13. fejezet - Ádázok és Fúriák

És csoda történt emberek, hoztam új fejezetet. Ennyi akciót, fuh.

Oh, és... azt hiszem én elbújok, mielőtt rájöttök hol lakom és megkerestek és fellógattok az első fára... mmmajd megtudjátok, miért.

Tessék megdobálni véleményekkel.

Jó olvasgatást! :33

13. fejezet

Sárkánytestvér

- Szóval azt akarod mondani, hogy ahhoz, hogy Hablatyhoz jussunk, át kell verekednünk magunkat rajtuk? - jött az első sápítozás.

A felmentő sereg komoly zűrben volt (még Fafej szerint is nagy 'Z'-vel), ugyanis egy sereg ádáz hajóval néztek farkasszemet. Dagur tudta, hogy a lovasok hamarosan feltűnnek a láthatáron, s nem engedhette, hogy elérjék a szigetet. A bárkák felsorakoztak, s várták, hogy lövéstávolságon belülre kerüljenek a célpontok.

Asztrid hamar felmérte a helyzetet, s elhatározta magát.

- Srácok, ez húzós lesz, szóval aki átjut, ne forduljon meg, vagy ne várja be a többieket. Csak egyszer tudunk úgy a közelükbe kerülni, hogy ne lőjenek szitává.

A többiek bólogattak. Halvér már megkérdezte volna, hogy mi lesz azzal, aki lemarad, de nem várták meg erre a választ. Asztrid előre hajolt a nyeregben, s Fogatlan zuhanórepülésbe váltott. Már egész közel értek a hajókhoz, de pont, mielőtt elérték volna őket, Fogatlan a víz alá bukott, s úszni kezdett a hajó alatt. Asztrid tudta, hogy ki kell bírnia még egy darabig levegő nélkül, ezért erősen kapaszkodott, hogy véletlenül se essen ki a nyeregből. Látták, hogy mellettük hálók csobbannak a vízbe, de egyik sem érte el őket, hiszen nem tudtak benyúlni velük egész a hajó aljáig, ahol ők haladtak. Asztrid alig hitte el, hogy sikerült, s mikor kirobbantak a  vízből, egyenesen a sziget felé indultak, hátra se nézve. Asztrid tudta, hogy valaki nem jutott át, hallotta, de nem volt ideje visszatérni. Fogatlan az erdők fölé szállt, s lassan leereszkedett egy tisztásra.

- Jól van Fogatlan, eddig minden a terv szerint halad. Már csak meg kell zavarnunk őket. - mondta a lány, s futva folytatták útjukat, a lehető legközelebb lopózva az őrök tábora mögé. Asztrid ügyesen kiszúrta a hátsó kijáratot, ami talán a kazamatákig is elnyúlik.

- Oké, akkor most jön a neheze - mondta még a szőke, majd Fogatlan nyeregtáskájából elővett egy barna, rövid parókát, s néhány vasrudat. A parókát felkapta, a rudakat pedig a lábához erősítette, így a holdfényben nem lehetet volna megmondani, hogy ő nem Hablaty, főleg, hogy a fiú ruháit is viselte.  - Hogy festek? - kérdezte egy vigyorral, s megpróbált "Hablatyosan" viselkedni, mozgásban is, s csapott néhány kört Fogatlan előtt.

Az éjfúria alaposan végigmérte. Ismerte Hablaty mozgását, s be kellett vallania, hogy ezek szerint Asztrid is, hiszen a gesztusait egészen élethűen adta elő. Fogatlan elvigyorodott, s elismerően bólogatott. Igen,  ahogy Suhanó őt utánozta, Asztrid Hablaty alakját ölti most. Kölcsön kenyér vissza jár, drága Hablatyom.

- Oké, akkor tudod a tervet. És ne ess kétségbe, meg tudom védeni magam, és nemsokára jön Viharbogár is, ahogy elterveztük - tisztázta még a terv végét a lány, majd mikor Fogatlan rábólintott, ő letérdelt elé, s megsimogatta a fejét. - Akkor hát, ügyes légy és vigyázz magadra. Meg Hablatyra is és... Légy nagyon óvatos. Csak te tudod megmenteni őt és én bízom benned.

