4. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Huh, ez egy igencsak nehezen megszületett fejezet, mármint marha nehéz úgy írni, hogy van egy hiperaktív unokahúgod aki ráadásul lenyúlja a laptopod. Ezért csúszott ennyit ez a rész, és most meg is ijedtem, hogy nagyon megcsúsztam vele. na jó, nem panaszkodok, olvassatok, olvassatok és öntsétek ki oda le a véleményeket! :)

4. fejezet

Más hétköznapok

Sosem volt egyszerű az élet Hibbanton. A sárkánylovasok viszont el sem tudtak képzelni ennél nagyobb problémát. A legrosszabb az volt, hogy nem született megoldás. Semmi, egy sejtetés se, egy fél szó sem arról, hogy mit tegyenek most.

Csupán annyit tudtak megbeszélni, hogy ki miként és mikor jött rá, hogy a sárkánya emberré változott, ami, meg kell mondani, érdekes helyzeteket idézett elő.

Asztridot hasonlóan érte a reggel, mint Hablatyot, az ikrek azt hitték, hogy Böfföt és Töfföt elkapták a sárkányvadászok és helyükre küldtek két, zöldhajú ikersrácot, hogy megzavarják a lovasokat. Takonypóc először nem tudta megértetni Kampóval a történeteket, s alig tudta megakadályozni, hogy az égővörös hajú, magas, erős testalkatú illető "felszálljon" a házuk emeleti ablakából. Halvér és Bütyök esetéről pedig ne is beszéljünk.

***

Hablaty és Fogatlan hazafelé baktattak, természetesen megint az erdei úton. Fél napig faggatták Bélhangost, hogy miként lehetne segíteni az enyhén pikkelyes tinédzser csapaton, hogy újra visszanyerjék eredeti formájukat. Bár a kovács kiszedte belőlük, hogy mégis miként sikerült mindezt összehozni, továbbra sem talált rá megoldást Viszont Hablaty a lelkére kötötte, hogy ne híresztelje el senkinek (főleg ne az apjának) ezt az egészet, mert komoly baj lehet belőle.

- De ha nem mondhatja el senkinek, ki fog segíteni rajtunk? - tette fel a kérdést sokadjára Fogatlan, mert még egyszer sem kapott rá konkrét választ. Hablaty mindig félreterelte a szót, hiszen nem akarta azzal megijeszteni, hogy bizony-bizony fogalma sincsen. Szerencséjére barátja végtelenül türelmes volt... legalábbis még.

- Hát... Halvér már bújja a könyveket, és ha ez a legenda benne van, a visszafordítása is, biztos vagyok benne...

Kicsit sem volt határozott a válasz, Fogatlan ezt meg is jegyezte:

- Fogalmad sincsen, igaz?

Megálltak. A kérdés is megállt a levegőben. Hablaty ránézett, érezte, hogy olvas a gondolataiban, látja az elméjét, érzi a hatását, a súlyát ennek az egésznek.

- Nem, nincsen. De nem adom fel.

***

A hazatérés sem sikerült úgy, mint tervezték. A hátsó ajtó zárva volt, elölről nem mehettek, így Hablaty az ablakot választotta, mint utolsó útvonal a szobába. Ám hiába, vagy tizenkétszer nekilendült, de minden egyes alkalommal visszacsúszott a cserepeken, akárhogy próbálta. Ez nagyon nem akart sikerülni. Fogatlan - miután kinevette magát rajta, természetesen - bakot tartott neki, amint Hablaty megmutatta, hogy kell, s fellökte barátját a párkányig.

- És te? - nevetett Hablaty, mikor már félig bent volt.

Fogatlan válaszul csak a fejét ingatta, majd hátrált néhány métert. Nekifutásból persze ő a macskák ügyességével és gyorsaságával fent volt, s már az ablakpárkányon egyensúlyozott, mielőtt beugrott.

Viszont volt itt egy kis probléma. Hablatyot ugyan nem, de őt észrevette Pléhpofa a hazafelé vezető ösvényről. Első gondolata volt, hogy valaki - egy számára teljesen ismeretlen személy - épp most tört be Hablaty szobájába. A fiát féltve rohanni kezdett a ház felé, berontott az ajtón, az majdnem ki is szakadt. A főnök egy földrengés erejével dübögött fel az emeletre, szekercét rántva, s a szobába vágódás lendületével már ketté is akarta csapni az "idegen" fejét. Fogatlan átesett egy széken, a földön érkezett, s rémülten kapta karjait az arca elé, míg Hablaty be nem ugrott elé.

- Apa, ne!!! - a főnök először nem értette.

- Hablaty, elment az eszed?! Állj odébb! - ám mielőtt arrébb taszajthatta volna fiát, az elkapta a szekerce nyelét. Rájött, hogy feleslegesen mentegetőzne vagy hazudozna, egyszerűen a helyzet tette szükségessé, hogy most azonnal beszámoljon a történtekről.

- Apa, ne bántsd, ő Fogatlan!

Pillanatnyi csend. Pléhpofa zavarodottan rázta a fejét, leeresztette a szekercét. Pontosabban először Hablatyra nézett úgy, mint akinek nincs ki a négy kereke.

- Miket beszélsz, Hablaty? Fogatlan egy sárkány, egy éjfúria, ő meg egy ember!

- Higgy nekem apa, ő Fogatlan, csak... más... Nézd, nézz ide, megmutatom! - s ezzel felsegítette rémült barátját, s apja elé tárta az igazságot, azzal, hogy megmutatta Fogatlan pikkelyeit, s közben elmagyarázta a történteket, de csak dióhéjban. - Apa... csak... csak nézz a szemébe, és láthatod, ő az...

A főnök nagyon nehezen tudott a zöld szemekbe nézni. De mikor végre megtette, láthatta az ártatlanságot, a zaklatottságot, a félelmet... a félelmet az ismeretlentől...

Hablaty hamar vázolta azt is - megragadva a kínos csend megtörésének lehetőségét -, hogy Bélhangos már dolgozik az ügyön, ahogy ők is. Apja figyelmesen hallgatta, s közben néhány kérdésre meg is találta a választ, s hamar közölte is fiával:

- Nem kell rejtegetnünk őket, Hablaty. A titkolózás csak nehézség, és baj is lehet belőle, úgyhogy a legjobb, ha felvázoljuk a szigetnek, mi a helyzet. Meg fognak békélni vele, hidd el. Sőt, talán még segíthetnek is.

- Azt kötve hiszem... - ingatta a fejét hitetlenkedve, de beletörődéssel Hablaty.

- Ugyan már Hablaty, bízz meg öreg apádban - csapkodta vállon kacagva Pléhpofa (ezzel kis híján megszabadítva Hablatyot a lapockájától). - De most úgy hiszem, mind fáradtak vagyunk. Menjünk pihenni egyet, és holnap reggel megbeszéljük ezt, rendben?

Először sóhajt kapott válaszul mindkét fiútól, majd Hablaty motyogós "rendben"-je is megérkezett.

Mivel a kőlap egy embernek nem volt a legkényelmesebb, Hablaty megágyazott magának az ágy mellett, azt pedig átengedte Fogatlannak, aki valahogy mindig hasra feküdt, vagy összegömbölyödött, de egy órát biztos forgolódott, mire sikerült kényelmesen elhelyezkednie. Hiába, ez egy emberi póz, egy emberi ágyon, takarókkal, párnákkal, amik igazából kényelmesek voltak, csak...

Ez így nem ő. Nem Fogatlan, az éjfúria, hanem Fogatlan, a jelentéktelen kicsi ember...

Reggelre teljesen más pózban feküdt, mint ahogy elaludt. Nyilván álmodott bőven, s keze-lába lelógott az ágy széléről, szinte keresztben feküdt, s így azzal a kellemetlen aprósággal ébresztette Hablatyot, hogy egy ügyetlen fordulattal ráesett, s az oldalába könyökölt.

Hablatynak nem ez volt a legnagyobb baja, hiszen Fogatlan térde is nagyon, de nagyon rosszul - mi tagadás, a lehető legrosszabbul - érkezett s neki még kiáltani sem maradt ideje a kegyetlen fájdalomtól, amitől a hangja is valamivel vékonyabb lett.

- Oh istenek, nagyon sajnálom! - Fogatlan azonnal lepattant róla, s ülő helyzetbe segítette. Szörnyen rosszul érezte magát, hogy Hablaty csillagokat lát miatta. A másik csak integetett, hogy semmi gond, miközben felhúzta a térdeit, s dülöngélni kezdett előre-hátra, hátha javít a helyzetén. - hozok jeget...

- NE!

***

A reggeli alatt alig beszéltek. Fogatlan végignyavajogta az a húsz percet, hiszen először semmiféleképpen nem akarta megkóstolni a zabkását.

- De nincs benne hal - panaszolta a fekete hajú, már nagyon sokadjára.

- Attól még ehető, Fogatlan. Reggelire nem eszünk halat - okította barátját Hablaty. Nagyon nagy türelme volt, a reggeli kis baleset után is.

