Sziasztok kedves lovasok és sárkányok!
A sok izgalom után, ami az előző fejezetet körbelengte, most lassítunk ugyan egy kicsit, de a történet mindettől függetlenül viszi tovább a szálait, vagyis ki-ki a magáét. Hogy ezek a szálak mikor és hogyan fognak összefonódni, vagy kötnek csomót egymásra, azt hivatásból nem árulatom el, kövessétek figyelemmel, mert mindenki hatással lehet mindenkire 😄😈
Jó olvasgatást kívánok!
6. fejezet:
Kamurandi
éjfélkor
Hajnalodott.
A narancsos égbe beleolvadt egy magasan szálló viharszelő hasonszínű szárnya,
ahogy szinte csak mozdulatlanul siklott az égen. Szárnycsapásokra alig volt
szüksége, elég volt a sebesség ahhoz, hogy ezzel elvitorlázzon hazáig. Hát, már
ha hazának lehetett hívni azt a faluszéli kis raktárat.
A
sárkány csendes volt, s le sem pillantott a markában tartott fiúra.
A
fiúra, aki persze Fogatlan volt. Fél karja, melyet Felhőugró a markában
tartott, igencsak elzsibbadt, a másik pedig eléggé fájt ahhoz, hogy ne akarjon
cserélni a fogáson. Helyette máshoz folyamodott, immár sokadjára.
-
Hé, öhm… Felhő, nem akarsz elengedni végre? Tudok egyedül is repülni… - mordulás
volt a válasz. Hát persze, hogy nem. Fogatlan egykedvűen elhúzta a száját. –
Ah, mindegy is, sokkal jobban szeretek elzsibbadva lógni egy másik sárkány
karmai közül, mint a saját szárnyaimat használni, ne is törődj velem…
Noha
próbált határozottnak tűnni, Fogatlan tudta, hogy addig örülhet, amíg Felhőugró
nem válaszol neki. Mert ha egyszer őrzője kinyitja a száját, abból lesz majd
kiabálás, anyázás, fenyegetés, talán még ajtócsapkodás is, ahogy őt ismerte.
Felhőugró ritkán húzta fel magát, nehéz is volt felbosszantani, de csak egyszer
kellett megütni azt a bizonyos határt, s már kész is volt a háború. Fogatlan
esetében az az „egyszeri” mérték általában a többszörösére nőtt.
Még
szerencse, hogy a sárkány nem keringhetett túl sokáig a kerülőutakon, s mikor
az első napsugár megcsillant a horizonton, már kényszeredetten landoltak is
Sandavágur délkeleti szélén álldogáló egykori csomagolóüzem épületei között.
Emeletes téglaházak voltak, betonozott, keskeny utacskák közt, magas
ablakokkal, hogy odabent minél több fény terjengjen. Nem voltak jobb állapotúak
a suttogók fémvázas raktáránál, de kétségkívül lakhatóbb állapotban várták a
hazaérkezőket. Talán közrejátszott az is, hogy rendszeresen takarították, avagy
takaríttatták, sokszor épp a szabályt szegő Fogatlannal.
Suttogóbiztos
volt, s mindent megtettek érte, hogy az is maradjon.
Felhőugró
méretéhez képest puhán landolt a repedezett betonon, amit itt-ott aszfalttal
foltoztak be korábban. Letette Fogatlant, noha nem épp a legpuhábban, s maga is
felöltötte emberalakját. Mire az ifjú éjfúria felegyenesedett, már egy
szigorral telt, sötétsárga tekintet szegeződött rá. Felhőugró még emberként is
egészen bagolyszerű volt.
-
Oké, szóval… kösz a fuvart, de egyedül is el tudtam volna-
- Teljesen
elment az eszed?! A gnúvad taposna meg Fogatlan, csak egyszer maradtál volna a
kicseszett valagadon a rohadt életbe! – a bölcs, állandóan szelídnek ismert
Felhőugró úgy mordult rá, mintha főbenjáró bűnt követett volna el. Hogyne, a
fiatal sárkány bárkit kinevetett volna, ha valaki a színe előtt hívja Felhőt
kiegyensúlyozottnak, ő jobban ismerte a vitatkozósabbik énjét, aki mindent
megjegyez neki, amíg az őrületbe nem kergeti vele. Persze Fogatlant sem kellet
félteni.
- Oh
igen?! Na és ki zavart el a teadélutánról, hm?!
-
Ostoba kölyök, ott sem kellett volna lenned! Mégis mit gondoltál?! Békésen
elsétálgatsz a főúton, mint egy átlagos tinédzser?! Aztán meg beállítasz Valka
lakásába a fiával, mégis honnan szedted össze azt a kölyköt?!
