20. fejezet - Álomháború

Igen, megölhettek. igen, jöhetnek a vudubabák. Igen, engedélyt adok az RT.-nek bármire.
Iszonyú sokat vártatok erre a részre, ami azzal a cliffhangerrel bizonyára maga lehetett a pokol. Bocsánatot kérek mindenkitől, nincs mentségem, csak továbbra is a suli, amit a legtöbb blogger és bloggerina emleget. Igen, jönnek a záróvizsgák, de szerencsére befejeztem a  vizsgafilmem, amit személyes sikerként könyveltem el, és még ihletem is lett (ehhez tudni kell, hogy a kezdetektől volt itt nekem egy nagy sötét folt az eseményeket tekintve, de végig úgy voltam vele, hogy majd kitalálok valamit, ha ideérek, hát nem volt egyszerű).
Lényeg a lényeg, itt van, én pedig nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre ^-^
Jó olvasást kívánok!

20. fejezet

Összeomlás

Egy kis róka surrant át a szomszédos bokrok közt. A szél meglebegtette a sátrakat, s lökött egyet a hófelhőkön is, hogy a további napokra biztosan elűzze őket erről a helyről, és teret engedjen a napsugaraknak, amik már csak holnap jöhetnek. Egyszóval a természet élt tovább, a Föld forgott tovább, akkor is, ha az ő szemükben lapos volt.  Ott lent, annak a kis tisztásnak a szélén ahol hőseinket hagytuk, most omlott össze egy egész világ. Egy szép jövő…

- Hablaty, könyörögve kérlek… Csinálj valamit! T-tombolj, ordíts kiabálj… Csak mondj már valamit! – Asztrid szavai reszkettek. Hablatynál nem is volt rosszabb annál, mikor csak állt, nézett rá, s érezhetően az agyában cikáztak a gondolatok, amiket nem mondott ki… Eddig.  Egy csendben szenvedő figura volt, valaki, aki a gondolataiban vezeti le minden érzelmét. Volt azonban egy határ nála is. Egy probléma bonyolultságán múlott, hogy meddig képes fenntartani ezt az állapotot. És ami utána jön, mikor átesik a ló túlsó oldalára, hogy amikor valami annyira sok, hogy a némaság se segít… Akkor aztán az istenek irgalmazzanak annak, aki a környezetében van, és neki magának is, amilyen szavakat a szájára vesz.

- Miért…? – ezzel kezdődött. Annyi mindent akart mondani, de rekedtes hangja most csak ennyit engedett. Keze remegett, tekintete a földet pásztázta. Asztrid nem tudta, mi tévő legyen. A hajába túrt, tétován lépett egyet előre, mintha közel akarna menni hozzá, de nem mert. Most nem.

Hangja már majdnem sírt, mire megszólalt. Szinte önkénytelenül magyarázkodni kezdett.

- M-mert… Mert féltem… Nem tudtam mit te-tegyek, pánikszerűen cselekedtem… Nem tudtam felmérni, hogy jó vagy rossz döntés, csak egyszerűen megtettem… Megkértem a gyógyítót, hogy adjon egy főzetet, ami… Ami megszűnteti az állapotom… Csak azt akartam, hogy vége legyen, hiszen gondolj bele, te tizennyolc vagy, én csak tizenhét, hogy merülhetett fel benned egyáltalán, hogy-…

Nem fejezhette be. Már pont, mikor erőre kapott és rendesen érvelni tudott volna, Hablaty kifakadt.

- Hogy?! Hogy mi?! Hogy talán nekem is jogom lenne beleszólni?! Neked pedig ez nem jutott eszedbe! Megint csak a saját fejed után mentél, ahogy mindig! Nem kérdeztél meg senkit, nem érdekelt a véleményem! Ő az én vérem is volt, hallod?! Az enyém!

- Nem neked kellett volna megszülni! – érkezett menten a visszavágás, szintén hisztérikus kiabálásként. Asztrid csapkodott, sírt, arca csak vörösödött, s úgy érezte, összedőlt körülötte a világ. Hablaty nem érti… - Nem neked, hanem nekem!

- Megint nem figyelsz rám! Annyiszor történt már ilyen, hogy mondtam neked valamit, de te csak azért sem tetted azt, dacból! Elegem van ebből Asztrid, rohadtul elegem, hallod?! Megölted… Te megölted a gyerekünket!

