12.fejezet - Ádázok és Fúriák

Sziasztok!
Nos, nagyon megkésve és betegen, de hoztam egy új fejezet, ami szerintem nagyon rövid lett, és igazából csak átkötésnek használoma  következő előtt, de remélem, tetszeni fog :)
Közben elfilóztam azon, hogy vajon mit kezdek magammal, ha lezárom ezt a történetet, hiszen még vagy négy van függőben, amik közül kettő esélyes, hogy teljes lesz. A legközelebbi cikkben majd írok mindkettőről egy kis ismertetőt, meg talán addigra lesz egy- egy plakát is hozzá, hogy mégis hogy nézne ki, és lehet rájuk szavazni, hogy melyik legyen a kettő közül, amit először megírok, remélhetőleg a nyáron.
Most viszont jó olvasgatást :)

12. fejezet

Karomnyom

Suhanó végignézett Hibbanton, aztán megakadt a szeme Fogatlanon. Szörnyen érezte magát, jól tudva, hogy mekkora hibát követett el. Nem hallgatott Hablatyra, hiába beszélt hozzá, elvakultan és ostobán ment a saját feje után. Szinte már rosszul volt a gondolattól, hogy a fiú, aki megmentette az életét, aki segített rajta, aki otthont kínált neki a bajban... most talán a legszörnyűbb kínokat éli át. Miatta. Csakis őmiatta. Elrontotta, de még hogy... Hogy nézzen ezek után Fogatlan szemébe?

A sziget közeledett. Egyre közeledett.

Fogatlan mereven bámulta a csapatot, s előre érezte, hogy baj van. Megérezte, tudta, hogy nem fogja tudni most lehordani Hablatyot. De amikor a négy sárkány landolt előtte, elkerekedtek a szemei. Suhanó hátán a nyerge, az ő nyerge, de Hablaty sehol.

Suhanó egy ügyes mozdulattal lehúzta magáról a sisakot, ami így a földre esett. Fogattan végignézte, ahogy a fémdarab, amin Hablaty órákon át dolgozott, a földre hullik, mint egy jelentéktelen tárgy. Nem becsüli meg, gondolta. 

A sötétzöld szemű Éjfúria pár pillanatig nézett Fogatlan szemeibe, lassan lehúzta a füleit, s néhány mordulással közölte vele, hogy mi történt, a sajátos nyelvén. 

Ezt a többiek onnan tudták, hogy Fogatlan arcán a pikkelyek szinte kifakultak szürkére, tekintete hitetlenkedő lett, majd elfordult Suhanótól. Nem, az lehetetlen…. Nem lehet, hogy Hablaty… A félelmet, ami egészen eddig növekedett benne, felváltotta a harag, a gyűlölet, az utálat. Ő tehetett róla! Vigyáznia kellett volna rá! Figyelnie kellett volna a lovasára!!!

Hirtelen szinte lángoló tekintettel fordult vissza Suhanó felé. A következő tettel pedig mindenkiben csírájában fojtotta el a hitet, miszerint ő maga egy nyugodt, szelíd sárkány, aki nem veszti el az uralmat maga fölött. Ugyanis felemelte mancsát, s egy fájdalmas mordulással arcon karmolta egyetlen ismert fajtársát, akinek így egy csúnya hege keletkezett a szeme fölött.  Nem támadt vissza, nem tiltakozott, nem védekezett. Tudta, hogy hibás volt, és hogy Fogatlan jogosan volt dühös rá. Azt sem csodálta volna, ha elkergette volna a szigetről mindezért.

Fogatlan viszont nem érte be ennyivel. Máris előrébb lépett, s nekiugrott volna, csakhogy Viharbogár hamar visszafogta a szárnyával. Szelíden, nem durván, de nem engedte, hogy nekiessen a másiknak. Mintha a hangjában ott lett volna: „nem éri meg, hagyd csak”.

