nem is vették észre, hogy nem teljesen olyan, mint kellene lennie), így a kunyhó már alig tíz méterre volt csak tőlük. Végül is ez is egy módja volt a lejutásnak.

- Ha őt is házikedvencnek fogadod, én nem tudom, mit csinálok… - Takonypóc mormogására most senki nem figyelt, ellenben Fafej mérges tekintetek kereszttüzében égett. Szerencséjükre a kunyhóban nem volt senki, így bekuckolhattak a hóvihar elől, s még a kandallót is be tudták gyújtani.

- Nem fogjuk megenni ezt a kiskecskét! Nem lehettek ennyire szívtelenek! - feleselt a fiú iker, miközben az állat ott bégetett mellette.

- Folyamatosan óbégat – panaszolta Kő.

- És lássuk be, hogy ugyan az lett volna a sorsa, mint amit az imént felvetettünk, a kajából már úgyis fogytán van – Takony érvelése igazából meg is állta a helyét, de Hablatynak elege lett a vitából.

- Nem esszük meg a kecskét Takonypóc! Van elég élelmünk, a lányok is gyűjtöttek valamit, és ne feledkezzünk meg arról az őzről se, ami szintén valahol az ikrek táskájában lapul, legalábbis egy része.

A Thorston ikrek erre összenéztek, Takony pedig erre is tudott mit mondani:

- Biztos azt érzi ez a dög.

- A kecske növényevő, tuskókám…

Asztrid annyira váratlanul szólalt meg, hogy még ütött is a sértés. Viharbogár kikerekedett szemekkel nézett barátnőjére, akinek tekintete elsötétült, s mivel igencsak zavarta, hogy ezen megszólalása után mindenki csak bámult rá, mérgében felpattant, előkereste a takaróját, s a naplementére hivatkozva elvonult aludni. Hablaty percekig figyelte őt: ahogy a fal felé fordult, bekuckol a sarokba, s hamarosan már nem mocorog, talán tényleg alszik. Ennek nincs semmi értelme…

A csapat viszont rendes volt és megértő, főleg, mikor Hablaty is otthagyta a tűz melletti kupaktanácsot, s Asztrid mellé feküdve finoman átölelte hátulról. Hamar ráérzett, hogy ez most az ő feladata, őrá vár, hogy megnyugtassa, hiszen az ő barátnője.

Meg se lepte a hüppögés. Asztrid ugyan sose sírt, de most láthatóan valami nem stimmelt, így ideillett ez a könnyes kifakadása is.

- H-hablaty… Bocsánat… mindenért, amit tettem és mondtam… - sutyorogta a tenyerébe, mire a fiú egy lágy mozdulattal megsimogatta a vállát.

- Semmi baj, Asztrid. Bármin is mész most keresztül, én itt vagyok és segítek. Gyere, na gyere ide – egymás felé fordultak, s így az ölelés sokkalta többet ért. A nyugalmat jelentette, s Fogatlan számára egy kis fájdalmat: ő nem teheti meg most ezt Viharral…

***

A következő probléma reggel érte őket. Kómás félmondatok, pattogó tűz, de hideg reggeli. Mindenkin ott a takaró még, próbálnak feléledni, és kilesni az egyetlen ablakon, ami egy jót már üzent: véget ért a hóesés. Hablaty még nem kelt fel - hisz Asztrid a karjai közt aludt -, gondolatai viszont folyamatosan pörögtek. El se hitte, hogy komolyabb baj nélkül sikerült átkelniük a hegy zűrös szakaszán, ahol a legtöbb veszély várhatta volna őket a számításai szerint, de úgy tűnt, Fogatlan ötlete most is állta a helyét. Még az is megfordult a fejében, hogy rá kellett volna bízni az egészet, jobb vezetőnek és ötletelőnek bizonyult, mint ő. Talán mert egyszerűen és ösztönösen cselekedett. Ez tette olyan varázslatossá: az ösztönök, a sárkánylét, ami annyi mindent megsúgott neki a tudtán kívül. Ez az, ami őbenne sose lesz meg.

Végül megadta magát a körülötte lévő mozgolódásnak és növekedő zajnak, s finoman felkeltette Asztridot, hogy aztán az ablakhoz lépjen, s megtekintse a rájuk váró lejtőt. Először azt hitte rosszul lát, s ki kellett menjen a hidegbe, hogy megbizonyosodjon a dolgokról.

Gyanús volt neki, hogy a folyón nem látja a víz fodrozódását, nem hallja a csobogást, bármit, ami egy folyó tulajdonságai közé tartozik.

Az ugyanis befagyott. Jég borította az egészet, ki tudja, milyen vastag jég, végig le a lejtőn.

Hablaty pedig ott állt, egy marék csónakos tervvel a zsebében, amik szép lassan el is süllyedtek. „Ezen hogy kelünk át…”

- Hát… Evezni nem lesz egyszerű – Asztrid hangja talán egy kis gúnyt is tükrözött, bár nem volt szándékában.

- Kösz a tippet Asztrid… Épp most vesztettem el a maradék önbizalmam…

- Ugyan Hablaty. Ezerféle megoldás van, nem kell a csónakhoz ragaszkodni. Majd… majd lesétálunk, úgy, ahogy fel is jöttünk.

