Sziasztok!
Nem terveztem negyedik szakaszt, főleg nem ennyire későn, de hál' istennek annyira lelkesek voltatok, hogy úgy döntöttem, teljesen megéri :) Megint született három csoda, én mind a hármat végigizgultam, minden bizonnyal ti sem lesztek másképp.
Megint csak köszönöm a lelkes kis csapatnak a munkát!
Dancing Snowflake novellája:
A fiú a sárkánnyal megpillantott valamit.
Az úton egy lány sétált. Fiatal volt, s mezítláb, lenge, hófehér ruhában, amelybe néha bele-beletépett az éledő szél. A fiú a nem látott belőle mást, csak ezt a fehér foltot, amely szinte világított a felhők sötét háttere és a mező fáradtzöldje előtt.
...
Az acélszürke égen varjak kerengtek.
...
A fiú gondolkodni próbált. Ki ez a lány? És mit keres? De nem tudott rájönni az okára. Pedig ő mindenben az okokat kereste. A logikus elme logikát keresett az élet történéseiben, és többnyire talált is. Minden szöglet, minden tett, minden szó, minden szám kikövetkeztethető bizonyos jelekből, és a fiú szerette előre tudni az eseményeket.
A sárkányok meghálálták, ha jót tettek velük, és azt is, ha rosszat... Csak másképpen. A fekete sárkány volt az ő fegyvere, ő pedig a sárkány szárnya. Ebben volt logika.
...
A varjak lejjebb ereszkedtek.
...
A lány lassan ballagott előre. Az erősödő szél meg-meglebbentette hosszú, sötét haját, s a fiú látta, hogy piros virág van beletűzve, tüskés virág, amelyet a szél sem tud kitépni. Rongyokból összefércelt, koszos varjú-bábut szorongatott, ám a keze tiszta maradt, amin a fiú megdöbbent. A logikus az volna, hogy a lány ruhája, bőre összepiszkolódjon, s a fiú kellemetlenül vette tudomásul az ellenkezőjét.
...
A sárkány pupillái összeszűkültek, a fiú azonban megveregette az oldalát, hogy megnyugtassa. Néha még a sárkányok is tévedhetnek.
...
A lány egyre közelebb ért. A fiú látta, hogy a szemeit lesütötte, s hogy a szemhéjai fehérek, egészen fehérek. Odaért.
Megállt a fiú mellett, aki a határkövön ült, és apró, vörös ajkait furcsa mosolyra húzta.
A fiú megszólalt.
-Ki vagy te, fehér ruhás lány? Vándor, vagy árva? Miért tiszta a lábad, ami sárba lépett? Felelj!
A lány tovább mosolygott, de nem emelte fel a szemét.
A fiú türelmetlenül faggatta.
-Szólalj meg! Honnan jössz? Hová mész, sötét hajú lány? Nem felelsz?
A lány csendesen megingatta a fejét.
-Mit keresel, fehér szemhéjú lány?
A lány fölemelte a tekintetét. Szája még mindig mosolygott, ám a szemeiben vad örvények kergetőztek, ahogy halkan megszólalt.
-Téged. Téged kereslek, sárkánylelkű fiú.
A fiúban ágaskodott a harag. Gyűlölte az ostoba beszédet, és ez az volt.
-Te nem tudod, mit beszélsz! Te nem...
A lány csendesen elnevette magát. Fogai odvasak voltak és barnák, s rothadásnak indult ínye mögött feketén ásító torkából az enyészet lehelete áradt.
-Gyere - nyújtotta ki a kezét. - Mennünk kell, fiú. Én vagyok a halál.
Orsolya Grózer novellája:
Homályban
Sötét volt, és hideg. A kis négyszögletes, rácsos ablakon alig szűrődött be a fény, és amint megmozdult, valami halkan, fémesen megzördült. Hablaty lassan nyitogatta szemeit, és úgy érezte minden apró porcikája iszonyúan fáj. Alig látott, és nem értette, miként s került ebbe a… Hova is került? Körülnézett, de az a két-három fáklya is csak gyenge fényt adott. Pincében volt? Nem, hiszen az nem ilyen ridegen néz ki. A felismerés hidegzuhanyként tört rá. Egy börtönben volt, a föld alatt. Azért jött be azon a kicsiny ablakon oly kevés fény.
De, hogy került ide? Hiszen ő úgy emlékszik, hogy nem is olyan rég este volt, és ő a lefekvéshez készülődött, Fogatlannal. Ahogy szemei hozzá szoktak a homályhoz, még egy alakot észrevett, aki ki volt láncolva a falhoz, elég szorosan.
- Apa? – döbbent meg teljesen, és rémülten oda akart futni hozzá, hogy tegyen is valamit. Ám nem tudott, hiszen – ekkor döbbent rá – ő maga is ki van láncolva. Akkor ezért zörgött a bilincs, amikor ő mozdult, most már érti. – Apa, hallasz? Mi folyik itt? – kérdezgeti kétségbe esetten, mire a szakállas férfi csak felemelve fejét, ránézett. Hablaty semmit nem ért, de a másik oldaláról halk, gúnyos nevetést hallott meg. Fejét odakapva bámult a fájdalmasan ismerős, raszta hajú alakra. – Te?!–kezdett dühösködni, de hirtelen elhallgatott.
A köpenyes alak mellett két sárkány is állt és az egyik, maga a legjobb pajtása volt a sárkányok közül Hibbanton.
– Fogatlan! Pajti hallasz?! – harsant fel, ám a fekete hüllő nem reagált semmit sem. Pupillái vékony csíkok voltak, és a fiú tudta, hogy az Alfa irányítja. De az már egyszer megtörtént! Akkor, most mégis, hogyan, vagy mi történt? Ráadásul, rájött, hogy Drákó Gnúvadja nem irányíthatja, hiszen nincs is itt. Be se férne ide, ebbe a kis cellába, és amúgy is ahhoz látnia kell a sárkányt annak a behemótnak, hogy uralma alá tudja hajtani.
Akkor az a másik? Az meg úgy néz ki, mint egy Halálének, csak kevésbé díszes szárnyakkal, és három szarvval fején. Ilyen sárkányról nem is tudott, de csak ő lehet, hisz le sem veszi Fogatlanról tekintetét, és hallotta azt a különös, baljóslatú morgás félét is. Az éjfúria füle alig észrevehetően rezegtek felé, és ő pedig Pléhpofát nézte. Meg sem hallotta lovasa további kétségbe esett próbálkozásait, hogy kizökkentse a borzalmas irányítás alól.
Drákó ekkor megragadta a kampós botját, és apjára mutatott vele.