Igazából meglátta a jót és a rosszat is a helyzetükben. Szörnyen érezte magát, hogy kimaradnak a repülések, ami minden reggeli előtt szinte elhalaszthatatlanok voltak, viszont Fogatlan ezt nem tette szóvá. Látszott rajta, hogy kitekinget az ablakon, s ott ült a szemében, hogy szívesen kitárná szárnyait, amik most nem léteztek. Viszont itt a másik tulajdonság, amit Hablaty szeretett: Fogatlan beszélt hozzá. Már nem csak hallgatóság volt (persze, sokszor beleszólt a döntésekbe korábban is a sajátos módján) most viszont már meg tudta fogalmazni, mit szeretett volna. Bár nem volt valami bőbeszédű, Hablatynak az a néhány szava is kincs volt.

Fogatlan volt az egyetlen, aki nem úgy állt a dolgokhoz, mint a többi sárkány. Mindig is különc volt, ebben a témában is. Láthatóan Viharbogár, Bütyök és a másik három nagyon élvezték ezt az újfajta életet. A siklólány hosszú órákig elcsacsogott Asztriddal, Bütyök azt tette, amit eddig is: szaladt Halvér után. Kampónak egészen új csínytevések jutottak, amiket örömmel ki is használt, míg Böff és Töff annyira messze mentek egymástól, a mennyire csak tudtak, csupán a poén kedvéért.

- Jól vagy pajti? - Hablaty zökkentette vissza a mélázásából a reggelije mellé, amihez nagyon nem akart hozzányúlni.

- Hát... izé... - tudta, hogy a motyogás nem megoldás, így inkább letette az amúgy is rosszul fogott kanalat, s hozzákezdett a mondandójához. - Tudod... Nagyon jó, hogy beszélhetünk meg minden, de... Hiányzik a repülés, a szárnyaim, minden... Ez nem én vagyok, Hablaty, nem tudom megszokni, hogy széken kell ülnöm, hogy, beszélnem kell hozzád, mert máshogy nem megy a magyarázás, meg... Meg minden... - s ezzel fejét az asztalon elfektetett karjára hajtotta, ahonnan előtte eltolta a tányért. Hozzá se nyúlt a reggelihez, ezt Pléhpofa is láthatta. Tekintete fiára esett, aki szinte könyörgött a segítségért. Most egy szülői szó kellett, hiszen ha a kamasz nem találja magát a világban, akkor mutatni kell neki pár lehetséges utat, s hagyni, hogy válasszon közülük.

Pléhpofa szíve menten meglágyult, s leült ő is a fiúk mellé, majd lapátméretű tenyerét Fogatlan vékonyka vállára csúsztatta - ebből a szempontból nagyon is hasonlítottak Hablattyal. A főnök belekezdett a monológba:

- Figyelj csak egy kicsit Fogatlan. Amikor én fiatal voltam - itt Hablaty fékezés nélkül megfejelte az asztalt, barátja pedig felnézett a családfőre -, nos, nem voltam épp hozzátok hasonló, de megvoltak a magunk gondjai akkor is. Szóval, csak azt akartam mondani, hogy ne azon sopánkodj, ami már megtörtént. Sok rossz történt már, a legerősebb példa  a farokszárnyad. Mindenki azt gondolta, többet nem repülsz. És te mit csináltál?

Habozás. A válasz nem érkezett azonnal, a szavak érlelődtek a zöld szemek mögött.

- Repültem.

- Repültél bizony. De még hogy. És hogyan volt lehetséges ez? - bólogatta a főnök, tudva, hogy ezzel is lelkesíti. Elérte a célját. Fogatlan elmosolyodott.

- Hablattyal. A segítségeddel - nézett legjobb barátjára, aki boldogan visszamosolygott rá.

Pléhpofa folytatta:

- Igen, és ha ez sikerült, már bármi sikerülhet, fiúk. Mert ti mindig is összetartottatok, ha most is ezt teszitek, semmi sem lehetetlen.

***

Hogy mi a következő lépés azok után, hogy az egész falu értesült erről az egészről? Várni. Várni, míg Halvér vagy Bélhangos elő nem rukkol egy válasszal, egy ötlettel, egy feltevéssel. Bármivel. Várni nehéz, tehetetlenül nézni a barátunkat, ahogy egy olyan világba kényszerül, amiben nem érzi jól magát.

Fogatlan, Viharbogár és Bütyök a Hofferson ház előtti lépcsőn ültek, s figyelték, ahogy Böff, Töff és Kampó egymás agyára mennek.

- Megmondtam nektek, nem vagyunk haverok és nem vagyok kíváncsi, mivel ütitek el az időt az ikrekkel - morogta a vörös hajú. Töff ekkor megint akart tenni egy megjegyzést Kampóra, de kuncogásba fulladt a mondata.

Bütyök felsóhajtott, s előre hajolva a térdeire támasztotta a könyökét. Unta már a várakozást, hiszen azért ültek ott, egy kupacban.

- Szerintetek mennyi idő mire visszaérnek a lovasaink?

Válasz helyett csak egy újabb kérdés érkezett, most Böfftől:

- Egyáltalán hová mentek?

- Kalmár Johann hajója egy órája futott be a kikötőbe. A lovasaink azért mentek le, hogy ruhákat vásároljanak nekünk, mert végül is az ő gönceikben nem járhatunk, Hablaty szerint legalábbis - Fogatlan válaszolt mindkét kérdésre.

Kampó erre felnevetett.

- Igen, neked a legkínosabb, hiszen Hablaty magasabb nálad!

Fogatlan a szemöldökét ráncolta.

- Na és? Mi van abban, ha magasabb nálam?

- Muszáj ezen vitázni? Örüljünk, hogy kitartanak mellettünk és igyekeznek élvezhetőbbé tenni az új hétköznapjainkat - szólt közbe a homlokát fogva Viharbogár. Ő és Fogatlan meglepő módon az első perctől foga kerülték egymás pillantását.

- Új hétköznapok, Viharbogár? - folytatta a kötözködést Kampó - én nem kértem új hétköznapokat, nem kértem emberi hangot és szavakat, sőt, nem akartam, hogy olyan földhöz ragadt legyek mint ő! - mutatott Fogatlanra, aki erre egy szempillantás alatt talpra ugrott.

- Földhöz ragadt? Földhöz ragadt?! Adok én neked olyan földhöz ragadtat, hogy...!

- Pajti! - Hablaty hangja szakította meg az elfajuló vitát, Kampó és Fogatlan között teremve. Épp időben tétek vissza a lovasok. - Mégis mi ez az egész? Húsz percre hagytunk magatokra titeket, és már megy az acsarkodás?

- Őt kérdezd - tolta hátrébb Hablatyot legjobb barátja - mert valaki nem tudja visszafogni a megjegyzéseit, nekem pedig van egy határ, ami után  nem vagyok hajlandó tűrni!

- Elég! - vágott közbe Viharbogár és Asztrid egyszerre.

Fogatlan csak fújtatott, de nem mondott többet, szimplán faképnél hagyta az egész csapatot. Hablaty pedig meg sem próbálta megmagyarázni a többieknek a problémát, menten barátja után sietett, s megfogta a vállát. Félúton voltak már hazafelé, mikor utolérte.

- Minden rendben?

- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendben?!

- Hé... csak kérdeztem...

Fogatlant nem volt könnyű felidegesíteni, ezt Hablaty is tudta. ha viszont valaki azokon a pontokon kapta el, ami érzékeny, kegyetlen harag tört fel belőle. Ezek közé tartozott az önálló repülés képességének feszegetése, Hablaty szidása és... még valami, amit magának sem ismert be.

- Ne haragudj, Hablaty...  -  sóhajtotta végül.

Barátja pedig egy nyugtató mosoly kíséretében jelezte, hogy nem haragszik, s kísérni kezdte a ház felé. Ideje felpróbálni a ruhákat.

A fekete, rövid ujjú tunika, a sötétlila nadrág, s a vállára és mellkasára jutó szürke farkasbőr szőrme és az egyediséget őrző, piros öv nem is tükrözhették volna jobban Fogatlan igazi valóját. Mi tagadás, Hablaty ügyesen válogatta össze a ruhákat. Sőt, még az apját is előkerítette a kamrából, hogy megmutassa neki, barátja mennyire jól fest ebben az új öltözékben.

- Nos... tényleg olyan... Hát... Fogatlanos - motyogott Pléhpofa, mikor Hablaty körbeforgatta előtte Fogatlant, aki ezt nagyon rosszul tűrte. Szerinte túlzásba vitte ezt az egészet.

- Fogatlanos?  - kérdezett vissza hitetlenkedve Hablaty - Ne már apa, tudsz te ennél jobbat is!

- Igen, de nem akkor, mikor tenger a dolgunk - intette le fiát a főnök, majd hozzátette. - oh, és ha már itt tartunk: fiúk, a Bork hét alkalmából holnap érkeznek hozzánk a Fjordvégiek és az ünneplés végéig, azaz még néhány napig maradnak, ez időre titeket osztottalak be a konyhára.

- Mi van?! - Hablaty csak ennyit tudott kinyögni hirtelen. A Fjordvégi törzsről nagyon keveset hallott, hiszen legutóbb ötéves korában jártak itt, Hibbanton. Annyira emlékezett a mondákból, hogy állítólag mind egytől egyig szőkék. Nem is ez volt a fő döbbenete, hanem hogy ő és Fogatlan ünneplés helyett egész végig a konyhán fog dolgozni. De mint tudta, ezzel az érvvel nem támadhat az apjánál, épp ezért a másik oldalról közelítette meg a dolgot. - Na és mi lesz a sárkányokkal? Valakinek el kell rejtenie őket, és tudomásom szerint én vagyok a...