-
Hé! – Fogatlan, mikor Felhőugró elkapta a karját, hogy beráncigálja az ajtón,
lépett egyet hátra, ezzel kirántotta magát a markából. – Mi az, hogy honnan
szedtem össze, nem is ismertem!
-
Akkor meg?!
-
Mondtam már, csak összekeveredtünk, véletlen volt, segítettem neki ő meg meg
akarta hálálni, mi ebben a rossz?!
-
Fogatlan! – ha eddig Felhőugró nem lett volna fenyegető és vörös az
idegességtől, most biztosan az lett. – Majdnem meghaltál! Fogd már fel, hogy
nem, egyszerűen nem viselkedhetsz úgy, mint akármelyik kölyök az utcából.
Fogatlan
nem sokáig bírta ezt a jellegű feszültséget, még erősen tombolt benne a
menekülési vágy is, legalábbis amióta néhány méteren múlt, hogy agyonüti az
áram, nos, nem tudott megnyugodni. Fogta magát, hátat fordított a viharszelőnek,
s belökte az épület kétszárnyú ajtaját, azonnal megcélozva a lépcsőt.
- Ez
hülyeség!
- Hülyeség
a francot!
- Mi
a fene folyik itt? – ez egy új hang volt, valahonnan hátulról, ahol a konyhát
rendezték be. Felhőugró narancsos-vörös hajkoronája mellett a meggypiros
fürtökkel megáldott, kétajtós szekrényt is megszégyenítő, favágóra hajazó
kockásinges Fejtörő úgy slisszolt ki a konyhából, mintha normális lenne, hogy
valaki egyedül felfalt már egy fél sültcsirkét, aminek a másik fele ott hevert
a tenyerében tartott jénaiban.
Felhőugró
és Fogatlan ebben a percben nem voltak a magyarázkodás királyai.
-
Még egyszer meglátlak odakint…!
-
Hagyj már békén az istenek szerelmére! Jössz utánam, mint egy pulikutya!
-
Magyarázat, hahó, magyarázatot! – lengette a csirkecombot Fejtörő, félúton a
lépcső és a konyha közt, ott zajlott ugyanis a veszekedés, hisz Fogatlan
igyekezett mihamarabb elérni a saját szobáját.
- Ez
az, menekülj csak, de egyszer gyere ki a szobádból kölyök, azt kívánod majd,
bár egy rettenetes rém vigyázna rád!
Ez
volt a végszó, mielőtt az emeleti szoba ajtaja csapódott volna. Felhőugró
ökölbe szorított kezekkel állt a lépcső aljánál, tekintete izzott a méregtől.
Az pedig, hogy Fejtörő a helyzet feszültsége ellenére most is csak a
csirkecombot majszolta közvetlen mellette, még inkább hergelte.
-
Nos? Beavatsz engem is, vagy…?
-
Áh! – Felhőugró, az öröknyugalmú viharszelő az ég felé hajította a karjait,
mint aki csak annyit akar mondani „most nézd meg, borzasztó!”. Fejtörő ekkor
megragadta a pillanatot, s Őrzőtársa kezébe nyomta a megmaradt csirkeszárnyat,
amit a másik meglepő módon elfogadott, nagyot harapott bele, aztán folytatta a
károgást, bagolyhoz méltatlanul: – A kölyök nem bír magával, kimászkál, olyan
helyeken jár, ahol akkor se tudnánk megvédeni, ha tízen mennénk vele. Most
mondd meg, teljesen megbolondult, vagy csak én vagyok a hülye?
- Nem
lehet, hogy egy kicsit túl szorosan fogod rajta azt a képzeletbeli gyeplőt? – Fejtörő
fordult utána, mikor Felhőugró letette magát a raklapokból ácsolt, kipárnázott
kanapéra, s felpakolta a lábát a legközelebbi kisasztalra. – Mármint, lássuk
be, te kölyöknek hívod, de ő egy tinédzser, és épp a lázadó éveit éli.
-
Persze, csak ilyenkor elfelejti, hogy Ő nem átlagos, nem viselkedhet hát úgy –
masszírozta a szemei közti részt két ujjával Felhőugró. – Fenrir és a suttogók
nem kölykök már. Árnyékvadászoknak hívják magukat, szervezettek, ésszel
dolgozzák ki az útjukat, megfigyelik a környéket, s nem érdekli őket, hogy
Fogatlan épp a fiatalkorát éli. Ha tudnád, hogy honnan szedtem ki most…
-
Akarom én tudni?
- Az
elosztóközpontig üldözték. Asszem’ volt ott egy ölvész is. Majdnem megsütötték.
