6. fejezet - Soulmates

 Sziasztok kedves lovasok és sárkányok!

A sok izgalom után, ami az előző fejezetet körbelengte, most lassítunk ugyan egy kicsit, de a történet mindettől függetlenül viszi tovább a szálait, vagyis ki-ki a magáét. Hogy ezek a szálak mikor és hogyan fognak összefonódni, vagy kötnek csomót egymásra, azt hivatásból nem árulatom el, kövessétek figyelemmel, mert mindenki hatással lehet mindenkire 😄😈

Jó olvasgatást kívánok!

6. fejezet:

Kamurandi éjfélkor

 

Hajnalodott. A narancsos égbe beleolvadt egy magasan szálló viharszelő hasonszínű szárnya, ahogy szinte csak mozdulatlanul siklott az égen. Szárnycsapásokra alig volt szüksége, elég volt a sebesség ahhoz, hogy ezzel elvitorlázzon hazáig. Hát, már ha hazának lehetett hívni azt a faluszéli kis raktárat.

A sárkány csendes volt, s le sem pillantott a markában tartott fiúra.

A fiúra, aki persze Fogatlan volt. Fél karja, melyet Felhőugró a markában tartott, igencsak elzsibbadt, a másik pedig eléggé fájt ahhoz, hogy ne akarjon cserélni a fogáson. Helyette máshoz folyamodott, immár sokadjára.

- Hé, öhm… Felhő, nem akarsz elengedni végre? Tudok egyedül is repülni… - mordulás volt a válasz. Hát persze, hogy nem. Fogatlan egykedvűen elhúzta a száját. – Ah, mindegy is, sokkal jobban szeretek elzsibbadva lógni egy másik sárkány karmai közül, mint a saját szárnyaimat használni, ne is törődj velem…

Noha próbált határozottnak tűnni, Fogatlan tudta, hogy addig örülhet, amíg Felhőugró nem válaszol neki. Mert ha egyszer őrzője kinyitja a száját, abból lesz majd kiabálás, anyázás, fenyegetés, talán még ajtócsapkodás is, ahogy őt ismerte. Felhőugró ritkán húzta fel magát, nehéz is volt felbosszantani, de csak egyszer kellett megütni azt a bizonyos határt, s már kész is volt a háború. Fogatlan esetében az az „egyszeri” mérték általában a többszörösére nőtt.

Még szerencse, hogy a sárkány nem keringhetett túl sokáig a kerülőutakon, s mikor az első napsugár megcsillant a horizonton, már kényszeredetten landoltak is Sandavágur délkeleti szélén álldogáló egykori csomagolóüzem épületei között. Emeletes téglaházak voltak, betonozott, keskeny utacskák közt, magas ablakokkal, hogy odabent minél több fény terjengjen. Nem voltak jobb állapotúak a suttogók fémvázas raktáránál, de kétségkívül lakhatóbb állapotban várták a hazaérkezőket. Talán közrejátszott az is, hogy rendszeresen takarították, avagy takaríttatták, sokszor épp a szabályt szegő Fogatlannal.

Suttogóbiztos volt, s mindent megtettek érte, hogy az is maradjon.

Felhőugró méretéhez képest puhán landolt a repedezett betonon, amit itt-ott aszfalttal foltoztak be korábban. Letette Fogatlant, noha nem épp a legpuhábban, s maga is felöltötte emberalakját. Mire az ifjú éjfúria felegyenesedett, már egy szigorral telt, sötétsárga tekintet szegeződött rá. Felhőugró még emberként is egészen bagolyszerű volt.

- Oké, szóval… kösz a fuvart, de egyedül is el tudtam volna-

- Teljesen elment az eszed?! A gnúvad taposna meg Fogatlan, csak egyszer maradtál volna a kicseszett valagadon a rohadt életbe! – a bölcs, állandóan szelídnek ismert Felhőugró úgy mordult rá, mintha főbenjáró bűnt követett volna el. Hogyne, a fiatal sárkány bárkit kinevetett volna, ha valaki a színe előtt hívja Felhőt kiegyensúlyozottnak, ő jobban ismerte a vitatkozósabbik énjét, aki mindent megjegyez neki, amíg az őrületbe nem kergeti vele. Persze Fogatlant sem kellet félteni.

- Oh igen?! Na és ki zavart el a teadélutánról, hm?!

- Ostoba kölyök, ott sem kellett volna lenned! Mégis mit gondoltál?! Békésen elsétálgatsz a főúton, mint egy átlagos tinédzser?! Aztán meg beállítasz Valka lakásába a fiával, mégis honnan szedted össze azt a kölyköt?!