A szőke lány lassan átölelte a zöld szemű fiút, így figyelte a hideg, fagyott tájat. Az idillt csak az ikrek zavarták meg, akik kiáltozva kirohantak az ajtón, el egész a partig, és vissza. Megint összekaptak, megint veszekedtek, megint egymást szidták, és megint meg akarták ölni egymást. Hablaty már csak sóhajtani tudott.

- Csomagoljatok…

- Már megtettük – Takonypóc és Fogatlan léptek ki a kunyhóból, mögöttük a többiekkel, felszerelkezve, az éjfúria fiú pedig átnyújtotta legjobb barátjának a köpenyét, hogy legalább ne fagyjon halálra.

Ennyi kellett. Ez a tíz másodperc, amíg a többiek felkészülten megálltak a házikó előtt. Az ikrek annyira hajba kaptak, hogy valahogy sikerült a jégre csámpázniuk, ami meg ahelyett, hogy beszakadt volna… Nos, a mélybe taszította őket. Fafej a fenekére huppanva, Kő pedig előrefelé csúszva indult meg a hepehupásra fagyott jégen, e a hegyoldalban.

- Az ikrek!

- A francba is, tennünk kell valamit!

- Hablaty!

Hablaty már ott se volt. Annyira hirtelen kapcsolt az agya, mint krízishelyzetben mindig: Fogatlannal a nyomában visszarohant a kunyhóba, s felkapott egy lécekből álló, hajlított orrú, vasrudakkal összeszegecselt valamit, s kirontott vele a hóba.

- Gyerünk pajti! Utol kell érnünk őket!

Minden nagyon gyorsan történt: Hablaty és Fogatlan elképesztő összhangot mutattak be, mikor együtt a jég pereméhez rohantak, s egyetlen ugrással a szánkón teremtek, ami némi csikorgás és ropogás után megindult lefelé a jégen. Hablaty elöl térdelve, próbálva irányítás alá vonni a szánkót, Fogatlan pedig mögötte állt, előre szegezett tekintettel, haja lobogott utána, aztán pedig hátrapillantott. Messze voltak már a többiek, de épp úgy tettek, mint ők.

Két szánkó indult még az első után, mindketten négyen kapaszkodva, és szenvedve az irányítással. Hablatyék eközben kezdték beérni az ikreket, legalábbis Kőfejt egészen biztosan. Mikor épp elhaladtak volna mellette, a két fiú egyszerre nyúlt, hogy behalásszák a szőkét a fedélzetre, eközben majdnem nekiszlalomozva egy sziklának, csak centiken múlott, hogy elkerülték az ütközést. Fa már nehezebb fogás volt.

Jóval előrébb került, mint ikertestvére, folyamatosan forgott és nagyot visított, mikor egy csúnyább huppanón ment keresztül az alfele. Hablaty ügyességének és sárkánylovas tapasztalatainak hála sikerült annyira oldalra dőlniük, hogy felsiklottak egy szinte kilövőállás-szerű, fagyott, jeges sziklára, ami a levegőbe röpítette őket. A rémült kiáltás sem maradt el, és amellett, hogy majdnem ráestek, legalább utolérték Fát is. Fogatlan elkapta a kezét, és a harmadik utas segítségével valahogy felhúzták őt is a szánkóra, így siklottak tovább, szédületes sebességgel száguldva lefelé. Mivel már négyen voltak, nehezebb volt az irányítás, és kissé kacsázva folytatták útjukat. Mire rendezték soraikat, s Hablaty kikiabálta, hogy  mindenki egyszerre dőljön ha szól, és lehetőleg egy irányba is, Asztridék szánja már le is hagyta őket. A két szőke lány, Bütyök és Halvér sokkal gyorsabbnak tűntek, s Hablatyék még a lejtő végét se érték el, mikor ők már a folyó végén kialakult kis tavacskát is átszelték, s egyenesen a Fekete Vitorlások erdeje mellett siklottak a latyakos hóba. A hegy lábánál ugyanis ez az egész fehérség már olvadt.

Az olvadás pedig a jeget is megviselte, Asztridék szánkója pedig felsértette annyira, hogy a repedés, ami egy szobánnyi jégdarabot határolt el, most kiteljesedjen. A most érkező, második szánkó pedig lelassult a kásásra olvadt jégen, de még mindig elegendő volt a sebességük ahhoz, hogy könnyűszerrel felfussanak a vészes szakaszra.

- Oh-oh… - nyeltek nagyot az ikrek.

- Hablaty… Meg kéne állni, remélem tudod – folytatta Fogatlan, de ezzel se segített semmit, Hablaty ezzel teljes mértékben tisztában volt.

- Felfogtam… Mindenki, lábakat a jégre, fékezzük le!

Hét csizma tapadt a jégre, felszántva ezzel a kásás részét, a műláb pedig fülsüketítő csikorgással küzdött, de semmi sem hatott.

