Mintha azt mondtam volna, hogy nyáron gyakrabban lesz rész :'D Ezer bocsánat mindenkitől, de nem tudtam, hogy ennyit fogok nyaralni XD
Viszont most elhoztam az új fejezetet, s kezdődnek a hidegvízzel-nyakonöntések, mert már csak három fejezet van az Álomháborúból, ezzel együt, ami azt jelenti, hogy jönnek sorra a meglepetések ^-^
Jó olvasást kívánok, és kíváncsi leszek, ehhez a fordulathoz mit szóltok :D
22. fejezet
Szárnysegéd
Vésze
A nevem Fogatlan.
Sárkány vagyok, egy éjfúria.
A villám és a halál istentelen
ivadéka.
Egy a Hibbant sziget őrsárkányai
közül.
A lovasom Hablaty, én pedig a sárkánya
vagyok.
Imádok repülni, annak ellenére, hogy
nem tudok egyedül. A fél farokszárnyam hiányzik, helyette egy mű, piros bőrredő
van, összekötve a nyereggel, amiben Hablaty ül.
A farokszárnyon van egy vikingkoponya.
A jelképünk, amit ismer minden
barátunk és ellenségünk.
S miért mondom el mindezt?
…
Mert kezdem elfelejteni.
Fújt a szél. Emelgette a távoli zászlókat, rezegtette a
faleveleket, hullámokat fodrozott a várárok vizén. Fogatlan léptei hangtalanok voltak
a sátordarabok és a szétszórt felszerelések közt. Hó volt, sár volt, a lehető
legrosszabb terep.
A táboruk maradványain lépkedett, már amennyi megmaradt
belőle. Felszámolták ezt is, tehát Halvér és Bütyök is a magashegyiek és Viggo
foglya lett…
Lassan letérdelt a legnagyobb, összedöntött sátor
mellé, s megemelte a ponyváját. Semmi sem maradt meg, ami még használgató
volna. A magashegyiek és Viggo katonái mindent darabjaira szedtek,
megsemmisítettek, tudva, hogy ezzel megbénítják őket. Se el nem tudnak menni a
szigetről, se megkerülni a veszélyt, ráadásul mindenki tudja, hogy ki az a négy
hibbanti, aki megszökött a rajtaütések elől. Asztrid, Kampó, Viharbogár… és Ő.
Az éjfúria, akit mindenki keres. Egyedül neki kellett volna a rácsok mögé
kerülnie, nem a főnöknek, nem a hajósoknak, nem a lovasoknak, hanem neki…
Asztrid Hofferson szinte megérezte a gondolatát, s mögé
lépve tenyerét a vállára engedte.
- Tudom min jár az eszed, Fogatlan. De higgy nekem: nem
győztünk volna akkor sem. Semmi esélyünk nem volt, és ha megszereztek volna
téged, akkor se lett volna. Nem menthetsz meg mindenkit, tudod jól.
- De megpróbálhattam volna… Annyira kicsin múlott, Asztrid
– Fogatlan megemelte a tekintetét, miközben a szőke lány letérdelt mellé a
hóba.
- Kicsin múlott, igaz. De nem a te hibád volt.
Ezt nem kellett volna mondani. Fogatlan jól emlékezett
rá, mi volt az, ami lelassította, és nem hagyta, hogy időben kiszabadítsa a
főnököt, ezzel pedig Hablaty elveszett. Ő volt a hibás, egyedül ő és a
nyomorult, sérült háta, ami nem akart meggyógyulni, úgy néz ki, még ennyi idő
után sem. Sok volt neki a hegymászás, az esések, a futások… Aztán a
legrosszabbkor felmondta a szolgálatot.
- Nem az én hibám… - Fogatlan keserű hangja halk volt,
halk, mint a szellő, kevés, mint az idő, mégis érződött rajta, hogy valójában
egy kitörni készülő égiháborút takar. – Nem… Asztrid, te tudod egyáltalán, mi
történt? – Nagyon lassan megemelkedett, egyszer megrogyott, össze viszont nem
roskadt. Nem, tartotta őt a benne lángoló harag. – Tudod, hogy a nyomorult
hátam miatt összeestem, és nem bírtam időben kiszabadítani Pléhpofát?! Te
tudtad ezt?! – már kiabált, már tombolt… Viharbogár s Kampó is felkapták erre a
fejüket. Fogatlan folytatta, egyre kétségbeesettebben. – Csak az én
szerencsétlenségemen múlt az egész! Ha… ha az nem történt volna meg, már mind
útban lehetnénk hazafelé, és nem azon siránkoznánk, hogy nem maradt semmink!