- Tedd meg! – adta ki reszelős hangján a parancsot.
- Nee! Ne tedd ezt pajti! Ne hagyd, hogy megint irányítsanak. – kiáltozott Hablaty, de rádöbbent, hogy apja nem lehet itt. Hiszen ő már… De mégis ő volt az egyik fogoly, kettejük közül.
Sárkánya ekkor kitátotta pofáját, és kilőtte a plazmabombát, egyenesen a törzsfő felé, elnyomva a becsapódás robajával Hablaty üvöltését. Mintha őt magát találta volna el. A viking ifjú pedig már sírt, könnyei végig csurogtak arcán, le egészen az apró hegig, amit egykoron egy bizonyos Viharszelő ejtett rajta véletlenül. Legnagyobb megdöbbenésére apja teste csak a falnak vágódott, de még élt, és fiát nézte. Némán, egykedvűen.
Fogatlan ismét lőtt… és megint… és megint. Hablaty az első másodpercekben hitetlenkedve, sápadtan nézte a jelenetet, de észhez tért, és eszelősen kiabálni kezdett Drákónak, hogy megszakítsa a kapcsolatot. Nem értett semmit, főként, mivel apja az utolsó lövés után is élt, de már látszott rajta, hogy alaposan meg van kínozva. Karjai eltörve fityegtek, de szerencsére a többit nem lehetett látni a vértől, ami beborította testét. A fiatal viking pedig már nem bírta, és hagyta, hogy félig erőtlenül lecsússzon a földre. Már apjára se nézett, hanem fejét lehajtotta és csendesen, megadóan zokogott.
De Drákó, mintha csak fokozni akarná kínját, odalépett hozzá, és megragadva állát, erőszakosan apja felé fordította fejét. Valamiért nem tudta becsukni szemeit. Csak nézte, hogy az az ismeretlen sárkány odalép, és belehasított áldozatába, elég mélyen. Fájdalmas hörgés hallatszódott, de hátborzongatóan, Pléhpofa még mindig élt. Közben Drákó ördögi nevetését hallotta.
*
Aztán a kép változott, amit nem értett. Ez a valóság, nem lehet álom! Már maga sem tudta mi folyik itt…
Hablaty ott állt Hibbanton, szülő faluja közelében, és mintha egyszerre lett volna ott, és távol. Ám megkövülten figyelte a lángokban álló szigetet. Az emberek sikoltozva futottak a tűzben, de nem tehettek semmit, mindegyiküket elérte a tűz…
*
- Ááááhh! – ugrott fel hirtelen az ágyból, de kétszer is megbotlott, majd a földre esett. Fájdalmasan összegörnyedt, és érezte, hogy sír. Lassan kiegyenesedve felült, és körbenézett. Sárkánya ott feküdt a helyén, és meglepetten, de értetlenül, félre billentett fejjel nézett rá. Megérezte, hogy a fiú rosszat álmodott. Szinte már horrorba illőt.
Felállt, és mellé sündörgött, de Hablaty egész testében remegett. Hátrálni akart, de érezte maga mögött a falat. Aztán belenézett Fogatlan zöld szemeibe, amik aggódva nézték. Most önmaga volt a szárnyas hüllő, és nyüszögve böködte lovasa kezét, majd a maga módján tovább vigasztalta. Hablaty pedig lassan térdeire esett, és elfogadta a közeledését. Kezeivel lassan átölelte a nyakát, és maga elé motyogott.
- Csak egy buta álom volt Fogatlan. Semmi baj.
Kledirn novellája:
A dreadfalli árny
Sötét volt. Az éj már csaknem alá szállt, de ez nem akadályozta meg a kis csapatot munkájukban. Ugyanis dolgoztak. Bent lehettek volna a többi falusival, de a törzsfőjüktől feladatot kaptak. Órák óta a falut rakták rendbe a tegnap dúlt vihar után, ami nem kevés kárt okozott. Alig jutottak a munkák talán negyedéig, azonban az ég azt üzente számukra, hogy Thor haragja még nem ért véget, sőt, talán még jobban fel is korbácsolódott, mint az előző kitörésénél volt. A csapat morálján érződött, hogy egyikőjük sem szeretne az újabb égiháború által bőrig, bár elnézve a gyűlő felhőket inkább csontig ázni. A Sárkányiskola vezetője, Éjfúriája hátán látta ezt, és igazából, egyet is értett velük. Dreadfall volt, és Hablaty szerette volna kicsit élvezni is, nemcsak egyfolytában a teendőivel foglalkozni, legalább most az egyszer. Fáradt volt, túlságosan ki volt merülve a mostanában egyre csak gyűlő feladataitól, így a többi lovasnak nem kellett sokáig nyaggatni, míg beadta a derekát, és a csapat sárkányaikkal együtt a Nagyterem felé vette az irányt.
Odabenn kellemes meleg uralkodott, a középen elhelyezkedő óriási tűzhelyben magasba csaptak a lángok, de mivel ez a praktikus tüzelő képes volt felmelegíteni az egész helyiséget, nem csak a néha kiszökő, túl közel érő embereket még épp jólesően nyaldosó tűz közelében voltak az emberek. Csapataik, kisebb társaságaik és családjaik betöltötték a termet, azonban a sárkánylovasok, szerencséjükre, még szabadon találták régi, szinte már törzshelynek számító asztalukat. Rögtön odamentek, megpróbálva kipihenni a sűrű és nehéz munka fáradalmait, azonban Hablatynak egy termetes, szigorú viking állta útját, aminek ebben a pillanatban nem mondhatnánk, hogy a fiú túlzottan örült volna.
- Hablaty? Ilyen hamar befejeztétek volna a munkát? – kérdezte Pléhpofa.
- Hát, ami azt illeti… - sütötte le a szemét Hablaty, majd ismét az apjára emelte azokat. – Szünetet rendeltem el, úgy véltem, kijárna már nekik egy kis pihenés – válaszolta Hablaty készségesen. És nekem is… - jegyezte meg csak saját magának.
- Én ezt értem fiam, de erre most nincs idő. Tudod, hogy nyakunkon az újabb vihar, nincs idő lazsálásra.
- Hetek óta szinte csak dolgozunk… Dolgozok… és az újabb vihar miatt úgy is felesleges rendbe tenni a falut, nem?
- Ez nem vicc, Hablaty! Tudnod kell a kötelességed. És most az a kötelességed, hogy engedelmeskedj – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha majd te leszel a törzsfő…
- … akkor majd az én dolgom lesz a falu irányítása, tudom! – vágta rá Hablaty kissé mogorvábban, mint kellett volna.