„De… de a barátom… Hablaty… Meg fog halni, Dagur meg fogja ölni…” Ez volt az ő mordulásaiban. Határozott fájdalom és félelem. Hablaty nélkül ő nem akar élni, nem tud élni… Hablaty nélkül egy senki…

„Elvetted őt tőlem!”

„Ezért megfizetsz!”

De már nem tudott támadni, szemei könnyben úsztak. Sárkánykönnyek. Nagyon ritkák, de mindent elmondanak, mindent. 

Viharbogár pedig egy Éjfúriát is megszégyenítő erővel elvonszolta onnan Fogatlant, hogy ne tehessen több kárt Suhanóban. Megértette a bánatát és a szándékát, tudta, hogy épp ezt tette volna, de Fogatlan és Hablaty közt van egy különleges kötelék. Nem tudnak létezni a másik nélkül, mintha egy lélek két testben élne, ugyan az a gondolkodásuk, a taktikájuk, a mosolyuk, minden… Nem veszítheti hát el a másik felét.

A fiatal vikingek közben meghökkenve álltak és néztek egymásra. Alig hittek a szemüknek az előbb, szinte csak várták, hogy Fogatlan megforduljon és azt mondja: „csak vicc volt, nincs itt semmi baj”. De ez természetesen nem történt meg, nagyon is komolyan gondolta, s nem érdekelte, hogy a fajtársa. Neki nem kell fajtárs, neki ott van Hablaty. Vagyis lenne, ha ez a kötöznivaló bolond nem hagyta volna magára!

- De… mégis mi a fene történt? Hol van Hablaty? – kérdezett rá Asztrid, a lezajlott dráma után, bár Fogatlan viselkedése nem volt a legbiztatóbb számára.

A lovasok egymásra néztek, miután sorban leszálltak sárkányaikról. Rémültek voltak, zavarodottak, és fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek. Hogy mondják ezt el? Nem is Asztridnak, de Pléhpofának lesz nehéz kitálalni arról, hogy Hablaty ádáz fogságban van.

- Mondjatok már valamit az istenek szerelmére! – förmedt rájuk a szőke.

- Elkapták – felelte az orra alatt Takonypóc.

- Micsoda?!

- Elfogták, Asztrid – tette hozzá Halvér.

- De… h-hogyan és…

- Hosszú. A lényeg, hogy minket védett, azt mondta, meneküljünk, jöjjünk haza. Ez volt a parancs - vette vissza a szót az előző fiú.

Asztrid arcán könnycseppek folytak végig. Legszívesebben üvöltött, tombolt volna. Vikingként ezt meg is tehette, s nem kellett hozzá sok, hogy fejszéjét a feje fölé emelje, s belevágja egy vékonyabb fába, ami kettérepedt. Társai csak álltak és néztek egymásra, a Jorgerson fiú nyelt egy nagyot.

- Lássátok el Suhanó sebét. – mondta egész halkan Asztrid, viszont még mindig ingerült volt. Vétek lett volna most ellent mondani neki.

- És te?

- Én megyek Fogatlan után.

A félfarkú Éjfúria egész a kovácsműhelyig ment, felborított egy pajzsot, és szűkölve a sarokba bújt, eltakarva a fejét. Remegett az idegességtől. Hablaty életveszélyben, ezek meg hazajöttek? Miért nem segítettek rajta, miért nem küzdöttek érte? Hát nem a barátjuk? Neki igen. Ő nem fog nyugodni addig, amíg nem szabadítja ki. haza fogja hozni, mert Hablaty is hazahozta mindenhonnan. Sosem hagyta ott, sosem hagyta magára…

- Hé – hangzott Asztrid Hofferson szava. Fogatlan mordult egyet. Nem akart senkit sem látni. nagyon úgy tűnt, hogy Asztridot ez nem érdekli, hiszen máris ott termett mellette, s leült a fejéhez. – Tudom, mit érzel. Én is azt érzem, hogy megszakad a szíven, ha baja esik. De tudod mit? Ne várjuk meg itt, hogy baja essen.