Súlyos vád.

Erős szavak, gyilkos szavak, bár a tett kétséges módon lehetett gyilkosság. Hablaty persze ezt nem érthette, annyi indulat, bánat és fájdalom szabadult fel belőle, hogy nem látta a fától az erdőt.

Asztrid lefagyott, leblokkolt, miközben a másik zokogásban tört ki. Átvették egymás korábbi szerepét.

A fiún látszott, hogy most, miután kikiabálta a bánatát, kezd nagyon gyorsan összeomlani. Remegett, szédült, rátört a hányinger. A kezeire emelte tekintetét, amiket homályosan látott.

- H-hablaty… - Asztrid azonnal látta, hogy valami nincs rendben. – Hablaty, hallasz engem? Gyere, ülj le… Nagyon… nagyon elfehéredtél, hallod?

Dehogy hallotta. Ha meg mégis, nem érdekelte. Nem figyelt a szavaira, nem hallgatott rá. Elege volt mindenből, az egész világból. Hogy majdnem megölték a tengeren, napokig hánykolódott, kiszáradt, éhezett és szenvedett, aztán szinte azonnal, ahogy partot ért, az apja után kellett sietnie, legyőzni a félelmeit, és még mindig nem ért célhoz. Majdnem elveszítette a barátját, s most itt áll egy halálos küldetés előtt, de Asztrid megszólalt… Megszólalt, és a szavaival gyilkolt.

Hablaty lassan a tábor felé fordult, hogy visszavonuljon mára, azt viszont nem gondolta, hogy néhány lépés után már feküdni fog. Márpedig így történt: nem is látott már igazán, így próbált visszatántorogni a sátrak közé. Ekkor már a többiek is előszállingóztak a kiabálás hangjára. Egyetlen szerencséjük volt, hogy senki sem hallotta a vita tárgyát a kettősön kívül.

Aztán hirtelen…

- Hablaty! – egyszerre hangzott fel a rémült szó, de Asztrid volt a leggyorsabb. Ő eddig a fiú mögött jött, de mikor az hátrafelé megborult, első dolga volt odaugrani hozzá. Még épp, hogy elkapta a hóna alatt, hogy ne zuhanjon hanyatt a földre.

A karjai közt ájult el.

***

Sötét, kőből rakott folyosó. Magas, ívben végződő falak, majd a jobboldalt felváltják a rácsok. Cellák, s mindben ült valaki, összetörve a falnak lapulva a sötét sarkokban. Ő végighaladt a sorok között, rájuk pillantott, de nem néztek vissza rá. Ő nem volt köztük. Pléhpofa nem volt sehol.

- Apa? – Hablaty hangja elveszett a falak között. olyan volt, mintha megsüketült volna. A fejében hallotta a saját hangját, de sehová nem jutott el. Kétségbeesett ezen a tényen, s első dolga volt letérdelni az egyik cella mellé, s szólongatni kezdte a bent ülő rabot. A köpenytől nem látta az arcát… - Hahó? Hall engem? – semmi… Hablaty megtörten felállt. – Hall engem valaki egyáltalán?!

- Kevés az időd, Hablaty. Igyekezned kell.

A fiú felkapta a fejét. Az, akiről azt hitte, nem is hallja, most feltápászkodott. Kecses, magas női alak volt, aki továbbra is rejtegette az arcát. Tett néhány lépést a kettőjüket elválasztó rács felé, hogy aztán a fénybe érve egy kimért mozdulattal leemelje a kapucniját.

Egy negyvenes évei elején járó asszony volt az. Lágybarna, végtelenül hosszú haját több fonat tartotta hátul egy copffá. Tekintete mosolygós volt, szívalakú arcát türkiz zöld színű szemei csodásan kiemelték. Meglátszott rajta a kor és a gondterheltség, mégis rá tudott mosolyogni a kétségbeesett fiúra.

- Te hallasz engem? – kérdezett vissza Hablaty, immár a rácshoz lépve. minden reménye ebben a nőben rejlett most. Fogalma sem volt, ki ő, mégis… valahonnan rémlett az arca.