- Pontosan – értett egyet a törzsfő, fia kiakadását észre sem véve. – Most még azonban a fiam vagy, az örökös, akinek feladatai vannak!
- Tudom apa… - válaszolta már sokadjára ezt a monológot hallva.
- Helyes. Na, akkor. Szedd szépen össze a csapatod, és mondd meg, hogy még nincs idő lustálkodni, dolgotok van még! Iszkiri!
- Igen, apa… - battyogott el a srác a már jókedvűen társalgó csapathoz, akik azonban savanyú arckifejezését látva rögtön tudták, hogy baj van.
Mint Hablaty sejtette, nem volt ínyükre, hogy tovább kell folytassák a kimerítő, és az újabb vihar miatt, melyet odabentről is hallották, ahogy az esőcseppek tömege vadul veri az ajtót, végtelennek tűnő munkát, de rábeszélés, és némi vita után elindultak, sárkányaikkal a nyomukban, hogy kilépjenek a szakadó esőbe. Elhaladtak a vidáman fütyörésző Bélhangos mellett, aki szokásos rémtörténeteinek elmeséléséhez készült, melyek ugyan ősrégiek, és közel sem ijesztőek voltak, bármelyikük szívesen hallgatta volna ahelyett, hogy a szakadó esőben szakadjon meg a munkától.
- Hablaty! – hangzott messziről a törzsfő hangja, mégis mindnyájan megtorpantak.
Hablatynak szüksége volt némi önkontrollra, hogy csendben maradjon. Sejtette, mi következik. Nem tévedett.
- Tudom, hogy azt mondtam, ennyit kérek tőletek, de ha már ott kinn vagytok, nem ellenőriznétek le a csűrt? – lépett melléjük a nagydarab férfi.
- Igen, apa – felelte készségesen Hablaty.
- Meg ha már ott tartotok…
Nem tudta befejezni, ugyanis Hablatynem bírta tovább türtőztetni magát, és közbevágott.
- A többiek nem segítenének? – nézett az idegességtől kissé ellenségesen a teremben lévőkre.
- Bízom benne, hogy meg tudjátok csinálni – vont vállat egyszerűen a törzsfő.
Hablaty ökölbe szorította a kezeit. Sosem volt ő tiszteletlen, de az utóbbi időszak kezdte kiverni nála a biztosítékot.
- Tudod apa… néha úgy érzem, túl sok feladatot adsz a nyakamba – próbálta értelmesen a tudtára adni az álláspontját.
- Te vagy az örökös, kötelességed…!
- … megtanulni, hogyan kell vezetőnek lenni, tudom! – emelte fel a hangját akaratlanul, ahogy az előbb az apja is.
- Akkor tudod, hogy mint az egyetlen örökös és jövőbeli törzsfő, jobb, ha teszed a dolgodat! – rivallt rá fiára, és további magyarázat nélkül hátat fordított és eltűnt a tömegben.
Egyikőjük sem tudta, pontosan miért is kezdtek kiabálni.Páran feléjük kapták a fejüket, de egyikőjük sem mert tovább kíváncsiskodni, miután a törzsfő vetett rájuk egy pillantást. Nem szóltak bele vezetőjük és fia dolgába. Megkülönböztették. Hablatynak elege volt ebből. Haragot érzett. Tudta, hogy az apja csak jót akar, és neki is nehéz ez az idő, de nem foglalkozott vele. Szó nélkül lépett ki az esőbe, felpattant Fogatlanra. azonban nem a faluba vette az irányt. Fel, fel a viharba, a felhők közé, mindegy, csak távol egy kicsit. Csak egy kis nyugtot…
Fogatlan csendben szállt, az erős szél ugyan nehezítette dolgát, de nem adta jelét panasznak. Tudta, hogy lovasának nagyobb baja van, mint egy kis repülési nehézség. Mikor már percek óta csak repültek, cél nélkül, halkan felmordult. Hablaty tudta, hogy Fogatlan épp annak adja jelét, hogy érzi, hogy baja van, és benne bízhat. Benne örökké bízhat, bármi történik. Nem bírta tovább. Életében először felüvöltött, kiadott magából minden haragot, amit csak bírt, amíg kimerülve hátra nem dőlt a nyeregben. Fogatlan összerezzent. Nem Hablatytól félt. Hanem attól, ami vele van.
- Miért nem tud megérteni?! Miért hiszi, hogy nekem nincs más dolgom, mint egész nap a falut járni, falugyűléseken beszélni, meg mindenféle főnöki munkát gyakorolni?! – fakadt ki a Haddock fiú.
Ezek az indulatok régóta benne voltak, de csak most adta ki őket magából.
- Mint egyetlen örökös…
Felsóhajtott.
- Bárcsak ne így lenne! Bárcsak nem én lennék az a fia, akit soha nem hagy békén, akire ilyen felelősséget ruház!
A fekete sárkány és lovasa tovább suhant, azonban az ég bizonyságot adva, hogy nem csak egy kis zivatarra számíthatnak, megdörrent. Sokszor, egymásutánban, hangosan. Az egyik villám követhetetlen gyorsasággal szelte át az eget, pont ott, ahol pár pillanattal ezelőtt az éjfúrialovas és sárkánya volt, lángba borítva az alattuk elterülő fákat, melyeket azonban az eső gyorsan eloltott. Ez a villám élt. Az a villám szinte már táncolt sötét fényében. Mert valaki hallotta a Haddock fiú szavait… és emlékezetébe véste…
A sárkánylovasok nagyokat pislogva néztek társuk után. Nem értetették az utóbbi kiakadást, Hablaty nem volt ilyen. Astrid kapcsolt először, hogy jobb, ha utána mennek, azonban miután fél órán keresztül keresték sikertelenül, inkább neki álltak a töménytelen munkának. A sárkányok határozottan feszültek voltak, és mintha a viharon túl más is zavarta volna őket. Úgy viselkedtek, mint mikor harcra készülnek, vagy ellenséget szimatolnak. Éreztek valamit a közelben…
Hosszú, keserves órákba telt, de a banda Hablaty és Fogatlan segítsége nélkül is végzett a teendőkkel. Takonypóc és az ikrek persze végig panaszkodtak, hogy a srác ellógja a munkát, azonban Astrid néhány csúnya pillantása (és természetes szekercéjének állandó ottlétének köszönhetőn) elég volt, hogy elhallgassanak. Kifulladva, alig állva a lábukon léptek be ismételten a Nagyterembe. Az emberek lassan alváshoz készülődtek, néhányan, akik a baráti beszélgetés mellé nem sajnálták az italt, már rég húzták is a sárkánybőrt. A sárkánylovasok csapata már alig állt a lábán, így igyekeztek minél messzebbre elkerülni a főnököt. Tudták, hogy teljes vaksötétségben ki sem engedné őket, de az egész napos munka egy kicsit paranoiássá tette párukat. Visszamentek az asztalukhoz, ahol Astrid még erős viking módjára próbálta tartani magát, a többiek feje azonban abban a pillanatban koppant az asztalon, ahogy lehuppantak a padokra. A szőke lány is nagyot ásított, de még nem szándékozott aludni, bár érezte, hogy ez nem fog már sokáig tartani. Azonban aggódott. Tudta, hogy Hablaty nem akad ki egykönnyen, és ha ez másnak apró vitának is tűnt, ő tudta, hogy nagyon nem az. Régen, igen, akkor normális volt. Most viszont határozottan szokatlan, sőt aggasztó volt. A lánynak legalábbis mindenképp. A többieken nem úgy tűnt, mint akik túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az eseménynek, a törzsfőn is csak a gyakorlott szem látható az apró változásokat. A máskor mindig lelkes férfi szótlanabb volt, készségesen társalgott barátaival, de Astrid látta, hogy gondolatai messze kalandoznak.