Semmink, érted?! E-egyszerűen itt ragadtunk ezen a nyomorult helyen, miközben
Hablaty és a többiek már ki tudja, hol járnak…
Asztrid csak hallgatott. Tisztában volt vele ő is, mit
vesztettek, és hogy mennyire reménytelen a helyzet. De most, hogy Fogatlan ki
is mondta, már egyre kevesebb esélyt látott rá, hogy bármit is tudnának kezdeni
a kialakult állásponttal. Vesztettek a csatában, ők senkik itt, nincs, ki
segítsen rajtuk, nincs több lehetőség. ha el is indulnának, azonnal elfognák
őket, hisz nyilván mindenki Fogatlant keresi.
Míg a szőke lány lassan magába roskadt, Fogatlan
átvette a helyét, s a remény stafétabotját tőle.
- Nem is tudom mire várunk még itt… Csoda nem lesz, a
táborunk olyan, amilyen, de… Johann, ő még ránk vár! El kell jutnunk a
kikötőbe! –erősködött az éjfúria fiú, miközben megpróbálta leutánozni
Hablatyot: a mozdulatait, a lelkesítő beszédét, az elszántságát…
Asztrid arcán friss, hideg könnyek peregtek le.
- Négynapi járásra van, Fogatlan… Legalábbis… Valahogy
így… De nehezebb a visszaút, mint ahogy jöttünk, ismerd be. Nem vagyunk elég
gyorsak. Mire eljutunk oda, Viggo hajója már eléri Hibbant partjait…
- Nem! – fordult felé Fogatlan. Köpenyét megemelte a
reggeli szél, haját szétbontotta a mozdulat. – meg kell próbálnunk! Nincs más
esélyünk!
- Nincs, de ez is elúszott már azelőtt, hogy elkezdtük
volna…
A mondat ostorként hasított a levegőbe. Az éjfúria fiú
szemei elkerekedtek, arca elsápadt. Nem az nem lehet… Még meg se próbálták, de
már rámondják, hogy esélytelen? A legjobb barátjáról van szó, hát nem érti
Asztrid?!... De… Dehogy nem érti, hisz neki a lelki társa. Épp annyit ér neki,
mint Fogatlannak…
A tudat ellenére sem bírta a nyomást, így egyetlen hang
nélkül hátat fordított nekik, s felgyalogolt a legközelebbi dombtetőre, ami nem
kevés fájdalmat okozott ugyan, de most nem tudta érdekelni, egyszerűen nem. Letette
magát egy sziklára, onnan bámulta a messzeséget, az utat, amin egész eddig
eljutottak, az utat, ami nem mentheti meg őket…
- Asztrid… - nyelte vissza a remegését Viharbogár –
Most… Most mit tegyünk?
A másik szőke keserűen elmosolyodott.
- Hm… Fogalmam sincs… Nem tudom, érted? Hablaty terve
nem vált be, sőt, sokkal rosszabbul jöttünk ki belőle, mint bármikor… És… Az
enyém se működött… - Viharbogár jól tudta, miről beszélt, ha Kampó nem is.
Asztrid ugyanis semmit sem bízott a véletlenre, így még a szigetre érkezésük
napján küldött egy titkos rémpostát az ádáz szigetre, egyenesen Hangának.
Eleinte azt hitte, őrültség és túlzás, de valahogy mégis azt érezte, hogy
elhalaszthatatlan és szükséges. Figyelmeztette, hogyha néhány napon belül nem
kap tőle még egy levelet, hogy a küldetés sikerült, akkor bajban vannak.
Mindennek ellenére Hanga nem jelentkezett, pont most nem, mikor a legnagyobb
szükség lett volna rá. Lehet meg se kapta a levelet, lehet, hogy elkapták a
rettenetes rémet, hogy a segítség tényleg ne érkezzen meg soha… - Én… Nem
tudom, hogy mit tegyek… nem tudom, hogy miért nem működött a tervem… Semmit sem
tudok, Vihar, és mindent elrontottam magam körül, mindent…
A siklólány nagy levegőt vett. Ő tudott róla, mi
történt Hablaty és Asztrid közt, tudta, hogy mit érezhet… Hogy talán most
összeomlott, s Hanga távolléte csak erősítette benne a hitet, hogy végleg
elbuktak.
Gondolatmenetét
azonban megtörte Fogatlan hangja, aki a pillanat törtrésze alatt pattant fel,
mint aki… mint aki lát valamit.
- Mi a…
- Magashegyiek! – mire ezt Fogatlan kimondta, Asztridék
már meg is hallották a patadobogást. Mind egyként pattantak fel, s készültek a
legrosszabbra. Asztrid tisztában volt vele, hogyha lóháton közelednek, esélyük
se lenne elfutni, ez esetben pedig inkább néz velük szembe dicsőn, minthogy
gyávák módjára elfusson. Fogatlan megpróbált lejutni a domboldalon, hogy
legalább a csapattal lehessen, de mikor a három lovas felért a dombtetőre,
szemrebbenés nélkül ellovagoltak mellette, mintha ott se lenne, aminek
köszönhetően a sárkányfiú elesett a hóban.