- Persze, hogy hallak, kicsikém. Sietned kell, a hajó közeleg, a szél vitorlát bont, a lángok felcsapnak a szigeten. De egyet se félj, porontyom. Elvisz majd a hullám haza, s miután eltemetted őt, minden szebb és jobb lesz.

Hablaty nem hitt a fülének.

- E-eltemettem? Kit temettem el? Vagyis… Kit fogok eltemetni? Ez egy jóslat???

- Túl sok kérdés, túl hirtelen, Hablatyom. Mindenre választ kapsz majd, de előbb végig kell élned őket. – mosolygott a nő, mire Hablaty teljesen elsápadt. Valaki meg fog halni? Valakit elveszít? De ki lesz az? – látom, hogy cikáznak a gondolataid, de nem is érdemes feltenned ezeket a kérdéseket.

Hablaty visszahőkölt a rácsoktól. A fejébe látott.

- Mégis… Ki vagy te?

- Oh ugyan, tudod te ki vagyok. A múltad és a jövőd. Az oltalmazód, aki csak távolról segíthet neked, de születésedtől fogva veled vagyok a lelkedben, Hablaty. Mert olyan vagy, mint én.

Tekintetük találkozott, s pár pillanatig teljes csönd honolt. Aztán Hablaty összerakta a képet:

-A-anya?!

- Tudtam, hogy okos vagy, kicsi Hablatyom. De most menj, apádnak szüksége van rád – az alak ekkor távolodni kezdett a rácsoktól, ennek ellenére Hablaty felé nyúlt, mintha meg a akarná érinteni. A fiú ugyan ezt tette, mikor a rácshoz szaladt, s átnyúlva rajta próbálta elérni a kezét. Csak néhány milliméter hiányzott…

- Várj! Ne menj el anya! Maradj velem, kérlek! Egyedül nem fog menni, képtelen vagyok rá, képtelen vagyok…

- Te erős vagy, fiam. Végig tudod csinálni. S végig is kell csinálnod. Nem kell egyedül végigjárni az utat. Csak lépésről lépésre, és támaszkodj a barátaidra. A barátaid mindig ott lesznek, akármi történik.

Az alak halványodni kezdett, Hablaty pedig kétségbeesetten próbált átjutni a rácsokon.

- NE! Anya, ne menj el! Annyi kérdésem van! Anya! Nem hagyhatsz így itt…

***

- Anyaaaa!!!

- Hablaty!?

- …Fogatlan?

- Sátor!... Várjunk, mi van?

Rengeteg megmagyaráznivaló gyűjt össze, ez tény. Először is, Hablaty lázasan ült fel a rémálomba forduló álmából, mire Fogatlan, aki mellette egy széken ücsörgött (félálomban szuszogott, akarom mondani), ugrott egyet a felkiáltására. A sátor túlfelében pedig Fafej, aki a bejáratot őrizte, szintén most ébredt, s szinte azonnal Fogatlan dühös pillantásának kereszttüzében égett, így jobbnak látta feltápászkodni és eloldalazni, mégpedig minél hamarabb. Az éjfúria fiú csak eztán térdelt az ágy mellé, s finoman visszanyomta a reszkető és lázas Hablatyot a párnára.

- Nyugalom, pajti. Csak egy álom volt, nincsen semmi baj.

- F-fogatlan.. – Hablaty hangja száraz volt és hideg. Nem emlékezett rá, hogy hogyan került ide, s pár percig azt se tudta, hol van. Már épp kérdezte volna, hogy mi a csuda történt, de Fogatlan megelőzte. Eldarálta neki, hogy ájultan esett össze, azt viszont nem tudta megmondani, mi miatt. Ezek szerint még nem tud az Asztriddal folytatott vitáról… Talán jobb, ha nem is fog tudni.

- Hozzak egy kis vizet? Várj, ne is válaszolj, hozok – ezzel kirobogott a sátorból, s egész hamar vissza is ért egy kulacs vízzel. Idő közben megtanult egyensúlyozni, érezte, hogy hogy ne borítsa ki az ilyen dolgokat. Hamar ráérzett minden emberi gesztusra

- Kösz pajti, rendes vagy – Hablaty szinte egyszerre megitta a felét, majd a kulacsot visszaadta Fogatlannak. Látta rajta, hogy nem nyugodott meg, hogy még mindig aggodalmaskodik. Persze, hiszen látta az egészet. – Hé… Fogatlan, nyugalom. Nincsen semmi bajom. Csak egy kicsit… túlhajtottam magam, ennyi.

