3. fejezet - Soulmates

 Kedves lovasok és sárkányok!

Megjött a harmadik fejezet is, és biztosíthatom, hogy most már lassan azért elindulnak az események és kicsit többet is megtudhatunk a sárkányokról ebben a világban :D

Jó olvasást kívánok!

3. fejezet:

A Vadászok Éjszakája

Az első héten nem történt túl sok minden körülöttem. Megszoktam az utat az iskolába, megszoktam a házat, ahol laktunk, s azt is, hogy ahogy az osztály fellelkesült a tudásomon, olyan hamar el is felejtették. Csak Halvér maradt, akinek néha kedve szottyant beszélgetni velem, de ő is inkább a baráti körrel töltötte az idejét, ahonnan én, őszintén szólva, kilógtam. Tudtam, de nem szerettem a matekot, a fizikát, és a többi ehhez hasonló tantárgyat. Én rajzolni szerettem, és ha tehettem, minden alkalmat megragadtam, hogy ezt a hobbit űzzem.

Ami viszont nagyon meglepett, hogy mikor a banda elkezdett ismét egyedül hagyni, Asztrid jött oda hozzám beszélgetni, nem is egyszer. Néha megjegyezte, hogy megint egyedül ülök a sarokban, megkérdezte, hogy mit rajzolok, sőt, a múltkor még ő is megpróbált valamit odafirkálni a füzet sarkára. Ugyan néhány nap alatt megértettem, hogy az osztály kék hajú lánya, Viharbogár lehet Asztrid legjobb barátnője, de nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nem zavarja, hogy az utóbbi mostanában sok szünetet tölt a hátsó padban, mellettem. Én pedig szintén nem bántam, hisz…

Asztrid csinos lány volt. Okos, feltűnő, egyszerűen csak önmagát adta, s talán ezért vonzotta annyira az iskola fiútagjait, így Takonypócot is. Nagyon hamar leesett, hogy a srác mindent megtesz, hogy valahogy felhívja magára Asztrid figyelmét, aki ilyenkor igen ügyesen pattintotta le.

- Nem tudom, hogy bírod – jegyeztem meg egyszer neki, mikor az egymás mellett álló szekrényünkbe pakoltuk a cuccainkat, amik nem jöttek velünk haza.

- Mit? Ja, Takonypócot? – Asztrid jókedvűen felém pillantott, mielőtt benyomta a tornacuccát a szekrény aljába. Nem voltak már óráink aznap, s a könyvtárba készültünk, hogy együtt rágjuk át magunkat a legnehezebbnek bélyegzett témakörökön a közelgő történelem dolgozatsorozatra való tekintettel. - Egyszerű: a srácnak nem konkrétan én kellek, csak szerválni akar egy csajt, hogy villoghasson vele. Úgy hiszi, velem lehet villogni, csak azt nem értem, hogy nem tanulta meg két év alatt, hogy a nyakát is kitekerem, hogyha megpróbál… Oh a francba is! Otthagytam a teremben a füzetem, egy perc és jövök, megvársz?

- Uhm… Ühüm… - ennél értelmesebbet nem is tudtam kinyögni, de ő már ott se volt. Óh bár várt volna még, legalább egy percet...

- Hé, Haddock – röffenés a hátam mögül, aztán mire feleszméltem, már háttal nekivetődtem a szekrénynek, és a lakat a hátamba állt. A hang gazdája Takonypóc volt maga, aki láthatóan nem vette jó néven, hogy a szőke Asztrid sokszor vált velem szót. Mintha tehetnék róla, komolyan. – Mondd, mégis mit képzelsz, ki vagy te? – fröcsögte az arcomba.

Bármiféle balhé elrendezésében a legfontosabb: maradj higgadt. Annál semmi sem dühítőbb.

- Öhm.. Hablaty Haddock, örülök, hogy megisme-…

- Nekem ne add itt az ártatlant! – sziszegte a fogai közt a srác. Gyakorlatilag örülhetett, ha a vállamig ér, de úgy hörgött, mint azok a kicsi kutyák, akik mérgesek az egész világra, mert mindenki nagyobb náluk. Padlócirkáló. – Azt hiszed ez valami vicc, Haddock?! Azt hiszed, poén, hogy beállítasz ide a pálcika mivoltoddal, és azonnal megkapod a suli legjobb csaját? Nagyok az elképzeléseid, öregem!

- Oh, értem, szóval az a gond, hogy rossz helyen van a szekrényed? Bocsánat, nem én választottam, nem tehetek róla, hogy beszélgetek azzal, nos, aki a szomszédom ebben a tekintetben.

- Na idefigyelj te kis-…

- Hé!

Riadt csend.

Ez egy egyenlőre ismeretlen hang volt számomra. Csak szemmel pillantottam, hogy megkeressem a forrását, ami egy fekete kapucnihoz vezetett. Az arcát nem láttam, a felém eső szemét ugyanis eltakarta a fekete frufru egy része. Egy korunkbeli fiú lehetett, de szinte észre se vettem, olyan gyorsan Takonypóc mögé lépett, s egy jól irányzott fogással elérte, hogy amaz visítva egy kicsit, de elengedjen, aztán odébb taszította. Egyetlen további szó sem hangzott el, de számomra valahogy úgy tűnt, hogy nem is volt rá szükség. Köpcös kis barátunk egy pillanat alatt szedte a sátorfáját, mint aki attól fél, valami sokkal rosszabb fog vele történni, ha továbbra is itt marad.

Én pedig, jó Hablaty Haddockhoz méltón, a legrosszabbkor szólaltam meg.

- Öhm… k-köszi, de ura voltam a helyzetnek – nem, egy idióta, az voltál Hablaty, és most is az vagy.

Valami hasonló járhatott az ő fejében is.

- Próbáld meg elkerülni bajt, jó? – félig nézett csak felém, így csupán egy másodpercre ugyan, de láthattam a megvillanó zöld szemét. Nem tudtam volna megmondani hirtelen, hogy hol láttam már, de abban a pillanatban, hogy Asztrid megérkezett a füzetével, ő azonnal távozott.

- Öhm… lemaradtam valamiről? – a szőke a füle mögé tűrte az egyik elszabadult tincsét. Nem mintha számított volna, az összes többi ugyanis a szemébe lógott, de láthatóan nem tudta zavarni, most is a távolodó fiú után pislogott.

- Hát, ha tudnám, hogy miről, mármint… Te… Te ismered ezt a srácot? – mutatta a távozó fekete árny után, aki igazából már ott sem volt. Azt hittem, rosszul látok, ami csak részben volt igaz.

- Oh őt? Ő Fogatlan. Akár hiszed, akár nem, de az osztálytársunk – felelt nagysokára Asztrid, s mint aki nehezen beszélt a témáról, s sziszegett egy kicsit, közben elpakolta a cuccai maradékát. – Furcsa fiú. Kedves, de nagyon furcsa. Sokszor megmagyarázhatatlanul eltűnik a suliból, aztán egy hét múlva megjelenik, mintha semmi sem történt volna, aztán megint huss. Nem tudom, a szülei vagy a tanárok mit szólnak hozzá, mindenesetre nem maradnék vele egyedül egy folyosón. Tudja a fene, tudod. Na, de siessünk, nem akarok estig ott görnyedni a poros könyveket szagolgatva.

***

Az iskolai könyvtár régi volt és hatalmas, szinte már azt várta volna az ember tőle, hogy a sorok közt sétálva megpillant néhány viktoriánus-kori szoknyát viselő hölgyet, akik utána játszi könnyedséggel átsétálnak a faragott faburkolatos falakon és oszlopokon. Félhomály volt, az ereszeken kopogott az eső, a magas ablakokon szürke derengés áradt be. A monumentális polcok eltakarták előlünk ezt a kicsi fényt is, így az asztalokra helyezett, antik méregzöld lámpákra hagyatkoztunk csupán. A „csapat”, ami Asztridból, Halvérből, egy Hanga nevű lányból és belőlem állt, egy négyfős asztalt vett birtokába, ahol történelemkönyvek, atlaszok, és néhány macskakaparásos füzet hevert teljes rendetlenségben. Egészséges káosz, mi így hívtuk.

- Az évszámok a halálom – morogta nagysokára Asztrid, hátradőlve a székben. Ő nem tudott ülni és magolni.

- Hidd el, nekem se a kedvenceim – mosolyogtam magam elé, mire Halvér hitetlenkedve nézett felém, mint akinek az ül az arcán: „az egész eddigi életem egy hazudság volt!”.

- Persze, matekzseni, te csak hallgass – noha gúnyolódásnak hatott, mégsem volt az. Asztrid az ölébe húzta az egyik lábát, és tollal firkálni kezdett a tornacipőjére. – Sokkal szívesebben ragadnék fegyvert és játszanám le a csatákat, minthogy meg kelljen tanulnom, hogy mikor volt a Nagy Mészárlás meg a Vadászok Éjszakája.

- Ezek igenis fontos dátumok, Asztrid. A Vadászok Éjszakájának története pedig inkább legenda, mint történelem. Fogd fel úgy, mint egy mesét – javasolta vállvonogatva Halvér, mielőtt újra eltűnt volna egy polcról elcsent kötetben. Nem sokáig.

- Persze, mese – morogta most Hanga, aki eddig csendbe burkolózott. Sokszor nem is vettem észre, hogy ott volt, nem is emlékszem rá, hogy a kurta köszönéseket leszámítva hallottam-e már beszélni. – Ezt magyarázd meg a – itt hirtelen lehalkult – sárkányoknak is.

- Várjatok, a Vadászok Éjszakája? – erre én is felkaptam a fejem. – Nem az volt az, amikor felkoncoltak egy egész falunyi sárkányt, mert állítólag csoportos lázadást követtek el?