Hablaty sárkánya rápillantott. Egyre gondoltak.

***

Farokszárny fel, nyereg a hátra. Páncél, bőr, sisak. Szíjak kicsit meghúzva, nem annyira, hogy szorítson, de tartson. Fülek? Rendben. Pótredők? Rendben. Hablaty ruháiba öltözött Asztrid a nyeregben? Rendben. Értetlenkedő csapat? Hellyel-közzel rendben.

- Ti meg mi a Thorra készültök?! – jött egy méltatlankodó és értetlen kérdés az egyiküktől.

Asztrid úgy nézett vissza rá, mintha nem tartaná normálisnak.

- Azt hiszem elég egyértelmű. Elmegyünk Hablatyért, kerül, amibe kerül – felelte határozottan, s kihúzta magát a nyeregben. Mivel Fogatlan háromszor dobta le magáról az önműködő farokszárnyat, Asztrid kénytelen volt ráadni a régit.

- Csak így itt hagytok minket? Na azt már nem! – pattant nyeregbe Kampó lovasa is, ahogy a többiek is.

- Ez lett volna a következő mondandóm, de megelőztél Takonypóc – felelte Asztrid, majd állított a farokszárnyon.

***

Az ádáz vezér a vihart figyelte a rácsozott ablakon keresztül. A durva falú, sziklába faragott szobában nem volt semmi, kivéve egy rozoga széket, néhány fáklyát, s a falról lógó láncokat. Mit szépítsük, börtöncella így is, úgy is.

A rácsozott ajtó hamarosan kinyílt, s két őr cipelte be Hablatyot, majd a székre ültették, s kimentek. Dagur már épp megszólalt volna, ám a fiú megelőzte.

- Feleslegesen hozattál ide, eddig se mondtam semmit és most se fogok.

A vezér gonoszan felkacagott.

- Úgy hiszed?

- Úgy ám.

Hablaty kitartott. Nem volt már valami jó állapotban, de egy pillanatig sem ingott meg. Háromszor vallatták már ezen a napon, nem kevés kínzást is bevetve, de eddig senki nem tudta szóra bírni. Most jött a képbe Dagur.

- Mondd csak, miért olyan fontos neked az a sok gyík, hm?! Inkább hagyod, hogy halálod percéig kínozzanak, mintsem, hogy megeredjen a nyelved?

- Pontosan, ahogy mondod Dagur. S te nem érdemelted ki azt, hogy akár csak erre is válaszoljak.

Puff! – Hablaty a földön. Így is szédült már egy ideje, nem sokat nyomott ez a latban. Dagur megrázta a kezét, majd megragadta Hablatyot a hajánál fogva.

- Elmondod vagy sem? Ha nem, kénytelen leszek más módszerhez folyamodni – sziszegte a fülébe.

A fiatal sárkánylovas nem felelt, kitartott. Már vérzett a szája széle, remegett, a hideg rázta, de egy szót sem mondott a sárkányidomításról és a hollétükről. Nincs az az isten, csípőfogóval sem szedik ki belőle, az biztos!  Nem fogja elárulni a barátját, vagy a sárkányokat. Fogatlanra gondolt, Fogatlanra, akit utoljára békésnek, nyugodtnak látott. Olyan szeretnivaló volt mindig is, olyan ártatlan és hűséges. Nem ezt érdemli. Hiszen nincsen családja, senkije sincsen, csak ő… Hablaty. Az egyetlen Hablaty, a pajti, az öcskös...  Már biztosan tudja, hogy mi történt, már biztosan tombol a dühtől… Vagy a sarokban gubbaszt, és könnyezik. Ilyen sorrendben, azt hozzátéve, hogy bármit megtesz, hogy idejusson hozzá. „Óh Asztrid, könyörgöm ne engedd neki, ne hagyd, hogy ostobaságot csináljon…”

Dagur közben nem várt tovább a válaszra, s a hajánál fogva végigvonszolta Hablatyot a földön, s leláncolta, de úgy, hogy legyen valamennyi mozgástere.