- Hé, Astrid! Nem jöttök? – hallatszódott hirtelen Bélhangos vidám hangja. – Mesélek egy jó kis dreadfalli legendát a többieknek! – mondta lelkesen.
- Sajnálom, Beles… de fáradt vagyok, a többiek pedig már ki is dőltek… - mondta kedvesen, mivel nem akarta megsérteni a viking kovácsot azzal, hogy a történetei nem éppen tartoznak az ijesztő mesék közé.
- Ha nem, hát nem, te tudod – vont vállat. – De nem tudod, mit hagysz ki – sietett el.
- Pontosan tudom… - motyogta maga elé, ahogy karjára hajtotta a fejét.
Szeretett volna egy kicsit pihenni, tényleg nem aludni, csak átgondolni a történteket, megoldást találni rá. Túl sokat foglalkozol a dolgaival – mondta egy hang a fejében. Nem tehetek mást, mint hogy foglalkozzam vele – válaszolta a másik. A lány még egy darabig elmélkedett a két hangocska érvein, és úgy mindenen, mikor ismét meghallotta a kovács hangját, egész közelről. Résnyire nyitotta a szemét. Bélhangos ott ült egy széken, alig két méterre tőle, és lelkes közönség gyűlt köré, már a tíz éven aluliak közül. Na klassz… legalább meglesz az altató…
- Na, gyerekek – kezdett bele a férfi. – Nem tudom, mennyit tudtok a Dreadfall ünnepéről? – kérdezte.
Néma csönd.
- Hát jó, kicsik vagytok még, a szüleitek valószínűleg nem tudják, milyen fontos is az életetekben ez a hátborzongató, véres… na mindegy, ez most mellékes – mondta, ahogy néhány szülő hallhatóan felmordult. – A lényeg: ilyenkor tököt faragunk, a feldíszítjük a falut, apróbb vagy nagyobb tréfákat találunk ki mások számára… de ismeritek Dreadfall elfeledett, ősi szellémének, Lélektelen Ravennek a történetét is? – kérdezte sejtelmes hangon.
A lány kíváncsian fordult a mesemondó felé. Sem ő, láthatólag sem a tömeg nem hallotta még ezt a legendát. Bélhangos folytatta.
- Raven nem viselte ám mindig ezt a nevet. Nem… Raven nagyszerű életet élhetett volna. Ugyanis apja nem más volt, mint Odin, a Mindenható. Azt kérdezitek, akkor miért nem hallottatok róla soha? Hogy, ha Odin leánya volt, miért nem az istenek között élte életét? Nos… e lány istenünk egy valkűrrel való kapcsolatának a fattya volt. Odin tudta, hogy ha ez kiderül, meginoghat a tekintélye, így, mivel mégsem volt képes végeznie gyermekével, a Földre száműzte. Úgy tűnt, ezzel a történetnek vége, senki sem tudja meg soha, mi történt, hogy kik is a szokatlan lány szülei valójában. Azonban, ha így történt volna, nem állnék itt, ezt a történetet mesélve nektek… ugyanis valaki megtudta Odin félrelépését. Loki volt, ki rögtön örömét lelte, hogy a főistent zsarolhatja. Alkut kötöttek: a gyermek lelke, és a titok sosem derül ki. Odin vonakodva, de belement. A lány mit sem sejtve nőtt fel. Mikor viszont a 18. születésnapján reggel felnyitotta a szemét, kék szeme feketébe váltott, elméjét ellepte a harag, és a gyilkolási vágy. A lelke eltűnt valahol a világok között. A nap végére faluja romokban hevert, egyetlen élőt sem hagyott maga után. Ez így ment évekig… évtizedekig, majd századokig… Odin elkeseredett, fájt látnia, mit tett. Raven gyilkos ösztöne azonban egyszer csak eltűnt, mintha nem is lett volna. Odin azt hitte, most már fellélegezhet. Azonban Raven csak ravaszabb lett. Már csak évente egyszer, Dreadfall éjszakáján öltött alakot… már nem ölni akart… fájdalmat akart okozni… olyan fájdalmat, amibe belepusztul az a szerencsétlen, akit kinéz magának…
Astrid nem hallotta a történet végét. Feje előrebukott, több szó nem jutott el a tudatáig. Elaludt.