- Hé! – Fogatlan, mikor Felhőugró elkapta a karját, hogy beráncigálja az ajtón, lépett egyet hátra, ezzel kirántotta magát a markából. – Mi az, hogy honnan szedtem össze, nem is ismertem!

- Akkor meg?!

- Mondtam már, csak összekeveredtünk, véletlen volt, segítettem neki ő meg meg akarta hálálni, mi ebben a rossz?!

- Fogatlan! – ha eddig Felhőugró nem lett volna fenyegető és vörös az idegességtől, most biztosan az lett. – Majdnem meghaltál! Fogd már fel, hogy nem, egyszerűen nem viselkedhetsz úgy, mint akármelyik kölyök az utcából.

Fogatlan nem sokáig bírta ezt a jellegű feszültséget, még erősen tombolt benne a menekülési vágy is, legalábbis amióta néhány méteren múlt, hogy agyonüti az áram, nos, nem tudott megnyugodni. Fogta magát, hátat fordított a viharszelőnek, s belökte az épület kétszárnyú ajtaját, azonnal megcélozva a lépcsőt.

- Ez hülyeség!

- Hülyeség a francot!

- Mi a fene folyik itt? – ez egy új hang volt, valahonnan hátulról, ahol a konyhát rendezték be. Felhőugró narancsos-vörös hajkoronája mellett a meggypiros fürtökkel megáldott, kétajtós szekrényt is megszégyenítő, favágóra hajazó kockásinges Fejtörő úgy slisszolt ki a konyhából, mintha normális lenne, hogy valaki egyedül felfalt már egy fél sültcsirkét, aminek a másik fele ott hevert a tenyerében tartott jénaiban.

Felhőugró és Fogatlan ebben a percben nem voltak a magyarázkodás királyai.

- Még egyszer meglátlak odakint…!

- Hagyj már békén az istenek szerelmére! Jössz utánam, mint egy pulikutya!

- Magyarázat, hahó, magyarázatot! – lengette a csirkecombot Fejtörő, félúton a lépcső és a konyha közt, ott zajlott ugyanis a veszekedés, hisz Fogatlan igyekezett mihamarabb elérni a saját szobáját.

- Ez az, menekülj csak, de egyszer gyere ki a szobádból kölyök, azt kívánod majd, bár egy rettenetes rém vigyázna rád!

Ez volt a végszó, mielőtt az emeleti szoba ajtaja csapódott volna. Felhőugró ökölbe szorított kezekkel állt a lépcső aljánál, tekintete izzott a méregtől. Az pedig, hogy Fejtörő a helyzet feszültsége ellenére most is csak a csirkecombot majszolta közvetlen mellette, még inkább hergelte.

- Nos? Beavatsz engem is, vagy…?

- Áh! – Felhőugró, az öröknyugalmú viharszelő az ég felé hajította a karjait, mint aki csak annyit akar mondani „most nézd meg, borzasztó!”. Fejtörő ekkor megragadta a pillanatot, s Őrzőtársa kezébe nyomta a megmaradt csirkeszárnyat, amit a másik meglepő módon elfogadott, nagyot harapott bele, aztán folytatta a károgást, bagolyhoz méltatlanul: – A kölyök nem bír magával, kimászkál, olyan helyeken jár, ahol akkor se tudnánk megvédeni, ha tízen mennénk vele. Most mondd meg, teljesen megbolondult, vagy csak én vagyok a hülye?

- Nem lehet, hogy egy kicsit túl szorosan fogod rajta azt a képzeletbeli gyeplőt? – Fejtörő fordult utána, mikor Felhőugró letette magát a raklapokból ácsolt, kipárnázott kanapéra, s felpakolta a lábát a legközelebbi kisasztalra. – Mármint, lássuk be, te kölyöknek hívod, de ő egy tinédzser, és épp a lázadó éveit éli.

- Persze, csak ilyenkor elfelejti, hogy Ő nem átlagos, nem viselkedhet hát úgy – masszírozta a szemei közti részt két ujjával Felhőugró. – Fenrir és a suttogók nem kölykök már. Árnyékvadászoknak hívják magukat, szervezettek, ésszel dolgozzák ki az útjukat, megfigyelik a környéket, s nem érdekli őket, hogy Fogatlan épp a fiatalkorát éli. Ha tudnád, hogy honnan szedtem ki most…

- Akarom én tudni?