-
Óh, éreztem én, hogy nem akartam ezt tudni. Mondjuk ez magyarázat arra, hogy az
egész falu sötétbe borult, és azóta sincs ám áram – Fejtörő lehangoltan
sóhajtott, s már épp kereste a helyet, hogy lepakolja a jénait valahová, mikor
ismételten nyílt a bejárati ajtó. Luna robogott be az Őrzők házába, fehér haja
most is függönyként fordult utána, mikor kettőre zárta a bejárati ajtót, s
ledobta a táskáját mellé, mint aki hazajött. Tulajdonképpen erről is volt szó.
-
Fogatlan?
- Odafent
– Felhőugró felé sem pillantott, csak a lépcső felé bökött.
Persze,
a lány tudott mindenről. Láthatóan nem is hezitált, útja a cipők lerúgása után
egyenesen vezetett a fémlépcső felé. Már a felénél járt, mire Fejtörő
egyáltalán felfogta, hogy megérkezett.
-
Lunuskám, csillagom, egy kis csirkét nem eszel előtte?
-
Nem, nem, edd csak meg – intett a lány, s már ott sem volt.
Fogatlan
szobája igen furcsa elrendezést kapott, s az éjfúriafiú biztos volt benne, hogy
köze van a dolognak ahhoz, hogy Felhőugró az épület minden pontjába rejtett
olyan elemeket, amik az esetleges suttogótámadás alkalmával csapdaként
szolgálhatnak. A falakban acélrudak futottak, a padlóban szintén acél és öntött
vas uralkodott, s mindenhol sok ablak volt található, hogy minél több fény
uralja a helyet. A másik, hogy a szobák elrendezése kész káoszba torkollt:
Felhőugrónak külön kijárata volt a tető felé, az emlegetett Fejtörő a
földszintre volt száműzve az állandó horkolása miatt, Fogatlan szobája pedig
noha az emeletről nyílt, az ember (pontosabban sárkány, hisz itt ember még nem
járt) azonnal egy féloldalas lépcsővel találta szemben magát, ami egy szintén
földszintes szobába vezetett. Közvetlen a szobába vezető ajtó alatt volt az
ágy, s körülötte a szokásos szekrények, egy íróasztal, de minden egy kicsit
összezsúfolva a hely szűkössége miatt. Az egész egy kicsit egy feketelyukra
hajazott, hiszen ha megálltunk közvetlen az ajtóban, minden, de minden fekete
volt, talán még annak a néhány könyvnek a lapjai is, amikhez Fogatlan hozzájutott.
Az egyetlen, ami nem sötétségben úszott, az a tapéta volt, ami kellemes,
pirosas-vörös kontrasztot adott a szobának. Az igazság pedig az volt, hogy a
lépcső is tele volt mindenféle holmival, igaz, nem is volt túlzottan használva.
Fogatlan általában a korláton át közlekedett, Felhő csak az ajtóig jött,
Fejtörő szintén, Luna pedig könnyűszerrel utánozta az éjfúriafiút. Szüksége is
volt rá.
Most
is csak egy sóhajjal tudatta, hogy az éjfúria morcosan ül az ágy végében, s
mormogott is valamit magában. Luna a fejét ingatta, s egész csendesen csukta be
az ajtót, utána pedig macskamozdulatokkal átmászott a korláton, s puhán
ereszkedett le az ágyra, hogy utána odavergődje magát mellé. Még egy kicsit
játékosan meg is bökte a vállát.
- No
mi az, Felhő nem aludt eleget a horkolókórustól az éjjel, azért ilyen hisztis?
-
Hah.. – Fogatlan akaratlanul is elmosolyodott. – Még ha csak az lenne, de nincs
olyan szerencsém. Esküszöm, néha szívesebben menekülnék a suttogók elől fél
napig, minthogy a prédikálását kelljen hallgatnom róla, hogy „nem vagyok
hétköznapi, ne viselkedjek úgy”. Mintha lenne rajta egy gomb, amit ha
megnyomsz, elkezd papolni. Csak nincs mellé olyan, amivel némítani lehet!
Luna
halkan nevetett. De sok hasonló beszélgetésük volt már, istenek, ha meg lehetne
számolni.
-
Persze, sokszor idegesítő tud lenni a túlzott parancsolgatásával és
irányításmániájával, de… Hidd el, hogy csak a javadat akarja.