Órák teltek el, míg Hablaty végre rászánta magát, hogy hazamenjen. Szó szerint haza ment, hisz semmi kedve nem volt az apjával beszélni többet a nap folyamán. Miután becsukta maga után a ház ajtaját, az nyikorogva, szinte már sikításnak tűnő hangon tért vissza a két ajtófélfa fogságába. Hablatyon jeges borzongás futott végig, mialatt felment a szobájába. Hideg volt, de csak azért sem rakott tüzet. Minden további nélkül bebújt az ágyába, magára húzta a takarót, és álomra hajtotta a fejét. Vagyis megpróbálta. Azonban a hideg erősödött, és Hablaty érezte, hogy átjárja valami sötét…
Egy árny siklott a házak között. Nem is siklott… suhant… nem volt teste… nem volt alakja… egy köd volt, egy felhő, mely mintha ott sem lett volna, mégis ha akárki látta volna, azt hiszi, kitölt mindent annak sötétsége. De nem láthatta senki. Dreadfall éjszakája volt, mindenki, még a makacs kisgyerekek, dolgozó szülők sőt még a sziget óriásgyíkjai is mind nyugovóra tértek. Az árnyalak ezt jól tudta. Távozása egy-egy ház gerendájáról nem hagyott maga után zajt, csupán enyhe szellő jelezte, hogy az alaktalan sötétség ott járt. Pedig mindenki érezhette. Érezték is. Mindenki, kiknek házára csak szemét emelte a világtalan árny, idegesen fordultak egyet álmukban. A gonoszság ilyen mértékű megtestesülését nem lehet nem érezni. A lény csak suhant, suhant és suhant tovább. Keresett valamit… valakit… Végül megállt egy magas, kiemelkedő ponton fekvő háznál. Az árny hangtalan léptekkel lépett a ház lépcsőjére. Valami változott. Aki éjnek évadján kinézett volna az ablakon, egy lányt látott volna. Egy lányt, kinek éjfekete haja hosszan omlott hátára. Karcsú alakján valami ismeretlen anyagú ruhát viselt, melynek származását még a távoli kereskedők sem tudták volna megmondani. Hisz ez, mint minden más az alakon, nem volt evilági. Sötét szemeit az ablakban lévő töklámpásra emelte. Gonoszan elmosolyodott. Mélyről jövő, ősi gonoszsággal. Emberek… - gondolta. – Azt hiszik, ilyen könnyen megállíthatnak…
Ezzel a démon lépett egyet. Haja meglibbent a közeléből menekülő szél elhaló sikolyától, ahogy átlépte a Haddock ház küszöbét…
Hablaty teste megfeszült. Keze görcsösen szorította az egyetlen dologként védő szőrmés takarót, azonban ez mit sem segített azon, amit jelen pillanatban átélt az éjfúrialovas. Hablaty valahol az ébrenlét és a tudatlan álom határán lebegett. A probléma az volt, hogy képtelen volt átlépni ezt a határt. Érzékelte, hogy valaki mellette van. Fogatlan… - jutott el lassan a tudatáig. A sárkány bökdöste, nyüszített, de a fiú képtelen volt válaszolni, vagy akár csak reagálni rá. Elméjében sötétség uralkodott, semmit sem látott maga előtt a mindent kitöltő sötéten kívül. Testébe hirtelen éles fájdalom hasított, és néhány pillanatig megszűnt minden. A mellette őrködő sárkány azt hihette, elaludt. Hablaty azonban ekkor kinyitotta a szemeit. Nem a szobájában volt. Másodpercekig fel sem fogta a helyzetet, majd mikor ez sikerült, egyetlen pillanat alatt pánikba esett, és felugrott fekvő helyzetéből.
- Fogatlan! – kiáltotta.
Semmi válasz. A hangja visszhangzott. Hablaty valamennyire lenyugtatta magát, és megpróbálta felmérni a helyzetet. Idegen helyen volt, az biztos. Sötét volt, nem sokat látott, azonban észrevett egy apró, pislákoló fényt, amit követni kezdett a hosszú folyosón, melyet eddig észre sem vett. Biztosra vette, hogy csak a félhomálytól, de a falak körvonalai időnként elmosódtak. Az egész olyan valótlan volt. Egy idő után furcsállni kezdte, hogy nem jut sehova, pedig ő csak ment és ment, folyamatosan. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után kiért a folyosóról, azonban a látvány, ami elé tárult, cseppet sem nyugtatta meg. Egy hegyen állt, mely alatt egy kopár, élettelen tisztás terült el a koromfekete ég alatt. Vagy egy percig csak kapkodta a levegőt. Végül mély levegőt vett, megfordult, és így vagy úgy, de tudta, hogy megoldást kell találni. Ebben a pillanatban azonban hátra hőkölt. Egy magas, fehér ruhát viselő lány nézett vele farkasszemet. Makulátlan arcát hosszú, fekete haj keretezte. Kék szeme kíváncsian, szinte már gyermekien csillogott, pedig láthatóan volt legalább 18 éves, ha nem több.
- Te meg ki vagy? – kérdezte Hablaty.
A lány nem csinált semmit. Oldalra döntötte a fejét és közelebb lépett a fiúhoz. Hablaty mozdulatlanul figyelte, ahogy az alak egyre közelebb kerül hozzá.
- Ki vagy te? – kérdezte nyugodt hangon, annak ellenére, hogy közel sem volt az.
Az alak most sem szólt semmit. Csak figyelt, és fürkészte Hablatyot. A srácot kezdte felettébb idegesíteni a helyzet. Már éppen mondott volna valami csípőset, mikor a lány hirtelen megszólalt:
- Nem tudod ki vagyok, igaz? – kérdezte
Hablatyot meglepte a fekete hajú hangja. Lágy, már-már kedves. Kissé habozva válaszolt.
- Nem… Valóban nem tudom, ki vagy. Esetleg megtennéd, hogy bemutatkozol?
A lány felnevetett.
- Még egy tudatlan… pedig te igazán okosnak tűntél. Na mindegy… Azt tudod, most hol vagy? – tette fel a következő kérdést.
- Nem… de igazán jó lenne, ha adnál végre valami magyarázatot!
Ismét csak nevetett. Hablaty nem értette min, de láthatóan nagyon jól szórakozott. Volt benne valami, ami megrémítette a fiút. Hangja túl nyugodt, és édeskedő volt, a lénye pedig valami olyat árasztott, amitől a srácot kirázta a hideg. A fekete hajú hirtelen Hablaty előtt termett, és mielőtt a fiú csak felfoghatta volna, ujját a szájára tette, és halkan suttogni kezdett:
- Szóval nem tudod. Nem is baj. Ha tudnád, elfutnál. Nem menekülhetnél, de nehezebb lenne beszélni veled – mondta.
Szeme ekkor felvillant, kék szeme feketévé sötétedett. Hablaty ereiben megfagyott a vér.
- Arra sem lenne szükség, de valljuk be, úgy nem olyan mókás… Nyilván kíváncsi vagy. Tudni akarod mi folyik itt. Nos, Hablaty…
- Honnan tudod a nevem? – lépett hirtelen hátra a fiú.
- Jajj, te… na jól van, elmondom, mert kedves vagyok. A nevem Raven. Semmi? Na klassz… A nevedet nem nagy szám, hogy tudom. Mindent tudok rólad.
- Mi van? Thor szerelmére, miről beszélsz?!
- Hagynád, hogy végig mondjam? Köszönöm! Nos… nehéz lenne megmagyarázni, hogy haladó létedre felfogd. Röviden… benned vagyok. Az elmédben.
Hablatynak kikerekedtek a szemei. Biztosra vette, hogy vagy ő, vagy a lány megőrült. Tett egy óvatos, hátráló mozdulatot, azonban lába még időben érzékelte, hogy ha még egyet lép, bizony lezuhan a szirtről.