- Igen tudom, de Asztrid már lecsapott előtted erre a feladatra.

Ez még nagyobb arculcsapásként jött, mire Fogatlan fel is nevetett, s Hablaty gyilkos tekintetétől csak még jobban rázta a kacagás.

- Hahaha, nevess csak, de ne feledd: a konyhai munka rád is vonatkozik, szóval kösd fel a farokszárnyad, mert ez háború!

Fogatlan továbbra sem tudta abbahagyni a kacarászást, majd karba tette a kezeit, s így monda:

- Állok elébe, pajti.

***

A következő napot a falu nyílt konyhájában kezdték. Az volt az igazán meglepő, hogy nem voltak egyedül, hiszen Halvér és Bütyök már ott sínylődött egy ideje öt zsák krumpli hámozásával - a nagydarab fiú főleg azzal, hogy Bütyök ne szúrja le magát véletlenül.

- Oh, sziasztok. Jó tudni, hogy nem mi kaptuk egyedül ezt az unalmas és fárasztó munkát - sóhajtott fel Halvér, mikor meglátta a két barátot. - Bélhangos azt üzente, hogy menjetek mosogatni.

Hablaty és Fogatlan összenéztek. Semmi kedvük nem volt az egészhez főleg úgy, hogy Pléhpofa már kora reggel felkeltette őket, s nem is volt csoda, hogy az élőholtakra jellemző mozgással jutottak el eddig. Most is alig vánszorogtak el a helyiség másik végébe, ahol egy halomnyi mosogatnivaló várta őket.

- Álljunk csak meg egy pillanatra, hiszen a vendégek még itt sincsenek, mi ez a  sok szennyes?! - mutatott végig a káoszon Hablaty. Biztos van valami, bármi, amivel elháríthatja ezt a borzalmas munkát.

- Azok a más munkákat űzők szennyesei. Például Bélhangosé, mert állítása szerint ők most nem érnek rá, mégis rendnek kell lennie, mert majdnem minden család szállást nyújt majd a vendég törzsnek - felelte Halvér, de ott volt a hangjában, hogy nagyon nincs kibékülve ezzel a megoldással.

- Ahj, az istenekre, ennek is most kellett jönnie?! - nézett az égre Hablaty.

Ennél rosszabb már úgysem lehet, gondolta. Szinte biztos, hogy a  főnöki ház fog otthont adni a fjordvégiek vezérének is, így teljes lesz a zsúfoltság néhány napig. Zsúfoltság mellett pedig nem lehet gondolkodni és szabadon beszélni.

A hangulatát pedig csak rombolta a tény, hogy Asztrid és Vihar pont az orruk előtt haladtak el, egy csapat siklót terelve ki a faluból.

- Szia Hablaty! - integetett mosolyogva a szekercés, de látszott rajta, hogy alig tudja visszatartani a kuncogást.

- Ez háború, Asztrid! Háború! - szólt ki az ablakon Hablaty, amin a Hofferson lány nagyot kacagott. Imádta bosszantani ilyen kis "apróságokkal".

És a java még hátra van. Asztrid épp csak arról nem tudott, hogy számára is. 

A sárkánycsapat

Sziasztok!
Nem, sajnos még nem fejezetet hoztam, viszont épp oly keményen dolgoztam vele, mintha az lenne. Többen írtátok, hogy kíváncsiak vagytok a sárkánycsapat tagjaira, hogyan is képzeltem el őket. Nos, én pedig megrajzoltam nektek néhány nap alatt, ami elég sok idő volt (jó, nem mindig foglalkoztam vele, bevallom) .
Először is, kíváncsi vagyok rá, ti milyen személyiségeknek látjátok őket, a viselkedésüket és hozzáállásukat hogyan képzelitek el. - Aztán a következő fejezeten kiderül, eltaláltátok e :D

- Nagyon kérlek titeket, hogy a képet ne másoljátok sajátotokként feltüntetve, rengeteg munkám és időm van benne, köszi :) -

-----------
Egyéb közlemény:
A következő fejezet érkezni fog napokon belül, viszont az aztkövetőről most nem tudok nyilatkozni. Unokahúgom pénteken érkezik haza külföldről, és nem tudom, mikor lesz időm írni. AMint tudok valamit, közlöm a facebook oldalon :)

3. fejezet - Álomháború

Jó estét mindenkinek!
Hoztam itt egy kis fejezetet,bár nem vagyok biztos benne, hogy nem vagyok mazochista az előző fejezet alatti 50 komment egyik témája ugyanis a woodoo gyártás és az átokírás volt szóval.... Na mindegy, talán nem öltök meg :3
/what a cliffhanger!/
Jó olvasást!

3. fejezet

Hol a sárkányom?!

- Te figyelj Kőfej, nem akarsz véletlenül TENNI valamit?!

Fafej csak ennyit tudott mondani, mikor szemtanúja lett az eseményeknek.

- Mégis mire gondolsz, menjek oda és szelídítsem meg?! Haver, összekevered Forrival, az a sárkány ott vízből van!!!

- Oké, de akkor te találod ki, hogy mit mondunk Asztridéknak, mert tuti, hogy megöl ha előállunk azzal a szöveggel, hogy "bocsi Asztrid, Hablatyot és Fogatlant felzabálta egy vízsárkány"  - fortyogott a bátyja türelmetlenül.

Kőfej erre morgott egy sort az orra alatt, s épp, mikor készült leszállni Böff nyergéből, megmozdult egy bokor mögöttük. Mindketten hátralestek, s egyedüli szerencséjük volt, hogy Asztrid érkezett, a másik kettővel és a sárkányokkal.

Fafej annyira megdöbbent ettől, hogy hirtelen zavarában csak ennyit mondott:

- Hablatyot és Fogatlant felzabálta egy vízsárkány.

Kőfej pedig állba bokszolta

- Te nyomi, ezt akkor kell mondani amikor már megtörtént!

Asztrid pedig hitetlenkedve hallgatta őket, mikor felnézve meglátta a jelenséget, a fülébe jutottak a  sikolyok. Az utóbbi persze nem érdekelte, s mint harcos, első dolga volt cselekedni. Megpaskolta Viharbogár hátát, aki nyomban tudta a feladatát, s a levegőbe emelkedve felkapta a civakodó ikrek közül azt, amelyiket a lánynak vélte, s már száguldottak is a tengerpart felé. A sikló nem sokra a kotkodáló tollastól engedte el Kőfejt, aki fejjel beleállt a homokba ugyan, de tudta a feladatát.

Vele ellentétben Asztrid egy szaltóval ugrott le Hablatyhoz közel, s nekifutásból rohant a fiú felé, így lendületből be tudta rántani egy szikla mögé a felkerekedő ár elől, Viharbogár maga pedig felkapta Fogatlant a szárnytövénél fogva, s némi erőlködés után ugyan, de fel tudott repülni vele, így a hullám alattuk ment át, s fél pillanat alatt elmosta az egész partot, még Takonypócék is vízben álltak az erdő szélén. Asztridot és Hablatyot senki nem látta.

Kőfej csont szárazon botorkált elő, Csirkével az ölében. Szinte hihetetlen módon, hiszen ő is elég közel volt az esethez, mégis, a partnak csak azon szakaszát érte a víz, ahol az éjfúria és lovasa tartózkodtak.

Viharbogár is letette Fogatlant a kis csapat mellett, bár ez annyira sietősre sikerült, hogy mindketten elestek. Jelen esetben ez most sem őket, sem a többieket nem érdekelte, hiszen még mindig Asztridékat keresték a tekintetükkel, ám mikor a víz visszahúzódott, a szikla, ami védelmet nyújtott nekik, most nem takart senkit.

- Hová lettek? - jött egy halk kérdés Halvértől. Senki sem válaszolt, s érezték, hogy elszorul a torkuk. Mi van, ha a víz behúzta őket is? Mi van, ha olyan mélyre sodorta őket, hogy már nem tudtak kiúszni?...

Fogatlan bánatosan nyüszített, s hirtelen rohanni kezdett a vízpart felé. Most nem volt semmilyen hang, semmi, ami elterelte volna a figyelmét. A lovasa, egyedül ő járt a fejében. Nem érezte a szagát, csak a sós vízpárát a levegőben.

- Hablaty! Asztrid! - kezdte Takonypóc az óbégatást, hátha kapnak választ, s lassan mind a part felé indultak.

A szikla mögül pedig áratlanul és egészen hihetetlen módon előbotorkált a két emlegetett. Csöpögött róluk a víz, s egymás vállába kapaszkodtak, de úgy tűnt, nincsen semmi bajuk.

- Sose... becsülj alá.. egy Hoffersont! - Asztridnak ez volt az első mondata, s dicsőségesen kihúzta magát, ezzel elengedve Hablatyot, aki hanyatt esett a saras homokba.

Fogatlan kaparta össze őt is, s miután megvoltak az érzelmes ölelkezések, elhangzott a már várva várt mondat:

- Srácok, nekem ebből elegem van, menjünk haza.