- Honnan tudsz te ilyeneket? – Asztrid unott kérdése után megvontam a vállam.

 - Anyám egyik könyvében olvastam róla.

Halvér erre szemforgatva ismét letette a könyvet, és mint aki minket nem is hallott, csupán Hanga megjegyzését, az asztalra támaszkodott. Láthatóan nem szerette, ha megkérdőjelezték a könyvek szentírásait, s nagyot sóhajtott, mint aki már századszorra magyaráz.

- Hanga, a történelem attól történelem, hogy nem ismerünk minden mozzanatot benne. Vannak homályos foltok-…

- Úgy érted, elhomályosított foltok – Hanga láthatóan nem adta könnyen a véleménye megrendítését, Halvér pedig nem állhatta, ha beleszóltak a szavába.

- Lényegtelen, szóval, gondoljatok bele, hogy minden ország máshogy tanítja a saját háborúit. Ha nyernek, azt nagy szalagcímmel, többszörös bontásban tanítják, ha veszítenek, szeretik átlapozni az eseményeket, és esetleg egy-egy ilyen leírásban az országok és birodalmak a másikat mutatják mindig hibásnak.

- Halvér, nem tudom, hallod-e a szavaidat, de ha igen, akkor tudd, olyan vagy, mint egy beszélő enciklopédia – Hanga elsötétült tekintettel csapta be a füzetét és a saját könyvét. Hirtelen nagyon hangosnak tűnt a suttogása is ezen a csendesnek mondható helyen. -  Az feltűnt, hogy állítólag abban a faluban a sárkányok „fellázadtak”, ezért az emberek kivégeztették és elhurcoltatták mindet? Feltűnik a „mindet” szócska? Abba beletartoznak az ártatlanok, a nők, a gyerekek. Mit szólnál, ha egyszer csak bekopognának hozzád, majd láncra verve valami fogolytáborba vinnének, csak mert a szomszéd felgyújtott valakit vagy tudom is én?! És még csak nem is volt annyira régen, de már történelemórán tanítják, ráadásul tizenegyedikeseknek?! Az istenekre, nem hiszem el, hogy ti ezt képesek vagytok lenyelni!

Ez volt a részéről a végszó, besöpörte a táskájába a holmijait, felkapta az esőkabátját, és máris távozott a könyvtárból, nagy ajtócsapódás közepette, Halvér pedig csak egy perccel lemaradva követte őt, így ketten maradtunk az asztalnál, s mind a ketten kínosan forgattuk a szemünket.

A sárkányok sok veszélyt hoztak a világra, legalábbis így tanították, igen. Minden iskolai kötetben ki volt hangsúlyozva, hogy a sárkányok rosszak, a sárkányok veszedelmesek, átkok erre a világra, na persze nem egészen így, de tökéletes módja volt ez az alapos fejmosásnak már fiatal korban. Talán nem is volt csoda, hogy az olyan falusi iskolákban, ahol vegyesen tanultak sárkányok és, nos, mi, egyszerű halandó emberek, sosem zajlott egyszerre a történelem óra. A csoportbontás elkerülhetetlen volt, ha nem akarták, hogy esetlegesen szabotázs legyen egy-egy emberi órának a vége, egy-két történelmi leírás róluk ugyanis még számomra is néha bicskanyitogató volt. A Vadászok Éjszakája… Hangának, akárhogy néztem, igaza volt. Nekünk mindig egy győztes lázadás leverésének hirdették, de az soha, de soha nem volt kiemelve, hogy hány ártatlan élet veszett oda. Egyáltalán lázadás volt valóban? Vagy csupán egy mészárlás, nemes köntösbe bújtatva…? Nekem is elindult a fantáziám.

- A barátnője is… hát, tudod… Sárkány – Asztrid hangja zökkentett ki a mélázásomból. Hangáról beszélt, hát persze

- Így érthető is, miért szívta így mellre. De, akárhogy is fogalmazott, azt hiszem, igaza lehet. Mármint… Tényleg minden nemzet a saját javára ferdít egy kicsit. Vagy nagyot, ki mennyire. A sárkány-kérdés pedig sosem volt olyasmi, amit könnyedén kezeltek volna.

- Elnyomásnak hívják, Hablaty. Az az, amiben élnek – a szőke előre hajolt, és az asztalra könyökölt, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie. – Szerinted milyen érzés lehet úgy iskolába járnod, hogy éjjel-nappal azt szajkózzák, hogy ami te vagy, egy rontás a világra? Te városi vagy, ott nem így mennek a dolgok, te az emberek iskolájába jártál, a sárkányok meg a sárkányok iskolájába, fél várossal odébb. De itt… Csak nézz körül az osztályban, láthatod, hogy nem kevesen vannak ők sem, akik közéjük tartoznak. Igen, sokan vannak, mégsem történik semmi, élik a kis visszhúzódó életüket, tűrik az embereket, tűrnek mindent, csak kérdés, mikor szakad el a cérna.

- Nekem nem kell mondanod a másságot, Asztrid, bővelkedek én is bennük eléggé – emeltem fel a kezeimet, kicsit magam alá húzva a rosszabbik lábam. – Róluk pedig tudok. A szobámban több a sárkányokról szóló könyv, mint elhagyott zokni és mindezt úgy, hogy apám legszívesebben tüzelőnek használná őket. Szóval ismerem őket is, és a gyűlöletet is, ami övezi őket. Hiába nézek ki tudatlan városinak, nem vagyok az - Asztrid a szavaim alatt kicsit féloldalasan hátrapillantott a szeme sarkából. A mögöttünk lévő, nem is olyan messze székelő asztal mellett két lány ült egymással szemben. Viharbogár volt az egyik, aki szemben ült velem, s láthatóan most emelte csak meg a tollat, hogy elkezdjen körmölni valamit, vagy legalábbis a látszatát keltse. Nyilván figyelte a beszélgetésünket, s mivel feltűnő jelenség volt, hamar elárulta kilétét is előttem. Talán egy sikló lehetett, legalábbis a színválasztásából ítélve ezt a következtetést vontam le. Asztriddal jóban voltak, meg is értettem, amiért ő is a szívén viselte a sárkányok sorsát.

- Hát – Asztrid felhagyott a tornacipője dekorálásával, újra a könyvek fölé hajolt. – Talán ezért sem a kedvencem a töri. Nem akarunk inkább kosarazni menni, vagy valami ilyesmi?

- Asztrid – halk nevetés kíséretében ingattam meg a fejem. Én meg a sport, persze… - Szereted vagy nem, kikérdezik, szóval akárhogy is, ezt be kell magolni, mert nem fog magától a fejedbe mászni. Olvasd el, aztán ha szeretnéd, kikérdezem a Vadászok Éjszakáját.

Ez az ártatlan kis mondat, úgy tűnik, megint csattanni tudott a könyvtár csendjében. Viharbogár tanulótársa, az örökké hófehérben járó lány, akit szemből igazából még nem is láttam, ugyanis felpattant a székről, s még Hangánál is sebesebben csapta össze a könyveit. Távozáskor elviharzott mellettünk, s nekem úgy tűnt, hogy bizony szándékosan.

Mindketten utána néztük, s mikor csapódott megint a méretes, faragott ajtó, a könyvtáros morcosan kinézett a számítógépe mögül. Asztrid csak a fejét ingatta erre, én azonban értetlenül fordultam vissza az asztalhoz. Meg is lepődtem, hogy Viharbogár már ott állt mellettünk.

- Sziasztok – köszönt halkan, majd letelepedett Hanga megüresedett helyére, a velem szembeni székre. – Mi azt hiszem még nem beszéltünk – itt kezet nyújtott.

- Hablaty vagyok, szia – mosolyogtam kedvesen, s ő sem tűnt ellenszenvesnek, pedig lehetett volna az utóbbi beszélgetés után.

- Viharbogár – ő is megvillantotta hófehér mosolyát, így láthattam, hogy a szemfogai neki is kicsit mások, mint a sárkányoknak általában, ha ebben a formában raboskodtak. Erre utaltak a pici pikkelyek is a kezén, s a homlokán, amit jelenleg eltakart az egyenesre vágott frufruja. – Nos Hablaty, bemutatom neked Lunát, aki, hát most hivatalosan is nem csíp téged – mutatott az ajtó felé, nyilván a tanulótársára értve.

- Mert? – Asztrid megint felhúzta az egyik lábát, térdét az asztal szélének támasztva, s engem is megelőzve a visszakérdezésben. – Hablaty sosem ártott neki, mi a baja?

- Te is tudod, hogy semmi sem ennyire egyszerű – Vihar sokatmondón pillantott át Asztrid felé, majd valahol kettőnk között állapodott meg a tekintete. – A családja felét kiírtották a Vadászok Éjszakáján. A gimi kezdete óta félt ettől a naptól, hogy elő fogják szedni a témát.

- Oh… - na, ez volt az a válasz, amire nem számítottam. Az, hogy puszta emberutálatból fakad ki, egy dolog lett volna, de az, hogy valakinek, aki az osztálytársam is, közvetlenül köze van az egyik leghírhedtebb eseményhez, ami csak szóban foroghat, nos… Nem sok válaszlehetőséget hagyott nekem. De Asztrid szavai egyértelműen értelmet nyertek. Tekintetem újra a csukott ajtó felé fordult, aztán valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag becsuktam magam előtt a könyveket és füzeteket, de végül otthagytam az egészet, s felkeltem a lányok mellől.

- Most meg hová akarsz menni? – Asztrid nem tudta elég gyorsan kiszabadítani a lábait, hogy utolérjen.