Fogatlan halkan dorombolt neki, miközben hozzábújtatta a fejét, aztán mikor elengedték egymást, elfoglalta  rejtekhelyét, s a földhöz lapult. Asztrid pedig elosont az őrök tábora mögé, felvett egy kisebb, viharvert fokost, s négykézlábra ereszkedve az egyik sátor mögé mászott. Annak oldalát hang nélkül felhajtotta, becsusszant a sátorba, majd elmászott a bejáratáig, s kilesett. Az őrök épp a vacsorájukat főzték a tábortűz mellett, s vidáman eszegették a már kész csirkecombokat, közben gyakran meghúzták a körbejáró üveget, amiben olcsó bor volt. Nem is volt csoda, hogy már nem voltak a legjózanabb társaság, így a figyelmük is lassan, de lankadt. Asztrid leült, hogy megvárja, míg kiütik magukat. Tudta, hogy Fogatlan vár a jelre, de azt is, hogy addig nem fog mozdulni, míg azt meg nem kapja.

- Halljátok srácok - röhögött az egyik, már kicsit becsípett katona - Da-Dagur azt hajtogatja, hogy Éjfúria sisakot fog csináltatni. Istenek, mekkora egy marhaságra szórja a zsoldunkat...

- Én azt hallottam, hogy ugyan annak a sárkánynak a szárnyából meg köpenyt akar csináltatni. Tudja egyáltalán mennyiér' varrják a sárkánybőrt? eszement, ahelyett, hogy medvebőrt hordana, a sárkányé úgyis olyan rideg és pikkelyes - csuklotta a másik.

- Én meg azt hallottaaaam - kezdte a harmadik, aki kezdett lefordulni a székéről  -  , hogy az Éjfúúúria vérével fogja mosni a...

- Jó, elég lesz! - lökte meg a társa, ezzel az vihogva a földön kötött ki, s azzal a lendülettel el is aludt.

Idióták, gondolta Asztrid, de egy szava sem lehetett, hiszen ha ezek szép lassan kidőlnek, neki öt emberrel kevesebben kell átverekednie magát. És nem is tudják, hogy éjfúria lapul a bozótban, alig öt méterre tőlük.

Asztridnak még húsz percet kellett csendben kuporognia egyhelyben, míg mind az öt elaludt a tűz mellett. Ekkor szépen kiosont a rejtekéről, s odakúszott az első őrhöz. Átkutatta mindnek a zsebeit, s kétszer majdnem fel is ébresztette őket, mire megtalálta, amit keresett. Egy kulcscsomót. A zsákmánnyal kilopózott a táborból, s felszaladt a sziklás domboldalon, majd belesett a hátsó kijárat rácsos ajtaján. Senki, egy lélek se. Hamar kinyitotta az ajtót, de máris behajtotta, csak úgy, hogy ne látsszon rajta, hogy szabad az átjárás. Ezek után fogta magát, megint leszlalomozott a táborig, s itt kezdődött igazán az ő feladata. Mellényzsebéből elővett egy fémtalpat meg egy rugót, amit szintén a bal lábára erősített, így annak hangja volt a kövön, s hozzálátott hogy megrendezze Hablaty szökését. Legalábbis, annak látszatát.

Tovább settenkedett a többi sátorhoz, majd hogy egy kis gyanút keltsen, halkan füttyentett egyet. A közelben járőröző egyik katona felfigyelt az apró hangra, s belesett a sátorba, ahonnan sejtette. Asztrid a szekrény mögött állt, s mikor a férfi beljebb ment, ő egyetlen lendítéssel kupán vágta a fokos bunkós felével, ami nagyot szólt az őr sisakján. Erre a kongásra a többiek is feltűntek, Asztridnak pedig csak ez volt a célja. Kiszaladt, rémült fejet vágott, majd menekülni kezdett a helyről, s elképedt saját leleményességén, mikor megszólaltak mögötte a vészharangok, s fénybe borultak az őrtornyok.

- A hibbanti gyerek volt az, láttam! Megszökött a börtönéből! - kiabált az egyik szakaszvezető, s értetlenkedve pislogott Asztrid felé, akit már egy csapat begurult ádáz kergetett a falu utcáin.