***

Egész úton csendben voltak. A csapat fele azért, mert még mindig nem dolgozta fel azt a rengeteg furcsaságot, a másik fele meg azért, mert tudták, hogy ez várja ott őket, azt viszont nem, hogy tényleg be is következik. Így hát senki sem szólt, s az út csendben telt.

Hazatérve szerencsére senkinek sem kellett magyarázkodniuk, hiszen már az egész falu rég húzta a sárkánybőrt. A lovasok hazaosontak sárkányaikkal, Hablaty és Fogatlan is zaj nélkül fellopakodtak a  szobájukba. A fiú módszeresen becsukta az állatbőrökkel hangszigetelt ajtaját  (Pléhpofa horkolása még mindig egy vajúdó bálna hangjára emlékezetett), aztán levette a mellvértet,  vállvédőket, majd kipakolta a nyeregtáskát is. Ezek után indult csak Fogatlanhoz, hogy lehámozza róla a nyerget éjszakára, de a sárkány valamiért mindig elhúzódott.

- Ugyan már pajti, tudod, hogy a nyeregben nem fogsz tudni aludni és megint felkeltesz majd egy óra múlva mint a múltkor is tetted. Engedd, hogy levegyem.

Némi veszekedés és hiszti után sikerült megszabadítania Fogatlant a nyeregtől és a  farokszárnytól, amit gondosan összehajtogatva barátja fekhelye mellé tett, majd egy nyújtózással visszament a saját ágyához, s lefeküdt, miután elfúja a gyertyát. Aludni viszont nem tudott, hiszen Fogatlan elkezdett fel s alá masírozni a szobában, s a lépteit nem lehetett nem észrevenni. Hablaty egy ideig tűrt, tűrt, tűrt, remélte, hogy megunja, hogy mindjárt lefekszik, de nem. Nagyon kimerült volt a nap eseményei miatt, így egy mordulással a másik oldalára fordult.

- Fogatlan feküdj le kérlek, nagyon hangos vagy, aludni szeretnék...

Sárkánya erre szánakozva nyüszített, majd lehajtott fejjel a helyére mászott, ahol összegömbölyödött. Még parázságyat sem csinált magának, annyira nyűglődött és forgolódott. Nem tudta elmondani lovasának, hogy fájt a feje, s úgy érezte, mintha égnének a pikkelyei, minden egyes kicsi darab.  Volt valami abban a vízben, ő szólt, ő tudta, de csak azért is sikerült mindenkit megfürdetni benne, hála az ikreknek... Fáj, még mindig fáj, hasogat a feje... Azok az arcok a vízben... mind őt nézték, nyúltak utána... Viharbogár és Bütyök is biztos látták őket... Az alakokat a vízben... Fájdalom, még mindig. Aztán mint akit fejbe vágtak.

***

A reggel nem épp átlagosan indult. Sőt, hova tovább: ennél furcsább nem is lehetett volna, bár ez elsőre nem látszott.

Fogatlan ébredt előbb, mint ahogy általában. Kinyújtózott, nagyot ásított. Kicsit ugyan furán érezte magát, de legalább a fejfájása megszűnt. Apropó, a pikkelyei forrósága is. Sőt... fázott. Egy sárkány tud fázni? Hát mi történik itt? A legjobb lesz, ha szól Hablatynak, hátha ő kitalál majd erre valamit. Elmászott a fiú ágyáig, s orrával bökdösni kezdte a karját. Kicsit ugyan furcsán látott, de ez egy újabb okot adott neki arra, hogy felkeltse. Viszont hiába bökdöste, Hablaty nem volt hajlandó felébredni. Pedig ez mindig beválik!

Hát, akkor jön a második nevezetű módszer.

Hablaty a szemöldökét ráncolta, mikor valami nedveset érzett az arcán. Mi a... Nyál?

- Fogatlan! Hablaty ellökte magától barátja fejét, így az egészen meglepő módon koppant a földön. Milyen fura... hogy tudná ő fellökni Fogatlant? Hamar felült, s felé pillantott, hátha megütötte magát, ám ami a szeme elé tárult, kicsit sem az volt, amire számított. Hablaty döbbenetében felkiáltott, odébb csúszott az ágyról, s a takaróba gabalyodva le is borult róla a másik oldalt. Nagy nehezen feltornázta magát annyira, hogy kileshessen az ágy mögül, s Fogatlan is ugyan ezt a pillanatot választotta, hogy átnézzen Hablaty fekvőhelye fölött, így megint összetalálkozott a tekintetük, s abból újra sikítás lett, mindkét fél részéről. - Ki a fene vagy te?! Mi történt?! Mi ez az egész?!

- Én vagyok Hablaty, Fogatlan!

Nos, ez volt az, ami kiverte Hablatynál a biztosítékot. Nem csak nála, ez tény, de első sorban nála. Ugyanis a sárkánya helyett egy nagyon fehér bőrű, fekete hosszú hajjal megáldott, korabeli fiú nézett rá, némi fekete pikkellyel a homlokán, a vállain és a karjain. És persze ott voltak a világító zöld szemek. Hablaty tudat alatt érezte, hogy ő az, de valahogy nem tudta felfogni. Mi a fene ez az egész? Mi történt vele? Miért ilyen? Hogyan lehetséges ez? Gondolatmenetét Fogatlan törte meg újra.

- Ez ijesztő, minden gondolatomat hangosan hallom, nagyon idegesítő! Miért hallom ezt?! MINDEN GODOLATOT HANGOSAN HALLOK!

- Cssss! Azért mert nagyon hangosan kiabálsz! - ugrott oda hozzá Hablaty s befogta a száját, bár Fogatlan még ekkor is ismételgette a korábbi mondatokat, most már tompított hangon. - Csss, nagyon kérlek hallgass el, csss! Nyugalom, nyugodj meg, bármi is ez, itt vagyok, megoldjuk, nyugi, Fogatlan, csss...

A nyugtatás bevált, hiszen Fogatlan vett néhány nagy levegőt, elcsendesedett, de helyette szemeibe beköltözött a félelem. Ekkor látta csak meg karjait, s tapogatta ki az arcát. Semmit sem értett, s egyre jobban félt. Hablaty pedig, tekintettel arra, hogy megváltozott barátján semmilyen ruhadarab nem volt, azonnal  ráterítette és körbecsavarta rajta takaróját. Ezek után aggodalmaskodó tekintettel magához ölelte, s úgy érezte, ennél furcsább nem is lehetne a helyzet, mégis neki most egy feladata van: megnyugtatni a legjobb barátját.

- Hallom a gondolataimat...

- Ezek nem a gondolataid pajti, ez a hangod. A beszédhangod...

- A micsodám? Várjunk... te érted amit gondolok?

- "Mondasz", és igen, mivel most az emberek nyelvét használva beszélsz. Ezek nem a gondolataid. - magyarázott szelíd hangon Hablaty, s el sem eresztette.

Fogatlannak össze kellett szednie magát, mielőtt újra a kezeire nézett.

- Mi... Mi történt velem, Hablaty? Hol vannak a mancsaim? A szárnyaim? Az a maradék farokszrányam? Mi ez az egész?

- Nem tudom, Fogatlan, de ki fogom deríteni. Maradj itt egy kicsit - s ezzel Hablaty odasietett az asztalához, egy cetlire gyors levelet firkantott, aztán ezt még megtette négyszer, s mind  négy kis levelet átkötötte egy bőrszalaggal, majd füttyentett egyet, s az ablakon berepülő rettenetes rém,  Üzenőszél mancsához erősítette őket, súgott neki valamit, majd szélnek eresztette. Ezek után máris a szekrényéhez szaladt. - Gyere pajti, kerítünk neked valami ruhát, és utána elmegyünk az arénába. Odahívtam a csapatot, biztos találunk erre megoldást. Én mérget vennék rá, hogy ennek az egésznek köze van a szigethez, és ha így van... nem pajti, nem így kell, várj.

Hablaty látta, hogy barátja sehogy sem akar két lábon elindulni felé, ezért megfogta a karjait (már csak gondolni is furcsa volt erre) és felsegítette, így kísérte el a szekrényig, ahol ráaggatott néhány ruhát (egy zöld pulcsit, egy egyszerű nadrágot, egy régi csizmát, aminek megtartotta a bal párját is, illetve egy övet), amit ő nagyon rosszul tűrt.

- Kérlek Fogatlan, próbáld meg ezt elviselni, nagyon kérlek - ismételgette Hablaty, s mikor végre valahára végeztek, felnézett rá, a szemeibe. Alig hitte el, hogy Ő az. De, Ő volt, határozottan. Ott volt a szemeiben a szelídség, a jóság, amiket mindig csodált benne. Muszáj lesz intézkednie, ha még vissza akarja kapni őt, mert biztos, hogy egyikük sem akarja, hogy így maradjon. -  Gyere, menjünk.

Hablaty előre ment a lépcsőn, körbepillantott a földszinten, hátha szembetalálkozik az apjával, ami szerencsére nem történt meg, majd visszaszaladt, s levezette Fogatlant, aki nagyon nem tudott megbékélni a tudattal, hogy csak két lába van, és a karjaira nem támaszkodhat. Barátja pedig a hátsó ajtóig vezette, ahol észrevétlenül el tudták hagyni a házat, sőt, a falut is.