- Bocsánatot kérni.

Több magyarázatot nem is adtam, kisiettem az ajtón, fél füllel se figyelve rá, hogy a könyvtáros utánam szól, hogyha becsapódik az ajtó, legközelebb az ujjam is ott lesz, de nem jutottam messzire. A vihartól sötét folyosón néhány lépés után megtorpantam, mert egy pillanatig nem akartam hinni a szememnek.

A lány, akit Viharbogár elmondása szerint Lunának hívtak, az egyik ablakkal szembeni falnál állt befelé fordulva és láthatóan sírt, viszont mellette ott állt az a feketében járó a fiú, akivel ma egyszer már találkoztunk, de szinte még az arcát sem láttam. Nem figyelt rám ő sem, a fehérbe burkolt lány vállán nyugtatta a kezét, s láthatóan halk szavakkal próbálta vigasztalni, nem sok sikerrel. Bizonytalanul léptem egyet feléjük, mire mindketten felkapták a fejüket, s hiába pislogtam kettőt bűnbánóan, Luna először a fal felé fordult, mint aki nem tudja, hogy menjen-e vagy maradjon. Nem vettem észre, hogy Viharbogár utánunk jött, ráadásul már kabátban és táskával az oldalán, csak amikor elviharzott mellettem, egyenesen a hóhajú Lunához sietve, így már ketten próbálták elterelni a figyelmét a sebről, amit akaratomon kívül felszakítottam.

A fiú viszont csak egy röpke pillanatig nézett rám, s helyette megfogta a fehérben úszó lány karját, s szelíden elhúzta őt, hogy jobb, ha most mennek. Hibásnak éreztem magam, ezért újra erőt vettem a következő lépéshez, amit egy mellkasomnak csapódó könyv állított meg. Asztrid állt mellettem, s a történelematlasszal képezett sorompót köztem és a három távolodó között, s lassan a fejét ingatta. Nála volt az összes cuccom, amiket szép sorban a kezembe nyomott, aztán felsóhajtott, s mindketten a távolodók után néztünk. Nem így volt tervezve a délután, az biztos.

- Hát, azt hiszem, ezzel vége a tanulásnak. Gyere Hablaty, menjünk.

2. fejezet - Soulmates

 Kedves lovasok és sárkányok!

Már előző héten hoztam volna nektek a következő fejezetet, csak az a sajnálatos dolog történt, hogy engem is utólért az a jó kis Odin csapása (amit napjaink covidnak becéz), aminek következtében nem túlzottan voltam fejezet-átnézős hangulatban. De szerencsére a nagyját átvészeltem, és leültem a gép elé, hogy folytatódhasson a történet :)

Jó olvasást kívánok!

2. fejezet:

Árnyékvadászok

Nem is hangzott annyira vészesen Asztrid kijelentése. Abban a pillanatban, mikor kimondta, úgy éreztem, hogy egy újabb tortúra veszi kezdetét, de nem. Legalábbis, egyenlőre úgy festett, hogy nem fognak belém kötni. Addig, míg a szőke lány szóba áll velem.

Mennyire rosszul hittem!

A fene se gondolta volna, hogy pont ezért leszek céltábla. Mint kiderült, Asztrid nem csak gyönyörű volt, de népszerű is. Minden srác leste a kívánságait, loholtak utána, de az iskolai legendák szerint még senki nem kapta meg, soha, még csak köszönésre se méltatott egyetlen udvarlót se.

- Tudod, ő ilyen. A maga ura, a saját élete királynője. És ha valaki megpróbál berontani a kapun, nos…

- Az a várárokban végzi.

- Pontosan. Látod Hablaty, milyen gyorsan tanulsz!

A kedves beszédpartnerem egy Halvér Ingerman nevű, kétajtós szekrény méretű, de vajszívű srác volt. Örökké pirospozsgás arcán kedves mosoly ült, mikor rám pillantott a szerdai matekóra előtt, ami történetesen az utolsó ezen a napon. Halvér volt az egyetlen, aki a fiúk közül odajött, hogy hozzám szóljon, és ahhoz képest, hogy néha betegesen lelkes volt egy-két tantárgy iránt, egészen jófejnek tűnt. Ő mutatta meg nekem az iskolát, az összes teremmel és folyosóval, sorra darálta a tanárok neveit, én pedig úgy tettem, mint aki meg is jegyzi.

Becsöngettek, és akkor a copfos, barna hajú, alacsony lány odaszaladt hozzánk, és lelkesen mutogatni kezdte a makulátlan matekleckéjét Halvérnek. Első pillanatban furának éreztem, de aztán rájuk hagytam, míg a lány meg nem szólított.

- Oh, ne haragudj, még be se mutatkoztam. A nevem Bütyök, kissé megkésve ugyan, de üdv az osztályban – kezet nyújtott, én pedig elfogadtam.

- Szia, Hablaty vagyok – hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék, ezért rápillantottam a Halvér kezében tartott füzetre, egy gyors pillantással átböngésztem Bütyök háziját, s Halvért két sorral megelőzve egy egyenletre böktem. – ezt itt elszámoltad. Tizenkettőre kell kijönnie, mert itt eltűnt egy iksz, látod? Azt lefelejtetted.

Úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy egy másik bolygóról érkeztem. Halvér hitetlenkedve visszabámult a füzetre, átfutotta a féloldalas egyenletet, utána viszont elismerően bólintott, aztán viszont kérdőre vont.

- Ezt hogy csináltad?

- Mégis mit?

- Hát ezt, elképesztően gyorsan számolsz!

- Oh… - a tarkómat vakargattam. Sose kaptam még ezért dicséretet, sőt… A volt sulimban is strébernek tartottak.

Lényegtelen volt. Ez egy új hely, új emberekkel, új esélyekkel… Apának igaza volt, azt hiszem. Megérte idejönni, megérte, mert itt végre elismerték azt, hogy mit tudok, még ha az nem is annyira lenyűgöző. Halvér viszont lelkesen bökött rá néhány egyenletre, amit ő korábban már kiszámolt, és arra "kényszerített", hogy oldjam meg őket fejben. Ezt egészen addig játszottuk, míg meg nem érkezett a matektanár, és beterelte az osztályt a terembe, ami szeptember eleje miatt még igencsak forró volt a délutáni naptól.

Kimerülten ledobtam magam a helyemre, előpakoltam a felszerelést, utána viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Amiről szőke, tökéletesre fésült tincsekkel rendelkező tanárnő, Ms. Mala Wing magyarázott, én már rég tanultam, így jobb dolgom híján dekorálni kezdtem a matekfüzetem szélét, míg a tanárnő árnyékot nem vetett rá.

Ajaj…

- Hadrock, igaz? – a tanárnő olyan tekintettel nézett rám, mintha a kezében szorongatott krétadarab egy kard volna, s azt szegezné a nyakamnak. Olyan fejet is vágott hozzá, ami azt illeti.

- Öhm… Haddock. Hablaty Haddock – javítottam ki nagyot nyelve, ahogy a szigorú fiatalasszony a füzetemre bámult, majd sarkon fordulva visszasietett a tábla elé.

- Nos, látom a rajzolással nincsen gond, ebben az esetben a táblán szereplő példa már túlontúl ismerős lehet, Hablaty Haddock. A táblához.

Az osztályban szinte mindenki egyszerre pillantott rám, aztán behúzott nyakkal visszafordultak a füzetük fölé. Szinte érezhető volt, hogy mindenki, egytől egyig mindenki rettegett a feleléstől, vagy Ms. Wingtől, azt nem tudom. Kicsit olyan volt, mintha már elkönyvelték volna: a táblánál elvérzek, kapok egy karót, és onnantól kezdve én leszek a számkivetett Ms. Wing szemében.

Lassan megemelkedtem, ügyelve a lábamra, és leplezve a sántítást, a zöld tába elé léptem, majd a kezembe fogtam az első krétát, amit találtam. A tanárnő villámgyorsan lediktált három példát még amellé, ami amúgy is ott volt és adott öt percet rá, hogy végezzek vele. Egyetlen bíztató tekintet siklott felém az osztály felől, aki nem volt más, mint Halvér. Hát persze, neki az előbb bizonyítottam. Ha ott sikerült, most is fog.

***

- Ez egyszerűen elképesztő volt!

- Igen, hogy csináltad?

- Te mateksuliba jártál, ugye?

Záporoztak a kérdések fölöttem. Mind az ebédlőben ültünk, egy hosszú asztal mellett, a kelleténél kicsit többen, mint ahány hely volt, morogtak is a konyhás nénik érte. Miután Ms. Wingnek szó szerint leesett az álla a nehezebbnél is nehezebb, de megoldott matekpéldák után, menten lett egy kisebb társaságom a zsenipalánták körében. Nem a legnépszerűbbek az osztályban, de legalább valakik. Kaptam jót, rosszat, de most főleg ámuldozást. Nem hitték el, hogy valaki képes ilyen gyorsan számolni, de erre csak annyit mondtam, hogy én se hiszem el. Valójában nem kell tudniuk, miért vagyok most egy közkedvelt stréber. Azt senkinek sem kell tudnia, elég, ha én megszenvedtem a dologgal.

Halvér szerencsére most is a segítségemre sietett, lepattintotta a kíváncsiskodókat, hogy végre az ebédre koncentrálhassak.

- Amúgy lenne kedved velünk jönni a könyvtárba? Épp egy versenyre készülünk, talán segíthetnél.

Szemeim felcsillantak, már csak a gondolattól is, hogy valakinek talán számítana a segítségem, arról nem is beszélve, hogyha részt veszek ilyen közös programokon, talán tényleg befogad a csapat.