Egy finom szökkenéssel átértek a repedésen, s megálltak a leszakadt jégtábla másik szélén, pár centire a vizes folttól, ami biztos nem bírta volna el őket. A jégtáblájuk pedig az oldalsúlytól lassan megborult, dőlt előre, velük együtt. Az ikrek erre pánikolva hátravetették magukat, hogy legalább ők ne döntsék előre a súlyt, ám ez se használt sokat.

Itt jött volna a legrosszabb rész, de kiderült, hogy van annál rosszabb. Takonypócék brigádja ugyanis ekkor ért le a hegyről, és irdatlan kiáltások közepette próbáltak fékezni, de nekik se sikerült. Túl későn vették észre a jégtábla megemelkedett oldalát, aminek persze frontálisan ütköztek neki, így az egész szánkó fedélzete kirepült, egyenesen Hablatyék felé. Böff és Töff, Kampóval együtt az ikrek mellett terültek ki, Takonypóc viszont továbblendült, egyenesen a két legjobb barát felé, egyetlen mozdulattal küldve mindhármukat a jeges vízbe.

17. fejezet - Álomháború

Üdv megint lovasok és sárkányok!

Megérkezett az új fejezet is, melyhez kaptam egy csodálatos rajzot egy nagyon kedves barátnőmtől, Nagy Alexandrától. Innen is köszönöm neki a munkáját!

A fejezethez pedig jó olvasgatást kívánok! Oh, és mint mindig, a véleményetekre is kíváncsi vagyok :D

17. fejezet

Éjfúria, hasra!

A vihar után csend uralta a tengert. Csend, pára, fülledt idő, amit csak a hideg szél enyhített valamelyest. A vitorla helyreállítása nem kis munkát igényelt, főleg, hogy az ikreket már a közelébe sem engedték, nehogy még valaki miatt elő kelljen venni azt az igazi vészesetre félretett elsősegélyes ládát, amit Johann most a pókhálók közül halászott elő.

Hablaty szinte sértésnek vette, hogy kizárták a fedélzetre. Fel s alá masírozott az ajtó előtt, vaslába kopogott a hajópadlón. Az ikrek egy ideje figyelték a lépteit, jobb dolguk híján, mígnem Fafej egyszer csak elrikkantotta magát.

- Ötven!

Hablaty megállt. Szemöldök ráncolva szegezte neki a kérdést:

- Mi ötven?

- Annyit fordultál eddig. Tudod, fel, alá, fel, alá…

- Te tudsz addig számolni? – Takonypóc is közbeszúrt egy kérdést, a vitorlakötelet tartva, míg Kampó odafent ügyeskedett az árbocon.

- Ja. Tudod barátom, rejtett képesség. Hatodik érzék. – Fafej hátradőlt a lépcsőn ülve, s összefonta ujjait a tarkóján.

Néhány pillanatnyi csend után pedig Hablaty jobbnak látta folytatni a járkálást.

- Thorra, hová kerültem…

Az ajtó nyekergős nyílása persze abban a szent pillanatban mindent megváltoztatott. Hablaty szinte futott elé, hogy megkérdezze Johannt – hiszen nyilván ő fog elsőnek kijönni onnan - Asztrid állapotáról, de nagy meglepetésére a szőke Hofferson lánnyal találta szemben magát. Lefagyott a döbbenettől, de annyi lélekjelenléte maradt, hogy kérdezzen.

- Asztrid… Mi… Mi történt?

Semmi felelet. Mintha a fiú csak egy eltévedt kísértet lenne, Asztrid elsétált mellette, fagyott, hideg tekintettel bámulva maga elé. Meg sem állt a hajó orráig, ahol egy lassú mozdulattal támaszkodott a korlátnak, tekintete pedig a messzeségbe veszett.

Hablaty és a többiek is csak néztek utána, míg meg nem jelent az eredetileg várt Johann.

- Mi van vele? – kérdezett rá a Haddock fiú, jobb ötlete híján. Ha még Viharbogár se megy utána, ő se teheti meg.

- Hosszú történet, Hablaty úrfi. De szerencsére a kis kalandjából nem szerzett komoly sérülést, néhány karcolással megúszta. A többi dologgal viszont sajnos nem tudok mit kezdeni. Ahogy a hangulatával sem, sajnálom.

- Milyen többi… - megállt a szó. Hablatyot már nem érdekelte semmi. Sem hogy mit illik és mit nem, mit szabad avagy sem, fogta magát, és odament Asztridhoz. Pár pillanatig mindketten csak a hullámokat bámulták, utána a szőke szólalt meg először, de csak akkor, mikor meghallotta a másik beszéd előtti nagy levegővételét. Mindenképp csak egy hajszállal akarta megelőzni, hogy Hablaty torkában keresztbe álljon a szó. Hadd fulladozzon egy kicsit.

- Mit akarsz?

Döbbenet. Még látatlanban is.

- Mi… Mi az, hogy mit akarok Asztrid? Tudni, hogy jól vagy-e! Az istenekre, a vízbe zuhantál, aztán meg…

- Tudom, hogy mi történt, oké!?

Még a csapat is hallotta, ami elég volt hozzá, hogy mindenki rájuk figyeljen. Hablaty lépett egyet hátra, mint aki attól fél, hogy a lány lendületből hozzávág majd valamit.