- Most majd kétszer is átgondolod, hogy beszélsz e vagy sem. De ha nem is, előbb-utóbb úgyis kiderül minden – mondta neki gúnyosan, majd a földre lökte, s kiment, de nem ment el.

Hablaty még mindig a földön feküdt. Nagyon kimerültnek érezte magát, s kezdte elfogni a szédülés is. Nem, ki kell tartania, muszáj hazajutnia innen… Fogatlanért. Őérte.

Perceken belül meghallotta a háta mögül a sárkánymorgást. Óh, nagyszerű… Szóval vagy egy sárkány vacsorája leszek, vagy megvédem magam azzal, hogy megszelídítem és az épp olyan értékű, mintha elmondanék minden Valamit pedig ki kell találnom, méghozzá gyorsan. De mit? Hogy tudnám úgy megszelídíteni, vagy rábírni, hogy ne támadjon, hogy közben Dagur ne tudja meg a módját?

Lassan feltápászkodott, s megfordult. Egy Szörnyennagy Rémséggel állt szemben. Fiatal példánynak tűnt, mégis olyan agresszíven vicsorgott rá. Biztos már volt dolga emberrel és nem túlzottan kedvelte őket. 

- Hé, nyugi pajtás! – szólt neki Hablaty, s feltette a kezét. Ha megnyugtatja, de nem idomítja be, akkor talán a kettő határán mozogva nem mutat túl sok mindent az ádáz vezérnek. De ha viszont megszelídíti, talán még segíthet is neki kijutni innen… Csábító gondolat, mégis túl veszélyes.

A sárkány közben döbbenten látta, hogy Hablaty nem fél tőle, sőt, egyenesen nyugodt. Nem olyannak tűnt, aki máris sikítva menekül egy sárkány láttán, sőt, egyenesen barátként viselkedik vele.

- Nos Hablaty, megszelídíted végre azt a dögöt? – szólt át a rácson Dagur, aki már kezdte unni, hogy nem történik semmi.

- Eszemben sincs! – felelte elszántan Hablaty s közben elérte, hogy a Rémség lenyugodjon, és tartsa tőle a távolságot.

A vezér felmordult. Elfogyott az amúgy is ingatag türelme. Intett az egyik katonának, s elsült egy nyílpuska.

-NEM! - kiáltotta Hablaty.

A sárkány, aki teljes békével ült előtte egy másodperccel ez előtt, már holtan feküdt a durva földön, a saját vérében. Hablaty nem tudta elhinni, annyira hirtelen és váratlanul történt. Miért? Miért kell bántani az ártatlanokat?

- Hogy tehetted... - remegte, aztán kikelt magából - HOGY TEHETTED?!?!

- Csigavér Hablaty, ez csak egy sárkány, még csak nem is Éjfúria. Kár, hogy az összes vagy meglépett, vagy halott, vagy nálad van - mondta elgondolkozva Dagur, s hozzátette - vagyis... egyenlőre nálad van. Vigyétek.

Intett oda az embereinek, akik bemasíroztak, eloldozták Hablatyot, aki viszont nem hagyta magát elhurcolni,  s küzdött, ahogy csak tudott. A katonák nem tűrték sokáig, az egyikük felemelte a grabancánál, és a falhoz vágta, így a fiú hamar eszméletét vesztette.

Utolsó gondolata az volt, hogy ide fognak jönni a barátai, nem fogják hagyni, hogy a cellájában őszüljön meg, de akkor nekik is végük...

***

- Elárulnád, hogy mégis hová akarsz menni? - kérdezte morgolódva Takonypóc, mikor végre valahára beérte a szőke Éjfúria lovast.

- Mondtam már, segítségért - hagyta rá a lány.