Hablaty egy titkos útra vezette, , amivel ugyan meg kellett kerülniük a hegyet, de ez nem zavarta. Ne tudhat senki sem erről, hiszen a vikingek babonásak, ha kiderül, hogy azon a szigeten összeszedtek valamiféle átkot, a végén még kipakolják a  barátját a szigetről.

 Fogatlan aránylag hamar ráérzett a járás művészetére, bár néha még megbotlott, olyankor Hablaty segített neki visszanyerni az egyensúlyát.

- Miért erre megyünk? - érkezett az első kérés a fekete hajú sárkányfiútól.

- Mert nem vághatunk át a falun. Furcsállnák, hogy nélküled mászkálok.

- De hiszen veled megyek.

- Iiiiigen de... Ők ezt nem tudják, hogy most is te vagy.

- Oh... tényleg... Hablaty, fura ez a  hang dolog

Barátja elmosolyodott. Még mindig nem értette ezt az egészet, viszont aranyosnak találta,a hogy Fogatlan a hangját próbálgatja és magyaráz. Kíváncsi volt, rákérdezett dolgokra és ez... valamiért jó volt. örült, hogy  magyarázhat neki, hogy felelhet a kérdéseire s végre beszélhet vele. Nem is olyan rossz ez az egész.

***

Fél óra alatt értek át az arénába, átvágva egy kisebb erdei szakaszon is, de még senki nem volt sehol. Hablaty az egyik karámba kísérte barátját, s megkérte, hogy maradjon ott, mert a srácok kicsit kiakadnának, ha elsőre meglátnák így.

Meg is lepődött, mikor a csapat negyed óra után ért csak oda, s szinte mind sápadtak és gondterheltek voltak. Valami nem stimmelt. A sárkányok sehol. Aztán az ötfős sárkánylovas csapat mögött beért egy szintén annyi kamaszból álló bagázs, a szivárvány mind az összes színében.

- Oh egek... - sóhajtotta az iskolavezető. Hát igaza lett.

Asztrid volt az első, aki előre lépett.

- Öhm... Hablaty, figyelj, van itt egy kis baj ami...

- Ne is folytasd Asztrid, kitalálom: ők a  sárkányok, ugye? - mutatott a megszeppent, másodiknak érkezett csapatra.

A Hofferson lány csak bólogatott, majd hozzátette.

- Honnan tudtad?

Hablaty itt egy laza mozdulattal kinyitotta a karámot, ahonnan Fogatlan lépett a fénybe, Asztrid pedig meghökkenve hátrált egy lépést.

- Hát innen. Velünk is ez történt.

Az összes sárkánylovas összenézett, majd tanácstalan fejingatás közepette, s Hablaty kérésének eleget téve mind leültek, néhányan a földre, de az ikrek például a ládákra, Takonypóc egy hordóra. A sárkánylányok és fiúk pedig szótlanul odagyűltek melléjük, s szintén kicsit szétszóródva leültek.

- Figyeljetek srácok - kezdte Hablaty, aki felkelt, hogy lásson mindenkit. - Ez most egy olyan dolog, amire szerintem egyikünk sem számított, de véleményem szerint köze van a szigetnek hozzá. Túl sok megmagyarázhatatlan dolog történt, amiket még most sem értek, és... Nincs rájuk magyarázat, ahogy erre sincs. Minden esetre...

- Hablaty, várj - egészen meglepő volt, hogy pont Takonypóc szakította félbe. Tudta, hogy ez most nem játék, és ha még az életben sárkánylovasoknak akarják nevezni magukat, akkor kénytelen lesz beszámolni az igazságról. - az a helyzet, hogy... nos... az a mese a sárkányról... hazugság volt.

- Hogy tudtam! - mordult fel Asztrid, aki fel is pattant Viharbogár mellől, s felkapta a szekercéjét, de Hablaty leintette, mielőtt bárkibe is beleállíthatta volna a fegyvert.

- Szóval... Bélhangos teljesen másról mesélt és mi meg nem vettük komolyan, az a sárkány csak kitaláció volt, mert valami ijesztő helyre akartunk menni, de csak úgy nem tudtuk volna elrángatni az egész csapatot, ezért kitaláltunk valami mást...

A következő tíz percben pedig az ikrekkel közösen elmesélték az igazi történetet amit Bélhangostól hallottak. Hablaty már a monológ kezdetén ráncolta a szemöldökét, s karba vágta kezeit.

- Az istenekre, miért nem gondolkoztok?! Hogy tehettetek ekkora ostobaságot?! - a leszidást viszont befejezte egy nagy levegővétellel - Mi állt még a történetben?

- Nem tudjuk, mindenki elment addigra, mi is - vonta meg a vállait Fafej.

- Akkor nyomás és hívjátok ide Bélhangost, tudnunk kell mi volt a történet vége! - parancsolt rájuk Hablaty, s az aréna kapuja felé mutatott, mire a három bajkeverő kelletlenül kullogni kezdett arrafelé.

***

Amíg a kovács érkezésére vártak, a hosszú, hullámos szőke hajjal megáldott Viharbogár odahúzódott Fogatlan mellé.

- Szia.

- Szia - suttogta maga elé bámulva Fogatlan, s felhúzta a térdeit. Szörnyen kényelmetlenül érezte magát így, de nem ette szóvá. Remélte, hogy Bélhangos majd tudni fogja, miként változzanak vissza.

Viharbogár viszont nem látta ilyen borúsnak a helyzetet. neki persze sokkal könnyebb volt a két lábon járás, s örült, hogy Asztriddal is el tudtak beszélgetni.

- Minden rendben?

- Hát... - most erre mit mondjon? Bántja, hogy már nem a régi, Hiányolja a nyerget a hátáról? A reggeli repülést Hablattyal? - Igen, minden. Csak...

- Furcsa, tudom. Nekem is, mindnyájunknak. A kovács biztos tudni fogja, mi legyen.

Mindenki ezt a mondatot hajtogatta körülöttük, s amikor messziről feltűnt a négyes, Hablaty megint mindenkit (legalábbis a sárkányokat) beterelt egy rejtett helye. Jobb előbb elmondatni a történetet és utána megmutatni a problémát.

- Na mi a helyzet fiúk lányok? És merre vannak azok a hűséges tűzokádók?

Közelebb mint hinnéd. De ez a mondat nem hangzott el.

- Bélhangos, szeretnénk kérni tőled valamit - kezdte Hablaty, majd leült - elmondanád annak a  történetnek a másik felét, amit a parádé napján meséltél?

A kovács egy darabig gondolkozott, de hamar rájött, mit is mesélt akkor, s rá se kérdezett, hogy Hablaty honnan hallott róla, rögtön belekezdett, pont ott, ahol abbahagyta akkor.

- Nos, tudjátok a rohadtlelkűek sárkánnyá válása sem örök ám. Az olyanokat, akiket jó lélekkel, de épp sárkánytesttel áldott meg a sors, ott jutalomból emberi testet kapnak. De persze ez csak egy képletes szöveg, mivel tudjuk, hogy nem lehet elosztani a világot jókra és gonoszokra a népek alapján.

- Hát, mégsem akkora hülyeség, mint kiderült - érkezett a főnök fiától a fejingatás.

Bélhangos felnézett rá.

- Ezt hogy érted?

- Mi jártunk ott, Bélhangos. Újholdkor, ahogy a történet is szól, hála ennek a három ürüfejűnek - mutatott végig a bűnösökön.

- No és?

Hablaty nem bírta ki, hogy ne tomboljon, helyette inkább ellökte a paravánt, így a kis "sárkánycsapat" is megmutatkozott. Látszott rajtuk, hogy valójában kik ők, hogy nem csak egy összeverbuvált tini csapat. Ők a hibbanti öt sárkány, a lovasok sárkányai.

- Hát... - kezdte Bélhangos, miután felocsúdott az első döbbenetből - ezek szerint nagyobb a baj, mint ahogy azt a srácok állították.

2. fejezet - Álomháború

Sziasztok sárkánylovasok és sárkányok!
Tegnap este még úgy nézett ki, hogy ebből mára nem lesz semmi, hiszen ott görcsöltem a fejezet előtt és akármennyire nézem, még mindig csak három oldal volt... Aztán megint igazat kellett adnom a  korábbi tapasztalataimnak, miszerint akkor kell írni, ha jön az a bizonyos szikra. Jött, és hajnali fél háromig meg sem álltam a gépelésben, így született meg ez a 14 oldalas fejezet. Igen, annyi. Az eddigiek átlagosan 9-10 oldalasak, így viszonyításképp. A rekordomat még nem döntöttem meg (17 oldal), de ez most nem is számít, jó olvasást kívánok! :D

2- fejezet

A lelkek szigete

Az órák pörögtek. A Nap pedig lassan, de biztosan lecsúszott a horizont szélére, onnan pislogott álmosan a sárkánylovasokra. Lelkek Szigete ide vagy oda, elfáradtak. Mind elfáradtak. A sárkányok lustán csapkodtak, morogva kommunikáltak, de beszédük épp arról szólt mint a lovasoké.