- Asztrid…

- Hagyj!

Két másodperc múlva csapódott a fedélköz ajtaja, s Asztridnak csak hűlt helye maradt.

***

Hosszú óráik voltak hátra az útból. Talán napjaik.

És mit csinálnak a sárkánylovasok, mikor tenger az idejük? Pihennének, ha egy Hablaty Haddock nevű ifjú hagyná. De mivel nem hagyta, kénytelenek voltak visszatérni a sárkányok rendhagyó oktatásához – mindenkinek, vagyis… kivéve Asztridot, aki még mindig nem merészkedett elő, és nem beszélt senkivel.

Most nincsenek nyergek, amikbe felpattanhatnának, nincs tűz vagy tüskék, szarvak és farokszárnyak.

Viszont volt egy csapat embersárkány, nulla tudással a fegyvereket illetően. Amik viszont szükségesek, így lovasaik eldöntötték, hogy megtanítják nekik használni is őket. Amennyi idejük van, villámoktatást szerveztek, s mindenkit másra képeztek: Bütyök megtanulta használni a lándzsát az ikrek jóvoltából. Kicsi volt és alacsony, neki ez volt a legideálisabb fegyver, ha hatékonyságot nézzük. Viharbogárnál maradt az íj és a nyilak: kezei nem akartak ráállni a helyes tartásra, hiába adták a kezébe ezerszer. Vagy amikor mégis sikerült, olyan életveszélyesen célzott vele, hogy inkább odébb is kísérték, hogy még véletlenül se álljon nyílvessző valakinek a fenekébe. Kampó kiharcolta magának a kardot, bár bánni nagyon nem tudott vele, Takonypócot ezért többször is az a veszély fenyegette akaratos barátja jóvoltából, hogy egy fejjel alacsonyabb lesz. Vagy legalábbis egy lábfejjel. Böff és Töff pedig annyira közveszélyessé váltak, hogy ők kapták a két nagy pajzsot: jobb, mint a semmi, így legalább védhetik őket és nem is tudnak komolyabb katasztrófát okozni – azt viszont ne feledjük, hogy az ikrek odacsempésztek nekik egy-egy rövidkardot. Fogatlan nézett a legnagyobbat, akinek Hablaty két kisebb tőrt adott a kezébe. Első gúnyolódásként megkérdezte, hogy melyik sárkány karmait akarja megtisztogattatni vele, ám mikor Hablaty kinevette, egyértelmű volt, hogy nem viccből kapta ezeket.

- Ezek dobókések, Fogatlan. Ha megtanulod használni, halálosak és pontosak. Én pedig bírom a célzási képességeidben – legjobb barátja ezekkel a szavakkal kezdte meg a tanítását, hajnali napfelkeltétől számítva egészen a lementéig, egész álló nap egy festett falapra célozgatva a fegyverrel.

Fogatlan valahogy bírta energiával, Hablatyról viszont ez nem volt elmondható. A fiú egyre kimerültebbnek tűnt, sokszor masszírozta a tarkóját, az orrnyergét támasztotta az ujjaival, s a végén már nem is figyelt.

- Hablaty, ha így folytatod az oktatást, észre se fogod venni, mikor te leszel a céltábla. Szerintem menj, pihenj le egy kicsit – Fogatlan kérése ellen könnyű volt eleinte ellenszegülni, de mikor tényleg nem látott el a célpontig, megfontolóra vette barátja szavait.

- Jó… Lefürdök és alszom egyet – a kijelentés megadóan hatott, miközben Hablaty letette a tűzkardot, amivel szintén gyakorolt, de a fa hajóra való tekintettel nem próbálta meggyújtani.

Fogatlan elégedett tekintettel pillantott utána, miközben Hablaty a fedélközbe lépve a hajó egyetlen külön helyiségébe tartott. Törülközőt vett magához, s zárta az ajtót, utána kezdett csak vizet tölteni a kis kádba, aztán pedig megszabadulva ruháitól és a vaslábtól maga is beleereszkedett. A víz se nem hideg, se nem meleg, így épp, hogy ideális az ellazulásra és gondolkodásra. Nem mintha Hablaty nem lenne képes az utóbbira bármikor is magától. De így mégiscsak kicsit kitisztult a feje, egy parányit levethette a gondokat is a ruhával együtt. Merre tartanak… Egyenlőre egyenesen előre. Arra viszont még mindig nincs válasz, hogy hova tovább, mikor kikötnek. Hamarosan ezen is el kéne gondolkodni, mert Johann szerint már bármikor megláthatják a partokat. A partok pedig elhozzák a…

Egy pillanat.

Miért hall lépteket? Ennyire… közelről? Szinte a háta mögül…

- A-Asztrid?! Mit … egek, mit csinálsz te itt?

A szőkeség úgy tűnt elő a sarokból, mint egy régóta ott bolyongó lélek. A pillanatnyi, félhomályos káprázatot hamar felváltotta a kínos csend, és az, hogy Hablaty észrevétlenül gyorsan felhúzta a térdeit és a kád falához lapult. A ruhái jelen pillanatban túl messze voltak, több, mint egy karnyújtás…

- Öhm… Én eddig is itt voltam… - mindkettejük arca paprikapiros, a lány pedig úgy bámulta a másikat zavarában, mintha kötelező lenne.