- Az elosztóközpontig üldözték. Asszem’ volt ott egy ölvész is. Majdnem megsütötték.

- Óh, éreztem én, hogy nem akartam ezt tudni. Mondjuk ez magyarázat arra, hogy az egész falu sötétbe borult, és azóta sincs ám áram – Fejtörő lehangoltan sóhajtott, s már épp kereste a helyet, hogy lepakolja a jénait valahová, mikor ismételten nyílt a bejárati ajtó. Luna robogott be az Őrzők házába, fehér haja most is függönyként fordult utána, mikor kettőre zárta a bejárati ajtót, s ledobta a táskáját mellé, mint aki hazajött. Tulajdonképpen erről is volt szó.

- Fogatlan?

- Odafent – Felhőugró felé sem pillantott, csak a lépcső felé bökött.

Persze, a lány tudott mindenről. Láthatóan nem is hezitált, útja a cipők lerúgása után egyenesen vezetett a fémlépcső felé. Már a felénél járt, mire Fejtörő egyáltalán felfogta, hogy megérkezett.

- Lunuskám, csillagom, egy kis csirkét nem eszel előtte?

- Nem, nem, edd csak meg – intett a lány, s már ott sem volt.

Fogatlan szobája igen furcsa elrendezést kapott, s az éjfúriafiú biztos volt benne, hogy köze van a dolognak ahhoz, hogy Felhőugró az épület minden pontjába rejtett olyan elemeket, amik az esetleges suttogótámadás alkalmával csapdaként szolgálhatnak. A falakban acélrudak futottak, a padlóban szintén acél és öntött vas uralkodott, s mindenhol sok ablak volt található, hogy minél több fény uralja a helyet. A másik, hogy a szobák elrendezése kész káoszba torkollt: Felhőugrónak külön kijárata volt a tető felé, az emlegetett Fejtörő a földszintre volt száműzve az állandó horkolása miatt, Fogatlan szobája pedig noha az emeletről nyílt, az ember (pontosabban sárkány, hisz itt ember még nem járt) azonnal egy féloldalas lépcsővel találta szemben magát, ami egy szintén földszintes szobába vezetett. Közvetlen a szobába vezető ajtó alatt volt az ágy, s körülötte a szokásos szekrények, egy íróasztal, de minden egy kicsit összezsúfolva a hely szűkössége miatt. Az egész egy kicsit egy feketelyukra hajazott, hiszen ha megálltunk közvetlen az ajtóban, minden, de minden fekete volt, talán még annak a néhány könyvnek a lapjai is, amikhez Fogatlan hozzájutott. Az egyetlen, ami nem sötétségben úszott, az a tapéta volt, ami kellemes, pirosas-vörös kontrasztot adott a szobának. Az igazság pedig az volt, hogy a lépcső is tele volt mindenféle holmival, igaz, nem is volt túlzottan használva. Fogatlan általában a korláton át közlekedett, Felhő csak az ajtóig jött, Fejtörő szintén, Luna pedig könnyűszerrel utánozta az éjfúriafiút. Szüksége is volt rá.

Most is csak egy sóhajjal tudatta, hogy az éjfúria morcosan ül az ágy végében, s mormogott is valamit magában. Luna a fejét ingatta, s egész csendesen csukta be az ajtót, utána pedig macskamozdulatokkal átmászott a korláton, s puhán ereszkedett le az ágyra, hogy utána odavergődje magát mellé. Még egy kicsit játékosan meg is bökte a vállát.

- No mi az, Felhő nem aludt eleget a horkolókórustól az éjjel, azért ilyen hisztis?

- Hah.. – Fogatlan akaratlanul is elmosolyodott. – Még ha csak az lenne, de nincs olyan szerencsém. Esküszöm, néha szívesebben menekülnék a suttogók elől fél napig, minthogy a prédikálását kelljen hallgatnom róla, hogy „nem vagyok hétköznapi, ne viselkedjek úgy”. Mintha lenne rajta egy gomb, amit ha megnyomsz, elkezd papolni. Csak nincs mellé olyan, amivel némítani lehet!

Luna halkan nevetett. De sok hasonló beszélgetésük volt már, istenek, ha meg lehetne számolni.

- Persze, sokszor idegesítő tud lenni a túlzott parancsolgatásával és irányításmániájával, de… Hidd el, hogy csak a javadat akarja.