- A
„javamat”, persze, csak… Elfelejti, hogy nem egy váza vagyok, amire vigyázni
kell, hanem egy élőlény, csessze meg. Ki akarok menni néha, sőt, esküszöm a
suli is hiányzik. Hallottál már ilyet egy diák szájából? De most komolyan,
szerinte lenne suttogó, aki be meri tenni a lábát a suliba? Ők se bolondok,
hagyjuk már ezt a hülyeséget.
-
Akkor mond meg neki, hogy szeretnél iskolába menni, ez ilyen egyszerű. Ha
akarja, ott is elintézi a védelmedet – érintette meg a vállát Luna, hogy kicsit
maga felé fordítsa. Közben persze nem kerülte el a figyelmét, hogy Fogatlan
tenyerén szokatlan vérfoltok éktelenkedtek, s mintha semmiség lenne, magához
húzta a karját, hogy a pulcsi felhúzva alaposan szemügyre vegye. Fogatlant
láthatóan nem zavarta a dolog, talán mert Ő annyira természetesen csinálta,
vagy épp már annyira megszokott volt, hogy észre se vette.
-
Tudod mit? – kapta fel a fejét a fiú, miközben Luna kihalászott egy közeli táskából
egy kis fertőtlenítőt és egy megfelelő kötszert. – Ez lesz. Most fogom magam,
veszek egy zuhanyt és eltűnök a suliba. Kész! Mégis milyen nevelő lenne, ha meg
akarna állítani, hm?
-
Szörnyű. Persze, ha meg merné tenni, de nem meri. Raindancer ha megtudná, hogy
kimaradsz az edukációból, agyonveri – Luna hangjában a természetesség talán még
ijesztőbbé tette a kijelentést. Raindancer, a harmadik felnőtt Őrző komoly asszonyi
kontyával és tökéletesre vasalt csőszoknyában is úgy megregulázná a
viharszelőt, hogy még maga a gnúvad sem tudná megmenteni. – Tartsd így egy
kicsit a kezed, jó?
-
Jó, jó csak… V-várjunk, honnan tudtad, hogy megsérültem?
-
Furcsán tartottad a karod. Aztán a tenyereden a vérfolt elég árulkodó volt.
Gorombák ezek az ölvészek.
- Na
álljon meg a fáklyás menet – Fogatlan hiába próbálta elhúzni a kezét a lány elől, ez lehetetlen volt, s már
csak felszisszenni tudott, mikor hozzáért a fertőtlenítővel. – Aú! Luna,
magyarázatot várok, honnan tudtad, hogy találkoztam egy ölvésszel?
A
lány végre feltekintett, de olyan fejjel, mint aki teljesen hülyének nézi a
másikat.
-
Fogatlan, gondolkozz egy kicsit.
- Te
szóltál Felhőugrónak is?
-
Naná – fordult vissza a seb kitisztításához Luna, Fogatlannak mindez persze
kevés volt, mint magyarázat.
- De
hiszen nem is láttalak a környéken, egy hólidérc pedig nem tud úgy eltűnni az
éjszaka sötétjében!
Hólidérc.
Luna észrevétlenül elhúzta a száját, de egyebet nem reagált erre a jelenlegi
apróságra.
-
Mondjuk úgy, hogy eléggé értek ahhoz, amit csinálok. Különben is, nem
hagyhattam, hogy szétkapjanak, mert, lássuk be, elég közel álltak hozzá.
- Ez
nem igaz, voltak vagy tizenöten, de egyik se tudott pár másodpercnél tovább
megfogni. És még csak nem is használhattam a sárkányalakom, ha nem akartam
magamat megsütni a vezetékek közt – méltatlankodott Fogatlan, magába fojtva a
további sziszegést, amit a fertőtlenítő maró csípése váltott ki.
-
Persze, persze. A karmolás is erre utal, mi? – úgy tűnt, Luna ezzel le is zárta
a témát, ahogy a kezelést is, kötszerrel takarva körbe a fiú karját, amit
alaposan rögzített is. Egymás szemébe néztek egy egészen rövid pillanatra, de
ez bőven elég volt a lánynak. – Az ott egy véraláfutás a nyakadon?
-
Jaj hagyj már, semmi bajom! – Fogatlan szinte lendületből elgurult az ágyon, s
már nyúlt is a korlát után, hogy felmásszon. – Megyek készülődni.
- És
mégis hová is készülsz? – zengett odalentről Felhőugró fenyítő hangja. Luna
innentől már csak a hangokat hallotta, de szinte látta maga előtt a párost.
-
Iskolába!
-
Nem!
-
De!
***
Nem
voltam biztos abban, amit csinálok. De tényleg, lehet el is ment az eszem,
valahogy mégsem tudtam visszaparancsolni magam a szekrényemhez. Bolond vagy Hablaty, igen. Itt állsz az
iskola közepén egy dobozzal, és várod, hogy megjelenjen az, aki szökőévente
egyszer jön suliba.