Hablaty fapofával bámult felé, szinte könyörögve a tekintetével, hogy csak egyetlen pillanatra adja meg neki a magánszféra lehetőségét, csak addig, míg magára kap valamit, ám ez nem következett be. Maradt hát a félig-meddig szemkontaktus, nagyjából fél percen át. Jelen pillanatban pedig ez annyira hosszúnak tűnt, hogy mindketten azt hitték: már rég beleőszültek.

A kínok hajója ekkor még nem kötött ki a végső megsemmisülés partjainál, helyette egy másik kínzóeszközt keresett: a teljesen hétköznapi téma feldobását.

- H-hogy bírod a hajóutat? Fáj még a lábad? – Asztrid annyira meg volt illetődve, hogy konkrétan még le is ült a kád mellé, kerek szemekkel, porcelánbaba tekintettel.

- A-a lábam? – Hablaty arca lassan sérült lábfeje felé fordult, ám mivel zavarában valami egészen más testrészére pillantott, hamar fel is kapta a fejét, s a szokásosnál is jobban elvörösödött a szeplői alatt. – Áh, hogy a lábam… izé, ne-nem, dehogy, már nem…

- Aha… Az jó… - amikor úgy tűnt, a dolog nem lehet kínosabb, Asztrid hirtelen felpattant, mire Hablaty a másodperc törtrésze alatt vágta magát magzatpózba. – Hát… jót dumáltunk…

Utána pedig kiviharzott az ajtón. A fiú egy egész másodpercig már azt hitte, fellélegezhet, és megkérdezheti magától, hogy miért is takargatta magát előtte, ám akkor robbanásszerű robajjal megint nyílt az ajtó.

Asztrid visszatért, s miután megmentette a féllábút a szívrohamos fulladásveszélytől, belemártott egy edényt a kádba, amit vízzel megtöltve Hablaty feje fölé emelt, s mindenféle figyelmeztetés nélkül leöntötte vele.

- Hé! Ezt most miért kaptam? – nem volt ideje kisöpörni a szeméből a haját, hiszen Asztrid azt a homlokára simította egyetlen mozdulattal, de csak azért, hogy valami sűrű folyadékot csorgasson rá, amivel elkezdte összedörzsölni a fürtjeit.

Hihetetlen ez a lány… Egy sárkánnyal könnyebb bánni, mint vele… Sőt, a sárkány gyerekjáték, Asztridhoz viszont talán kéne egy külön védőfelszerelés… vagy kézikönyv, de az utóbbi minimum...

***

Derengő körvonalak, homályos foltok, és… egy gigászi méretű hegycsoport. Ez volt Magashegy, egy kilométer távolságról. Johann tekintetét figyelte mindenki, ha nem az egyre növekvő szigetóriást. A kalmárról úgy tűnt, nincs megrémülve a sziget kinézetét illetően. Hiszen az egész úgy emelkedett ki a vízből, hogy talán nem is létezett homokkal borított partszakasz. Mindenhol csak sziklák, és az első peremrészek, amiken a fák is megmaradtak, több tíz méter magasságban kezdődtek.

Kikötésre esély sem volt.

- Mint mondtam: létezik egy kikötő az északnyugati oldalon, de azt jobban őrzik, mint a világ összes aranyát.

Hablaty ezt jól tudta. Ő állt a hajó orrában, köpenyébe pedig belekapott a menetszél, a többiek mögötte álltak, s mind az óriás földrészt bámulták. Nem hitték, hogy lehet ennél nagyobb, de közeledve hozzá nagyon úgy tűnt, hogy de, mégis. Tekintetük egy pillanatra oldalra siklott, a ködvidék felé, akol épp kibukkant a semmiből egy fekete vitorla, majd a hozzá tartozó hajótest. Majd még egy… s még egy, összesen öten, amik mind az emlegetett kikötő felé fordultak. Vagyis, eredetileg úgy tűnt, arra kanyarodnak. Meg is lepték a csapatot, mikor hirtelen irányt változtattak, s a sziget déli csücske felé borultak, így keresztezve az ő útjukat is.

Johann hirtelen változtatott irányt, arra, amerre a vitorlások, ezzel borítva utasai sorait, hogy legalább az ütközést elkerüljék. Miután a fiatalok ismét felkászálódtak, láthatták, hogy az öt gigászi robosztus épp mellettük halad el. A hajók vitorlái is majdnem összeértek, olyan közel, talán egy egész halk koccanást is lehetett hallani a vitorlafeszítő rudak közt.

Hablaty sosem akarta újra ilyen közelről látni őket, hisz emlékei feltörve lökték vissza őt a fedélzet padlójára, olyan hirtelen, hogy a többiek azt hitték, összeesett, s megpróbálták feltámogatni.

Még láthatták, ahogy a felgyorsult hajók megközelítenek egy magas sziklacsoportot, s libasorba rendeződve lassan, de biztosan befordulnak egy apró szorosba.