- Persze, szívesen segítek – bólintottam rá szinte azonnal, mígnem eszembe jutott, hogy van nekem még más dolgom is. – Viszont előtte fel kell szaladnom az irodába, tudod, van még egy kis papírmunka azzal, hogy beiratkoztam a suliba.

- Hogyne, utána majd várunk – bólintott Halvér, mielőtt belapátolta volna a második repetáját, én pedig a tányéromra pillantottam, mielőtt átnyújtottam neki. Az egyetlen, aki nem volt kiakadva rajta, hogy nem eszem.

***

Az irodában eltöltött húsz perc elég volt ahhoz, hogy teljesen felpörögjek. Vártam, hogy végre megtapasztaljam, milyen az, amikor az embernek barátai vannak és szükségük van a tudásomra. Aztán ezzel a lendülettel rám is jött a görcsölés, hogy mi lesz, ha nem fogok érteni ahhoz, amit várnak tőlem? Mi lesz, ha a múltbéli sokórányi tanulás most csődöt mond?

Lépteim furán visszhangzottak az üres folyosón, ahogy a lépcsők felé tartottam, a földszinten lévő könyvtár felé, de…

Ekkor a váratlan esemény szembefordult velem a sarkon.

Valami, amiről ekkor még nem tudtam, hogy megváltoztatja, felforgatja az életem, és hamarosan a mostani Hablaty Haddockból nem marad más, csak egy emlék.

A fordulat pedig egy személy képében jelentkezett. Néhány méterre voltam a nyitott lépcsőháztól, mikor egy magas férfialak fordult elém, fellépve az emeletre. A meleg ellenére magas gallérú, fekete kabátot, keskeny karimás, arcába húzott kalapot, s ujjvég nélküli kesztyűt viselt. Elsőre úgy festett, mint egy izmos, magas, jólöltözött detektív, a derékig érő, hófehér lófarka pedig már csak hab volt a tortán. Nem is tűnt fel, hogy mennyire sápadt a bőre, s a kalap nagyrészt a haja és vörös szeme elrejtésére szolgált. Lenyűgöző fellépése volt. Mintha egy megrendezett részlet lett volna egy filmből egy profi, divatmagazinból kiragadott színésszel, akiben megvan az a sárm, hogy bárkit levesz vele a lábáról. Talán azért fogott meg ennyire, mert annyira kilógott az iskola szürke semmilyenjéből. Egyszerűen nem lehetett volna nem észrevenni, a rengeteg rejtő elem ellenére sem, vonzotta a tekintetem, de biztos voltam benne, hogy bárki így járt volna a helyemben.

A furcsaságok pedig akkor folytatódtak, mikor nem engedte, hogy kimeredt szemmel elsétáljak mellette. Ujjai csukódtak a felkaromon, amit simán átértek, így egyetlen pillanat alatt megállított. Mikor a szemébe néztem, egy pillanat alatt eltűnt a furcsa vonzósága, s innentől kezdve inkább azt mondtam volna: ijesztő. A szemei szinte világítottak, néhány kósza tincs még így is az arcába lógott, szája halvány vigyorra húzódott, mint aki élvezi, hogy rettegek.

- Bocsáss meg a zavarásért – kezdte mézesmázosan – de te talán tudsz segíteni nekem egy kicsit.

- M-miben?... – csak ennyit tudtam kinyögni, dadogva, amivel azonnal hülyét csináltam magamból, láttam a szemeiben, még valami nevetés-szerű hangot is elhallatott.

- Tizenegyedikes vagy, jól mondom? – kezdte a faggatózást, mire én bólintottam egyet. – Nagyszerű – ezzel átfogta a vállam, s könnyűszerrel a falon lévő osztályképek elé vezetett, s szabad baljával rábökött egy diákra. – Akkor bizonyára ismered őt, hisz az évfolyamodra jár.

Pislogtam kettőt, majd tekintetem a képre helyeztem, de mivel csak elmosódva láttam, előrébb hajoltam. Egy fekete hajú fiúra mutatott, akinek egyik szemét eltakarta a hajzuhataga, bőre hófehér volt, s ragyogó zöld szemei még a fotón is szinte világítottak. Nem is volt ismerős az arca, ezért megnéztem az osztály többi tagját, s meglepődve tapasztaltam, hogy mind egytől egyig az én osztályomba járnak. Szokás volt ugyanis az évközben készült osztályképet kitenni a falra, a tanárok nagy, a diákok kevésbé nagy örömére.

- Sajnos nem ismerem – feleltem végül, s készségesen hozzátettem: – Mármint… Azt látom, hogy az én osztályomba jár, viszont én még új vagyok itt, és amióta idejárok, nem volt a suliban.

Gondolkozott egy darabig, majd egy hümmögés után elengedett és felegyenesedett (hiszen le kellett hajolnia hozzám).

- Értem. Szóval nem volt az iskola közelében… - mondta, szinte csak magának, ezzel pedig visszafordult a lépcső felé, amikor pedig már azt hihettem, hogy fellélegezhetek a rémisztő találkozásból, még egyszer felém pillantott. Talán látta, hogy konkrétan odaragadtam a padlóhoz. – Köszönöm a segítséget.

Aztán eltűnt. Én naiv pedig azt hittem, örökre.

***

Kettesével szedte a fokokat lefelé, kikerülte az őt feltartóztatni és kérdőre vonni próbáló takarító nénit és a portást, utána pedig kirobogott az iskola épületéből. Úgy vágott át az úton, hogy minkét sávban érkező kocsik kénytelenek voltak satufékkel megállni, hogy el ne üssék. Még a kiáltásokra és szitkozódásra se fordult vissza. Semmi sem érdekelte, csak az, hogy elérje a sikátort.

Ott aztán előkapott egy régi, kissé ócska mobiltelefont, két gombnyomással gyorshívást intézett, majd a füléhez kapta. Búgás, búgás, búgás… Aztán…

- Fenrir, itt Lux. Megint meglépett.

- A rohadt életbe! – recsegő hang a vonal másik végéről. – Mindegy… Nem menekülhet örökké, tudod, hogyha sokat hiányzik, kicsaphatják.

- Az lehet – pillantott az iskola felé a fehér hajú. – Ám engem megismernek, Fenrir. Nem mehetek be többet, vagy balhé lesz.

Újabb mormogás. Láthatóan Fenrir nem épp ezt a választ várta.

- Rendben. Majd kitalálunk valamit, ha visszatértél. Küldtem egy fuvart a Rengető utcába. Már ott lehet érted.

- Vettem.

A gyors beszélgetés zárult is, a kalapos pedig eltakarta tekintetét, mikor a sikátorba besütött az erős napfény, ami bántotta az ő pigmenthiányos, vérvörös szemeit. Az emberalak teszi. Morogva indult meg az adott utca felé, amire a sikátor hátsó szakasza nyílt. Számtalanszor megtette már ezt az utat.

Ugyan ismét eltakarta egy felhő a Napot, ő ennek ellenére kalapot a szemébe húzva próbált körbepillantani, míg meg nem akadt a tekintete egy frissen leparkolt sportmotoron. Láthatóan egy lány ült rajta, aki csak akkor vette le a sisakot, mikor Lux odaért elé.

- Nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy motort vezess? – vigyorgott.

A lány megrázta a fejét, s felborzolta most lelapult, rövid haját, ujjaival összefésülte az elöl hosszúra hagyott két tincset is. Sötét, barnás-vörös haja mellett szinte világítottak viharszürke szemei, amik kék vibrálása közepette az embernek fel se tűnt, hogy a lány nem rendelkezik szembogárral.

- Még hogy én? Túl fiatal? Már két éve, tizenhárom évesen is tudtam volna vezetni a kicsikét – mosolyogva megsimogatta a motor benzintankját, hogy utána hátrébb csússzon az utas ülésre.

Lux szórakozottan megingatta a fejét, utána viszont egyetlen mozdulattal feltette magát a motorra, beülve a lány elé, hogy utána hátrapillantson rá.

- Hékás, azért kapaszkodj, Vilda. A bátyád leszedi a fejem, ha elhagylak félúton, és a beton se kellemes fekvőhely, nekem elhiheted.

- Miért, te már estél motorral? – kíváncsiskodott Vilda, megkapaszkodva a másik derekában.

- Hehe – Lux megint a fejét döntögette, talán szívdöglesztőnek is mondható vigyorral. – Nem.

- Persze, tudjuk, Lux sosem hibázik – rajzolt idézőjeleket ujjaival a lány, mire a fehér hajú félig hátrafordult, beizzítva a motort.

- Pontosan, ezért vagyok itt. Na és te? Hogyhogy Fenrir téged küldött fuvar gyanánt?

Vilda erre kínosan felnevetett, de hamar visszanyerte az önbizalmát.

- Oh, nem, nem ő küldött. Magamtól jöttem, megelőzve az igazi fuvart.

- Remek, még valami, amit nekem kell kimagyaráznom előtte, igaz? – sütötte le a szemeit rosszallóan Lux. A lány arcára most visszaszökött a bizonytalan mosoly. Mint egy kisgyerek, akit rosszalkodáson kaptak, s megvonta a vállait.

- Tudod, hogy rád hallgat. Mármint, te simán kimagyarázod, nem? Nem?... Na jó, tudom, tudom, nekem kell majd…

- Pontosan. Most pedig vedd vissza a sisakot kislány, indulunk.