Talán
csak azért tudtam magammal hozni, mert az első két óránk úgy ahogy volt
elmaradt, valami gigászi áramkimaradás miatt. Magam is emlékeztem rá, hogy
hallottunk egy nagy csattanást a távolból, anya pedig egyre azt hajtogatta,
hogy hát bármi lehet, van ilyen, ez a türelem pedig addig tartott, míg nem
akarta lefőzni a reggeli életmentő kávét, ami annál is inkább kellett volna,
mivel a mai nap szombati munkanapként futott. A Bork-hét a nyakunkon volt, s
természetesen nem kezdődhet szünet úgy, hogy legalább egy napot ne vegyenek el
előtte a hétvégénkből. Noha anya imádta a munkáját, és nem is az volt a gondja,
hogy be kell menni, de a kávé hiánya egyetlen pillanat alatt hiperaktívvá tette,
ami nála az idegesség jele volt.
-
Kiscsillag, nem láttad a lakáskulcsom? – forgott az előszobában, már hóna alatt
az esőkabátjával, a borús időre tekintettel. Csupán sóhajtottam előtte, s
mosolygós fejingatással mutattam a kezére, hiszen ott szorongatta már magával.
-
Keress majd egy pohár forró vizet, ha beértél, anya – mondtam neki, ahogy a
táskámból előhalásztam egy kis zacskó instant kávét, amit a kezébe nyomtam.
-
Köszönöm Hablatyom – simogatta meg a fejemet, s egy gyors ölelés után már
rohant is.
Már
én is húztam volna a cipőmet, mikor jött az sms az iskolától, hogy biztonsági
okokból az első két óránk elmarad, míg kezdenek valamit a helyzettel. Mintha a
kezemre játszott volna a helyzet, s a plusz idő, ami adatott.
Persze
nem sokra mentek akkor sem, mikor a diákok megérkeztek a harmadik órára,
jelenleg pedig sokakat láttam, akik inkább hazamentek, minthogy itt
várakozzanak arra, lesz-e ma egyáltalán tanítás. Nem így tervezték ezt a napot
se a tanárok, se a diákok, annyi biztos.
Amióta
itt várakoztam a gyakorlatilag üressé vált folyosón, már sokadjára
bizonytalanodtam el, hogy van-e értelme még egyáltalán ennek a napnak, s épp
ott tartottam, hogy magam is elindulok haza, amikor Fogatlan feltűnt a
folyosón. Láthatóan kicsit össze volt zavarodva, hogy alig találkozik élő
emberrel vagy sárkánnyal. Sőt, már igazából a becsöngőn is túlvoltunk, csak épp
szegény csengő nem jutott áramhoz, hogy figyelmeztesse a diákokat az amúgy is
füstbe ment harmadik óra kezdetére. Fogatlan még egyszer körbenézett, s végül rajtam
állapodott meg a tekintete, amiből nem tudtam eldönteni, hogy örül egy ismerős
arcnak, vagy a pokolba kívánja a találkozást. Lévén az osztálytársainknak se
híre, se hamva nem volt, hozzám lépett oda, kissé feszengve.
-
Öhm… Szia, lemaradtam valamiről? Azt hittem, elkéstem.
-
Szia – mosolyogtam valamennyire ártatlanul, félig nekidőlve a szekrényemnek. –
Hát, igazából úgy néz ki, hogy szó szerint elfüstölt a mai nap. A tanárok
valami nagy elektromos zavarról beszéltek, sőt, talán még a sulit árammal ellátó
egység is sérült, így nem tartották sok értelmét rendesen megtartani a napnak
az elejét. Nos, most éppen arra várunk, hogy kiderüljön, vajon a többit meg
tudják-e oldani.
-
Haha – Fogatlan kínosan felnevetett, s abban a pillanatban hátat is fordított nekem,
mint aki máris távozik.
-
Haha? – összezavarodva indultam utána, szinte nem is figyelve, hogy mit
csinálok, na meg miért. Utánfutó-effektus. – Mit akar ez jelenteni?
-
Maradjunk annyiban, hogy nem, a mai napból nem lesz semmi. Hidd el nekem.
Egyszer jövök suliba basszus…
Fogalmam
sem volt, honnan tudta ezt ilyen biztosan, de valamiért éreztem, hogy nem
érdemes rákérdezni. Nem volt olyan hangulatban, és sugárzott belőle valami mély
idegesség. Mintha… dühítette volna. Talán, nem is tudom. Nem láttam a fejébe,
de az istenekre mondom, éreztem, hogy valami nincs rendben. Ez pedig nem
hagyott nyugodni.