A lovasokon köpeny és csuklya volt, s különösen
ügyeltek rá, hogy azt ne vigye le a menetszél. A domb aljához érve ügetésbe
váltottak, hogy aztán egymással ellentétes irányban megkerüljék Asztridot,
Kampót és Viharbogarat, akik rémülten egymásnak vetették hátukat, hogy minden
irányból várhassák az esetleges támadást.
Az viszont nem érkezett meg. Helyette a trió megállt,
egymástól lehető legmesszebb, s mind lehuppantak lovukról. Elsőnek egy
alacsonyabb, vékony alak lépett elő, néhány méterre megállva a Hofferson
lánytól.
- Hát Asztrid – kezdte rémesen ismerős hangon –
Nagyobbnak tűnik a baj, mint ahogy megírtad.
- Hanga!
A két barátnő a következő pillanatban már egymást
ölelte, s nem kellett sok, hogy a szőke könnyekben törjön ki, miközben Hangáról
lecsúszott a köpeny. Asztrid el sem tudta képzelni, hogy hogyan került ide
ilyen gyorsan, ráadásul lóháton, de most nem bírt megszólalni.
- Nyugalom Asztrid, itt vagyok, ne aggódj, minden
rendben lesz. Most már nem kell félned - mindenki remélte, hogy az újonnan
érkezettnek igaza lesz, hisz nem volt más esélyük már, mint hinni, s bízni.
Hanga folytatta – remélem nem bánod, hogy elhoztam a bátyámat, is. Most minden
segítségre szükségünk lesz.
Dagur ekkor mutatkozott csak, s tekintete nem
Asztridra, hanem Viharbogárra, s Kampóra esett. Persze nem tudott semmit az
eseményekről és történésekről, hogy mennyi mindenen van már túl a csapat.
- Hát ti meg…? – csupán ennyit kérdezett, mire a kettő
nem mert felelni, inkább kérdőn Asztridra pillantottak. Jobb, ha tőle tudják
meg.
- Ők Kampó és Viharbogár, Dagur… A siklóm és Takonypóc
szörnyennagy rémsége. Tudjátok, történt egy kis… Nos, na jó, óriási furcsaság.
Bizonyára ti is hallottatok a Lelkek Szigetéről és a legendájáról – mikor a két
testvér bólintott, Aszrid folytatta – mi jártunk ott… Éjjel, újholdkor, ahogy a
legenda is szól, csakhogy kiderült, hogy nem legenda… Másnap így ébredtek a
sárkányaink, akik a szigeten voltak velünk. Utána jött az, amit leírtam Hanga,
hogy elragadták a főnököt és egy egész hibbanti hajó legénységét, mi pedig
utánuk jöttünk, hogy kiszabadítsuk, de… Nagyon rosszul sült el… Csak mi hárman
és Fogatlan tudtunk kimenekülni, ennyien maradtunk a tizenkettőből…
Az ádáz testvérek figyelmesen és komolyan hallgatták
Asztrid minden szavát, de mikor a végére ért a monológnak, hamar összerakták a
képet. A fivér szólalt meg először.
- Szóval azt mondod, hogy ők itt Viharbogár és Kampó… -
pár pillanatig mérlegelte a hallottakat, majd a kicsivel messzebb térdelő,
fekete hajú fiúra pillantott, szemei pedig lassan kikerekedtek. - Akkor viszont
ő lesz…
- Fogatlan? – Hanga fejezte be helyette.
Fogatlan idő közben talpra állt, s felpillantott rájuk.
Nem volt valami jó hangulatban, így szótlanul hátat fordított mindnyájuknak,
hogy ismét felbaktasson a dombra. A félig piros köpeny lobogott mögötte, ami
szavak nélkül is elárulta kilétét.
- Igen, határozottan ő az. A stílus és a viselkedés egy
az egyben a mi Fogatlanunk – Dagur láthatóan szórakozottan karba fonta kezeit,
de mikor a lányok komoran rápillantottak, nagyot sóhajtott. – Jó, nem kell
szemmel ölni, csak mondom. Ilyet nem mindennap lát az ember… Amúgy meg mi baja?
Asztrid a szemeit forgatta.
- Vesztettünk a csatában, Hablaty fogságban, neki meg
majdnem eltört a gerince. Kell még indok?
Dagur egy darabig elég szánnivalóan pislogott, utána
viszont egy „majd én beszélek vele” kijelentéssel megindult a domb teteje felé,
ahol Fogatlan visszaült a szikla szélére.
- Nos – köhintett Dagur, megállva mellette, s
észrevétlenül lepillantott rá – mi a helyzet, pajti?