- Az lesz a mi helyünk.

Távol a kikötőtől. Távol mindentől, a tengerek legveszélyesebb vadászai mellett parkolva. Azok mellett, akik akkor is ott voltak. Mikor szétszakadt a Valkűr Fénye… Hablaty talán még egy apró zászlócafatot is észre tudott venni az egyik hajóorron lévő törő-zúzó, óriási, fémlapokból kirakott csatabárdon… Nem engedték, hogy sokáig nézze. Az volt az a hajó.

***

Johann volt olyan elővigyázatos, hogy a sziklák közé vezette a hajót, elrejtve a kíváncsi szemek elől, míg Hablaty és a kis csapata leszálltak a fedélzetéről.

- Köszönünk mindent, Johann – szinte mind egyszerre mondták, mikor visszanéztek rá a parttól.

- Legyetek óvatosak. És miattam meg ne aggódjatok, itt várok rátok.

Nem is tudtak miatta izgulni. A Fekete Vitorlásoknak úgy tűnt, saját, elszeparált kis kikötőjük és falujuk is volt a parton, így egész végig szinte négykézláb közlekedtek a bokrok közt. Egyértelmű volt, hogyha bárkit is meglátnak közülük, akkor bukhatják az egészet. De még mindig jobb, mint frontálisan bemenni a városkapun.

Kész megkönnyebbülés volt számukra eljutni az erdő pereméig, ahonnan már könnyűszerrel gyalogolhattak. Vagyis majdnem, hisz eleinte a narancsszín őszi erdőben csak az avarban jártak, aztán viszont hamarosan sziklák következtek, na meg a végtelen emelkedők.

- Magashegy, hát hogyne… remélem nem „hegyek”, mert akkor kiköpöm a tüdőm…

Fafej e mondat elejtésekor nem tudta, hogy még csak egy dombocskára másznak, egy lankás hegytető felé, aminek csúcsát néhány óra alatt elérték. Lefelé már könnyebb volt, csak vigyázni kellett, hogy nehogy valaki a bokáját törje a sziklák és a puha talaj váltakozása közepette. Újabb egy óra volt az út lefelé, s a csapat Takonypóc és ikrek oldala már megünnepelte magukat, amiért átkeltek ezen az „embert próbáló” akadályon, és nem is tűnt olyan vészesnek, mint a térképen jelölt hegy és… És akkor jött a szomorú igazság.

Elérték az erdő szélét, s hamarosan egy hatalmas mezőn találták magukat, amit egy fényes vizű kis patak szelt ketté. A mezőt körkörösen erdő vette körül, s minden oldalról határolta egy hegy. Velük szemben pedig ott magasodott az a pontja a helynek, amiről a nevét kapta. Az az orom annyira elképesztő magasságban volt, hogy még hó is borította, legalább a feléig.

- Srácok… Az ott az igazi hegy… A valódi kihívás…

Amihez még át kell verekedniük magukat egy erdőszakaszon, s csak utána jön a függőlegesen felfelé.

- Hablaty, szerintem aludjunk rá egyet…

- Ja, egyszerre csak egy hegy, minden nap egy újabb…

- Igen, fáradtak és éhesek vagyunk, nem várhatod, hogy azt is megmásszuk…

Hablaty csak hallgatta maga körül a panaszáradatot, de el kellett ismernie, hogy bizony igazuk van.

- Rendben srácok, akkor éjszakára letáborozunk itt, a patak partján. Szerzünk vacsorát, hozunk tűzifát, és gyűjtünk vizet. Valami bogyótermést is keríteni kéne, a hegyen már nem lesz semmiféle élelem, és a Johanntól kapott kenyeret is tartogassuk akkorra. Osszuk fel a feladatokat! Vadászni ki megy? - Hangzottak a főnök fiának szavai, miközben mindenki lepakolta a cuccait a patak bal szélére, ami közelebb volt a hófödte hegycsúcsos oldalhoz.

- Ne aggódjatok, majd mi ezt elintézzük. - kiáltotta vissza Kampó, miközben ő és Fogatlan kérdés vagy reakció nélkül ösztönösen megindultak, de mielőtt eltűnhettek volna a susnyásban, Hablaty utánuk loholt.

- Fogatlan! Öööh figyelj beszélhetnénk egy percet? – tette fel a kérdést, elkapva a fekete hajú karját, valamennyire félrehúzva a másiktól, s lehalkította magát. - Tudod, hogy most nem vagy... sárkány. Nem vagy olyan erős, olyan fürge mint akkor, és ez veszélyes lehet. Elbízhatod magad, úgyhogy, jobban örülnék ha... Egy viking is veletek tartana, mondjuk é...

- Nem, Hablaty – vágott a szavába, mire Hablaty a szemöldökökét ráncolta, hátha ezzel tud hatni Fogatlanra - akárhogy is nézel rám, nem megyek bele abba, hogy a sötét erdőbe velem gyere, nem. Főleg most, hogy nem vagyok az, akinek lennem kéne, így még megvédeni se tudlak.

- De amúgy is...