- Most már félsz… ennek örülök… de nincs mitől. Vagyis… nem foglak bántani. Fizikailag nem. Abban nincs semmi szórakozás. Annyi embert öltem meg, mind egyformák, és az egész már unalmas… valakit az őrületbe kergetni… nézni, ahogy a legerősebb ember is összetörik… na az… éltető – nézett Hablaty szemeibe.
Odalépett a fiúhoz.
- De nem kell ám tartanod tőlem. Ha akarok… életet adok – mondta, miközben Hablaty háta mögé nézett.
A fiú megfordult, és ledöbbent a látványtól. A tisztás fénybe borult, újra élt.
- Viszont… ha pusztítani akarok…
A fényt felváltotta az örvénylő sötétség, a tisztást pedig egy pillanat alatt ismét bekebelezte a halál. Hablaty szörnyülködve fordult vissza.
- … akkor mindent elpusztítok… - suttogta.
Ruhája feketévé változott, szeméből valami nem evilági, gyilkos ösztön nézett vissza. Hablaty hátrált. Túlságosan megijedt, hogy eszébe jusson: ez egyenlő a halállal. Lába megcsúszott, neki pedig csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a szirtet. Megpróbálta felhúzni magát, de a szikla túl egyenes volt, egyetlen pont sem volt, ahol kapaszkodót talált volna. Felnézett, és majdnem elengedte a szirtet ijedségében. A lány fölé hajolt, teljes nyugalommal az arcán. Sötét haja égette Hablaty arcát, ahol hozzáért.
- Kellemes Dreadfallt, Hablaty! – suttogta, ahogy kezét Hablaty kezére rakta, aki a borzalmas, égető érzés miatt képtelen volt elengedni a sziklát, és belezuhant a sötétségbe…
Lihegve ült fel az ágyában. Percekre volt szüksége, míg megnyugtatta magát. Ez csak egy álom, egy rossz, NAGYON rossz álom volt. Hablaty nem egy ijedős fajta, sőt, évek óta semmivel nem lehet komolyan megijeszteni, most azonban tényleg úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéről. Ilyen rossz álma még sosem volt. Igazából nem is tudta, mi volt benne a félelmetes. Mégis, abban biztos volt, hogy most szüksége van valakire, aki jelen pillanatban Fogatlan. Ebben a pillanatban ledermedt.
- Fogatlan? – nézett körül a szobájában.
Üres volt. Nem volt se sárkány, se senki. De ami igazán meglepte Hablatyot az volt, hogy Fogatlan ”fekhelye” sem volt sehol. Kimászott az ágyból, és úgy döntött, inkább utána néz a dolognak. A következő meglepetés a földszinten érte.
- Apa?! Te, te… nem a Nagyteremben kéne lenned?
- Hajh, csak te vagy? – nézett rá unottan.
Hablaty furán nézett az apjára, aki már nem is szentelt neki több figyelmet. Nem ezt a viselkedést szokta meg tőle.
- I-igen… nem tudod véletlenül… nem tudod, hol van Fogatlan? – kérdezte.
- Milyen Fogatlan? – kérdezte még mindig rá sem nézve.
Hablaty hátrált egy lépést. Miután a sokk elmúlt, rájött, hogy az apja valószínűleg szívatja. Igen, tiszteletlen volt tegnap, de azért ez tényleg túlzás…
- Tudod, Fogatlan, a sárkányom, az Éjfúria…
Pléhpofa abba hagyta, amit csinált. Szikrázó szemekkel nézett Hablatyra.
- Ahelyett, hogy itt lopod a napot, csinálhatnál valami hasznosat a falu felgyújtása nélkül, és nem ekkora ostobaságokat összehordanál, és tiszteletlen lennél apáddal!
- Tessék? – értetlenkedett Hablaty.
Valóban nem értett semmit. Mi folyik itt? Miről beszél az apja? Miért… ilyen? Pléhpofa dühösen nézett fia szemeibe.
- Hagyd ezt abba, és bosszants inkább valaki mást! – rivallt rá.
Hablaty ledermedt. A főnök sosem beszélt így az egyetlen fiával. Már várta, hogy apja elmosolyodjon, nevetve összecsapja a tenyereit, és azt kiáltja: Boldog Dreadfallt! Azonban semmi ilyen nem történt. Hablaty meredt a rideg, lenéző szemekbe, és mikor már nem bírta tovább, kirohant az ajtón. Keresztül futott a fél falun. Senki sem szólt hozzá. Lihegve fékezett és ült le egy ház tövében. Összezavarodott, sok volt neki ez az este után. Gondolta, jobb lenne, ha megkeresné a többieket. Beszélnie kellett valakivel. Felállt, és a Sárkánysuli felé vette az irányt. Különös útja volt. Nem szólt hozzá senki. Ha valaki akár csak észrevette, elfintorodott és ment tovább. Nem látott sárkányokat, legalábbis alig, azokat is mind lovassal. És mellékesen, de iszonyatosan elfáradt. Kissé elszokott attól, hogy nem repülve megy mindenhova. Már messzebbről észrevette, hogy a csapat valóban ott van. A kapu le volt engedve. Hablaty meglepődve vette tudomásul, hogy a nyitókar a másik oldalon van. Ahogy belépett az Arénába, öt szempár szegeződött rá.
- Hablaty, te vagy az?
- Mit csinálsz itt, kis nyomi?
- Húzz már innen!
Hablaty hátra hőkölt. MI FOLYIK ITT?!
- Öhm… sziasztok, srácok…
- Mit csinálsz még itt? – kérdezte gorombán Takonypóc.
Mielőtt Hablaty kinyithatta volna a száját, egy Szörnyennagy rémség suhant be az Arénába, kishíján elsodorva őt magával. A sárkányról egy rövid, barna hajú fiú ugrott le, de mivel a sárkány másik oldalán volt, mint Hablaty, nem tudta jobban megnézni.
- Helló banda, megjött a főnök! – tárta szét a karjait, és körbe fordult.
Hablaty, ma már sokadjára, ledermedt. Ugyanis a fiú ő volt. Vagyis… olyan volt, mint ő. Ugyanaz az alkat, az arcforma, haj és szemszín. Egy dolog volt más. A tekintete. Szemeiben felsőbbrendűség, mindentudóság. Lenézően tekintett a többiekre. Csupán ekkor vette észre Hablatyot is.
- Ez meg mit keres itt?
- Nem tudjuk Harald, egyszerűen csak bejött ide.
- És mikor szándékozol menni? Javasolhatom a most-ot?
A csapat felröhögött. Ökölbe szorította kezét. Elege volt ebből.