Élete nagy hibáját követte el, Fogatlan mint egy
bepipult kisbirka, úgy ugrott neki az ádáz vezérnek, a mellkasánál ragadva meg
a ruháját- ami kifejezetten komikus volt, főleg hogy egy fejjel alacsonyabb
volt Dagurnál.
- Nem szólíthatsz így! Csakis kizárólag Hablaty hívhat
így!!!
- Jól van pupák, csillapodj már! - Dagur meg sem próbálta lerázni magáról,
tudta, hogy mindjárt elfogy a lendülete, ami igaz is volt, hisz a következő
pillanatban elengedte, elfordult, viszont térdre is csuklott. – Mondd csak,
minden rendben?
- Hagyj magamra… - ellenkezett menten Fogatlan, a másik
azonban nem hagyta.
- Miért is tenném? Ti hívtatok, hát itt vagyunk, hogy
segítsünk.
- Nem tudsz segíteni… Se te, se senki – nyöszörögte az
éjfúria fiú – túl messze van, túl sok, és mi nem vagyunk elegen, még így sem…
Dagur vágott egy savanyú vigyort, hogy utána
letérdeljen hozzá.
- És ha azt mondom, hogy van egy hajónk, egy
legénységünk és egy maréknyi elszántságunk? Nem olyannak ismertelek Fogatlan,
mint aki az első akadálynál feladja…
A következő percben már ők ketten is visszatértek a
csapathoz, de Fogatlan továbbra is komor maradt. Asztrid megpróbált vele
beszélni, ami hamar kiderült, hogy jelen pillanatban lehetetlen, az is csoda,
hogy Dagur le tudta hozni közéjük.
- Nos… - kezdte a Hofferson lány, most mindenkihez
szólva – Akkor most, hogy Fogatlanék is itt vannak, megtudhatjuk végre, hogy ki
a rejtélyes harmadik személy?
- Hát – Hanga arcán átfutott egy hamiskás mosoly,
mintha előre sejtett volna valamit, Fogatlan pedig csak csodálkozott, hogy
akiről beszéltek, egész végig ott állt, eltakarva az arcát. – Nem fogsz neki
örülni, de jelen pillanatban nincs más esélyünk.
Ebben a pillanatban a csuklyás hátradobta az arcát
takaró ruhát, ami alól egy rövid, vörös hajkorona bukkant ki. Egy határozott
tekintet, egy elvetemült kis vigyor és…
Ekkor a völgyet Asztrid hangja zengte be:
- HELSA?!
***
- Mégis mi a Thor haragját keresel te itt?! Hogy a
jégtroll taposna ketté te Sleipnirhozta, anyaszomorító… - persze folytatta
volna, az összes hitbéli példával elküldve a peckesen álló kisasszonyt egy
melegebb éghajlatra, de Hanga ezt nem engedte neki.
- Héhéhé, Asztrid, csillapodj. Ahhoz beszélsz épp, aki
jelenleg el tud juttatni erről a nyomorult helyről. Helsának van egy hajója a
fő kikötőben. Ha addig eljutunk, miénk a tenger, Asztrid – a fekete hajú szinte
csak suttogta ezt barátnője fülébe, megtartva a szemkontaktust Helsával, aki
várta, hogy a szőke lány mikor ismeri mindezt el. Még karba is fonta a kezeit.
- Ilyen nincs... Komolyan mondom, nincs… - fújtatott
Asztrid - Mégis miként tudtad ezt így összehozni, Hanga? Miért pont őt?! Tudod
te mit tett ez a lány?!
- Nem, de nem is érdekel. Ismer titeket, leszólított
minket félúton Dagurral, és…
- Leszólított?! – vágott a szavába Asztrid, majd
Helsára szegezte gyilkos tekintetét. – Hát a barátainkat is el akarod venni,
nem csak Hablatyot, te?!
A vörös unottan sóhajtott egyet.
- Asztrid, nem akartam elvenni Hablatyot, ezt te is
tudod. Kötelességből tettem, de ez most mindegy, mert ő ugye most nincs itt, mert
valaki más már elvetette tőled – a Hofferson lány most majdnem a torkának
ugrott, s Helsa ezúttal is Hangának köszönhette, hogy nem lett kitépve a haja,
vagy egyéb testrésze. – Ami a lényeg, hogy segítségre van szüksége, ahogy
nektek is. Tudod, mikor megneszeltem, hogy a Valkűr Fénye elsüllyedt Hablattyal
együtt, elkötöttem apám egyik hajóját a legénységgel, és megindultam Magashegy
felé. Csakhogy nem voltam egyedül – bökött fejével most Hangára, s ezúttal
hozzá szólt – még szerencséd, hogy találkoztunk. Ha idejöttél volna az
ostorcsattal, még a kikötőnél leszednek az égről, s mostanra a sárkánynak már a
bőrét árulnák a piacokon. Így viszont
már tudtam, hogy sietnünk kell, s most itt vagyok, Asztrid Hofferson. Eljöttem,
hogy segítsek.
