15. fejezet - Ádázok és Fúriák

*Hulatánc* és *sírás* egyszerre, lovasok és sárkányok.

Eljött a naaagy perc, az utolsó fejezete ennek a dramatikus, elementáris és véleményem szerint rövid történetnek. nem mindig voltam elégedett vele, például ott sem, hogy ő csak 144 oldat tett ki a Microsoft Word-ben, míg kedves elődje, a Bajkeverő tojás egészen 147 oldalig elnyúlt, épp ugyan akkora sorközökkel és betűmérettel, betűtípussal.

De itt van, és csak arra vár, hogy elolvassátok! :D

~ Az elmaradhatatlan Epilógust hozom még ma :)

15. fejezet

Minden jó,

ha a vége Fogatlan

Fogatlan pedig ott állt, nagy szemekkel nézett Hablatyra, majd Suhanóra.

Barátja pedig érezte, hogy megremegnek a lábai. Ha most elmegy, ő nem fogja kibírni... Már most is alig bírja, hogy ne szaladjon oda hozzá, s ölelje magához minden szeretetével. Ő A világ, Ő az élet. Neki legalábbis.

Sárkánya pedig ekkor a farokszárnyára pillantott, amit odanyújtott Hablatynak, majd az önműködőre nézett. A fiú megértette. Elmegy... Ő maga letérdelt, könnyeit már alig tudta visszatartani. Nem, nem tudja végignézni... De, muszáj. Hiszen a barátja.

Levette Fogatlanról a piros farokszárnyat, helyére csatolta a barna önműködőt. Levette a nyerget, s ezzel az ő terhét a hátáról. Ez a nyereg volt a kapocs, a látható kapocs. De ő mégis egy hang nélkül levette róla. Ha menni akar, nem foghatja vissza.

Fogatlan pedig arcon nyalta Hablatyot, de azon kívül nem is köszönt el tőle rendesen. Talán nem szeret búcsúzni. Talán ilyen valójában, hiszen Éjfúria. Makacs, önfejű és a saját kis világában él, amiből nem szabad kiszakítani, senkinek nincs joga hozzá.

A csapat, a fiatal vikingek pedig meghökkenve néztek utána. Tényleg ennyit ér neki Hablaty, az a rengeteg minden, amin átestek? Jó, volt pár összetűzésük, s a legutóbbi majdnem végzetes hibával járt, de Fogatlant nem úgy ismerték, mint aki ilyen könnyen lemond dolgokról, mint a legjobb barátjáról sem.

A sárkány most mégis elfordult Hablatytól, és Suhanó felé indult, aki megörült, hogy végül is lesz egy útitársa hazafelé, talán egy barátja is. Fogatlan rámosolygott, amit fajtársa viszonzott. Óh nem, sokkal többről van itt szó, mint amit a látszat mutat. Ez most nem csak egy egyszerű búcsú, ez egy búcsú egy kedves baráttól. Egy sárkányos ölelés, néhány mordulás, aztán erőteljes szárnycsapások, elemelkedés a földről, Hibbant távolodik. Vagyis, még nem egészen. Azért lemegy egy tiszteletkör, s a várakozás, hogy mikor figyel már fel az a kis viking, akiről ez az egész szól.

Hablaty ugyanis már egy perce térdelt, és zokogott.

- Vissza akarom kapni... - motyogta maga elé, s átkarolta magát, úgy hajolt előre, mint aki rosszul van. Gyengének még gyenge volt, de most még jobban rátelepedett a súly a vállaira, hogy magára maradt. maga sem tudta, hogy bírta szélnek ereszteni azt, ami értelmet adott a világának, sőt, egész Hibbant szigetnek.

Valaki a vállát kocogtatta.

Hagyjatok békén! Én őt akarom! vissza akarom kapni a barátomat, nem akarom, hogy elmenjen! Jöjjenek a fúriák ide, de ő ne, ő ne menjen... Vissza akarom kapni...

Megint.

Hát megkapod.