- A „javamat”, persze, csak… Elfelejti, hogy nem egy váza vagyok, amire vigyázni kell, hanem egy élőlény, csessze meg. Ki akarok menni néha, sőt, esküszöm a suli is hiányzik. Hallottál már ilyet egy diák szájából? De most komolyan, szerinte lenne suttogó, aki be meri tenni a lábát a suliba? Ők se bolondok, hagyjuk már ezt a hülyeséget.

- Akkor mond meg neki, hogy szeretnél iskolába menni, ez ilyen egyszerű. Ha akarja, ott is elintézi a védelmedet – érintette meg a vállát Luna, hogy kicsit maga felé fordítsa. Közben persze nem kerülte el a figyelmét, hogy Fogatlan tenyerén szokatlan vérfoltok éktelenkedtek, s mintha semmiség lenne, magához húzta a karját, hogy a pulcsi felhúzva alaposan szemügyre vegye. Fogatlant láthatóan nem zavarta a dolog, talán mert Ő annyira természetesen csinálta, vagy épp már annyira megszokott volt, hogy észre se vette.

- Tudod mit? – kapta fel a fejét a fiú, miközben Luna kihalászott egy közeli táskából egy kis fertőtlenítőt és egy megfelelő kötszert. – Ez lesz. Most fogom magam, veszek egy zuhanyt és eltűnök a suliba. Kész! Mégis milyen nevelő lenne, ha meg akarna állítani, hm?

- Szörnyű. Persze, ha meg merné tenni, de nem meri. Raindancer ha megtudná, hogy kimaradsz az edukációból, agyonveri – Luna hangjában a természetesség talán még ijesztőbbé tette a kijelentést. Raindancer, a harmadik felnőtt Őrző komoly asszonyi kontyával és tökéletesre vasalt csőszoknyában is úgy megregulázná a viharszelőt, hogy még maga a gnúvad sem tudná megmenteni. – Tartsd így egy kicsit a kezed, jó?

- Jó, jó csak… V-várjunk, honnan tudtad, hogy megsérültem?

- Furcsán tartottad a karod. Aztán a tenyereden a vérfolt elég árulkodó volt. Gorombák ezek az ölvészek.

- Na álljon meg a fáklyás menet – Fogatlan hiába próbálta elhúzni a  kezét a lány elől, ez lehetetlen volt, s már csak felszisszenni tudott, mikor hozzáért a fertőtlenítővel. – Aú! Luna, magyarázatot várok, honnan tudtad, hogy találkoztam egy ölvésszel?

A lány végre feltekintett, de olyan fejjel, mint aki teljesen hülyének nézi a másikat.

- Fogatlan, gondolkozz egy kicsit.

- Te szóltál Felhőugrónak is?

- Naná – fordult vissza a seb kitisztításához Luna, Fogatlannak mindez persze kevés volt, mint magyarázat.

- De hiszen nem is láttalak a környéken, egy hólidérc pedig nem tud úgy eltűnni az éjszaka sötétjében!

Hólidérc. Luna észrevétlenül elhúzta a száját, de egyebet nem reagált erre a jelenlegi apróságra.

- Mondjuk úgy, hogy eléggé értek ahhoz, amit csinálok. Különben is, nem hagyhattam, hogy szétkapjanak, mert, lássuk be, elég közel álltak hozzá.

- Ez nem igaz, voltak vagy tizenöten, de egyik se tudott pár másodpercnél tovább megfogni. És még csak nem is használhattam a sárkányalakom, ha nem akartam magamat megsütni a vezetékek közt – méltatlankodott Fogatlan, magába fojtva a további sziszegést, amit a fertőtlenítő maró csípése váltott ki.

- Persze, persze. A karmolás is erre utal, mi? – úgy tűnt, Luna ezzel le is zárta a témát, ahogy a kezelést is, kötszerrel takarva körbe a fiú karját, amit alaposan rögzített is. Egymás szemébe néztek egy egészen rövid pillanatra, de ez bőven elég volt a lánynak. – Az ott egy véraláfutás a nyakadon?

- Jaj hagyj már, semmi bajom! – Fogatlan szinte lendületből elgurult az ágyon, s már nyúlt is a korlát után, hogy felmásszon. – Megyek készülődni.

- És mégis hová is készülsz? – zengett odalentről Felhőugró fenyítő hangja. Luna innentől már csak a hangokat hallotta, de szinte látta maga előtt a párost.

- Iskolába!

- Nem!

- De!