***
Asztrid maga sem tudta, hogy miért hitte el akár
egyetlen szavát is. Talán mert nem volt más út, nem volt több kapaszkodó, s úgy
volt vele: ennél többet úgysem veszíthetnek. Így hát mind lóra szálltak, a három
sárkány megkapta a köpenyeket, s így ügettek át egészen az oldalsó bejáratig,
ahol először bejöttek, aztán át a városon.
Fogatlan egyetlen hang nélkül tűrte a haladást, annak
ellenére, hogy legszívesebben mindent és mindenkit elpusztított volna maga
körül haragjában. Ezek az emberek itt… a városiak… Nem tudnak semmit, persze,
vidáman élik a kis életüket, nevetgélnek, a gyerekek játszanak, az asszonyok a
piacon vásárolnak… Gyűlölte most őket, mindet… Gyűlölte a sosem ismert
vezérüket, aki képes volt szövetkezni Viggoval, csak azért, hogy az a gazember
éjfúriához jusson…
Nem jutott idő több gondolatra, mikor halkan
felszisszent. Azt se hitte el, hogy valaha felül bárminek is a hátára, és pont,
egy ilyen szőrös, büdös, fura valamire, azt végképp nem. Nem volt egyenletes a
járása, amitől ő csuklott-nyaklott össze vissza a nyeregben, s csak a mögötte
ülő Dagur tehetett róla, hogy még nem borult a porba.
- Bírod még, Fogatlan? – érkezett a kérdés hátulról,
mire az éjfúria fiú bólintott párat. Ugyan majd’ szétszakadt a háta a
fájdalomtól, de nem akarta, hogy miatta mindenkinek meg kelljen állnia. Úgy
volt vele, hogy a hajóig csak kibírja valahogy, onnantól meg már ülhet jó néhány
napig.
Hanga és Asztrid mentek legelöl, élesen figyelve minden
őrre, minden kapun át attól rettegve, hogy bármikor megállíthatják őket, és
akkor bizony lebuknak. Mögöttük Dagur hozta Fogatlant, s leghátul Helsa jött
Viharral és Kampóval a legmegtermettebb lovon, ami még hármójukat is elbírta. A
kikötő nem volt messze, s Asztrid már látta is a fjordvégi hajót: erdőzöld
zászlaján egy fehér fa, s egy aranyszínű prémvadász sárkány díszelgett.
Asztrid nagyot sóhajtott, szinte megkönnyebbülésként,
mikor már a móló falapjain dobogtak lovaik patái. Talán most már elérnek odáig,
talán, talán, talán nem kell harcolniuk, küzdeniük, hogy kijussanak… Szinte fel
sem fogta, hogy néhány percen belül már ellökték a hajót a kikötőből, s elérte
az első hullám, ahogy megindult a két torony közt lévő egyetlen kijárat felé a
nyílt tengerre.
Végignézték, ahogy az őrszemek követik őket nyilaikkal,
parancs szerint csak egy rossz vagy gyanús mozdulatra várva, de meglepő módon
még a nyílzápor is elmaradt. Asztrid és Fogatlan egymás mellé ültek a
kabinokhoz nyíló ajtó mellett, s onnan figyelték a tornyokat kerülgető
sirályokat.
- Kint vagyunk. Látod Fogatlan, én megmondtam. Így vagy
úgy, de kijutottunk - kezdte a szőke lány, nagyot sóhajtva.
- Igen, igazad volt – bólogatott Fogatlan is, s talán
még valami mosolyféle is megjelent sima arcán. Eszébe jutott, mikor először
látta Asztridot. Emlékezett tisztán, ó, hogyne emlékezett volna, hogyha Hablaty
nincs ott, élből kinyírták volna egymást. De aztán… valahogy eljutottak idáig.
Hogy vállt vállnak vetve harcoljanak a sárkányvadászok ellen, az övéikért, a hős
hajósokért, a főnökért, Hablatyért… Mindez összekötötte őket, s Asztrid már
szinte egy segítőkész testvér volt a szemében. Valaki, aki szintén meg kell
óvnia. Hisz ő is védi Fogatlant.
Helsa közben a vitorlaköteleket igazgatta, rögzítőelemeken
mászkált, s navigálta a kormányost, hogy elkerüljék a víz alatti sziklákat.
Látszott, hogy lételeme a hajózás, s ugyan néha vágyott az égre egy sárkány
hátán, mégsem hagyta volna ott a hajót, semmi pénzért. Ő ide született, a
vízre, a habokra, s most, hogy látta rajta mindezt Asztrid, egy picit
megenyhült vele kapcsolatban. Fogalma sem volt, hogy vette rá ezeket az
embereket, hogy elhozzák őt idáig, szembeszegülve Ragnarral, urukkal, a
fjordvégi főnökkel, de mindenesetre örült, hogy ezzel most kaptak egy fuvart.