Kegyes hazugság. Ő pedig hitt benne.

Tisztán látszott az arcán, hogy amint megnyugtatták ezek a szavak, máris megformálódott benne egy másik kérdés. Valami, ami nyomta a lelkét, amit talán az indulásuk óta fel akart tenni. Tekintetét felemelte, zöld szemei Hablatyra szegeződtek, hogy ezek után kapjon levegőért.

- Mondd. Bármi is az pajti, mondd csak.

- Hát... Öhm… Hol kezdjem – vakarta meg a tarkóját, ami most nagyon emlékeztette Hablatyot arra az éjfúriára, aki a legjobb barátja lett. A valódi, igaz énjére. – Tudod, amit mondtál a fogadóban, vagy mi volt az a hely… Hogy te tudtad, hogy én és Vihar… Szóval… Nem válaszoltam még a kérdésedre. A válasz pedig az, hogy… Igen, szerelmes vagyok.

Barátja arcára kiült az a leírhatatlanul boldog mosoly. Annyi kellemetlenség és kudarc után egy jó hír is beröppent az ablakon, s egyenesen egy röpképtelen sárkánytól, milyen ironikus. Fogatlan tördelte a kezeit, kerülte Hablaty tekintetét, hisz folyamatosan azon járt az agya, mégis hogy lehetne szavakba önteni azt a kérdést. Végül nagy nehezen folytatni tudta.

- Öhm… Szóval csak azon gondolkoztam, hogy… Szerinted… Szerinted ez helyes? Mármint… Eleinte nem gondoltam bele, csak mikor már mindketten nyakig benne voltunk. Mert… A holdsárkányra, hiszen ő sikló! Én meg… én meg egy sehonnan jött éjfúria, mégis hogy passzolhatnánk össze? – miközben magyarázott, jobbra-balra mutogatott, épp, ahogy Hablaty szokta, ha beleéli magát a mondandójába.

- Fogatlan – Hablaty felemelte a kezét, amitől a másik hirtelen hallgatott el. – Figyelj rám, pajti. Az nem számít, és sose számított, hogy mennyire különbözöl attól, akit szeretsz. Hisz nézz meg engem és Asztridot! Ennél másabbak már nem is lehetnénk, mégis szeretjük egymást - azt leszámítva, hogy az előbb leordítottuk a másik fejét, és gyakorlatilag tönkretettük egymás életét, a kapcsolatunkról nem is beszélve… Ezt nem merte megemlíteni, bármennyire is volt igaz. Alapjaiban rombolta volna össze az előző érveit.

- De az nem olyan – rázta a fejét Fogatlan – te és Asztrid mindketten emberek vagytok. Az, hogy a tulajdonságaitok és a viselkedésetek nem egyezik, nem számít. Két siklósárkány is lehet ennyire különböző, de ha egy sikló és egy éjfúria jön össze, az már… Az már nem normális, érted? Mert… Gondolj csak bele! Nektek lehet saját gyereketek, de nekünk… Mi lesz ha visszaváltozunk? Mi lesz, ha megint sárkányok leszünk? Hablaty, én… Én akkor elveszítem őt, örökre…

Talán most mondta ki a legnehezebb mondatot, ami választás elé állította, Hablaty pedig tudta ezt jól. Lassú, kimért mozdulattal felült, hogy legyen ideje átgondolni azt, amit most mondani fog. Amit mondania kell. Mert ő a legjobb barátja. És bármit hajlandó lenne feláldozni a boldogságáért.

Bármit.

- Fogatlan, nézz rám – nagyon közel voltak egymáshoz, Hablaty pedig halkan beszélt és finoman, mint egy báty a kisöccséhez. – Tudom, hogy ezerszer megfordulhatott már a fejedben, amit most mondani fogok. Tudom, hogy nehéz, és azt is, hogy nem lehet választani. Mégis muszáj lesz, én pedig nem akarom, hogy bármi is befolyásoljon téged ebben. El kellett volna már mondanom, hogy amint vége ennek az egésznek, elmegyünk a Lelkek Szigetére, pontosan újholdkor, és mindent megteszünk, hogy a régiek legyetek. De ha te úgy érzed, hogy így jobb, én… nem akarom, hogy csak miattam öltsd vissza az alakod. Nem akarom, hogy olyanra kényszerítsen a jelenlétem, amit te nem szeretnél. Igen, imádok repülni. Igen, borzasztóan hiányzik. De hajlandó vagyok lemondani érte a boldogságodért, és hogy együtt lehess a szerelmeddel, ha én már ezt elrontottam a sajátommal… Szóval… Gondold ezt át.