A napfény elől menekülve kikanyarodtak a faluból, végigszáguldottak az országúton, hogy végül egy traktornyomra kanyarodva folytassák döcögő útjukat egy hatalmas búzatábla közepe felé igyekezve. Lux szinte pontosan tudta minden gödör, vészes árok, vagy bukkanó helyét, talán már bekötött szemmel is simán végigment volna ezen az úton. Túl sokszor járt itt, de hiába: ő volt a legjobb. Vilda nem véletlenül mondta: Lux sosem hibázik.

Akkor sem, ha épp a motor hátulját hintáztatta, édes kacagást csalva elő ezzel Vildából, aki még el is engedte őt, hogy az ég felé nyújtsa a kezeit.

- Bárcsak… - sóhajtotta a lány, vágyakozva figyelve a vihart hozó felhőket. – Bárcsak ott lehetnék… Fent, a villámok közt, az ég robaja közt, ahol…

- Vilda – vágott a szavába finoman Lux. – Tudom, hogy képes vagy rá, tudom, hogy nem félsz. De őszintén kérlek, ne kísértsd a sorsod. Tudod, hogy nem sok korlátunk van, de ez pont az egyik. Fenrir nem akarja, hogy egy ilyen meggondolatlan döntés miatt odavesszen a csapat. Majd éjjel repülünk, ahogy mindig is szoktuk. Egy szabályt kell betartanunk, csupán erre emlékezz.

- De hát… Ha egyszer provokálnak? Ők bezzeg repülhetnek a hülye gépeikkel – bökött fejével egy kisrepülőre, ami épp kereste a leszállási lehetőséget a közeli mezőn. Lux csupán egyetlen oldalpillantást vetett rá.

- Persze. De meg kell tanulnod kezelni az indulataidat és megőrizni a hidegvéred. Hidd el, ezzel ártasz nekik a legtöbbet. Ha megmutatod, hogy képtelenek felhúzni téged, akármit tesznek.

Vilda sosem volt az a fajta lány, aki végighallgatott volna bármiféle maszlagot arról, hogy így meg úgy kell viselkednie, sőt, még a bátyját, Fenrirt is elhajtotta, mikor erről kezdett papolni. Erős volt, független, bátor, s igencsak önfejű, épp ezért nem tűrte meg soha egy férfi vagy fiú véleményét. Azonban Lux egészen más volt. Az ő szava valahogy nem hangzott olyan erőltetetten, őrülten, mindamellett, hogy volt megjelenése a fickónak. Senki sem nézte volna ki belőle, hogy bármit, még a saját elnyomásukat is ennyire tiszta fejjel tudja kezelni, átlátni. Tudta, kitapasztalta, megtanulta.

- Gyere – szólalt meg végül, hiszen idő közben leparkolt egy rég összerozsdásodott raktárépület előtt. Jobb napokon még az otthonuknak is nevezhették.

Vilda kissé rosszkedvűen ugrott le a motorról, a fehér hajúnak pedig eszébe se jutott volna segíteni neki. Tudta jól: Vilda a kezét is eltörné, ha csupán a tudomására jut, hogy valaki egyáltalán feltételezte róla, hogy segítségre szorul. Erre a gondolatra pedig hamiskás mosoly kúszott a szája sarkába. Nem semmi lány, az már biztos.

Odabent Fenrir egy gyéren megvilágított, nagy tér közepén pakolászott egy halom doboz közt, mikor a páros beállított. Vöröses-barnás, félhosszú haja folyton akadályozta, de mikor felpillantott, azonnal látta, kik érkeztek. Ráadásul egyszerre.

- Lux, mégis h-…

- Hogy jutott eszébe, hogy elvigyen engem is? – vágott bátyja szavába Vilda, még Luxot is megelőzve, aki nagyra nyílt szemekkel lépett egyet hátra. Vilda felpattant az egyik doboz tetejére, s úgy folytatta. – Egész eddig engem kerestél a sok szemét közt? Ja és pont a te motoroddal? Eh, az az igazság, hogy nem ő volt, hanem én. Én beszéltem rá a srácokat, hogy engedjék át a fuvart, én vittem el a motorodat, Lux pedig csak pislogott, mint egy vörös szemű, gyilkos tekintetű albínó levelibéka, mikor meglátott, és ő is azt szajkózta, hogy „a bátyád ki fog nyírni ezért Vilda”, szóval most itt vagyok.

Fenrir eleinte szintén csak döbbenten hallgatta, s próbálta befogadni az információkat. Épp olyan szürkéskék, pupilla nélküli szemei voltak mint testvérének, amik most kissé elkomorultak.

- Ezek a szökések kezdenek egyre gyakoribbak lenni, kishúgom – sziszegte végül. – Te is a csapat tagja vagy, Vilda. Ugyanannyira vonatkoznak rád a szabályok, mint bárki másra.

- De hiszen én nem is-…

- Az első szabály pedig – vágott a szavába bátyja megemelkedve, s ezzel még a lányba is belefojtva a szót -, hogy nem hagyjuk el a főhadiszállást engedély és a csapatvezér, azaz az én tájékoztatásom nélkül. Nem tudom hányszor mondjam még el neked, hogy megértsd, Vilda! Most pedig tűnés a helyedre.

Ugyan egész végig felfelé vitte a hangját, az utolsó mondatot mintha csak suttogta volna, épp ettől vált annyira… határozottá. Sőt, mindenki más számára rémisztővé. Vilda pislogott párat, majd elővette a legutálatosabb nézését, mielőtt felszaladt volna a fémlépcsőn, s pár pillanat múlva az emeleten csapódott egy vasajtó.

- Kis csitri… Az egyetlen amit csinál, hogy láb alatt van és folyton eléri, hogy valami ne úgy menjen, mint a megszokott… - mormogta az orra alá a báty, miközben visszafordult a dobozok felé.

- Csak unatkozik itt, Fenrir – szólt nyugodt hangon Lux, miközben lépett egyet felé, így láthatta, hogy egy kupac térképet dobott a mellette lévő asztalra. – Az mi?

- A legutóbbi helyek, ahol volt – váltott témát Fenrir. Tudta ő is, hogy a legjobb félretenni ilyenkor a bosszankodást, koncentrálnia kell. – Az iskolák, az otthonok és a rejtekhelyek. Mindig csak egyetlen lépéssel vagyunk lemaradva. Egyetlen nyomorult lépéssel, és nem jövök rá, hogy miért… MIÉRT?! – hirtelen jött haragjában leborította a papírdobozt, mire annak tartalma szétcsusszant a földön.

Lux nagy levegőt vett, égre emelte a tekintetét, majd egyet hátralépve leült, s várta, hogy vége legyen a tombolásnak, amit Fenrir a következő néhány percben leművelt, s közben olyan félmondatokat ejtett el, hogy „ez nem segít”, illetve „igen, az volt a kedvenc székem, remélem tudod”, vagy éppen „tedd le az asztalt, Fenrir”.

- Egyetlen okot mondj… Egyetlen egyet, hogy mégis miért nyugodjak meg?! Hogy megint meglépett az a pimasz kis éjfú-… – lihegte a vöröses hajú, vérben forgó szemekkel ejtve el az előbbi berendezési tárgyat, Lux pedig csak egy laza mozdulattal odébb tette a lábát, hogy rá ne essen. – Arhh!

- Oké – Lux egy nyögéssel feltápászkodott, levette a kalapját, ami egyetlen jó csuklómozdulat és egy kis repülés után egy falból kiálló szögön végezte. – Az ok pedig, Fenrir: attól semmi se lesz jobb, ha mindent apró darabjaira zúzol. Lesz még lehetőségünk, te is tudod.

- Igen, lesz – törölte meg az arcát Fenrir. Vigyora kifejezetten eszelős volt. – Mégpedig ha egy végső csapást mérünk rájuk… Olyat, amire nem számítanak, amire nem várnak, ami… Aki elpusztít mindent és mindenkit!

Lux rosszallóan ingatta meg a fejét az őrjöngő háta mögött, majd szintén a lépcső felé fordult, s otthagyta, amint tehette. Fenrir túl régóta csinálja ezt, és láthatóan az agyára ment, erre egyszerűen nincs más szó.

- Már mindenki látja és mindenki érzi. Nem tudom, mit tehetnék a testvéredért, Vilda – magyarázta később a lánynak, mikor mindketten a raktárépület tetejének széléről lógatták a lábukat. Mögöttük szürke esőfelhő, előttük a távoli, vörös naplemente.

- Tudom, Lux, tudom… Csak azt nem értem, mikor és mitől lett ilyen?... Ő soha.. Ő… Soha.. Hhh… - Vilda lehunyt szemmel borította előre a fejét. Teljesen tanácstalan volt, talán életében először, a másik pedig a vállára csúsztatta a kezét.

- Hé… Nézd, Vilda. Tudom, a vér kötelez. Ezért vagyok itt én is, mert ő is.. Rokon. Ha távoli is, de rokon, és kötelességem segíteni neki. Mert ha én nem, hát ki?

Igaz. Csak ők voltak egymásnak. A csapat, a raktár és Fenrir tartotta össze őket, még mindig. Így ment ez évek óta. A kölykökből, akiknek nem volt hova menniük, család lett. Együtt nőttek fel, sőt, talán Vilda ennek a régi bútorraktárnak a kertjében tanult meg biciklizni is, a motorról nem is beszélve.

Nem volt kérdés, mind egytől egyig suttogók voltak, a rosszabbik fajtából. Sárkányok egy csoportja, akiken nem fogott a törvény, akik meg se próbáltak beilleszkedni, akik magukra voltak utalva.

Kívülállók.

Valakik, akik úgy hívták magukat: Árnyékvadászok.

1. fejezet - Soulmates

Kedves lovasok és sárkányok!