- Ilyen széllel
még be is érhetjük őket – kacagott Helsa, miközben lemászott az egyik kötélen,
pont a négy hibbanti előtt landolva.
- Akkor viszont törekedjünk erre – felelte a szőke,
miközben feltápászkodott, viszont Helsa válla fölött elpillantva egy másodpercre
elakadt a szava, hogy aztán szaladni kezdjen a hajóorr felé. – Ne… ne, ne, ne
ezt nem hiszem el!
Fogatlan értetlenül összenézett Viharbogárral, majd
Kampóval, s miután a siklólány felsegítette a földről szerelmét, mind Asztrid
után pillantottak, ezzel felmérve a probléma okát: miközben elhaladtak a sziget
mellett, a nem olyan messze hömpölygő ködfelhőből elúszott egy magas, fekete
vitorlás hajó, amit kísért legalább még kettő, amik szintén úgy tűntek fel,
mint a szellemek.
- Ezt nem hiszem el… - Fogatlan hangját elnyelte a
döbbent csend, ahogy lassan mindenki feszülten pillantott a hajók felé.
Tudták. Oh, annyira tudták, hogy nem jutnak ki innen
olyan könnyen. Ezek nem sétahajók, nem fognak elmenni mellettük, vagy ha mégis,
legalább háromszor megcsákjázzák őket, aztán visszacipelik az egész hajójukat a
kikötőbe. A magashegyiek nem a földön támadnak. Megvárják, míg az áldozat
elringatja magát abban a hitben, hogy megmenekül, hogy aztán az első szirt
mögül rájuk küldjék a Fekete Vitorlásokat. Aljas, de túl jó trükk.
- Mire vártok még?! – Helsa kapcsolt először. Ha most
nem fordulnak, azt az utolsó kis esélyüket is elszalasztják. – Mindenki a
helyére, fordulás jobbra, el a szigettől! Keressétek a lehetőséget, hogy
eltűnjünk a ködben, és ne feledjétek, ezek a fiúk nem barátkozni akarnak! Ha
összecsókolózunk az egyik hajóval, az a biztos hullámsír! Száguldjunk mint a
szél!
A felcsomózott vitorlák egyként zuhantak le, mikbe
hirtelen kapott a szél, Vihar és Fogatlan pedig ügyesen el is estek. Jelenleg
azonban nem tehettek mást, mint egymásba kapaszkodva figyeltek.
Dőlt a hajó, csikorgott a fa, de olyan szintű
fürgeségről tett szert, amit egyikük se várt volna el tőle. Mintha tudta volna,
hogy sietni kell, rohanni, úszni mint az áramlatok, különben ma itt végük lesz.
- Nem hagy cserben minket a Szárnysegéd Vésze – Helsa
büszkén felszegte az állát, s még az ő rövid haja is lobogott a szélben.
- Szárnysegéd Vésze? – Asztrid és Hanga szinte
egyszerre kérdezték, miután a három embersárkányt biztos helyre ültették.
- Az bizony! -
kacagott Helsa, mint aki már előre győzött – így hívják, és hidd el, nem
véletlenül kapta a nevét. Előre!
Nem volt idő több csevegésre, Helsa, mint egy igazi
hajós, kézben tartotta az irányítást. A Fekete Vitorlások, mikor meglátták,
hogy elfordulnak tőlük, szinte egyként kanyarodtak utánuk, mintha vonzotta
volna őket a hajójuk. A távolság egyre csökkent, nem csak a vezérhajó és a
Szárnysegéd Vésze közt, de a köd is mintha egyre közelebb ért volna. A hajó
hamarosan befutott, eltűnt, mint éjfúria a csillagos égen, aztán szinte némán
megkapta a parancsot: vitorlát fel, visszafordulás.
- Minek megyünk vissza? – hőbörgött Asztrid, elkapva a
vörös karját, aki viszont egyetlen mozdulattal szabaddá tette azt.
- Csak hallgass, tudom, mit csinálok.
Asztrid érezte, hogy minden energiájára szüksége van,
hogy véletlenül se vágja orrba, ám amikor meglátta, hogy a vezérhajó oldalról
közelít feléjük, majdnem felsikoltott, de helyette a torkába fagyott a szó. Úgy
fognak járni, mint a Valkűr Fénye… Ez a taktikájuk, ez ellen nem lehet mit
tenni, ketté fogják hasítani a hajót, szinte már látta is megcsillanni a fényes
bárdszerű fegyvert…
Dehogyisnem. Mikor a szél felerősödött mögülük,
megemelte a ködöt, s jobboldalról is feltűnt egy feléjük száguldó hajó, Helsa
újabb parancsot kiáltott, mire az összes vitorla ismét fogta a szelet, s úgy
lőttek ki, mint a vadásznyilak. Szinte az egész hajó rándult egyet a
lendülettől, s amint elszáguldottak, a két Fekete vitorlás szembenézett
egymással.