***

Nem voltam biztos abban, amit csinálok. De tényleg, lehet el is ment az eszem, valahogy mégsem tudtam visszaparancsolni magam a szekrényemhez. Bolond vagy Hablaty, igen. Itt állsz az iskola közepén egy dobozzal, és várod, hogy megjelenjen az, aki szökőévente egyszer jön suliba.

Talán csak azért tudtam magammal hozni, mert az első két óránk úgy ahogy volt elmaradt, valami gigászi áramkimaradás miatt. Magam is emlékeztem rá, hogy hallottunk egy nagy csattanást a távolból, anya pedig egyre azt hajtogatta, hogy hát bármi lehet, van ilyen, ez a türelem pedig addig tartott, míg nem akarta lefőzni a reggeli életmentő kávét, ami annál is inkább kellett volna, mivel a mai nap szombati munkanapként futott. A Bork-hét a nyakunkon volt, s természetesen nem kezdődhet szünet úgy, hogy legalább egy napot ne vegyenek el előtte a hétvégénkből. Noha anya imádta a munkáját, és nem is az volt a gondja, hogy be kell menni, de a kávé hiánya egyetlen pillanat alatt hiperaktívvá tette, ami nála az idegesség jele volt.

- Kiscsillag, nem láttad a lakáskulcsom? – forgott az előszobában, már hóna alatt az esőkabátjával, a borús időre tekintettel. Csupán sóhajtottam előtte, s mosolygós fejingatással mutattam a kezére, hiszen ott szorongatta már magával.

- Keress majd egy pohár forró vizet, ha beértél, anya – mondtam neki, ahogy a táskámból előhalásztam egy kis zacskó instant kávét, amit a kezébe nyomtam.

- Köszönöm Hablatyom – simogatta meg a fejemet, s egy gyors ölelés után már rohant is.

Már én is húztam volna a cipőmet, mikor jött az sms az iskolától, hogy biztonsági okokból az első két óránk elmarad, míg kezdenek valamit a helyzettel. Mintha a kezemre játszott volna a helyzet, s a plusz idő, ami adatott.

Persze nem sokra mentek akkor sem, mikor a diákok megérkeztek a harmadik órára, jelenleg pedig sokakat láttam, akik inkább hazamentek, minthogy itt várakozzanak arra, lesz-e ma egyáltalán tanítás. Nem így tervezték ezt a napot se a tanárok, se a diákok, annyi biztos.

Amióta itt várakoztam a gyakorlatilag üressé vált folyosón, már sokadjára bizonytalanodtam el, hogy van-e értelme még egyáltalán ennek a napnak, s épp ott tartottam, hogy magam is elindulok haza, amikor Fogatlan feltűnt a folyosón. Láthatóan kicsit össze volt zavarodva, hogy alig találkozik élő emberrel vagy sárkánnyal. Sőt, már igazából a becsöngőn is túlvoltunk, csak épp szegény csengő nem jutott áramhoz, hogy figyelmeztesse a diákokat az amúgy is füstbe ment harmadik óra kezdetére. Fogatlan még egyszer körbenézett, s végül rajtam állapodott meg a tekintete, amiből nem tudtam eldönteni, hogy örül egy ismerős arcnak, vagy a pokolba kívánja a találkozást. Lévén az osztálytársainknak se híre, se hamva nem volt, hozzám lépett oda, kissé feszengve.

- Öhm… Szia, lemaradtam valamiről? Azt hittem, elkéstem.

- Szia – mosolyogtam valamennyire ártatlanul, félig nekidőlve a szekrényemnek. – Hát, igazából úgy néz ki, hogy szó szerint elfüstölt a mai nap. A tanárok valami nagy elektromos zavarról beszéltek, sőt, talán még a sulit árammal ellátó egység is sérült, így nem tartották sok értelmét rendesen megtartani a napnak az elejét. Nos, most éppen arra várunk, hogy kiderüljön, vajon a többit meg tudják-e oldani.

- Haha – Fogatlan kínosan felnevetett, s abban a pillanatban hátat is fordított nekem, mint aki máris távozik.

- Haha? – összezavarodva indultam utána, szinte nem is figyelve, hogy mit csinálok, na meg miért. Utánfutó-effektus. – Mit akar ez jelenteni?

- Maradjunk annyiban, hogy nem, a mai napból nem lesz semmi. Hidd el nekem. Egyszer jövök suliba basszus…

Fogalmam sem volt, honnan tudta ezt ilyen biztosan, de valamiért éreztem, hogy nem érdemes rákérdezni. Nem volt olyan hangulatban, és sugárzott belőle valami mély idegesség. Mintha… dühítette volna. Talán, nem is tudom. Nem láttam a fejébe, de az istenekre mondom, éreztem, hogy valami nincs rendben. Ez pedig nem hagyott nyugodni.