Fogatlan pedig hosszú ideig tartó gubbasztás után végre megmozdult, s hangtalanul elsomfordált az őrök tábora mellett, ami már üres volt, hiszen az egész erődítményt fellármázták a vészharagok, senki sem kereste az Éjfúriát a sötétben, nem tudták, hogy ott van. Ő pedig ügyesen eltalált a nyitott rácsajtóhoz, amit orrával belökött. S innentől jött az igazi kutatás. A levegőbe szimatolt; Hablaty szagát még nem érezhette, erre biztos nem járt. Óvatosan haladni kezdett befelé, minden rezdülésre figyelve, s többször kellett meghúznia magát, mikor katonák rohantak végig a folyosón. Senkinek sem tűnt fel, pedig egyszer pont az orra előtt kanyarodtak ugyan arra a folyosóra, s Fogatlanban ugyan majdnem megállt az ütő a meglepettségtől, de hamar improvizált: néhány gerenda segítségével a plafonra mászott, ahol fejjel lefelé kapaszkodva haladt tovább, hiszen az őrök egyszer csak kitalálták, hogy megállnak, s a másik irányba indulnak el. Az Éjfúria hosszan kifújta a levegőt, majd lemászott, s hamarosan egy elágazáshoz ért. Jobbról hallotta a csatazajt, s néhány sárkánytársa üvöltését. Tehát ideértek a többiek. Balról viszont teljes, süket csönd áradt fel egy hosszú és sötét lépcsősoron. Az lesz a jó irány.

Balra fordult, s némi fémcsörgéssel elindult le az ismeretlen folyosókon és hátborzongató csigalépcsőkön, amik mintha a föld gyomrába vezettek volna. Nem érdekelte a hideg, a rémisztő hangok, semmi. Csak az járt a fejében, hogy ki kell hoznia innen Hablatyot. Hirtelen mintha érzett volna valamit... Igen, igen, ez határozottan Hablaty szaga! Megtalálta őt! - ugrott egyet örömében, majd szaladni kezdett a szagminta után. Óh, milyen boldog volt, el is felejtett minden mást. Most aztán kapni fog, amiért akkora bajt kevert. De előbb ki kell juttatnia innen.

Hirtelen történt. Túl lelkes volt.

Sisakja már egy ideje laza volt, s most döntött úgy, hogy bizony leválik a gazdájától,  s egy hangos csörrenéssel a lépcsőn kötött ki, majd lassan végigpattogott az egész soron. Fogatlan elhúzta a száját,  ügyetlenül próbálta elkapni, s megállítani, mielőtt a szomszéd szigeten is kiderül az ő pontos helyzete. 

Ostoba, ostoba, ostoba, ostobaaaa...

Végül a sisak megállt a lépcsősor végén, Fogatlan pedig szánakozva topogott előtte. Több helyen karcos lett, s most nem is tudta hirtelen, hogyan vegye fel.

- Ritka naiv vagy, kis barátom - csengett hirtelen egy vészesen ismerős hang, közvetlen mellőle. Fogatlan mire felpillantott, Barbár, Dagur talpnyaló jobb keze már a magasba emelte fegyverét, s legyőzve az Éjfúria reakcióidejét,  egyetlen ütést mért a fejére, eltalálva azt a pontot, ahol előzőleg sérült meg.

Fogatlan összeroskadt. Még el se mosódott a kép a szeme előtt, azonnal jött a teljes sötétség, annyira hirtelen történt.

***

Hablaty a falnak fordulva  kuporgott a cellájában. Fázott, éhes és szomjas volt, de egy percig nem panaszkodott. Hallotta a csatazajt de nem tudott elmászni a rácsos ablakig, hogy megnézze, mi  történik, így megelégedett a hangokkal. Kezdett elbóbiskolni kimerültségében, mikor többen jöttek a cellák folyosóira, a s ki is nyitották a szomszédos ajtaját. Valami puffant a földön, lánccsörgés, röhögés, és egy ismerős szó: farokszárny. Valamit beszéltek róla, majd vihorászva elsiettek.

A sárkánylovas megemberelte magát, hogy megmozduljon, s lassan a rácsok felé pillantott, amin átlátott.

- Fo-Fogatlan?... - hűlt el, mikor megpillantotta legjobb barátját, mozdulatlanul feküdni, s mancsait láncok tartották vissza. Hamar négykézlábra állt, s láncait maga után húzva a rácshoz kúszott, ahol átnyújtotta a kezét felé, de nem érte el. - Ne... ne, ne, ne, pajti! Pajti, ébredj! Hallod? Hallasz engem? 

Fogatlan percek múlva megrezdült, s résnyire nyitotta szemeit. Nagyon szédült és fájt a feje, eleinte nem is látott. Aztán megemelte a fejét, érezte, hogy nem tudja kinyitni a száját a szájkosár miatt, ami máris dühíteni kezdte. Hát így elbántak vele?...

- Hé, pajti, hallasz engem? Nézz rám...