- Lássátok be srácok, ez a  térkép közel sem tartozik a "jó" kategóriába - kezdte egy sóhajjal Hablaty, aki már körbe-körbe forgatta a régi, megviselt térképet, de így sem látta a helyes irányt. Talán rosszul nézte. Nem, arra van észak, egyértelműen jelölve van... Akkor meg mi a baj a térképpel? Már vagy nyolcszor kellett volna elsuhanniuk a sziget fölött.

- De biztos, hogy itt kell lennie! Add azt a térképet! - erősködött Takonypóc, aki csak azért nem adta még fel, mert szent meggyőződése volt, hogy Hablaty a haza utat sem találná már meg, annyira összekeveredtek a helyek.

A papírdarab természetesen nem került át a Jorgerson fiú kezébe, s Fogatlan is egy mordulással tudatta Kampóval, hogy másszon - repüljön - ki az aurájából.

Asztrid pedig kezdte megelégelni ezt az egészet, s megemelte szekercéjét, s meglengette az ikrek, illetve Takonypóc felé.

- Ha ez egy rossz vicc, esküszöm, hogy a vadkanveremben töltitek a jövő nyarat!

Hablaty végignézte a naplementét, aztán egy fáradt sóhajjal eltette a térképet.

- Na jó, ebből elég, leszállunk és majd reggel visszamegyünk Hibbantra. Csak találjunk éjszakára egy szigetet...

Kérése szinte paranccsá vált, hiszen amint átrepültek egy felhőn, máris szembejött egy szárazföld. Hablatyot ez igencsak meglepte, sőt, lassan mindenkinek leesett: ez a sziget eddig egészen biztosan nem volt itt. Tudták, hiszen harmadjára kanyarodtak erre. Hablaty megtörölte a szemét. Lehet, hogy rosszul lát, és az csak egy folt a félhomályban? Lehet, hogy a fáradtság teszi, és valójában nem is arra fordultak, mint gondolta... De, határozottan arra fordultak, és ez a sziget nem volt itt!

- Srácok... arra gondoltok, amire gondolok?

- Én egy nagy tál jaksültre gondolok, te is Hablaty? - jött a folyékony ökörség az egyik Thorston ikertől.

Nem kellett sok, hogy kis csapatuk vezetője azt higgye: még egy ilyen beszólás, és elveszíti vagy a józan eszét, vagy a maradék idegszálát, de semmiképp sem a másik lábát.

***

Landoltak. Nem volt mit tenniük, leszálltak erre a semmiből felbukkanó, sziklás, erdős szigetre. A köd, ami körüllengte, kicsit sem volt bíztató. Az ősi fenyőfák szinte sötétbe burkolták az egész erdőt, a csapat azt hitte, le sem tudnak szállni a szigetre, hiszen egy talpalatnyi tisztást sem találtak. A tengerparton kényszerültek földet érni, s onnan indultak gyalog az erdőbe, egy biztonságos helyet keresni. Ez persze nem volt egyszerű, hiszen a fák közt egyre csak sűrűsödött a gomolygó köd, amitől az egész hely szörnyen kísértetiessé vált, s nem kellett sok, hogy a csapat igencsak összezsúfolódva haladjon. A sárkányokon látszott az idegesség, hogy csak azért mennek tovább, mert lovasaik is.

Hablaty fogott neki a magyarázásnak, miután mindenki túl volt a pillanatnyi döbbeneten.

- Na jó srácok, nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem nagyon nem szimpatikus ez a hely, szóval nagyon figyeljetek minden zajra, és próbáljunk meg minél hamarabb találni egy biztonságos helyet. A legjobb lenne, ha Aszt-...

Recsegés. Ősi korhadt fák közt haladtak, Hablaty legalábbis ezzel magyarázta ezt az egészet, ennek ellenére mégis mindnyájukban megállt az ütő egy pillanatra. Aztán hirtelen megint jelentkezett a hang, s Fogatlan volt az egyetlen, aki fölfelé nézett, s hirtelen lőtt egyet lilás tüzével, ezzel a majdnem rájuk zuhanó, korhadt faág millió darabra robbant szét.

Persze ez mindenkiből kihozta a sikolyt, s csak pillanatokkal később tértek észhez. A furcsaságok viszont nem értek véget. Árnyak suhantak át a fák között, de elég messze ahhoz, hogy a sárkánylovasok ne láthassák őket.

- H-Hablaty, mi történik itt? - jött egy halk, remegő kérdés hátulról, Halvér hangján.

- Nem tudom Halvér, de nagyon nem tetszik - ez igaz. Tényleg fogalma sem volt, még csak ötlete sem, hogy mi okozhatta a jelenséget, s miért volt olyan, mintha az erdő (sőt, a sziget) direkt játszana velük. Hablaty ismét elővette a térképet, s Fogatlan enyhe fényt biztosított neki, amíg átnézte. - Srácok... ez az a sziget, amit kerestünk.

Kőfej, Fafej és Takonypóc nem repdestek az örömtől. Azt hitték, hogy egy teljesen átlagos helyre jönnek, hogy majd Halvér lesz az egyetlen, aki félni fog, viszont mind féltek, sőt, rettegtek, a sárkányok feszültek, mintha éreznének valamit, ami nagyon nem illik oda. Már maga a sziget megtalálása is egy kész rejtély volt, hát még az, ami itt zajlott. Szóval Bélhangosnak most is igaza volt...

Hablaty a környéket figyelte. Ő is látott elsuhanó alakokat, s kezdtek derengeni benne egy régi történet sorai, egy szigetről. Akárhogy is, ő tudni akarta, mi folyik itt, mert mindennek lehet normális magyarázata. És ha az a sárkány tényleg itt van, meg kell találniuk.

- Srácok, új terv: szétválunk és megkeressük azt a sárkányt, és kiderítjük mi folyik itt. Vigyázzatok magatokra, és egy óra múlva találkozunk az alatt a hegycsúcs alatt - mutatott el a fák között egy szürkés foltra a távolban. -  Ahol hegy van, barlang is. Ne menjetek túl messze. - ez volt a végső parancs, vagyis inkább kérés, mielőtt Hablaty Fogatlan hátán eltűnt volna a ködben és a fák sűrűjében.

***

Ahogy a sárkányiskola vezetője mondta, mind másfelé indultak körülnézni. Takonypóc persze próbálta követni az éjfúria lovas nyomát, csak az volt a gond, hogy egy fekete sárkányt megtalálni a sötét erdőben nem a legegyszerűbb feladat.

- Nem tudom te hogy vagy vele Kampó, de beismerem, hogy ez volt életem egyik legrosszabb ötlete... Ennyi fáradtság és unatkozás nem érte meg, hogy Halvér megijedjen. Tudod, igazából nem is hittem el, hogy ez a sziget létezik, de most... kezdem elhinni a mesét... de ezt ne add tovább a többi sárkánynak, világos?!

Asztrid is körbejárta az erdő egy részét, s szentül hitte, hogy figyelik. Ez már csak abból is következtethető volt, hogy Viharbogár pillanatról pillanatra felborzolta tüskéit a farkán, ami mindig azt jelentette, hogy fenyegetve érzi magát. Volt valami ezen a  helyen, egy árnyék, ami fáról fára feltűnt, kilesne a fenyőtüskék közt, mintha követné őket, figyelné, de nem akarna közelebb jönni. Mire vár? Mi ez egyáltalán?

- Van ott valaki vagy valami, Viharbogár? Mert én nem látok senkit, de... olyan mint ha folyton figyelnének. Biztos az a sárkány lesz az... - Asztrid a homlokára csapott ennél a mondatnál - Áh, miket beszélek, nincs is semmilyen sárkány! Biztos ez is az ikrek ökörsége!

Apropó ikrek. Kőfej és Fafej olyan gyorsan a tengerparton termettek, amilyen gyorsan csak tudtak. Egyik se vallotta be a másiknak, de mindketten jobban rettegtek, mint életükben bármikor.

- Rettenetes ötlet volt idejönni, én mondom! - panaszolta Kőfej, mire bátyja csak kontrázott.

- Ez is Takonypóc ötlete volt, ahogy az is, hogy Csirkét forgassuk meg egy szörnyennagy rémség...

- Jó, tudjuk!

- Na szóval... Az is az ő ötlete volt, egy szívtelen kis...

Csend. Fafej szava elakadt, mint akit kikapcsoltak, amit testvére kicsit sem értett.

- Fafej? Hahó?

Továbbra is semmi. Aztán Töff feje leereszkedett, hogy lovasa leszállhasson, s tollas barátját is hirtelen elengedte, aki így indokolatlanul fejjel a homokban kötött ki. Fafej pedig teljesen kába fejjel megindult a parti sziklák felé, mint akit kötéllel húznak.

- Bátyó, mi ütött beléd? Gyere vissza, ez nagyon rossz vicc, most nem játszunk vízbefulladósat! - Kő hiába szaladt utána, s próbálta visszahúzni a karjánál fogva, nem ment. Aztán valami éktelen visítás ütötte meg a fülét, ami minden egyes sziklának csapódott hullám után egyre erősebb lett. - Mi az ördög ez?!

- Hát nem hallod? - szólalt meg Fafej, olyan tekintettel, mint aki Valkűröket lát - valaki énekel, és csodásan énekel... Hihetetlen.

- Ezek sikolyok Fafej, elment az eszed?! Tűnjünk már el innen!

- Várj, ezt hallanom kell...