-
Hé, öhm… Figyelj csak, nem is akkora baj, hogy bejöttél, mert szerettem volna
beszélni veled.
Ezzel
sikerült úgy megállítanom, ahogy sosem gondoltam volna. Satufékezett, s
értetlenül rám meredt, mint aki próbálja kiolvasni a tekintetemből az akaratom,
a gondolataim és… nos, mindent.
-
Beszélni velem? Miről?
-
Hát… - na, most légy erős Hablaty, és ne üldözd el magad mellől azt, aki
segített és a végén egész barátságosnak tűnt. – Szóval, arra gondoltam, ehm…
H-hogy olyan váratlanul eltűntél tegnap este, én pedig adósnak érzem magam,
amiért nem tudtam meghálálni a segítséged, szóval hoztam neked egy kis
süteményt. Ha… ha már nem tudtál maradni tegnap.
Felemeltem
a kezemben tartott kis fémdobozt, hogy ráterelődjön a figyelem, de amikor
felnéztem őrá, eddig számomra ismeretlen döbbenetet tükröztek mezőzöld szemei. Talán
rámborítja, talán nem…
-
Sütem-… Süteményt? – most úgy motyogott, mint ahogy én szoktam. Nem hittem,
hogy képes rá.
-
Hát... I-igen… Akkor is ezzel kínáltalak volna, csak, hát anyámról tudni kell,
hogy nem a konyha királynője, szóval megragadtam az alkalmat ma reggel, és
csináltam egy kis süteményt neked. Remélem elfogadod.
Fogatlan
láthatóan nem tudott rendesen reagálni. Lefagyott, megállt, némán
újraindításért sikoltott. Aztán szinte kirázta a hideg, mint aki gondolatban
felpofozta magát. Hogy ezt honnan tudom? Túl sokszor csináltam hasonlót.
Hát
ebben is hasonlítanánk?
-
Őszintén, én nem tudom, mit mondhatnék, mármint… - felsóhajtott.
-
Nem kell semmit mondanod – Hablaty, olyan hülye vagy, miért vágsz a-… - Csak…
csak fogadd el.
Fogatlan
nyelt egy nagyot. Ha jól láttam, talán a keze is megremegett, mikor nagysokára
végre odanyúlt a doboz süteményért, s akármilyen furcsa is volt számomra, de
meghatódni láttam. Ezt a borús, szomorú, magányos figurát, aki egyedül jár az
útján, amit nem oszt meg senkivel, csak ha muszáj. De amikor nem kényszerből
kell cselekedni, nem kötelezően kell válaszolni, akkor lefagy, leáll, s nem tud
mit kezdeni a pillanat varázsával.
Oh
istenek, remélem nem reagáltam túl…
-
Hát ez… hihetetlenül kedves tőled – nyögte ki végül. – Mármint, é-én nem vagyok
hozzászokva ehhez, és… Mindegy, köszönöm. Köszönöm szépen.
Csak
egy egészen röpke másodpercre mertem a szemébe nézni, aztán menten lesütöttem
saját tekintetem, mielőtt elsüllyedek saját szégyenemben. A figyelmem viszont
valami egészen másra összpontosult. A keze…
-
Megsérültél? – meg se fordult a fejemben, hogy talán nem kellett volna
szóbahozni. Megérinteni meg pláne nem. Azonnal elrántotta a kezét.
-
Huh? Ja, ez? – a mozdulat egészen olyan volt, mint aki szinte meglepődik, hogy
kötszer csavarodik a bal karjára, de nem érdekli különösebben. – Áh, semmiség.
Tényleg.
Semmiség.
Bárcsak az lett volna. Annak a hegnek története volt, most már tudom, ekkor még
sejtelmem sem volt. Ártatlan kis mosollyal hittem el a szavait, bizalommal
gondolva rá, hogy igazat mond. Igazat, ahogy ezek után is, legalábbis az a naiv
kis énem, aki semmit nem tudott a háttérben zajló háborúról és élet-halál
harcról, elhitte. El akarta hinni.
***
Fogatlannak
igaza volt, a tanítási napból nem lett semmi, mi pedig együtt léptünk ki az
iskola kapuján, s végül azt a megállapodást kötöttük, hogy leülünk az első
padra a suli mellett, amit találunk, és együtt végezzük ki a süteményt, ezzel
megünnepelve, hogy megúsztuk a szombati tanítást. Közben persze találgattuk,
hogy mi történhetett, ami ennyire megbénította a falut, sőt, a környezőeket is,
mint ahogy a járókelők félszavaiból hallottuk. Fogatlan tökéletesen álcázta
mindazt, hogy bármi köze is lenne a dologhoz, én pedig nem is feltételeztem
róla semmit ekkor még.