Hát, sikerült kicentiznem a kezdést, ami egy kicsit lightosabb lett, mint gondoltam. Tekintve, hogy ezt a fejezetet még közel négy éve írtam(szent Thor :O), sokmindent módosítottam, és még annál is többet kihúztam belőle. De nem baj, azt mondják, tudni kell törölni is :)

Egyszerű kezdés lett belőle, de ne aggódjatok, pillanatok alatt elindul a már jól ismert hullámvasút :D

(Még egy mondatot engedjetek meg, aztán mehet mindenki olvasni: ugyan többször is kiemeltem, nem győzöm ismételni magam, hogy a Soulmates nem fél majd megpengetni olyan témákat, amik nem mindenki idegrendszerére vannak kitalálva, és ugyan ha jelezni is fogom az adott fejezetnél, mint az álomháborúnál is történt egyszer (piros vonalka, elválasztás), akkor is kérlek titeket, saját felelősségre olvassátok.) 

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

1. fejezet:

A ház a falu szélén

"Új ház, új élet", mondta apám, mikor ajtót nyitott. Az új ugyan egy kissé erős kifejezés volt erre az épületre, hiszen vagy húsz éve itt állt, lakatlanul. Mivel a faluszéli utcában volt, annak is a legvégében, a közeli erdő szélén, így a lehető legtávolabb mindentől - beleértve a sulit, a munkahelyeket, a buszmegállót, a közértet, az orvosi rendelőt, de még a főutat is - nem is volt csoda, hogy eddig nem érkeztek vevők. Csak apám, aki húzta maga után a fiát is, engem.

A nevem Hablaty Haddock. Tizenhat éves vagyok, apám szerint pedig keresem a személyiségem, de majd kinövöm és olyan vezető hajlam leszek mint ő.... meg a frászt.

Nem, biztos, hogy nem. Engem más érdekel, ilyen például a rajzolás vagy a sárkánylesés éjszaka, ami a mostani világ egyik legelítéltebb dolga. A sárkányok köztünk élnek, ez tény. A szomszédjaink, a munka- és iskolatársaink. De nem a barátaink. Az emberek nem kedvelik a fajtájukat, kiközösítik őket a világból, amiben mind élünk. A városokban a sárkánycsaládoknak esélyük sincs megélni, ezért van belőlük a falukban olyan sok.

És apám "number one" pikkelyes-utáló. Ironikus, mi? A létező összes sárkányos könyvet, amit anyától kaptam, a polcaim leghátulján tároltam, hiszen apám lelkifurdalás nélkül használta volna tüzelőnek. Most, hogy költöztünk, különösen nehezemre esett úgy elpakolni őket a ruháim közé hajtogatva, hogy apának ne tűnjön fel - ugyanis megígértem neki, hogy indulás előtt elajándékozom őket, de erre is csak azt tudom mondani, hogy 'meg a frászt'.

Szóval, költözünk. Ez együtt jár a megszámlálhatatlan mennyiségű dobozzal, a költöztető autóval és annak mogorva sofőrjével, a veszéllyel, hogy apa megtalálna a könyveimet és egy indokkal, hogy miért jöttünk ide. Egyszerű: apa döntése volt. Jót akart nekem. Új életet akart teremteni a számomra, hogy felejthessek. Felejtenem kell még jó sok mindent, de hiába mondtam, hogy ezen egy új szoba és egy kertes ház nem segít, ő csak megveregette a vállamat és azt mondta, minden rendben lesz. Persze. Hogyne.

Az életem gyökeresen megváltozott, mi több, egyenesen felfordult néhány hónappal ezelőtt. Ez volt apám egyes számú indoka a lakhelyváltásra. A kettesszámú anyám elvesztése, s igazából bárki kérdezte, inkább csak ezt emlegette, nem az elsőt. De én tudtam, hogy ott az az első.

- Hablaty, vidd fel a csomagjaidat kérlek, nem lehet hozzáférni tőlük a gardróbhoz - zökkentett ki apám a mélázásomból.

- Megyek már - feleltem, s leugrottam a konyhapultról, ahol eddig lógattam a lábam, s felemeltem a ruhákat - könyveket! - tartalmazó dobozt, amit sántikálva felvittem az emeletre. Fájt minden lépés. De már hozzászoktam. Megtanultam.

Letettem a dobozt a lépcső mellett balra nyíló új szobámba, majd fordultam a következőért, de mire ezt megtettem, azok csodával határos módon ott voltak a lépcső tetején.

- Kösz apa! - kiabáltam le, áthajolva a korláton (amitől anyát mindig a szívroham kerülgette), majd a szobába vittem a többi kisebb dobozt. Ezzel telt a délelőttöm és a délutánom. Az újonnan felszerelt polcokra felpakoltam a könyveimet, kiraktam az éjjeli lámpákat, a fényképet anyáról és a családról, majd az asztalom fiókjába elkezdtem bepakolni a tancuccokat. Az asztal fölé került egy jókora parafatábla, arra a rengeteg rajzom. Állatok, utcaképek, megint állatok, a szomszéd macska, egy virág és egy világítótorony. Nem is rossz, gondoltam, mikor elismerően végignéztem rajtuk. Viszont ezek a rajzok akármennyire is voltak teljes egészében saját alkotások, mégsem éreztem úgy, hogy az enyémek. Mind csupa nyers dolog volt, semmi a személyiségemből. Nem engem tükröztek, viszont az előző suliban ezeket várták el tőlem és a rajztanárom szerint van hozzá tehetségem. Viszont mégis... kéne valami egyedit alkotni...

Még néhány órám ment rá arra, hogy minden a helyére kerüljön, s hellyel-közzel el is fértem a szobámban. Olyan már haszontalanná vált tárgyakat, mint a gördeszkám, a korcsolyám és a görkorim, egy dobozba került, kitoltam egész az ajtóig. Imádtam mindhárom sportot, mégis szükségtelennek láttam már őket.

- Hát ezek? - mutatott a dobozra apám, mikor végzett a földszinti pakolással és feljött az emeletre megnézni, hogy haladok.

- Nincs szükségem rájuk. - feleltem, hátra se pillantva.

- De hisz imádsz gördeszkázni...

Megállt a kezem a levegőben. Miért? Csak ezt kérdezem magamtól.

- Megint itt tartunk? Apa, szerettem, amíg tudtam. - próbáltan higgadtan, tagoltan mondani. Nem akartam egy újabb erezd el a hajamat.

- Olyan ügyes voltál mindig... - jelentette ki egész halkan, kissé talán csalódva is, hogy lemondtam a kedvenc sportjaimról. Én viszont éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa, és az asztalra csaptam.

- Miért beszélsz úgy, mintha minden rendben lenne?! Mintha... mintha nem lett volna pokol a nyaram?! Mert képzeld, az volt, és mindennek a tetejébe még ki is szakadtam a környezetemből, bekerültem egy kicsi faluba, amiről még hírről sem hallottam, és én annyira igyekszem, de így nem megy, nem jutok sehová, ha ilyeneket mondasz! Az istenekre, mintha minden rendben lenne...

Apa csak állt és nézett rám. Tudtam, hogy szavakat formál a bajsza alatt, amiket nem mondott ki hangosan, aztán hallottam, hogy nehéz lépteivel felém közelít. Finoman a vállamra tette medvemancs méretű tenyerét, és belekezdett az újabb süketelésbe anyámról, amiből csak a bocsánatkérés volt valódi.

- Holnaptól minden más lesz, ígérem fiam - tette még hozzá, mielőtt kiment volna a szobámból, s becsukta az ajtót.

"Minden más lesz" visszhangzott a fülemben. Mi minden? Mi minden fog még változni? És ami még fontosabb: meddig bírom még elviselni a folyamatos váltásokat?

Holnap suli, jött az új gondolatom. Új iskola, új tanárok, új osztálytársak... Utálok és nem tudok beilleszkedni. Épp elég gond volt az előző iskola, mi lesz most? A falusi iskolába ritkán érkezik új diák, és én most egy megbélyegzett, sántikáló városi leszek a szemükben.

Egyetlenegy jó van eddig ebben a helyben. Na jó, kettő. Először is, csend van. Nincs városi zaj, zavaró, idegesítő hangok, hanem tökéletes békesség. A második pedig az, hogy közel van Gásaladur. Egészen konkrétan a szomszéd falu a hatalmas szántóföldeken túl, ahová anya költözött, hosszú évekkel ezelőtt. Eddig csak szüneteket tölthettem anyánál, meg néha egy-egy hosszúhétvégét, most viszont megbeszéltem apával idefelé jövet, hogy egy hónapban három hétvégét töltök nála. Apa nehezen, de beleegyezett. Nem szerette, ha anyánál voltam, attól félt mindig, hogy akkor túl sok időt töltök majd a "pikkelyesek" társaságában. Igen, anya lakása általában mindig tartalmazott néhány sárkányt. Szerette a társaságukat, a kultúrájukat mindent. Engem pedig sosem zavart. Amíg anya boldog, én is.