Kőfej kétségbeesésében sárkányuk felé fordult, aki azonnal kapcsolt, s  Töff egy pillanat alatt felkapta lovasát, a másik Thorston iker pedig Böff nyakát ülte meg, s így siettek vissza az erdőbe, messze a partoktól, míg a lány ki nem jelentette, hogy nem hallja a sikolyokat.

- Tisztára kiver a víz ettől a  helytől...

Hablatyék közben egyre magasabb fák közt jártak, mígnem vízcsobogás hangja ütötte meg a fülüket. Már fél óra eltelt abból az egyből, ami rendelkezésükre állt. A patakot lassan megközelítették, ami mintha minimálisan, de fénylett volna.

- Hát ez meg mi? - kezdte a tanakodást Hablaty, leszállva sárkánya nyergéből, s  letérdelt a víz mellé. - Világréme nyálka?

Kezét a vízbe engedte volna, ha Fogatlan nem morog rá. Hablaty tudta, hogy barátja mindent indokkal tesz, s ennek is jelentése van.

- Érzel valamit, pajti?

Válasz most sem jött, s Fogatlan macskaléptekkel haladt a patak mentén, mintha keresne valamit. Aztán morogni kezdett, megmutatta fogait, s úgy nézett a víztükörre, mintha ellenséget látna benne. Ezzel meg is döbbentette lovasát, aki máris ott termett mellette.

- Fogatlan, mi ütött beléd, mi a baj?

Hablaty nem láthatta azt, amit a barátja. Fogatlan alakok körvonalait vette ki a vízben, furcsa, emberszerű figurákért, amik mind súgtak neki egy-egy szót. Aztán egyikük kinyúlt a vízből, mire Fogatlan riadtan ugrott hátra, hiszen az alak az arca felé kapott.

- Hé, hé pajti, nyugalom - csitította Hablaty, s a patak partjára sietve kiemelt egy mohás fadarabot, amint megmutatott barátjának -, ez csak egy ág, nem fog bántani.

Fogatlan nagyon lassan nyugodott meg. Hiszen látta... A saját szemével látta, ott volt egy kéz! Hablaty miért nem vette észre? Vagy talán ezt csak egy sárkány láthatja?

Nem volt idő kitalálni ezt, hiszen Halvér sikolya szűrődött át a fák közt, nem is olyan messziről. Hablaty és Fogatlan megfeledkeztek az előbbi jelenségről s hanyatt-homlok rohanni kezdtek az irányba, ahonnan társuk hangja jött, s ez a hajsza annyira gyorsra sikerült, hogy Hablaty még csak fel sem pattant barátja hátára, maga szaladt át a rengetegen, aminek meg is lett az eredménye: hasra vágódott egy kidőlt, túlságosan  vékony farágban, ami kiállt a földből, s bele is akadt a vaslábába. Fogatlan hirtelen nem tudta, hogy most melyik a sürgősebb: felnyalábolni a lovasát, vagy Halvér után sietni. Sikoltozás ide vagy oda, az előbbi mellett döntött, mert bármi is járkál a fák közt, vagy úszik a patakban, nem fogja Hablatyot könnyű prédának hagyni a sötét erdőben.

- Jól vagyok pajti, nyugi, csak elestem ebben az... - ám amikor kiderült, hogy mi volt az a kemény, vékony, fehéres színű valami, amiben elbotlott, már nem volt annyira nyugodt. Egy sikoltással odébb rúgta magától, s egészen a közeli fa törzsének hátrált, még mindig a földön ülve, hiszen egy alsó lábszárcsont volt az esés okozója. a többi darab nem lett meg, vagy legalábbis Hablaty sehogy sem tudta kivenni a sötétben. Minden esetre horrorisztikus élmény volt.

Aztán sietős léptek zaja, végül egy apró huppanás jelezte, hogy valaki mellette érkezett, s egyetlen mozdulattal felsegítette.

- Hablaty, minden rendben? Megsérültél? Mi ez az egész? - Asztrid aggódott érte ennyire. A fiú hamar összeszedte magát.

- Jól vagyok Asztrid, semmi baj, csak megbotlottam... benne...

Asztrid egy aprót sikkantott, mikor meglátta a rothadó falevelek közt az egyetlen szár lábat, s hirtelen lépett hátra, ezzel nekimenve Fogatlannak, akit szinte teljesen elfedett a sötétség, Asztrid pedig hangosan rásikoltott, s csak aztán vette észre, hogy nem idegennek ütközött.

- Nyugi Asztrid, csss, ne ilyen hangosan! - fogta meg a lány vállait Hablaty, hogy lenyugtassa. - Könyörgök, ne hívjuk fel magunkra még ennél is jobban a figyelmet. Oké, lakatlannak tűnik a hely, mégis olyan érzésem van, mintha...

- Követnének - fejezte be helyette a szőke - tudom Hablaty, én is érzem. Tűnjünk el innen, kérlek...

- Jó, összeszedjük a többieket és már itt sem vagyunk. Várjunk csak... Halvér!

Mindketten megfordultak, hogy felszálljanak sárkányaik hátára, hiszen Asztrid is eredetileg azért indult, hogy előkerítse a nagydarab fiút a gronkeljével, csak Hablatyot közelebbről hallotta, ezért változtatott a terven. Nagy meglepetésükre azonban csak az éjfúriával néztek szembe, Viharbogár sárga szemei sehol sem voltak. Ez még Fogatlant is meglepte, s idegesen, de legfőképp összezavarodva nézett körül. De hiszen az előbb még itt állt mellette...

- Viharbogár... Vihar!!!

- Csss!!! - Hablaty kénytelen volt befognia a lány száját, mielőtt az egész erdő megtudja a pontos tartózkodási helyüket. - Asztrid, az istenekre kérlek, halkabban már! Tudom, én is láttam hogy az előbb még itt volt, de ne aggódj, megtaláljuk. Csak előbb menjünk Halvérért.

Nem  volt ellenkezés, most nem. A helyzet túl feszültté vált, hogy Asztrid bepánikoljon, s Hablaty vezetői döntései elég stabilnak tűntek ahhoz, hogy hallgasson is rájuk, így hamarosan már mindketten Fogatlan hátán ültek, a sárkány pedig szaladni kezdett az eredeti cél felé.

Hamar megtalálták Halvért egy tisztáson, aki az ijedtségen kívül nem szenvedett el semmit. Csak állt a tisztáson és remegett, Takonypóc pedig tőle egy méterre rosszallóan ingatta a fejét Kampó nyergében terpeszkedve. Hablaty egy sóhajjal meg is nyugodott, ám ez csak néhány pillanatig tartott, aztán kifakadt:

- Itt meg mi a Thor történt? Halvér, azt hittük bajod esett!

- Kérdezd Halfejűt, ő verte fel az egész erdőt a lányos sikoltozásával - utánozta Halvér hangját a Jorgerson fiú, s még fejeket is vágott hozzá, ám ezt most senki sem preferálta.

Hablaty már közel járt hozzá, hogy elfogyjon a türelme.

- Halvér, elárulnád, hogy mégis mi a baj?

A nagydarab vikingfiú nem tudott semmit sem kinyögni, csak a fák koronája felé mutogatott, ahol most nem volt kivehető semmi, egy fekete folton kívül.

- Fogatlan, egy kis fényt, ha volnál szíves.

Sárkánya azonnal teljesítette a kérést, s a lilás kékes plazma fényében mind hunyorítani kezdtek, hiszen eddig mindenki szeme a sötéthez szokott. Mégis amikor sikerült kivennie a körvonalakat, Halvér megint sikított, s mindenki egyszerre pisszegte le.

- Te jóságos Odin, hogy a nyavalyába...

- CSSS! Ezt nem hiszem el...

- Hablaty, nyugi.

A szólított gyanította, hogyha most Asztrid nem próbálja lehűteni az agyvizét egy laza, pár másodperces kis vállmasszázzsal, biztos, hogy lecsap valakit.

Akárhogy is, mikor Asztridék is felnéztek, nem kicsit akadt el a lélegzetük. Egy egész sárkánycsontváz volt az ágak közé felakadva, s  néhány fa már elég rossz állapotban állt kitekeredve, de még kitartottak.

- Hogy a fenébe került fel oda? - motyogta Hablaty az orra elé, aztán elővette a messzelátóját, hogy közelebbről is megnézhesse, anélkül, hogy be kelljen másznia a susnyásba.

- Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy már amikor ide zuhant, sem élt, különben átszakította volna a fákat, meg mindent a környéken - érkezett a felelet Halvértől.

Valóban, jókora egy sárkány lehetett, a Haddock fiú szerint talán egy szörnyennagy rémség, vagy páncélszárny csontváza. A sötétben nem tudta megmondani, s a következő furcsaságra is Takonypóc hívta fel a figyelmét:

- Nahát, hiányzik az egyik lába.

- Biztos harcolt valakivel, vagy ilyesmi. Ez előfordul, főleg a vad sárkányoknál - magyarázta csapatuk vezetője, miközben szabad tenyerét Fogatlan homlokára simította. Nem célozgatás akart lenni, csupán nyugtatás. - mi is találtunk egy lábat elveszve az erdőben, csak az emberi volt. - Ez csak egy olyan "mellesleg megjegyzés" akart lenni, mégis megfagyasztotta a levegőt, főleg Takonypóc körül. A Jorgerson fiú szemei elkerekedtek, konkrétan köpni-nyelni nem tudott, hosszú másodpercekig. - Takonypóc? Jól vagy?