- Hé, öhm… Figyelj csak, nem is akkora baj, hogy bejöttél, mert szerettem volna beszélni veled.

Ezzel sikerült úgy megállítanom, ahogy sosem gondoltam volna. Satufékezett, s értetlenül rám meredt, mint aki próbálja kiolvasni a tekintetemből az akaratom, a gondolataim és… nos, mindent.

- Beszélni velem? Miről?

- Hát… - na, most légy erős Hablaty, és ne üldözd el magad mellől azt, aki segített és a végén egész barátságosnak tűnt. – Szóval, arra gondoltam, ehm… H-hogy olyan váratlanul eltűntél tegnap este, én pedig adósnak érzem magam, amiért nem tudtam meghálálni a segítséged, szóval hoztam neked egy kis süteményt. Ha… ha már nem tudtál maradni tegnap.

Felemeltem a kezemben tartott kis fémdobozt, hogy ráterelődjön a figyelem, de amikor felnéztem őrá, eddig számomra ismeretlen döbbenetet tükröztek mezőzöld szemei. Talán rámborítja, talán nem…

- Sütem-… Süteményt? – most úgy motyogott, mint ahogy én szoktam. Nem hittem, hogy képes rá.

- Hát... I-igen… Akkor is ezzel kínáltalak volna, csak, hát anyámról tudni kell, hogy nem a konyha királynője, szóval megragadtam az alkalmat ma reggel, és csináltam egy kis süteményt neked. Remélem elfogadod.

Fogatlan láthatóan nem tudott rendesen reagálni. Lefagyott, megállt, némán újraindításért sikoltott. Aztán szinte kirázta a hideg, mint aki gondolatban felpofozta magát. Hogy ezt honnan tudom? Túl sokszor csináltam hasonlót.

Hát ebben is hasonlítanánk?

- Őszintén, én nem tudom, mit mondhatnék, mármint… - felsóhajtott.

- Nem kell semmit mondanod – Hablaty, olyan hülye vagy, miért vágsz a-… - Csak… csak fogadd el.

Fogatlan nyelt egy nagyot. Ha jól láttam, talán a keze is megremegett, mikor nagysokára végre odanyúlt a doboz süteményért, s akármilyen furcsa is volt számomra, de meghatódni láttam. Ezt a borús, szomorú, magányos figurát, aki egyedül jár az útján, amit nem oszt meg senkivel, csak ha muszáj. De amikor nem kényszerből kell cselekedni, nem kötelezően kell válaszolni, akkor lefagy, leáll, s nem tud mit kezdeni a pillanat varázsával.

Oh istenek, remélem nem reagáltam túl…

- Hát ez… hihetetlenül kedves tőled – nyögte ki végül. – Mármint, é-én nem vagyok hozzászokva ehhez, és… Mindegy, köszönöm. Köszönöm szépen.

Csak egy egészen röpke másodpercre mertem a szemébe nézni, aztán menten lesütöttem saját tekintetem, mielőtt elsüllyedek saját szégyenemben. A figyelmem viszont valami egészen másra összpontosult. A keze…

- Megsérültél? – meg se fordult a fejemben, hogy talán nem kellett volna szóbahozni. Megérinteni meg pláne nem. Azonnal elrántotta a kezét.

- Huh? Ja, ez? – a mozdulat egészen olyan volt, mint aki szinte meglepődik, hogy kötszer csavarodik a bal karjára, de nem érdekli különösebben. – Áh, semmiség. Tényleg.

Semmiség. Bárcsak az lett volna. Annak a hegnek története volt, most már tudom, ekkor még sejtelmem sem volt. Ártatlan kis mosollyal hittem el a szavait, bizalommal gondolva rá, hogy igazat mond. Igazat, ahogy ezek után is, legalábbis az a naiv kis énem, aki semmit nem tudott a háttérben zajló háborúról és élet-halál harcról, elhitte. El akarta hinni.

***

Fogatlannak igaza volt, a tanítási napból nem lett semmi, mi pedig együtt léptünk ki az iskola kapuján, s végül azt a megállapodást kötöttük, hogy leülünk az első padra a suli mellett, amit találunk, és együtt végezzük ki a süteményt, ezzel megünnepelve, hogy megúsztuk a szombati tanítást. Közben persze találgattuk, hogy mi történhetett, ami ennyire megbénította a falut, sőt, a környezőeket is, mint ahogy a járókelők félszavaiból hallottuk. Fogatlan tökéletesen álcázta mindazt, hogy bármi köze is lenne a dologhoz, én pedig nem is feltételeztem róla semmit ekkor még.