Meglepően
barátságosnak tűnt, szokatlanul közvetlennek, mint akit eddig érdekelt, hogy
elrejtse magát, most viszont ezt az egész irányelvet kidobta az ablakon. Noha
így sem tudtam meg sokat róla, kérdezni pedig egyelőre nem mertem, félve attól,
hogy visszacsukja a kínkeservesen résnyire nyitott ajtókat. Én se akartam túl
sokat kipakolni a múltamból, így nagyrészt arról magyaráztam neki, hogy merre
lakunk most. Mégis sikerült jót beszélgetni, amíg a sütemények fele el nem
fogyott, akkor aztán Ő felpattant, de nem hagytam neki, hogy a maradék finomság
nélkül távozzon.
Kicsit
sietősen köszöntünk el egymástól, utána pedig szinte azonnal csörgött a
telefonom: anyám közölte, hogy az áramkimaradás miatt gondok vannak a
munkahelyén, s nem fog tudni este hazajönni, menjek haza apához nyugodtan. Nem
volt hát mit tenni, nem mintha apa sokat lett volna itthon, főleg, hogy hazaérkezés
után hasonló telefonhívást kaptam tőle is. Talán nem is akkora baj egyedül
maradni.
Az
este beköszöntével még mindig se híre, s e hamva nem volt az áramnak.
Felkapcsoltam a szobám lámpáját, hogy legalább tudjak róla, ha visszatérne,
amire őszintén nem volt sok esély. A telefonom nemsokára lemerült, de arra még
volt időm, hogy előkeressem a gyertyákat a minimális fényforrás érdekében. Nem
mondom, hogy nem szorult görcsbe a gyomrom, mikor kinéztem a szobám erkélyéről,
s teljes, igazi vaksötétet láttam. A házak összemosódott sziluettekként úsztak,
a távoli horizonton ragyogtak a
csillagok, s néha a Hold is bepislogott, ahogy a felhőtömeg lassan
úszott el felettünk, néhol már pici cafatokra szakadva. Ha tiszta lenne az
égbolt, egész jól lehetne sárkányt lesni, futott át az agyamon. Ám az is
biztos, hogy eszem ágában sem lett volna most kilépni a házból. Hiába, a hely
még mindig idegen volt, s most különösen mély és sötét, mint egy kihalt
település. Beleborzongtam a hideg szellőbe, ami most észak felől érkezett, s
inkább visszamentem a szobába, alaposan bezárva az egyetlen, széles üveglapból
álló erkélyajtómat. Nagyon késő lehetett, talán már éjfél is elmúlt, mégsem
akart álom jönni a szememre, akkor sem, mikor alaposan elbújtam a takaróm alatt,
s elfújtam a gyertyákat is.
Nem
hagyott nyugodni ez a neszekkel teli éjszaka. Hiába volt minden csukva, hiába
tudtam ezt biztosra, mert ellenőriztem, a kert végében kezdődő erdő neszei és
zajai így is eljutottak hozzám, s egy állandó feszültséget generáltak. A
gondolataim egyre zakatoltak. Lehet nem volt olyan jó ötlet teljes sötétséget
csinálni, lehet, hogy…
Nem
jutottam a gondolat végére. Először azt gyanítottam, hogy az agyam felnagyítja
a kicsi zörejeket, fenyegetést észlel bennük és megtréfál. Hamar rá kellett
jönnöm, hogy nem, szó sincs erről. A nagyobb hangok tényleg nagyobbak, sőt,
kifejezetten közelről érkeztek. Túl közelről.
Hirtelen
ültem fel, mint akit felrántottak, de amit láttam, elakasztotta a következő
légvételemet, talán még a szívem is kihagyott egy dobbanást. Az erkélyre vezető
ajtó közvetlen az ágyam végénél kezdődött, talán csak egy méter volt a kettő
közt. Az üvegen át pedig megláttam egy hatalmas szempárt, s egy nagy, sötét
alakot.
Egy sárkány csimpaszkodott a kőkorláton.
Termetéhez képest mozdulatlan volt, tökéletes egyensúllyal figyelt, de láttam,
hogy azoknak a hatalmas szemeknek nem kellett több fény, hogy tisztán lássanak.