- Semmi de, Hablaty. Nem akarlak ilyenkor az erdőben látni és kész. Ha valami bajod esne én sosem bocsátanám meg magamnak. Majd holnap, ha többen indulunk, akkor már nem aggódok annyira.

Végül a Haddock fiú lehorgasztotta a fejét.

- Jó, rendben, akkor megyek Halvérékkel tűzifát gyűjteni...- szusszantotta. Fogatlan csak egy mosollyal válaszolt. - Viszont akkor is menjen veletek legalább egyvalaki aki eredetileg is ember.

- Majd mi - közeledett hozzájuk Takonypóc és Fafej.

- Látod? Mindig akad valaki - rántotta meg a vállát Fogatlan, majd vállon veregette Hablatyot és elindult a fiúkkal az erdőbe.

Csak egyszer adná az ég, hogy ne legyen ilyen makacs!

***

A négy fiú már messze járt, de még egy élőlényt se láttak a csiripelő madarakon kívül. Persze a csapat általános Jorgerson nevezetű reklamálója nem sokáig bírta ezt szó nélkül.

- Ez csak időpocsékolás... Mentünk volna inkább halászni... – panaszolta.

- A bokáig érő vízben aligha vannak nagyobb halak a kisujjadnál, Takonypóc - jegyezte meg Fogatlan, aki ekkor épp sereghajtó volt.

- Zseniális - morgott tovább az öntelt fiú - Ha nem Hablaty kioktatását kell hallgatnom, akkor a tiédet.

- Na jó, megint kezded a marakodást?!

- Nem kezdem, folytatom.

- Elég! - szólt közbe Kampó. - Hallottátok ezt?

- Mit? - kérdezte a másik három értetlen arccal.

- Ezt a... kaparászást... Valami nagy van itt... valahol...

- Ugyan, rémeket hallasz - intette le Takonypóc majd az ő vezetésével indultak is tovább. Néhány fenyőfánnyit haladtak csak, mikor észrevették, hogy már csak hárman vannak.

- Fogatlan? - szólt félhangosan Kampó, közben idegesen kémlelte a környező fákat.

Fafej a homlokára csapott.

- Na, elhagytuk, király... Ezt hogy magyarázzuk meg Hablatynak?

Rosszalló tekintetek siklottak felé, s pár pillanatnyi teljes csend után hirtelen a hátuk mögül lépteket hallottak, majd az eltűnt jelent meg ott.

- Itt vagyok. Tőlem nem szabadultok olyan könnyen.

A csapat kötekedője újra megszólalt:

- Éjfúria, lehet, hogy sárkányként gyors vagy, de így... Szépen lemaradtál, mondhatom... Nem is tudom miért jöttél vadászni. Én biztosan több vadat ejtek, mint te, ilyen tempóval.

- Hah - kacagott fel Fogatlan, majd néhány gyorsabb lépéssel beérte az elöl lépkedő Takonypócot és elállta az útját. - Fogadjunk. - bökte ki az első szót, ami az eszébe jutott. Igazából nem tudta pontosan, hogy mit is jelenthet, de sokszor hallotta már veszekedő vikingek között, szóval nem tűnt rossz ötletnek ezúttal használni is.

A fiú egy darabig méregette, majd rábólintott.

- Jó, fogadjunk. Aki több állatot ejt addig, míg a nap utolsó sugara el nem hagyja a hegytetőt, az nyer. Itt találkozunk. - Jelentette ki, majd előkapta tőrét és vésett három vonalat a legközelebbi fába.

- Oké, gyere Kampó - intett Fogatlan a sárkánytársának, de Takonypóc megragadta a karját.

- Héhé, ácsi. Kampó velem jön. Egy sárkány, egy viking. Így érvényes.

- Rendben, akkor, gyere Fafej.

Ezzel a két páros két ellentétes irányba indult el a lankás hegyoldalban.

Fogadás ide vagy oda, de vad az nem akadt semerre sem. Míg Takony és Kampó keletre fordultak, Fogatlanék a nyugati oldalt vették célba.  Még csak egy nyulat vagy őzet se láttak, pedig azok aztán hemzsegni szoktak ezekben az erdőkben.

- Valami nem stimmel… - Fogatlan hangja alig érte a levegőt, a teljes csöndben mégis kivehető volt.

- Ugyan azokat a szavakat használod mint Hablaty…

Az éjfúria fiú megtorpant egy pillanatra, a Thorstonra pillantva.

- Hát igen, tudod vele élek, talán ragadt rám valami... Viszont visszatérve az előzőhöz…

- Hogy nem klappol valami? Nem tudom, pikkelsz az erdőkre vagy ilyesmi? Jó én se bírom annyira ezt a rengeteg fát de…

- Fafej, egyetlen élőlénnyel sem találkoztunk! És még a madarak is… Nincs füttyszó, semmi énekhang… Semmi, csak… a némaság…

- Aha…

- Ez a nyomasztó, sötét, hideg némaság…

- Ja, de szerintem hozzá van köze – Fafej egy laza, mégis határozott mozdulattal Fogatlan háta mögé mutatott. Tekintetében ült valami, ami talán… Félelem?