- Megkérdezhetem, hogy MÉGIS KI A FENE VAGY TE?! – emelte fel a hangját.
Mindenki abba hagyta a nevetést. Megdöbbenve néztek rá. A srác arcán harag látszódott.
- Milyen alapon mersz így beszélni velem?!
- Veled? Mégis ki az a ”te”? Valaki elmondaná végre, mi folyik itt?!
Semmi válasz.
- Harald, attól tartok, a tesód megőrült… - súgta oda Takonypóc.
- Nem mintha nem lett volna mindig az.
Ismét röhögni kezdtek. Bármi további nélkül sárkányra pattantak, és kirepültek az Arénából.
- Menj mást boldogítani! – kiáltották még, mielőtt eltűntek az égen…
Zakatoló szívvel rohant a faluba. Nem értette, mi történt. Végképp nem. Semmit sem.
- Kellemes, nem? – szólalt meg hirtelen mögötte az ismerős hang.
Hablaty ugrott egyet ijedtében. A fekete hajú lány állt mögötte.
- De, de… téged csak álmodtalak! Nem, az nem lehet… de, ha… MI FOLYIK ITT?! – kiáltotta.
Néhány falusi felé kapta a fejét, és persze nem felejtettek el néhány csípős megjegyzést sem tenni a fiú viselkedésére.
- Ne kiabálj, kérlek. Így mindenki őrültnek fog nézni téged.
- Mi folyik itt? Ezek az emberek… téged nem látnak?
- Nem. Csak te.
- Miért? – kérdezte kétségbeesetten.
- Mert én nem vagyok a valóság része. Ez viszont a te új valóságod.
- Miről beszélsz?
- Mondtam, tudok én kedves is lenni. Teljesítettem a kívánságod. Már nem te vagy a főnök egyetlen fia.
Hablaty megszólalni sem tudott. Nem tudta felfogni a történteket, kereste a logikus magyarázatot, de nem találta.
- Mit… jelent ez pontosan?
- Azt, hogy nem te vagy az elsőszülött. Nem te leszel a törzsfő. A csapatod tagjai nem a barátaid. Nem te békítetted ki az embereket és a sárkányokat. És nincsen sárkányod.
Minden mondat, minden egyes szó sokkolta. Mégis az utolsó volt, amitől a szíve kihagyott egy ütemet.
- Fogatlan? HOL VAN FOGATLAN?! – kiáltotta, és nem érdekelte, mit gondolnak róla az emberek.
- Én azt nem tudhatom – válaszolta nyugodt hangon. – Élvezd az új életed, Hablaty! – mosolyodott el.
Hablaty utána akart kapni, megállítani, és legfőképpen, magyarázatot követelni, azonban abban a pillanatban, hogy elkaphatta volna a karját, körvonalai elhalványultak, majd el is tűntek. Az utolsó, amit látott belőle, gonosz vigyora volt, ő pedig csak az üres levegőt markolta.
Ína szakadtából rohant. Tudta, hogy nincs értelme, de el kellett mennie oda. Nem fogadta el, amit Raven mondott. Nem! Nem teszi, talál magyarázatot, talál megoldást, és minden újra a régi lesz, ha addig él is! Már mélyen az erdőben volt, mikor lassítani kezdett. Teljesen elfáradt, így már csak sétálva, de ment tovább a Holló-szirt felé. Megpróbálta a felidézni az emléket. Mikor lelőtte. Mikor megkereste. Mikor egymásra találtak. Reflexből tért rá egy kitaposottnak aligha mondható ösvényre. Reménykedett, hogy azt találja, amit szeretne, hogy találjon. Amit találnia kell… Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor megtalálta a kidőlt fák, és a régi zuhanás nyomait. Néhány pillanatig elöntötte a bűntudat a hely láttán, de hamar emlékeztette magát: ha a zuhanás megtörtént, még van remény… Ismét futni kezdett. Nem érdekelte, hogy szúr a mellkasa, hogy alig kap levegőt, meg sem állt a medencéig. Lenézett. Senkit sem látott. Megkereste a régi utat, melyen oly sokszor ment legjobb barátjához. Átbújt a kopott pajzs alatt, és a medence közepére rohant.
- FOGATLAN!!! FOGATLAN!!! Pajti… - csuklott el a hangja.
Lerogyott a földre. Nem bírta tovább. Ha a zuhanás megtörtént, miért nincs itt Fogatlan? Lehet, hogy nem is neki, hanem a testvérének lett a legjobb barátja? De nem, ő egy Szörnyennagy rémséggel volt… Akkor hol van Fogatlan…?Hablaty vállait rázta a zokogás. Nem, az nem lehet, hogy elveszít mindent, ami végre megvolt az életében! Az apját, a barátait, Astridot, és a legjobb barátját is… Nem! Nem adja fel! Ha kell, megszelídít egy sárkány, és megkeresi, de NEM fogja feladni! Kitörölte szeméből a könnyeket, és felállt, elindult kifelé. Már éppen lehajolt a pajzs előtt, mikor szárnycsapkodás csapta meg a fülét. Hátranézett. Még ebben a helyzetben is halványan elmosolyodott a látványtól. Astrid is Viharbogár landolt a tavacska partján. A szőke lány leugrott Viharbogár hátáról, és leült a víz a mellé. Viharbogár mellé fészkelődött, és a lány ölébe hajtotta a fejét. Hablaty kiegyenesedett, nem tudta megállni, hogy közelebb menjen. Boldog volt, hogy legalább a lány itt is boldog, és önmaga. Viharbogár felkapta a fejét a lépteinek hangjára, így elkerülhetetlen volt, hogy Astrid meglássa. Hablaty megtorpant, néhány pillanatig nem tudta, mit tegyen. Majd a megszokás ereje miatt, és mert a lány nem szólt semmit, közelebb ment, végül pedig alig egy méterre a lánytól, leült. Mindketten a vizet kezdték fürkészni.
- Szia Hablaty – köszönt végül a lány színtelen hangon.
Hablaty szíve összeszorult.
- Szia Astrid… mi járatban?
- Csak egy kis pihenőt tartunk. És te? – hangjából egészen kicsit, de érződött a kíváncsiság.
- Nem tudom… csak úgy éreztem, ide kell jönnöm… - mondta.
Nem akarta elmondani az igazat, de igyekezett nem hazudni a lánynak. Elhallgattak. Nem szóltak egymáshoz. És Hablatynak az fájt a legjobban, hogy nem lepődött meg. A víz tükréből figyelte, ahogy Astrid Viharbogarat cirógatta.
- Nagyon jó viszonyban lehettek… - szólalt meg nemsokára.