Nem volt idő megállni vagy kanyarodni. Orruk
összeakadt, iszonyú recsegés rázta meg a tengert, s már süllyedtek is.
- Ezt nem hiszem el… Nem hiszem el! – Asztrid és szinte
az egész legénység ujjongani kezdett, egészen addig, míg fel nem tűnt a
harmadik hajó is.
Vele már nehezebb volt a helyzet. Egy darabig
kerülgették egymást, nyilak záporoztak feléjük, s kis híján Kampó is kapott
egyet a hátába, utána persze visszaparancsolták a rejtekhelyre. Helsa ezúttal a
sziklás partokhoz vezérelte a saját hajójukat, remélve, hogy az őket üldöző
Fekete Vitorlás zátonyra fut, de ennek most vajmi kevés volt az esélye. Ők
otthoni terepen voltak, nyilván nem a Szárnysegéd Vésze az első, ami
megpróbálta ezt a trükköt.
Aztán már csak azt vették észre, hogy közeledik… Egyre
gyorsabban, egyre sebesebben, s beért az orra melléjük, s abban a szent
pillanatban tüzet nyitottak rájuk, nyílvesszők hada fúródott így a hajójukba.
- Ez így nem lesz jó… - lesett ki a rejtekhelyről
Fogatlan – Helsa! Utolérnek!
- Ottmaradj, éjfúria!… Túl értékes vagy ahhoz, hogy
elveszítünk! – Fogatlannak halvány sejtelme sem volt arról, honnan tudhatta meg
igaz kilétét, mikor csak emberként láthatta, de most nem firtatta a dolgot,
fontosabb feladata volt.
Ha Helsa egy átlagos kamasznak mondta volna, biztos
fülét farkát behúzva bújt volna vissza a biztos helyre, de itt most Fogatlanról
beszéltünk. Fogatlanról, akiben tomboltak az éjfúria ösztönök és az ötletek. Fogatlan,
aki nem félt Helsától, nem félt a Vitorlásoktól, csak egy dolgot akart:
hazajutni a barátjához. Nem tudta, honnan jött az elvetemültség, de kivetődött
a rejtekhelyről, kikerült néhány nyílvesszőt aztán Viharbogár sikolya közepette
megragadott egy kötelet, amivel valami csoda folytán volt annyi lendülete, hogy
átlendüljön a másik hajóra, a Ködszaggatóra.
Persze alaposan meglepte a magashegyieket, s az a
néhány másodpercnyi fagyott döbbenet elég volt hozzá, hogy rohanni kezdjen a
tat felé. Ha a Ködszaggató nem megy maga a sziklák felé, hát akkor majd ő segít
neki – legalábbis ez volt a terve.
Vihar már majdnem utána vetette magát, de Asztrid még
idejében elkapta a sárkánylányt, aki könnyes szemekkel, kipirosodott arccal, s
félelemmel a tekintetében kapálózott, hogy utána juthasson.
Asztrid csak
akkor engedte el, mikor már tényleg nem hitte el, amit lát: Fogatlan valahogy
eljutott a tatig, s el tudta kormányozni a hajót. Figyelt annyit, érzett
annyit, hogy tudja, mikor hova kell nyúlni. Még az egyik vitorlakötelet is elhasította,
a Hablatytól szerzett késeit pedig a felé rohanó hajósok felé dobta. Egyiküket
el is találta, de a másikuk csak meghátrált tőle. Fogatlannak átfutott az
agyán, mikor a katona az orra előtt készült elvérezni, hogy talán most oldotta
fel az átkot magán. Rosszat kell tenni, hogy sárkány légy, így szól a legenda.
Az ölésnél pedig nincs rosszabb. Most talán… most talán ha elindulnának, még
épp időben érnének a Lelkek Szigetére ahhoz, hogy ő visszanyerje alakját, s
mint sárkány, meg tudná menteni a legjobb barátját…
Az utolsó pillanatban vetődött le a hajóról, ami
valóban a szikláknak ment, megragadva a Szárnysegéd Vészének korlátját, ahol ha
Viharbogár nem ragadja csuklón, a vízbe zuhant volna. Szerelme és Asztrid vonszolták
a fedélzetre, ahol az utóbbi megragadta a ruháját, úgy fordította maga felé.
- Elment a józan eszed?! – tajtékzott Asztrid –
Megölhettek volna, bezuhanhattál volna vízbe!!!
- Én csak…
- Nem gondolkoztál! Olyan elhamarkodott, őrült vagy
mint… - mint Hablaty. Igen, pontosan
olyannyira tud elvetemült lenni, de ahogy a fiú terveinek nagyja, most ez is
bevált. Megint csak a szerencsének köszönhetően.