Hablaty? Igen, ez Hablaty! Máris arra nézett, ahonnan a fiú hangja jött, s nehézkesen ugyan, de kúszni kezdett a rácsok felé. Azonban nem ért el odáig, a láncai rövidebbek voltak, s fejét elkeseredetten nyújtotta Hablaty felé, akink nem érte el a kezét. Nyüszíteni kezdett, hiszen már félt. Most, hogy meglátta Hablatyot, és azt, hogy milyen rossz állapotban van.

- Csss, nyugi pajti, nyugalom - mondogatta barátja, s próbált úgy helyezkedni, hogy közelebb kerüljön hozzá. Tudta, hogyha most nem érinti meg az orrát, Fogatlan beleőrül ebbe a bezártságba és az eddig történtekbe. - Nyugodj meg, mindjárt elérlek...

Sikerült. Addig forgolódott, mígnem elérte, s tenyerét az orrára simította. Fogatlan szemeiben megjelent a féltés és a szeretet, a gondolat, hogy nem tudnak egymáson segíteni most. De a fiú tenyerének érintése szinte rögtön lenyugtatta, ami egyet jelentett sárkánykönnyei megjelenésével. Legalább itt van és él...

- Nyugalom pajti. itt vagyok, minden rendben lesz. Fogatlan, kérlek, ne nézz így, pajti, ne sírj Fogatlan...

Könyörgött neki, hiszen már neki is gyűltek a könnycseppek a szemében. Hogy lehet valaki ennyire hűséges? Hogy szeretheti ennyire?

Fogatlan résnyire nyitotta száját, így megnyalogatta Hablaty tenyerét, ezzel is gyógyítva, fertőtlenítve az ott lévő sebeket, s úgy tűnt, ez  mozdulatsor végül is megnyugtatja, így a fiú csak hagyta neki.

- Nagyon sajnálom pajti, minden rosszat, amit tettem... Miattam vagyunk most itt, Csakis miattam... Én... Én csak meg akartalak védeni - mondogatta, s nem kellett sok, hogy sírva fakadjon, fejét a rácsnak döntve, s a monoton nyalogatás talán őt is egy kicsit megnyugtatta.

Hogy tudja ennyire szeretni?

Így.

***

Asztrid ráfázott. Elfogytak a menekülési útvonalak, onnan is őröl jöttek elő, ahol a terv szerint nem kellett volna, hogy legyenek.

- Lám, lám, lám, csak nem bajban van a szökevényünk? - röhögött az őrvezető, mikor Asztridot a grabancánál fogva emelte a magasba. Még nem vette észre, hogy a lány valójában nem is Hablaty.

- Eressz el, te nagyra nőtt szőrcsomó! - sziszegte Asztrid. Na, épp ekkor rontotta el. 

- Nocsak, milyen szép hangod van Hablaty - jött egy rémisztően ismerős hang, mikor Dagur átért az őrök közt, s szembenézett a fellógatott Asztriddal, aki még mindiga  levegőben kapálózott. - Vagy szólítsalak inkább.... Asztridnak? - S azzal a lendülettel lerántotta róla a parókát, így a lány hosszú szőke copfja is előkerült.

- De hisz ez egy lány! - ugrott egyet az őrvezető.

- Bravó, gratulálok a megállapításodhoz te tökfej, mégis minek nézted? - morogta Dagur, a nála háromszor akkora hústoronynak.

- Hát, izé... Hablatynak?

- Jellemző...

Elvitáztak még egy darabig, mikor megjelent egy lihegő hírnök.

- Uram, uram! Barbár parancsnok elfogta az Éjfúriát!

Asztrid ereiben megfagyott a vér, s megállt.

- Micsoda?

- Barbár parancsnok elfogta a piros farkú Éjfúriát.

Dagur arcán kaján vigyor, s már nem is érdekelte Asztrid. Még azért tömlöcbe vetette, de máris elindult, hogy megnézze új foglyát, aki miatt ez az egész harciaskodás történt. El sem hitte, hogy Barbár ostoba terve tényleg működött. Asztridé pedig nem.

***

- Hát ezt nem hiszem el, ez biztos valami álom! - pörgött Dagur, mikor meglátta a láncra vert Fogatlant, aki erre azonnal felmordult,  fejét kirántotta Hablaty tenyeréből, s láncait rángatva próbált nekiugrani gyűlölt ellenségének. Most széttépi, mindenért, amit eddig művelt!

- Pajti, csss, nyugalom! - próbálta csitítgatni Hablaty, nem sok sikerrel, míg az ádáz vezér tudomást sem vett róla, túlságosan örült a sikernek, amit valójában nem ő valósított meg, de ez nem túlzottan zavarta.