- Mi van már?! - mordult fel Hablaty, felkapva könnyes tekintetét. Nem értette a jelenséget. Semmit sem értett, sőt, már ott tartott gondolatmenetében, hogy bizonyára megőrült. Belebolondult abba, hogy elvesztette Fogatlant. De nem. A sárkány nagyon is valóságos volt mellette. Ott ült barátja mellett, s nagy, szomorú szemekkel nézte, mint aki nem érti, miért ilyen bánatos. Picit megbökte a vállát, s kitárta mancsait, szinte azt monda az arca: "öleléééést!".

- Mi a... motyogta a fiú, ahogy felnézett rá, aztán a  tekintete az égre esett. Suhanó vigyorgott rá fentről, aztán bukórepülésben megközelítette, egyik mancsával összeborzolta a haját köszönésképp, azt mielőtt kilőtt volna az ég felé, mégis landolt előtte. Fogatlan pedig látványosan Hablaty mellé állt, s magához ölelte mancsaival, ezzel is jelezve neki, hogy bizony a maradók táborát gyarapítja. Persze az elmaradhatatlan farokszárny-szétverés is megvolt. Valójában csak azért vetette föl, hogy utána ledobhassa.

Hablaty fejében lassan összerakta a dolgokat. Ráhozták a frászt ezek ketten, az biztos, de nem úgy tűnt, hogy Fogatlan itt hagyná. Az ő Fogatlanja nem megy sehová nélküle. Suhanó viszont egy kedves mosollyal felnézett, s most megelőzte: ő nyújtotta az orrát neki. Hablaty tétovázott egy pillanatig, aztán finoman megérintette, lehajtott fejjel, természetesen. Fordított sárkány...

***

Suhanó még három teljes napot töltött el Hibbant szigeten. Úgy vélte, ezt még megengedheti magának és örömet is okozott a lovasoknak és új sárkánybarátainak. Három nap még belefér. Hogy mi történt ez idő alatt? Kicsit sem zökkentek vissza a rendes kerékvágásba. Hogy miért? Túlzottan örültek, hogy élnek, és még meg sem büntették őket a bravúros akcióikért.

Fogatlannak szerencséje volt, hogy megmenekült Gothi botja és kényszerpihenői elől, bár Hablaty alig tudta kibeszélni magát a helyzetből, ugyanis most ő lett volna a sérült.

- De mondom, hogy semmi bajom! Mondd meg neki, hogy semmi bajom! - ezeket ismételgette Hablaty, hol az öreg gyógyítóra, hol Fogatlanra nézve, hátha onnan is kap egy kis segítséget. Bősz bólogatás. Talán tényleg nincs semmi baja.

A sárkánylovasok pedig egységesen úgy döntöttek, hogy ideje csapni egy vikinges sárkányos ünneplést, így az egyik délután mind felkerekedtek, és pokrócokkal, kosarakkal, no meg sárkányokkal felszerelkezve nekivágtak az erdőnek.

Asztrid lelkesen mondogatta, miközben Hablaty mellé sietett és elvette tőle a cipelnivalót, hogy mivel bizonyos értelemben őt ünneplik, válasszon ő egy helyet, ahol piknikezhetnek.

- A medence. A hollószirti medence - jött a határozott válasz.

Fogatlan erre ugrott egyet, és magyarázott valamit a saját mormogásával, mire az összes sárkánynak felcsillant a szeme, s őrült tempóban előre szaladtak az ösvényen, Suhanót is beleértve.

- Mit mondhatott nekik... - vigyorgott Asztrid.

- Biztos hallal kapcsolatos - nevetett fel Hablaty.

Igaza volt, hiszen mire odaértek, a hatfős sárkánycsapat már a fél tavat kihalászta, nagy kupacokba gyűjtve a lakomát. A vikingek is hamarosan odaértek, s elkezdték lepakolni a kosarakat és kiteríteni egy plédet, ahová letelepedtek, közel a vízparthoz, hogy ráláthassanak pikkelyes barátaikra. Nagyot is nevettek, mikor a halászásból kergetőzés lett, s a sárkányok őrült fogócskába kezdtek a sekélyesben, felkavarva ezzel a tiszta vizet. Fogatlan pedig  épp a nyelvét lógatva szaladt fel Viharbogár elől az egyik magas szirtre, ahonnan a vízbe ugrott, lefröcskölve ezzel Bütyköt és Kampót, akik láthatóan nem vették jó néven ezt, főleg, mikor a kettes számú Éjfúria is becsapódott melléjük, mert ugye az mulatságos.