Fogatlan hátrafordulása bármelyik epikus pillanatba beleillhetett volna, ahogy ide is: hiszen épp farkasszemet nézett egy tőlük öt méterre, a fák mögül előcammogó medvével.

Mindkettőjük szíve a torkukban dobogott. Hát ezért volt némaság. Mert senki és semmi nem mert megszólalni. Ezért volt üresség. Mert minden, ami itt élhetett, már vacsora lett.

És most ők következnek. Fafej és Fogatlan.

Állatias üvöltés az éhes medvétől, és már futottak is. Azzal a tudattal, hogy a „szőrös kis jószág” vagy négyszer gyorsabb futó, mint ők, mégsem adták könnyen a bőrüket.

***

- Húzd, Kampó!

- Húzom!

- Hát nem látszik!

Nem, nem kötélhúzás folyt épp, hanem a Jorgerson fiú és a szörnyennagy rémség épp egy elhízott őzt próbáltak átvonszolni a bokrokon. Már közel jártak a táborhoz, s nem is voltak igazán sportszerűek, hisz nem várták meg Fogatlanékat a megbeszélt helyen.

A mezőn áthúzni még egy dolog volt, de utána, mikor Hablaty is megjelent mellettük, jött a neheze.

- Hát a többiek? – a Haddock fiú épp egy rakás fát pakolt egy másik halom tetejére, s gyanakvó tekintettel méregette a párost.

- Nem tudjuk. – Vágta rá Takony, Kampó viszont egy pillanatra meghökkent fejet vágott, hisz arccal az erdő felé állt. Nem volt valami beszédes, de ezt a mondatot most nem fogta vissza:

- A magad nevében beszélj. Ott jönnek.

Az „ott jönnek” talán nem a leghelyesebb kifejezés. Valójában az történt, hogy az egész csapat szeme láttára átvetődtek a bokorcsoport fölött, egy-egy bukfenccel hárítva a becsapódást, de nem hagyták annyiban: a lelküket is kilehelve rohantak a táborhely felé.

Fa valamivel gyorsabb volt, talán a rémület adhatott neki szárnyakat, így kissé kacsázva eltávolodott Fogatlantól. S ekkor rontott ki az erdőből az őket üldöző medve, vicsorogva és fáradhatatlanul rohanva most a kipécézett fekete hajú után.

Hablatyban megállt az ütő ezt látva, s Fogatlannal még találkozott is a tekintetük, amiről mindketten érezték, hogy talán az utolsó szemkontaktus.

Asztrid volt az, aki frontálisan rohant pár lépést Fogatlan felé, hogy lendületet vegyen egy bravúros mozdulathoz, sőt, még fel is kiáltott:

- Éjfúria, hasra! – vezényszó volt ez, minek végén elhajította a szekercét, egyenesen felé.

Illusztrációk 1.

Sziasztok!
Két, nem is, három jó hírem van a számotokra.

Először is, ma van szeretett vikingünk, Hablaty születésnapja!
Na jó, gy kicsit csalunk, hiszen neki 29.-én lenne, ami ugye csak négyévente van, szóval kénytelenek vagyunk ma megtartani :) Minden esetre Boldog születésnapot eme kedvenc kis hősünknek!

Ennek örömére hoztam nektek az ígért rajzokat, amikkel kapcsolatban megjegyezném, hogy a papírra készült darabok fényképezve lettek... igen, én is felakasztanám magam, de arról sajnos nem tehetek, hogy a scanner nem valami működőképes, ezért folyamodtam ehhez a módszerhez. Emiatt elnézéseteket kérem, amint lesz valami eredmény ezzel kapcsolatban, frissítem a  bejegyzést a beolvasott képekkel.

Lássuk hát őket:

~Amikor Repi borítót tervez: igen, Viharbogár, Asztrid és Bütyök harci felszerelésben, útra készen a  hajó indulása előtt~

~Fogatlan és Viharbogár a hajón. Nem tudtam kihagyni, hogy ezt megörökítsem, egyszerűen annyira Stormless *-*~

~Megint egy Fogatlan és egy Viharbogár, egy nagyon... előnyös pózban. Azt hiszem, ezt nem is kell magyarázni~

Na meg persze a látványterv... Annak a nyamvadt, fejből kitalált szigetnek a látványterve, amivel hetekig szórakoztam, mire nagyjából elviselhető minőség került ki a kezem alól. ÉS ez még csak a szigetnek a fele... A másik fele majd a következő képturnusban érkezik.

Szóval Magashegy, Északnyugati oldal, a kikötő, ahová senki nem jut be... vagy jut ki élve. A háttérben pedig feltűnik a város (hehe... fél életem beletelt foltocskás "város") mögötti második bejárat... No de hogy jutnak el odáig? Arról fog szólni az elkövetkező néhány fejezet.

(nagyobb méretért kattints a képre, de szerintem ezt nem kell magyarázni :D)

Nem, nem végeztem. Vagyis, ezzel a cikkel igen, de nagyjából 20 perc múlva kikerül az új, jó hosszúra sikeredett fejezet, amihez tartozni fog egy kis különlegesség :D

Aztán pedig egyszer csak a képek második turnusa, amint végzek azokkal is :D