- Segítségért, mégis miféle segítségért? A segítség ott volt, Hibbanton! - kiabálta túl a fiú Fogatlan páncéljának hangját, ami minden szárnycsapásnál előjött. 

- Befejeznéd végre a faggatózást? Próbálnék gondolkodni, de ha folyamatosan járatod a szád, a saját gondolataimat sem hallom! - förmedt rá Asztrid, majd ismét előre fordult.

Tisztában volt vele, hogy mit vállalt. Tudta, hogyha Pléhpofára bízzák az esetet, akkor abból csak egy megkésett hadüzenet lesz és Hablaty holtteste érkezik majd haza. Ezt nyilván nem engedhette, hiszen akkor oda minden, és már így is magát hibáztatta ezért az egészért. nem ment velük, és nem tudott tanácsot adni Hablatynak, mikor szüksége lett volna rá. Nem segítette, pedig megfogadta magának, hogy harcosként és barátként is mellette fog állni, mindig. Hogy segít megvédeni a sárkányokat, az otthonukat, és a békét. Már mindhárom szinte csak álomszerű volt. Az otthonuk állandó veszélyben és most védtelenül, a sárkányok menekülnek, a béke fogalma pedig itt már nem létezik.

Tervei voltak. Kérdés, hogy fognak e működni. És vajon segít e az, akiben még sosem lehetett megbízni? vajon eljönnek e? Talán, hiszen épp annyira gyűlölik Dagurt és az ádázokat, mint a hibbantiak. Ha van rá egy szikrányi esély is, azt meg kell ragadni, s egy kis ügyességgel még lángot is gyújthatnak belőle. Sőt, egyenesen futótüzet.

Hirtelen aztán Éjfúria üvöltés zengte be a tengert, s  egyetlen sárkány kezdett ereszkedni a felhők közül. Suhanó volt az. Arcán a karmolásnak örökre nyoma marad, s emlékeztetni fogja mindig arra a félfarkú fajtársára, aki most is majdnem megfordult, hogy megtépje. Asztrid nyugtatta le.

Suhanót nem érdekelte Fogatlan ellenségeskedése, arra gondolt, hogy ha Hablaty segítségre szorul, neki ott a helye. A két sárkány most feszülten repült egymás mellett de egy mordulást sem lehetet hallani.

- Halvér - fordult hátra a nyeregben Asztrid. - Mondd, láttatok más Éjfúriákat az ádázoknál?

- Nem, miért? - értetlenkedett a nagydarab fiú.

- Mert ezek szerint nem tudták őket elfogni. De akkor hol lehetnek? És miért nem jönnek elő? Tán félnek? Vagy már messze járnak?

 - Nem tudom Asztrid, de ha Hablatynak igaza volt, és vonulnak, akkor félek, nem fognak visszajönni. És  az is biztos, hogy mutatkozni sem nagyon akarnak majd, azok után, amit Dagur tett. Szerintem erről már lecsúsztunk.

- Az lehet - bólintott Asztrid. - Kár, pedig szívesen megismertem volna a családodat - tette még hozzá, miközben megsimogatta Fogatlan nyakát, aki erre meglepően hidegen elhúzta a fejét. Ezek szerint tud valamit a családjáról, ami miatt nem keresi a fajtársait? Hiszen bármikor is Éjfúriát kerestek, Fogatlan viszolygott a gondolattól is. Talán történt valami, ami miatt ez a kérdés neki nem szimpatikus. Talán nincs jóban a családjával, ezért volt egyedüli Éjfúria a környéken, mert elment tőlük.

Fogatlannak viszont teljesen más indoka volt, amihez félig Hablatynak is köze volt. Ő a fiút tekintette egyedüli családjának, mert őelőtte senki nem tett annyit érte, mint Hablaty. A történet másik része szerint viszont egy halvány emléke sem volt arról, hogy pontosan ki ő, és honnan jött.

Egy dolgot tudott: hogy hová tartott.