- Most, hogy itt van, hirtelen nem is tudom, mihez kezdjek vele, pedig eddig annyi ötletem volt! - magyarázott tovább szinte magának. - Óh, meg is van! Hozzátok ki a ketrecéből, és eresszétek hosszú láncra. De a biztonság kedvéért legyen ártalmatlan, szóval marad a  szájkosár.  - adta az utasításokat.

Emberei nagyon lassan dolgoztak, hiszen tudták, ha egyetlen dolgot is elrontanak, Fogatlan kiszabadul és szinte biztos, hogy akkor mindenkit megöl pusztító tüzével. Láncait kicserélték, s erősebb szájkosarat tettek rá, majd hamarosan kinyílt a cellája ajtaja, s nem is kellett sok, hogy nekirohanjon Dagurnak, aki csupán lépett egyet hátra, így támadója pont nem érte el, ami csak még jobban bosszantotta. A láncok kitartottak.

- Na, és most jön a neheze, kedves Hablaty. Mégpedig az, hogy elárulod nekem, mit tegyek, hogy szelíd legyen, és elfogadjon engem, mit új gazdája.

Hablaty azt hitte, rosszul hall. Hát ennyire ostobának hiszi a sárkányokat? Egy sárkány sosem felejt, legyen akármilyen az intelligencia szintje, nem felejt. És az, akit láncra vertek, szintén nem felejt. Akinek vérdíjat tűztek ki a fejére, akinek a szárnyából köpenyt akartak készíteni...

- Azt hiszem, neked fogalmad sincs a sárkányokról, Dagur.

- Igen, pontosan, épp ezért kellesz te, majd te elmondod, mit tegyek. Vagy had ne részletezzem, hogy különben mi lesz vele. - mutogatott Fogatlan felé, aki minden egyes alkalommal megpróbálta leharapni az ujját, s folyamatosan vicsorgott.

- Hát nem érted meg? Soha, de soha nem fog behódolni neked. Gyűlöl téged teljes szívével, és a halálig fog küzdeni, hogy kiszabaduljon! Nem tisztel téged Dagur - felelte Hablaty, s most az egyszer őszinte volt vele szemben. Fogatlan a karmát se mozdítaná meg neki.

- Szóval nem tisztel? Nem tisztelsz... - nézett most Fogatlanra, aki minden gyűlöletét beleadta a tekintetébe. Dagurnak pedig olyan ötlete támadt, amit eddig a leggonoszabbnak vélt. - Hát, akkor majd elérjük, hogy tisztelj engem! Sőt, rettegj tőlem! Látni akarom a félelmet a szemeidben!

Sorolta egyre őrültebb arckifejezéssel, s egyre emelve a hangerejét, míg át nem adta a fejszéjét az őrparancsnoknak.

Hablaty kezdett szörnyen megrémülni, és a ketrechez sietett. Könyörgött, suttogott Fogatlannak, hogy engedelmeskedjen, de az a füle botját se mozdította erre. Tudta, ő is és Hablaty is, hogy ebből valami szörnyűség lesz, ott ült az egész Dagur arcán.

- Vorg kapitány, te leszel ma a hóhérunk. Fogjátok le az Éjfúriát, a fülét se tudja mozdítani! - adta ki a parancsot, mire az a sok őr egy pillanat alatt földre nyomta Fogatlant, aki így már elkeseredetten kezdett küzdeni, de érezte, hogy nincs menekvés. - és most, drága Hablaty, végignézheted, hogy mi annak az eredménye, hogy ilyen kis makacs fiú voltál.  - sorolta, majd Hablaty rémült tekintetétől kísérve odalépkedett Fogatlan farokszárnyához, s elküldte onnan az ott álló katonát, ő maga pedig a mű részére taposott, így mozdulatlanná téve. - és most, Vorg kapitány: vágd le a  jobb farokszárnyát.

-NEEEEE!

***

Asztrid egy ideje már a zárat feszegette. Nem tudott nyugodni, hogy ő ide van bezárva, Fogatlant pedig szintúgy elkapták, ahogy Hablatyot, s ki tudja, mit tesznek majd vele. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy ujjának egyetlen mozdításával képes kilökni a rács ajtaját.

- Ne köszönd, inkább siess. Te tudsz tájékozódni odabent, mi itt tarjuk a frontot - nyomott a lány kezébe valaki egy ismerős fejszét, aminek tulajdonosa nem volt más, mint Alvin az Alattomos.