Meglepően barátságosnak tűnt, szokatlanul közvetlennek, mint akit eddig érdekelt, hogy elrejtse magát, most viszont ezt az egész irányelvet kidobta az ablakon. Noha így sem tudtam meg sokat róla, kérdezni pedig egyelőre nem mertem, félve attól, hogy visszacsukja a kínkeservesen résnyire nyitott ajtókat. Én se akartam túl sokat kipakolni a múltamból, így nagyrészt arról magyaráztam neki, hogy merre lakunk most. Mégis sikerült jót beszélgetni, amíg a sütemények fele el nem fogyott, akkor aztán Ő felpattant, de nem hagytam neki, hogy a maradék finomság nélkül távozzon.

Kicsit sietősen köszöntünk el egymástól, utána pedig szinte azonnal csörgött a telefonom: anyám közölte, hogy az áramkimaradás miatt gondok vannak a munkahelyén, s nem fog tudni este hazajönni, menjek haza apához nyugodtan. Nem volt hát mit tenni, nem mintha apa sokat lett volna itthon, főleg, hogy hazaérkezés után hasonló telefonhívást kaptam tőle is. Talán nem is akkora baj egyedül maradni.

Az este beköszöntével még mindig se híre, s e hamva nem volt az áramnak. Felkapcsoltam a szobám lámpáját, hogy legalább tudjak róla, ha visszatérne, amire őszintén nem volt sok esély. A telefonom nemsokára lemerült, de arra még volt időm, hogy előkeressem a gyertyákat a minimális fényforrás érdekében. Nem mondom, hogy nem szorult görcsbe a gyomrom, mikor kinéztem a szobám erkélyéről, s teljes, igazi vaksötétet láttam. A házak összemosódott sziluettekként úsztak, a távoli horizonton ragyogtak a  csillagok, s néha a Hold is bepislogott, ahogy a felhőtömeg lassan úszott el felettünk, néhol már pici cafatokra szakadva. Ha tiszta lenne az égbolt, egész jól lehetne sárkányt lesni, futott át az agyamon. Ám az is biztos, hogy eszem ágában sem lett volna most kilépni a házból. Hiába, a hely még mindig idegen volt, s most különösen mély és sötét, mint egy kihalt település. Beleborzongtam a hideg szellőbe, ami most észak felől érkezett, s inkább visszamentem a szobába, alaposan bezárva az egyetlen, széles üveglapból álló erkélyajtómat. Nagyon késő lehetett, talán már éjfél is elmúlt, mégsem akart álom jönni a szememre, akkor sem, mikor alaposan elbújtam a takaróm alatt, s elfújtam a gyertyákat is.

Nem hagyott nyugodni ez a neszekkel teli éjszaka. Hiába volt minden csukva, hiába tudtam ezt biztosra, mert ellenőriztem, a kert végében kezdődő erdő neszei és zajai így is eljutottak hozzám, s egy állandó feszültséget generáltak. A gondolataim egyre zakatoltak. Lehet nem volt olyan jó ötlet teljes sötétséget csinálni, lehet, hogy…

Nem jutottam a gondolat végére. Először azt gyanítottam, hogy az agyam felnagyítja a kicsi zörejeket, fenyegetést észlel bennük és megtréfál. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem, szó sincs erről. A nagyobb hangok tényleg nagyobbak, sőt, kifejezetten közelről érkeztek. Túl közelről.

Hirtelen ültem fel, mint akit felrántottak, de amit láttam, elakasztotta a következő légvételemet, talán még a szívem is kihagyott egy dobbanást. Az erkélyre vezető ajtó közvetlen az ágyam végénél kezdődött, talán csak egy méter volt a kettő közt. Az üvegen át pedig megláttam egy hatalmas szempárt, s egy nagy, sötét alakot.