Hosszú, végtelenül hosszú másodpercekig figyeltük egymást, én pedig, azt
hiszem, leblokkoltam. Végignéztem, hogy kicsit lejjebb ereszkedik, négy lábbal
érkezve az erkélyen. Feje olyan közel volt az üveglaphoz, hogy a szuszogása
párafoltot rajzolt rá. Remegő kezekkel nyúltam az éjjeliszekrényen a gyufa
után, meggyújtottam az egyik mécsest, s azt a tenyerembe fogva, görnyedve, s
nagyon lassan megközelítettem az üveglapot. Már szinte guggoltam, a szemem
pedig lassan el tudta különíteni a gyertya árnyképeit a valóságtól, s a sárkány
fekete pikkelyes orra lassan kirajzolódott.
-
Hűha… - nyeltem egy nagyot.
Sohasem
történt még ehhez fogható. A sárkányok, akiket mindig oly messziről csodáltam,
mindig elérhetetlennek bizonyultak, de most… Ez az egy, ez az egy itt állt
előttem, s mindössze egy vékony üveglap volt köztünk. Meg se fordult a
fejemben, hogy esetleg vacsorázni jött, kihasználva a teljes sötétséget, de
annyi ép eszem azért mégiscsak volt, hogy azonnal lebeszéltem magam az ajtó
kinyitásáról. Nem. Lehet, hogy érdekel, és semmihez sem fogható az, ami most
történik, de anya épp eleget beszélt azokról a sárkányokról, akik annyira ritkák,
hogy néha vadon is el tudnak rejtőzni, s csak elenyésző eset szól róla, hogy
lakott területre tévedtek volna. Nyilván őt is a fények hiánya vonzotta ide,
hiszen sehonnan sem tudtam volna megmondani, melyik fajba tartozott. A nagy
szemek és a fekete pikkelyek megsúgták, hogy az éjszaka szülötte, de ahogy
érdeklődőn meglibbentette a füleit, össze is zavart egy kicsit. Kíváncsi volt,
erre hamar rájöttem, de nem ő volt az egyetlen. Lassú mozdulatokkal törökülésbe
ereszkedtem, elég közel az üveghez, a gyertyát pedig közelebb toltam, hátha
jobban kiismerem a vonásait.
-
Hát szia… - nagyon meg lehettem babonázva, kezem ugyanis elindult, s az
üveglapon állapodott meg. Ő nézegette egy darabig, mordult egyet, s mikor
meggyőződött róla, hogy nem érem el, Ő is közelebb dugta az orrát, ami végül
szintén az üvegnek nyomódott, de olyan puhán, hogy észre se vettem, hogy
esetleg a lap megremegett volna. Pont ott volt, ahol a tenyerem…
Azt
hiszem ez volt az a pillanat, mikor mindketten igazán meglepődtünk, hiszen
láttam, az ő vonásain is valamiféle döbbenet szalad át.
Apropó
vonások. Talán most kellene érvényesíteni azt a tudást, amit Asztrid dicsért.
Felpattantam hát, mire ő egy kicsit hátrébb rándult, amit meg is bántam.
Megtorpantam, s felemeltem a kezeimet. Megfeledkeztem magamról.
-
Hé… Semmi baj, nincsen semmi baj. Csak… Hozok egy füzetet, jó? Nincs semmi baj
– magyaráztam hamar, óvatosan hátrálva az íróasztal felé. Le sem vettem a
tekintetem róla, vaktában tapogattam ki egy füzetet, s mellé egy ceruzát, így
indultam vissza hozzá. A füzet a parkettán végezte, én leültem a szőnyeg
szélére, immár újra szemben vele, s gyakorlott mozdulatokkal elkezdtem
levázlatolni az arcát, amit most is egész közelről láthattam, hiszen épp az
ajtókeretet szagolgatta.
Nem
juthattam sokáig sajnos, az utcára ugyanis egy autó fényszórója fordult be. A
sárkány villámsebességgel fordult meg, s csupán egy másodpercig gondolkodott
rajta, hogy most mitévő legyen. Végül nem az ég felé, hanem a kert irányába
vetette le magát az erkélyről, én pedig szinte feltéptem az erkélyajtót, s
mikor áthajoltam a korláton, még láttam kiugrani a kerítésen, egyenesen az erdő
felé.
Annyira
gyorsan történt minden.
Tekintetem
szomorúan vándorolt a ház elé parkoló autóra, majd a pislákoló gyertyafény
mellett heverő füzetre. Közel sem volt annyira részletes, hogy be tudjam
fejezni fejből, hisz alig láttam őt néhány percnél tovább. A füzettel és a
gyertyával a kezemben tértem vissza az ágyam szélére, s egyik ujjammal óvatosan
végigsimítottam a hatalmas macskaszem kezdetleges vázlatán.
-
Remélem, látlak még… Bárcsak láthatnálak még…