Astrid kissé értetlenül meredt rá, majd egészen halványan, de elmosolyodott.
- Igen… ez a kislány a legjobb barátom, sokszor jobb, mint a többi idióta…
- Megértelek… - suttogta Hablaty maga elé.
Viharbogár szagolgatni kezdte, és halkan felmordult, mikor Hablaty felé kapta a fejét. A fiú látta, hogy a sárkány nem bízik benne. Óvatosan elfordította a fejét, majd lassan a sikló felé tartotta a tenyerét. Nem bele sok idő, a srác már a sárkány fejét simogatta.
- Ezt meg… hogy csináltad? – csodálkozott Astrid.
- Ezt? Ez semmiség…
- Még nem láttam ilyet senkitől se.
- Na és Harald? – kérdeztem keserűen.
- Neki kissé… mások a módszerei… - halkult el.
Ismét csend borult rájuk. Viharbogár élvezkedett, hisz egyszerre két kéz is tüskés fejét simogatta. Kezük egy óvatlan pillanatban összeért, mire mindketten zavartan elkapták kezüket és lesütötték tekintetüket.
- Tudod… sosem értettem, neked miért nincs sárkányod…
Hallatszott, hogy témát akar váltani.
- Nem tudod… nem tudod, hogy van-e egy Éj…
Szárnycsapkodás szakította félbe. Hablaty felnézve valaki olyasvalakit látott, akit még csak egyszer látott, mégis tiszta szívből gyűlölt. A sárkány nem messze szállt le mellettük. Viharbogár bosszúsan morogni kezdett.
- Szia kedvesem, mégis mit… mit csinálsz ezzel?
- A neve Hablaty. És nem csináltam semmit. Beszélgettünk.
- Hát, már nem kell ezzel a nyomival lenned, szóval gyere!
- És ha nem akarok?
- Persze, hogy akarsz – mondta idegesítően magabiztosan.
- És ha nem? És ha én Viharbogárral akartam lenni?
- Jajj, Astrid! Mi bajod van folyton? Ez csak egy sárkány!
Hablaty szikrázó szemekkel nézett rá. Bármekkora barom, ez sok volt. Hisz elméletileg ő békítette ki az embereket és sárkányokat, hogy mondhat ilyet?
- Talán neked, de nekem ő barátom!
- Mégis mi van veled, mondd meg őszintén! Barátkozol a sárkányokkal, ezzel az idiótával beszélgetsz, és tiszteletlen vagy a vőlegényeddel!
Hablaty, ha evett volna, most nem egyszerűen félrenyelt, hanem megfulladt volna. Itt szakadt el a cérnája.
- Vőlegénye?! A vőlegénye vagy? – fordult Astridhoz.
Astrid furán nézett rá. Nyilván tudnia kéne, de ez most Hablatyot nem érdekelte.
- Bárcsak nem így lenne, de igen. Sajnos ehhez a sárkánytrágyához kell hozzá mennem…
Harald képe vörösbe váltott. Előre lépett, és mielőtt bármelyikük reagálhatott volna, felpofozta Astridot, aki így a földön kötött ki. Viharbogár hátra hőkölt. Astrid meglepődött. Hablatyot pedig olyan mély harag öntötte el, amit eddig még soha nem érzett. Viharbogár is kapcsolt. Amint felfogta, hogy a fiú tényleg megmerte ezt tenni gazdájával, dühödten morogva állt fel. Tüskéit felállította, minden egyes pici és nagy darab a fiú felé meredt.
- Te… - suttogta Hablaty.
Legszívesebben széttépte volna a srácot, azonban Astrid megállította.
- Hagyd csak! – mondta, majd Harald felé fordult, aki kajánul vigyorgott.
Astrid azonban letörölte a vigyort a képéről. Olyan erővel ütötte meg az arcát, hogy Hablaty tisztán hallotta az orr törésének hangját. Mielőtt Harald még csak feltápászkodhatott volna, Astrid leüvöltötte a fejét:
- ELŐBB MEGYEK HOZZÁ BÁRKI MÁSHOZ EZEN A FÖLDÖN, MINTHOGY A TE FELESÉGED LEGYEK!!!
- Nincs más választásod – nyögte vérző orrát fogva.
Astrid dühösen fújtatott. Látszott, hogy legszívesebben szétverné a srácot, de tudta, hogy az nem segítene semmit. Morogva hátat fordított nekik, felszállt Viharbogárra, és miután felszálltak, rövidesen eltűntek a fák a között. Hablaty vetett egy megvető pillantást a fiúra, aztán szó nélkül ott hagyta a medencében, amit úgy érezte, a srác megszentségtelenített, pusztán a jelenlétével. Otthagyta Haraldot, aki tönkre tette az életét a helyen, ami értelmet adott az életének.
Sötétedett. Hablatyot nem érdekelte. A falusiak rászóltak, hogy húzzon haza. Nem érdekelte. Haza kellett volna mennie. Nem érdekelte. Nem érdekelte semmi. Nem akart mást, csak egyedül lenni egy kicsit. Haza nem mehetett. A Nagyteremben még bárki lehet. A medence többé nem az övék. Az Aréna felé vette az irányt. Ide megannyi rossz és jó emlék kötötte, így ez volt az egyetlen hely, amit valamennyire még magáénak érzett. A nehéz vasrács hangosan csikorogva emelkedett fel, azonban ez elveszett az éjszaka áthatolhatatlan csendjében. Leült a fal tövében, és csak nézett maga elé. Ezt ő csinálta magának… igen, ideges volt, és nem gondolta komolyan, de mégis… Gondolkodott. Még mindig, ezek után is kétségbe esve kereste a megoldást. Már csak ez tartotta őt életben. A remény. Fejét nekidöntötte a falnak. Életében először, leghalványabb fogalma sem volt róla, mit tegyen. Egy sikoly hallatszódott valahonnan. Hablaty idegszálai megfeszültek, szíve hevesebben kezdett verni. Felismerte az Éjfúria sikolyt…
Raven boldogan nézte, ahogy az emberfiú felriad. Gonoszan vigyorogva figyelte, ahogy a halandó szinte már sírva ölelte magához az Éjfúriát, és ahogy kirohant a házból, az óriási, hegybe vágott terem felé. Elégedett volt magával, hisz már rájött: sokkal viccesebb valakit összetörni, mint ezreket megölni. A lány felöltötte árnyalakját, és kisuhant a Haddock házból. Sötétsége elnyomta az éppen felkelő nap sugarait, ahogy messzire suhant, hogy jövő Dreadfallig új áldozatot találjon magának… akivel már nem lesz ilyen kedves…