 Egy sárkány csimpaszkodott a kőkorláton. Termetéhez képest mozdulatlan volt, tökéletes egyensúllyal figyelt, de láttam, hogy azoknak a hatalmas szemeknek nem kellett több fény, hogy tisztán lássanak. Hosszú, végtelenül hosszú másodpercekig figyeltük egymást, én pedig, azt hiszem, leblokkoltam. Végignéztem, hogy kicsit lejjebb ereszkedik, négy lábbal érkezve az erkélyen. Feje olyan közel volt az üveglaphoz, hogy a szuszogása párafoltot rajzolt rá. Remegő kezekkel nyúltam az éjjeliszekrényen a gyufa után, meggyújtottam az egyik mécsest, s azt a tenyerembe fogva, görnyedve, s nagyon lassan megközelítettem az üveglapot. Már szinte guggoltam, a szemem pedig lassan el tudta különíteni a gyertya árnyképeit a valóságtól, s a sárkány fekete pikkelyes orra lassan kirajzolódott.

- Hűha… - nyeltem egy nagyot.

Sohasem történt még ehhez fogható. A sárkányok, akiket mindig oly messziről csodáltam, mindig elérhetetlennek bizonyultak, de most… Ez az egy, ez az egy itt állt előttem, s mindössze egy vékony üveglap volt köztünk. Meg se fordult a fejemben, hogy esetleg vacsorázni jött, kihasználva a teljes sötétséget, de annyi ép eszem azért mégiscsak volt, hogy azonnal lebeszéltem magam az ajtó kinyitásáról. Nem. Lehet, hogy érdekel, és semmihez sem fogható az, ami most történik, de anya épp eleget beszélt azokról a sárkányokról, akik annyira ritkák, hogy néha vadon is el tudnak rejtőzni, s csak elenyésző eset szól róla, hogy lakott területre tévedtek volna. Nyilván őt is a fények hiánya vonzotta ide, hiszen sehonnan sem tudtam volna megmondani, melyik fajba tartozott. A nagy szemek és a fekete pikkelyek megsúgták, hogy az éjszaka szülötte, de ahogy érdeklődőn meglibbentette a füleit, össze is zavart egy kicsit. Kíváncsi volt, erre hamar rájöttem, de nem ő volt az egyetlen. Lassú mozdulatokkal törökülésbe ereszkedtem, elég közel az üveghez, a gyertyát pedig közelebb toltam, hátha jobban kiismerem a vonásait.

- Hát szia… - nagyon meg lehettem babonázva, kezem ugyanis elindult, s az üveglapon állapodott meg. Ő nézegette egy darabig, mordult egyet, s mikor meggyőződött róla, hogy nem érem el, Ő is közelebb dugta az orrát, ami végül szintén az üvegnek nyomódott, de olyan puhán, hogy észre se vettem, hogy esetleg a lap megremegett volna. Pont ott volt, ahol a tenyerem…

Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor mindketten igazán meglepődtünk, hiszen láttam, az ő vonásain is valamiféle döbbenet szalad át.

Apropó vonások. Talán most kellene érvényesíteni azt a tudást, amit Asztrid dicsért. Felpattantam hát, mire ő egy kicsit hátrébb rándult, amit meg is bántam. Megtorpantam, s felemeltem a kezeimet. Megfeledkeztem magamról.

- Hé… Semmi baj, nincsen semmi baj. Csak… Hozok egy füzetet, jó? Nincs semmi baj – magyaráztam hamar, óvatosan hátrálva az íróasztal felé. Le sem vettem a tekintetem róla, vaktában tapogattam ki egy füzetet, s mellé egy ceruzát, így indultam vissza hozzá. A füzet a parkettán végezte, én leültem a szőnyeg szélére, immár újra szemben vele, s gyakorlott mozdulatokkal elkezdtem levázlatolni az arcát, amit most is egész közelről láthattam, hiszen épp az ajtókeretet szagolgatta.

Nem juthattam sokáig sajnos, az utcára ugyanis egy autó fényszórója fordult be. A sárkány villámsebességgel fordult meg, s csupán egy másodpercig gondolkodott rajta, hogy most mitévő legyen. Végül nem az ég felé, hanem a kert irányába vetette le magát az erkélyről, én pedig szinte feltéptem az erkélyajtót, s mikor áthajoltam a korláton, még láttam kiugrani a kerítésen, egyenesen az erdő felé.

Annyira gyorsan történt minden.

Tekintetem szomorúan vándorolt a ház elé parkoló autóra, majd a pislákoló gyertyafény mellett heverő füzetre. Közel sem volt annyira részletes, hogy be tudjam fejezni fejből, hisz alig láttam őt néhány percnél tovább. A füzettel és a gyertyával a kezemben tértem vissza az ágyam szélére, s egyik ujjammal óvatosan végigsimítottam a hatalmas macskaszem kezdetleges vázlatán.

- Remélem, látlak még… Bárcsak láthatnálak még…