***

Éhes voltam, mégis csak tologattam a brokkolit a tányéromon. Nem tagadom, nyár eleje óta sok mindennel együtt leszoktam a húsfogyasztásról. Apa nem szólt semmit ehhez, nem szólt, mikor az ötven kilót is alig elérő fia kapart néhány salátát meg paradicsomot a tányérjára, s azzal le is tudta a vacsoráját. Nem kaptam büntetést és nem szólt rám semmiért hónapok óta. Eleinte furcsálltam, aztán megértettem, mikor már tudtam józanul gondolkodni. Biztos a baleset miatt. Nem akarja, hogy az apróságok összegyűljenek bennem és valami ostobaságot csináljak. Egyszer már hittem azt, nincs kiút, hogy az életem romokban hever és nem lehet újjáépíteni. Majdnem tettem is ellene, hogy ne legyünk további teher, én és az új sántításom, csak akkor apa hamarabb ért haza. Nem tudta meg, de biztos vagyok benne a mai napig, hogy sejtette a szándékom és attól kezdve úgy figyel, mint még soha azelőtt és bevetett még néhány más óvintézkedést az érdekemben. Most a legújabb akciója a folyamatos telefonálgatás (Hol vagy? Mit csinálsz? Mikor érsz haza?), illetve a programszervezés. Azt mondta, menjek sportolni. Sport? Nekem? Mégis hogyan? Na meg az ide-oda hurcolászás. Céges bulik, vagy szimpla bevásárlás. Mindegy, csakhogy ne lehessek egyedül, mert fél, hogy a végén megelégelem a helyzetemet és kárt teszek magamban... Kösz a bizalmat, apa.

- Nem vagy éhes? - zökkentette ki ismét a vakvágányra futott gondolat-vonatomat.

- Mi? - néztem fel a tányéromból.

- Alig ettél.

- Fáradt vagyok. Inkább talán jobb, ha aludni megyek.

Órákig feküdtem álmatlanul. Elképzeltem a holnapi napot. Ijesztő volt már a kép is, ahogy bemasírozok az osztályterembe, s felhangzik a kérdés: "hát te meg ki vagy?" Aztán jön rá a gúnyolódás: "biztos osztályt tévesztett"... Én meg majd állok ott, nézek rájuk, ők pedig csak röhögnek és mutogatnak... És majd azt kívánom, bár meghaltam volna abban a majdnem végzetes pillanatban fél évvel ezelőtt. Csak majdnem...

***

First things first

I'ma say all the words inside my head

I'm fired up and tired of the way that things have been,

The way that things have been

Ritmusra léptem, annak ellenére, hogy nem jártam könnyen. A zenével képes voltam kizárni a világot, a bámuló szemeket az utcában, akik nyilván nem tudták hova tenni, sem engem, sem a lépteim, sem az arcom. A zeném se. Más voltam, nem oda illő, egy városi... Valahogy viszont el kellett jutnom a suliig, s nem akartam buszmegállót keresgélni, így gyalog indultam el. Tudtam, hogy lesz elég időm beérni, így kényelmes tempóban haladtam, közben próbáltam enyhíteni a sántítást. Nem akartam, hogy az legyen az első, amit belőlem megjegyeznek. Nem tudtam, mire és kikre számítsak. Talán ők majd elfogadnak, esetleg lesznek barátaim, kedves ismerőseim. Szomorú, hogy akiket barátnak hittem, a nyáron egy percig se kerestek. Nem érdekeltem őket, nem voltam olyan fontos, hogy akár csak a számomat tárcsázzák. Ehhez igazából hozzászoktam, hogy nem érdeklem az embereket, elmennek mellettem, mintha ott se lennék. Engem nem zavar, addig is békén hagynak legalább, mert aki hozzám szól, általában belém köt. Aki pedig belém köt, képes felszítani a tüzet ellenem és megint ott tartok, valamiféle peremnek a szélén.

Kizökkentem a gondolatokból, mikor megbotlottam az útpadkában. Észre se vettem, hogy átmentem egy kereszteződésen, s óriási szerencse volt, hogy nem léptem ki egy kocsi elé. Kirázott a hideg a gondolatra, s máris folytattam utamat, amit nézelődéssel töltöttem, hogy ne legyen több melankolikus gondolatom, amik általában falkában vadásztak.

Az új iskola, ahová fél hónapja írattak be, szerencsére több jót ígért, mint az elavult honlap, amit már jó ideje nem frissíthettek, s örömmel láttam, hogy azóta az épületet is felújították. Vörös téglák, fehér díszöv, fehér ablakok és ajtók… Egészen mutatós. Látszott rajta, hogy falusi iskola, ott volt a vonásaiban, a gerendákban, az elhelyezkedésén, de összességében egész hangulatos volt. Az épület előtt egy kisebb park terült el, azon kellett átsétálni, hogy az ember eljusson a bejáratig, amitől talán még hangulatosabb lett az egész. Hajlamos vagyok színekről meg formákról megjegyezni dolgokat, ezért elnézegettem egy ideig, s csak lassan közelítettem meg. A helyi diákok egész másak voltak, mint az otthoniak, annyira... annyira összhangban voltak és szinte mindenki ismert mindenkit, hiszen már messziről odaköszöntek egymásnak. Már most éreztem, hogy a beilleszkedés nem lesz egy sétagalopp, még annyira se, mint terveztem. Egy eleve összeszokott társasághoz nehéz úgy hozzácsapódni, hogy el is fogadjanak. "Nehéz, de nem lehetetlen", ezt mondta nekem még anya, mikor meséltem neki, hogy költözünk és új suliba fogok járni.

És most itt állok, táskámmal a vállamon, a mozdulataim tükrözik, honnan jöttem, a zene még szól. Úgy tűnt, nem vettek észre. Nem törődtek velem, míg átléptem a kaput, s megindultam a vöröstéglás, fehér homlokzatú épület felé. Próbáltam arra figyelni, hogy hova és hogyan lépek, mikor már kezdtem magamon érezni a tekinteteket. Már figyelnek. Már suttognak a hátam mögött...

Nyugalom Hablaty, ne remegj... Nyugi, ha remegsz, arra kell koncentrálnod, hogy ne remegj, de akkor nem tudsz figyelni a lábad elé…

***

Az osztálytársaim? Végül is, egész normálisak voltak. Igen, azt hiszem, első látásra ezt állapítottam meg. Egy átlagos csapat, klikkesedés, néhány birka, néhány menő lány…

Nos, ez addig tartott ki, míg én be nem léptem a tantermünk ajtaján, akkor viszont egyként fordultak felém, mintha az egész jelenet megrendezett lett volna. Azt hittem, álmodok… Pislogtam párat, majd megpróbáltam az elvörösödés mellett egy halkat köszönni, hogy utána leüljek az egyik hátsó padba, reménykedve, hogy senki sem szeret sokáig hátrafordulni a széken. Ez a bámulás még vagy tíz másodpercig tartott, hogy aztán megpróbáljanak visszarázódni, így alkalmam nyílt egy kicsit jobban végignézni rajtuk, miközben előkotortam az első óra felszerelését, és egy elengedhetetlen rajzfüzetet. Az szinte biztos volt, hogy azzal hangosan nyihogó, alacsony, de köpcös sráccal nem leszek jóban, ugyanis sorra osztogatta az oltásokat a többiek körében. Valaki (példának okáért egy barna, fonott hajú lány) meghúzta magát, valaki visszabeszélt, de olyan is akadt (egy szőke, kék szemű, szoknyás osztálytársnőm) aki gondolkodás nélkül orrbavarta a srácot, amiért egy pillanatig sajnáltam is. A jobbegyenes látványára egy fiú-lány ikerpár ujjongva a levegőbe bokszolt, folytatást követelve, az oldalsó padtársuk, aki kék-lila beütéses hajkoronájáról félig leemelte a fejhallgatóját, hogy aztán azzal a mozdulattal vissza is helyezze a fülére, s megállapítsa, hogy nem, még mindig nem érdeklik az események. Az előtte ülő, teljesen fehérbe burkolódzó lány pedig rosszalló fejingatás közepette fordult előre a padban, valamiféle könyvbe temetkezve, hátradobva szögegyenes, szintén hószínű tincseit. Láthatóan egy véleményen voltak a kékhajúval.

A szőke a következő másodpercekben, miközben távolodott a nagyszájútól, nagyon úgy tűnt, hogy… Azt hiszem… Rám nézett? Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végigmért, léptei felém irányították, én pedig mint egy hülyegyerek, odafagytam a  székhez. Mondjuk talán jobb is, ha nem ez lett volna, biztosan elszaladok. Szép lány volt, sőt, elképesztő…. Sugárzó, kerek arcán vékony kis rózsaszín ajkára mintha mosoly kúszott volna. Kissé kócos, szőke fonatja a vállára omlott, tengerkéken ragyogó szemei csillogtak az osztályterem lámpáinak fényében, s mikor elővillantak hófehéren vakító fogai szinte biztos voltam benne, hogy három dioptriát romlott a szemem.

- Szia - hangja kedves volt és nyugodt, nem úgy mint az előbb azzal a taknyos gyerekkel. Voltam olyan hülye, hogy visszakérdeztem:

- Te most hozzám beszélsz?

Egy pillanatra elsötétült a tekintete, már-már megijedtem, hogy hozzám vág valamit, de helyette csak visszaerőltette az arcára a mosolyt, ami kissé szarkasztikusra sikeredett.

- Nem pupák, a rajzfüzetedhez. Tényleg, egyébként mit rajzolsz? - megkerülte az asztalt, mögém könyökölt, és a vállam fölött lesett át a lapra. Egy sárkánykezdeményt láthatott, valamit, aminek se alakja, se színe, egy sebtében felrajzolt vázlat volt, a legutóbb látott sárkányról, mikor még… mikor még városi voltam. – Oh… érdekes. Másoltad, vagy élőben láttad?

- Öhm… élőben. De sajnos túl rövid ideig, hogy meg tudjam örökíteni – nagyot nyeltem válasz után, s remegő kezem is a térdemre engedtem.

- Nahát… Szépen rajzolsz. Mit keresel itt, pupák? Rajzsuliban kéne lenned, ilyen tehetséggel.

- Öhm… Tisztázzuk, először is, Hablaty vagyok, Hablaty Haddock, másodszor pedig...

- Hablaty Haddock, érdekes név – simán a szavamba vágott, de úgy mosolygott, hogy képtelen voltam haragudni rá.