***

A tábor másnap reggel is épp úgy festett, mint előző este. Megszavazták egy sebtében összehívott kupaktanácson, hogy így is marad az akció végéig, s csak a kiszabadított hibbantiakkal térnek vissza ide legközelebb.  Halvér és Bütyök viszont egész végig itt maradnak biztosítani a helyet. Illetve Hablatytól parancsot kaptak, hogyha nem térnének vissza huszonnégy órán belül, akkor nélkülük induljanak vissza Johann hajójához. Az Ingerman fiú azonnal tiltakozni kezdett ez ellen, de mikor Hablaty tekintete elkomorult, nem mert már ellenkezni, meg kellett fogadnia neki, hogy így fog cselekedni.

- Figyeljetek, a lényeg a következő – Hablaty a legnagyobb sátrukban a földre terítette a lemásolt térképet. Legnagyobb bánatára tisztán kivehette azokat a vonalakat, amiket nem ő húzott, hanem Asztrid… Erről is a lány jutott eszébe, no meg a beszélgetésük, a vita, és… A kisbaba. Megrázta a fejét. Asztrid azóta se szólt hozzá, sőt, úgy tett, mintha nem is létezne, legalábbis így érezte. Nem tudta volna megmondani, hogy magára, vagy őrá, Hablatyra haragszik jobban, ennek ellenére úgy tűnt, a tervét hajlandó követni, a parancsaival együtt. Azt azért Asztrid is érezte, hogy ez az egész többről szól, mint a kettejük kapcsolata. Emberéletek forognak kockán, és ha valaki ki tudja őket hozni onnan, az Hablaty. Viszont hamar feltűnt neki, hogy az előbbi megszólalása óta fél perc is eltelt, s mindenki várta, hogy folytassa – Öhm… Akarom mondani, a lényeg, hogy rengeteg folyosó és alagút van az erőd alatt. Ez itt – mutatott egy rendezett folyosókból álló részre az erőd egyik sarkában – a börtönrendszer.Mi itt vagyunk, a legközelebbi kapuhoz hozzá. Akiket keresünk, nyilván itt vannak, valamelyik cellában. Kétféle út vezet ide, az egyik az alagutakon át, de az olyan, mint egy labirintus és sokáig tart átjutni, viszont sokkal biztonságosabb, a másik pedig a tetőn keresztül, viszont ott fel kell mászni a várfalon, ami nem lehetetlen, valljuk, be, de kockázatos. Mindenkinél legyen valami fényes, hogy tudjunk egymásnak jelezni. Idelent – bökött most a vár melletti erdőt jelölő bokorrajzra – ketten fognak várni, ha szükség lesz a segítségükre, jelzünk a fényes tárgyak megvillantásával. Olyankor azt kell tenniük, hogy jelenetet rendeznek, hogy az őrök figyelmét felhívják. Erre nagy valószínűséggel szükség lesz, ha be akarunk valahogy jutni. Szóval Asztrid és Vihar, ti lesztek idelent, szükség van az íjásztudásotokra. Én és Fogatlan mászunk fel, és onnan megyünk a börtönrészlegre, hogy kiszabadítsuk apámat és a többieket. Takonypóc, te, Kampó és az ikrek, Böffékkel együtt az alagutakba mentek, megtaláljátok a helyes utat, amint lehet, és két embert felküldötök a cellákhoz és odavezettek minket, hogy majd ki tudjunk odalent menni. Mindenkinek világos?

Azonnal elszánt bólogatás. Ez most nem volt vicc.

A további, mentésre vonatkozó tervük csak annyira volt stabil, mint Fogatlan piros farokszárnya. Vagy kibírja a vihart, vagy nem. Vagy belecsap a villám, vagy nem.