- Asztrid – szólt mögöttük Helsa finoman – Megmentett minket.
És győzött. Megnyerte nekünk a küzdelmet, és itt van, épen és egészségesen.
Most pedig… Megteszek valamit, amit rég meg kellett volna már tennem.
Megfagyott a levegő egy pillanatra, mikor Helsa
felsegítette Fogatlant, s mélyen a szemeibe nézett. A fiú csak pislogott párat,
s nagyon remélte, hogy nem arra készül, amire, mert Viharbogár tekintetét
azonnal megérezte rajtuk. És ha az a bizonyos valami megtörténik, akkor Vihar
nagyon szépen, nagyon lassan, és nagyon fájdalmasan fog végezni a lánnyal, hogy
aztán forrkatlaneledel gyanánt a tengerbe dobja.
De nem történt meg, amiért hálás maradt az isteneknek,
de örökre.
- Szóval, ami elmaradt: Fogatlan, nagyon úgy látom,
hogy innentől eza te, és a barátaid
küldetése. Azért jöttem, hogy segítsek, de most átadom neked a vezetést. Vigyél
minket a csatába, mi elhozzuk neked a győzelmet, éjfúriák ura.
Fogatlan megdöbbenve pislogott, de utána viszont nagy
levegőt vett. Kész terve volt, erősnek érezte magát, a fájdalom is mintha szűnt
volna… Tekintete felvilágosult, ahogy a köréjük gyűlt legénység és a barátai
felé fordult.
- Irány délnyugat! El kell érnünk a Lelkek Szigetét
estére és visszanyernünk az alakunkat, különben búcsút mondhatunk az
otthonunknak és a lovasainknak! – mondta ki a végső szavakat Fogatlan, mire a
hajó egész legénysége nekilátott, hogy irányba állítsák a bárkát.
Viharbogarat megzavarta a hirtelen adott parancs, ami
teljesen ellentmondásban volt az ő tervével, s nem hitte volna, hogy Fogatlan
pont ezt a döntést hozza. Nem ezt beszélték meg… Menten utána iramodott, hiszen
Fogatlan ekkor már a hajó orra felé tartott, hogy megnézze az irányt.
- Ne! F-Fogatlan, várj!
- Ne most Vihar, kérlek, tudod, hogy sietnünk kell –
érkezett a lepattintós válasz. Sosem kapott még korábban ilyet. Nem bántotta
meg, hiszen tudta: Fogatlan most szörnyen ideges. Ő a csapatuk vezére, az
utolsó, aki még pontot tud tenni ennek a háborúnak a végére, így vagy úgy.
Mindketten tudták, hogy csupán egy tucatnyian alig van esélyük, de nem az a
csapat voltak, akik egykönnyen feladják, főleg, ha a sárkánylovasokról van szó.
Pláne ha Hablatyról, Fogatlan ilyenkor nem ismer lehetetlent. Viszont ő sem
képes mindenre. Bizonyos szempontból érthető is a helyzet. Viharbogár tudta
róla, hogy emberként gyengének, ügyetlennek, és lassúnak érzi magát, hiszen
elvesztett mindent, ami a különleges képességeihez tartozott. Most pedig
nyilván elhatározta, hogy visszaszerzi ezeket, csak úgy lesz képes kimenteni Hablatyot
a lehetetlen helyzetéből.
Erre csak egy éjfúria képes.
Viszont nincs mindennel tisztában, nem tudhatja még,
hogy a terv, amit kovácsolt, most derékba fog törni Viharbogár szavaitól.
- Fogatlan, könyörgök, ezt muszáj megbeszélnünk!
A fiú sóhajtott, majd visszafordult felé. A szél ismét
belekapott fekete hajába, miközben maguk mögött hagyták a szigetet, s
kihajóztak a nyílt tengerre, ahol eléjük tárult a naranccsárgás-rózsás
naplemente.
- Mondd gyorsan.
Hiába akarta, képtelen volt ezt csak úgy kibökni neki.
A szemébe nézett, látta, hogy sürgeti, de… Nem, ez nem ilyen egyszerű…
- Fogatlan, nem mehetünk a Lelkek Szigetére.
- És miért is nem? Van szelünk, a hajó gyors, még pont
odaérnénk, mire delel az újhold.
- De nem mehetünk! Nem változhatunk vissza! Nem szabad,
mert…
- Mert? Mert mi?
A helyzet egyre türelmetlenebb, Viharbogár csak
toporog, Fogatlan vár, és most mintha nem is lettek volna egy pár. Mintha két
idegen állt volna egymás előtt.
Vihar szörnyen nehezen talált a szavait, s érezte, hogy
a torka is elszorul. Végül vett egy nagy levegőt, hogy kimondja:
- Nem változhatunk vissza. Fogatlan… Én… Terhes vagyok.