- Hablaty... mondd csak, jobb vagy bal lábat találtatok az erdőben? - a fiú annyira remegett, hogy ezt a kérdést is alig tudta kinyöszörögni.

Hablatynál megint felment a pumpa.

- Ha ez megint egy ostoba vicc akar lenni a lábamról, akkor....

Asztrid finoman tarkón legyintette, látva, hogy Takonypóccal valami nagyon nem stimmel. Igaz, az enyhén nagydarab fiú sokszor szereti ugratni a másikat, de sosem látott még olyan igazi félelmet az arcán, mint most.

- Az istenek szeremére Hablaty, csak mondd már!

- ... Jobb.

Hisztérikus nevetés. Ugyanis annak a sárkánynak is pontosan az a lába hiányzott, s Takonypóc ezt csak a tekintetével mutatta a srácoknak.

- Ugye nem arra gondolsz, hogy a sárkány és az az egy elveszett láb összetartoznak?

A kérdés megállt a levegőben, hiszen Takonypóc arcán megjelent az ideges vigyor, ami mögött a félelem is meg-megjelent. Hablaty megforgatta a szemeit, s nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, s a másik fiú felé fordult.

- Halvér, hol van Bütyök?

- Bütyök? Itt áll mögö-... BÜTYÖK!

- CSSSS!!!

- Meg kell találnunk! Óóó az én jó Bütyköm, életveszélyes ez a hely, keressük meg Hablaty!

Mire észbe kaptak, Halvér a súlyához képest elképesztő sebességgel termett ott mellettük, s megint csak hihetetlen módon, de felült Asztrid mögé. Fogatlant ez annyira hirtelen érte, hogy megrogyott, s fél pillanat múlva elterült a földön.

- Halvér szállj le, hármunkat nem bír el! - Pirított rá Hablaty. Fogatlannak kész felüdülés volt, mikor az Ingerman családnevű szőke fiú lemászott a hátáról. Hirtelen mintha kapott volna levegőt. Lovasa folytatta az utasítgatást. - Te felszállsz Takonypóc mögé!

- De Hablaty, én nem akarok vele menni...

- Én sem akarom, hogy velem jöjjön!

- Elég! Mindenki azt csinálja amit mondtam, és innentől nem érdekel a vita. Sietnünk kell, még az ikrek sehol sincsenek, de amint ők is meglesznek, úgy tűnünk el innen, mintha itt se lettünk volna.

***

- Ezt nem hiszem el, két ekkora vadmalaccal róni az erdőt... - Hablaty tíz perce ezt motyogta, amióta hol az ikreket, hol a két sárkányt keresték.

- Hablaty, nyugodj meg kérlek, elég, ha csak én aggodalmaskodok... - motyogott a háta mögött Asztrid, s hirtelen átkarolta a derekánál. Nem maga miatt félt, hanem Viharbogár épségéért aggódott. Most, hogy mindenki szerint életveszélyes volt a hely, sőt még csontvázak is hevertek itt-ott, csak még jobban elfogta Asztridot a szorongás. Egyáltalán hová tűnt Viharbogár? Miért ment el? Na és Bütyök? Valami történhetett.

Már kezdett teljesen kétségbe esni, mikor Fogatlan felkapta a fejét, s nagyot szimatolt a levegőből. Feje körbejárt, s néhány másodpercig fülelt, aztán pedig nekilódult, s úgy tűnt, meg sem áll a célig. Hablaty előre hajolt, hogy meg tudjon kapaszkodni és elkerülje az esetleges faágakat (Fogatlan nem mindig számolta ki jól, hogy Hablaty milyen magas, így néha rosszul ítélte meg, hogy gyalog átérnek e egy faág alatt, vagy sem). Asztrid is így tett, s arcát Hablaty hátába fúrta, mikor érezte, hogy tényleg érik a fejüket a falevelek. Csak a halk csobbanásra néztek fel. Fogatlan belelépett a patak vizébe, de csak annyira, hogy át tudja ugrani. Simán átgázolhatott volna, mégsem volt hajlandó. Sőt, Kampó sem.

A vége az lett, hogy ugyanott kötöttek ki, ahol Fogatlan az alakokat látta a patak vizében, azzal a különbséggel, hogy a túlparton álltak és...

- Viharbogár! - Asztrid ezzel az örömkiáltással lepattant az éjfúria hátáról, és siklója felé iramodott, Fogatlan azonban szaladt utána, s a grabancánál fogva kapta el, mielőtt a vízbe gázolt volna.  A szőke ezt nem nagyon értette, így kapálózni kezdett, de Fogatlan nem eresztett. sőt, még Halvért is elkapta a farokszárnyával.

- Srácok, elég! Senki ne érjen a vízhez! lehet, hogy... - Hablaty azonban nem fejezhette be a mondatot, hiszen egy (két?) Böff és Töff rontott ki a fák közül, egyenesen a patakban érkezve, így mindenkit lefröcskölve. - ... ennyit arról, hogy ne legyünk vizesek...

A cipzárháton ülő ikreket azonban kicsit sem érdekelte a víz, s  rémülten lihegve kapaszkodtak a sárkányuk nyakába.

- Srácok, el kell tűnnünk innen! - lihegte Kőfej, immár fejjel lefelé csimpaszkodva Böff nyakába. - Valami üldöz bennünket!... Hé, Fogatlan meg miért akarja megenni Asztridot?

Hablaty nem foglalkozott az utóbbi megjegyzéssel, körbenézett, s valóban, hangok szűrődtek ki a fák közül. Nem volt mit tenni, mordult egyet, s miután Fogatlan elengedte Asztridékat akik felkapaszkodtak saját sárkányaik hátára, mind futásnak eredtek az erdőben az ellentétes irányba, mint ahonnan a hangok jöttek.

Fél perc se tellett bele, már Fafej ordítása zengte be az erdőt.

- ÁLLJ!!!

- Az istenek szeremére, halkabban!!! Mi van már megint?!

- Csirke! Ottmaradt! Csirke ottmaradt! Vissza kell mennünk érte azonnal! - érkezett a pánikolós panaszáradat.

Hablaty a homlokára csapott. Tudta, hogy a józan ész azt diktálta: nem egy csirkéért kéne most visszafordulniuk és szembeszaladni az ismeretlen üldözőkkel. Viszont ezt nem érezte helyes döntésnek. Mindenki egyenrangú a csapatukban, még ha csak egy tollas, agyatlan jószág is.

- Rendben Fafej, ne félj, visszamegyünk érte! - s ezzel Fogatlan néhány fát megkerülve megfordult, s rohanni kezdett arra, ahonnan az ikrek jöttek, s akár tetszett a többieknek akár nem, mégis követték.

***

Mint kiderült, az ikreknek fogalma sem volt a rémülettől, hogy hol hagyták el Csirkét, így kénytelenek voltak szétválni. Míg Asztrid Takonypóccal és Halvérrel végigmentek azon a kacsázós útvonalon, amin Kőfejék eljutottak a  parttól a patakig, addig Hablaty és cipzárhát lovasai egyenesen odamentek.

- Nézzétek, ott van! - mutatott előre Hablaty, miután egy botlással ugyan, de érkeztek a homokban.

Fafej már a haját tépte, mikor meglátta, hogy kis kedvence a sziklákon ácsorog, ahonnan bármelyik pillanatban lemoshatta a víz.

- Egek! Csirke! Egek!

Hablaty tudta, hogy abból, ha odaengedi Fafejet, minden származhat csak sikeres mentőakció nem, így intet Kőfejnek, hogy vigyázzon a  bátyjára, miközben ők Fogatlannal sietni kezdtek a parti sziklák felé.

Furcsamód Hablaty minden lépést egyre könnyedebbnek érzett, s hirtelen minden aggodalma megszűnt. Aztán már azon kapta magát, hogy azt is elfelejtette, hogy miért indult el egyáltalán, csak ment előre, mint egy alvajáró. Ezzel eddig nem is lett volna gond, hiszen Fogatlan bármilyen helyzetből ki tudná hozni lovasát, csakhogy ő sem volt már teljesen józan. Mindketten egy lágy, női énekhangot hallottak a sziklák felől, ami egyre csak hívogatta, hívogatta őket. Csirke már egyiküket sem érdekelte, csak megszállott fejjel követték a hangokat, s Hablaty bokája hamarosan vízbe ért.

- Mit csinálnak, hiszen Csirke nem is ott van! - méltatlankodott Fafej, aki most elég távol volt hozzá, hogy ne hallja a hangokat, mint a másik kettő.

- Hablaty, Fogatlan, nem most van itt az idő úszni! - kiabált utánuk méltatlankodva Kőfej, mikor látta, hogy az éjfúria és lovasa is a vízbe indultak, nem a Csirkét őrző szikla felé.

Hamarosan egy vészes árnyék jelezte, hogy akkora hullám kezdett kerekedni a semmiből, mint egy többemeletes épület, s egy pillanatra mintha egy hatalmas sárkány tátott száját formálta volna. Mintha a tenger el akarná nyelni a két, jelenleg tehetetlen barátot, örökre.