- Aha… lehet… é-és te?

- Asztrid vagyok. Üdv az új osztályodban. Pupák.

Soulmates előzetes és prológus

 Kedves lovasok, sárkányok, éjjeli rémek, fényfúriák és mindazok, akik nem riadnak vissza a Sikoltó Haláltól, üdv!

Őszintén szólva itt most egy animációnak kellene lennie, de az még várat magára, időhiányban szenvedek, de nem voltam hajlandó emiatt tovább tolni a történet indulását, vártatok rá eleget így is. Kaptok egy borítót, egy kis előzetest ami szerintem itt már megfordult (apró pici módosítást ez is kapott), illetve a még sosem látott prológust, ami elég sok mindenre enged majd következtetni (vagy egyenesen összeesküvés-elméleteket gyártani :D ), kíváncsi vagyok, milyen elméletek következnek belőle :D Igen, az Ádázok és fúriáknál és az Álomháborúnál is a végére dobtam a lovak közé a gyeplőt, a Soulmates a prológusban kezdi az elvetemült ámokfutást.

Kellemes olvasást mindenkinek, és ne feledjétek, holnap-holnapután jön az első fejezet! :)

~ Soulmates ~

Az életünket nem mi választjuk. A sorsunkat se. Az viszont kérdés, hogy mit kezdünk vele. Lehet az az előnyünk is, ha jól belekapaszkodunk. De úgy is ítélhetjük, hogy a vesztünkbe taszít.

Egy olyan világban élünk, ahol az ember uralkodik. Városok, gyárak, repülőgépek - és sárkányok. Sárkányok, akik sokkalta nehezebb sorsuk van, mint a tündérmesékben, s életük az emberek kezében van.

Ebben a világban él Hablaty Haddock is, aki mindigis átlagos szeretett volna lenni, és rengeteget küzdött, hogy az lehessen. Mégis mindig valamiért kilógott a sorból. Az élete tele volt változással, s úgy tűnt, neki sosem fog jó kártyákat osztani a sors. Az egész ott kezdődött, hogy a szülei elváltak, mégpedig közvetlen az után, hogy betöltötte a tizedik születésnapját. Ez még csak tetőzte gyötrelmeit, az egyre szűkülő magánnyal együtt. Igaz barátai sosem voltak, s ugyan édesapjával élt és költözött most egy faluba egy szörnyű balesetet követően - ami szintén durva nyomot hagyott maga után -, vele sem ápolt közeli viszonyt, mint ahogy egy rendes családban illene.

Ám minél inkább próbált beleolvadni a környezetébe, úgy sodródott egyre távolabb ettől. Az egész azzal a fekete hajú sráccal kezdődött, aki úgy döntött, nem nézi tovább a szenvedését. Megállította, megfogta a kezét, s megfogadta: addig el nem engedi, míg el nem vonul a vihar, s újra ki nem süt a nap Hablaty feje fölött. No meg persze közben megmutatja neki, milyen is a világ, ha a naposabbik részét nézzük - persze éjsötétben.

Vajon sikerül neki, vagy Hablaty már túl mélyre süllyedt a sötét kínóceánban ahhoz, hogy elkerülhető lehessen a fulladása? Vagy már egyenesen magával rántja megmentő-jelöltjét is?

Prológus

Ömlött az eső. Keze megemelkedett, mire a rózsáról lepörgött néhány esőcsepp, jött helyette másik. Szép, fehér rózsa volt. Mi több, a legszebb. De csak egy. Egyetlen szál. Egy, mint a lelke, ami nincs többé. A fiatal lelke, ami a karjai közt szállt ki testéből, s indult el egy jobb világ felé. Keze elhűlt, Ő pedig nem tudott mit tenni. Nem tudta megfogni, hogy visszahúzza, most nem…

Letérdelt a sírja mellé, a hófehér, új fejfa mellé… Sosem akarta látni. Sem a fehér követ, sem a friss virágcsokrokat, sem a mosolygós, gránitlapba faragott képet róla…

Tizenhét év.

Ennyi jutott neki.

Ennek a gyönyörű, védelmező, szerető léleknek.

Ő vele volt az utolsó pillanatokban. Akkor, mikor mindenki szeretett volna. Viszont Ő előtte is fogta a kezét, mikor szüksége volt rá, nem csak akkor, mikor már búcsúzni kellett. Mert Ő volt az egyetlen reménye. A világ utolsó lelke is elment, aki segíthetett volna. Aki szabadságot hozhatott volna a világra.

Térdre rogyott, zokogott. Nem bírta tovább, lassan a sírra borult, ráejtve a fehér rózsát. Meg kellett volna védenie… Csak egy egészen aprót hibázott… Csak egy nagyon kicsit…

- Én… Úgy sajnálom… Annyira sajnálom… - már nem hallhatta. Élettelen testét magába zárta a koporsó, ami soha többé nem nyílik ki. – Szeretlek… Bármit megtennék, hogy visszakapjalak…

Nem fogja. Tudta jól.

Az élet döntött és elvette tőle a legfontosabbat: Őt.

Álomháború - utószó, Soulmates - előszó

 Sziasztok lovasok és sárkányok!

Megint jó ideje csendben voltam, de ez igazából egy hasznos csend volt, hogy őszinte legyek. Remélem, a  jelenlegi "Odin csapása" (alias korona) ellenére is jól teltek az ünnepek, s nektek is bekukucskált a fényfúria az ablakon és hozott egy kis havat, mégha kicsit megkésve is :) 

~Ejnye, Pouncer!~

Az apropó pedig, hogy megint felmásztam ide a blogerre, hogy megint lekoptattam egy billentyűzetet, annyit sikerült gépelnem. Hogy micsodát? Oh, el is felejtettétek, hogy van itt nekünk egy Soulmates is, ugye? Nos, a "miszter" gőzerővel készül, csupán lapított egy kicsit, hogy legyen ideje előre elkészülni, hogy bármi következik, ne legyenek csúszások a fejezeteknél. Előre nem ígérek semmit, de terveim szerint két-három hetes időközökkel lesznek fejezetek, ami ugyan kicsit sok, mégis jobbnak látom kicsit több időt hagynom magamnak, hogy sose sűrűsödjön be a dolog.

Mielőtt viszont néhány szót mondanék róla, meg szeretném köszönni Nektek, hogy annyi idő után is itt vagytok, s együtt lezárhattuk az Álomháborút, ami talán az eddigiek közül a legnagyobb kihívást jelentette nekem. Nehéz volt a vége, Nektek is, olvasóknak, s nekem is. Igazából volt ott egy homályos folt nekem, Hablaty álma és ébrenléte közti vékony határon, ahol végül a fényfúria vezette át. Sokáig nem tudtam, mi fog történni ezen a ponton, s egészen meglepődtem, hogy pont a harmadik film volt az, ami átsegített, továbblendített ennél a kritikus és kulcsfontosságú jelenetnél, de azt hiszem, így volt a legjobb. Lehet, hogy páran nem értettétek pontosan, milyen döntés elé is állította Luna (elméletileg ez a kisasszony neve hivatalosan is) Hablatyot, mikor választania kellett a holdvilág akarata, amiben a Dreamworks szimbolikája bújt meg, s egy másik, "nehezebb út" között. Aztán végül a két barát nem is őt követte, hanem egy éjfúrialányt, akiről megsúgom, hogy már nem először tűnt fel, az ádázok és fúriák epilógusában már találkozhattatok vele. Ő kulcsfontosságú szereplő lesz majd a későbbiekben, de erről nem mondok még egyenlőre semmit, csupán azt, hogy a Bajkeverő tojás, az Ádázok és fúriák, no meg az Álomháború is egyetlen történetszálon mozog, függnek egymástól, s ez a nagy titkolózás lesz majd a következő állomás, ahová becsatlakozunk ehhez a trióhoz. Erről mesélek majd, most viszont elkanyarodunk egy kicsit ahhoz is, ami már itt repül a nyakunkban.

A Soulmatesre rátérve pedig jobbnak látom, ha közlök néhány dolgot a témáról. Röviden és tömören: nem lesz egyszerű. Sok olyan kérdést fog feszegetni, amit nem láttatok eddig a blogon, pedig volt pár drámai helyzetben részünk, vegyük csak az Álomháború utolsó fejezeteit, vagy az Ádázok és Fúriákat. Ott kezdődik a kör, hogy ez a drága kis iromány első sorban a Toothcupot öleli fel, de aki nem szívleli a párosítást, csak súgok, hogy annak is tartogatok meglepetéseket. A másik, hogy a modern világunkban játszódik, létező nevekkel ellátott településekkel, amik viszont a nevüket leszámítva semmiben sem kapcsolódnak a Google Earth által kidobott helyszínekre :) Igyekeztem ezt az egész jól felépített világot átemelni napjainkba, hogy semmiképp se sérüljön, s bizonyos helyszínek néha ugyan más funkciót kapnak, ilyen jellegű változtatásokra szükség volt ahhoz, hogy reálisak maradjunk. Az pedig, hogy közben berepült a harmadik film, szintén hozott néhány új karaktert és helyzetet, amit jónak láttam beépíteni ide is, de az időbeli eseményeket ne is próbáljátok követni, a három film ideje-történései-szereplői összemosódnak egy kicsit, de a sárkány ettől még sárkány marad :)

~...Ejnye, Pouncer~

Szóval hamarosan jön az első előzetes, a prológus, néhány rajzocska és ha "kicsit" sok csúszással is, de elindul a Soulmates, aminek olvasására ugyanolyan szeretettel invitálok mindenkit, mint eddig.

*Reptile balra el*