Hablaty már a hasát fogta a nevetéstől, mikor a víz alól felbukkanó Fogatlannal találkozott a tekintetük, hiszen a sárkány fejét átfogta egy köteg hínár, ő viszont nem zavartatta magát ez ügyben.

- Egyszer kitöri a nyakát egy ilyen ugrásnál - jegyezte meg a fejét ingatva a kis csapatuk vezére.

Asztrid erre majdnem kiköpte a málnalevet, annyira nevetni kezdett, míg az ő sárkánya is hirtelen végrehajtotta a bravúros ugrást, Fogatlan pedig megint menekülőre fogta, de mire a többiek észrevették, pontosan merre tart, már átgázolt a leterített pokrócon,  összevizezve a többieket, és saras tappancsokat hagyva a szép piros anyagon.

Asztrid arca (mivel az övé, pontosabban az édesanyjáé volt a pokróc), szóval az arca épp oly színt öltött mint az összesározott anyag.

- Fogatlan!

A sárkány erre megállt, megperdült, de nem értette, hogy miért toporzékol a szőke lány és a többiek miért hahotáznak, ezért visszakocogott, s megnézte, mit csinált. Ó, hiszen ez egy remekmű!, futott át az agyán. Emlékezett rá, hogy pont ilyet játszottak Hablattyal, mikor még a szobában kuksoltak. Persze, hogy nem gondolta át az emberek olyasmi szokásait, mint a takarítás, mikor csinált még egy lenyomatot a piros takaróra, és felcsillantak a szemei. Az ihlet.

Hablaty túl jól ismerte ezt a nézést. Ajjajj.... Ajjajjajjaaaaajj....

Asztrid figyelmeztetően meglengette az ujját.

- Ne. Nem mered még egyszer!

Fogatlan ezt kihívásnak vette. Hopp, megint egy minta, sőt kettő, sőt három, sőt...

- FOGATLAAAAAAAN!!!!

Borult minden. A srácok egyként ugrottak le a pokrócról, mikor Asztrid azt mindenestül elhúzta az Éjfúria elől, és egy kétméteres hústornyot is megszégyenítő támadásféleségbe lendült, amit Fogatlan úgy vett, hogy ő is beszállt a fogócskába, s vihogva odébb szökdécselt, mint aki nem nyom ötszáz kilót.

- Pajti, én szedném a mancsom a helyedben - szólt utána Hablaty karba tett kézzel a sziklának dőlve. Tudta, hogy Asztrid nem sok kárt tud tenni barátjában, de ezt azért úgy mégis megnézné cselekvés nélkül.

A vége az lett - vagy az csak olaj volt a tűzre? - hogy Fogatlan megállt a vízpart előtt, s lengő hátsóval várta be a tomboló vikinglányt, és amikor az neki akart rontani, szökkent egy nagyot, Asztrid pedig lendületből a tóba gázolt, a legnagyobb hínárosba.

Erre mindenki egyszerre fordította el a fejét és búgta: "uuuuuh".

Hablaty próbált nem roskadozni a nevetéstől, miközben odasántikált a lányhoz, aki szótlanul szedegette magáról a hínárdarabokat.

- Hát... De majdnem elkaptad.

- Fogd be - morogta a szőke, s elkezdett kikászálódni a vízből, aztán félrelökte Hablaty segítő kezét.

- Bocsánatot fog kérni. - ígérte Hablaty, mire Asztrid leprodukált egy műnevetést.

- Azt megnézem!

Ekkor pedig megkezdődött az Éjfúria hajkurászás, és mire Hablaty megértette Fogatlannal, hogy egy kissé átesett a ló túlsó oldalára, tíz perc is beletelt. Asztrid és Fogatlan közt ott állt Hablaty is. A lány sértődött volt, a sárkány lesütötte a szemeit.

- Gyerünk Asztrid, vázold a problémád - kérte a fiú a szőkét.

- Nem magyarázkodok, tudja ő is és mindenki más is, mit csinált, szóval gyerünk, kérjen bocsánatot! - jött a fortyogás.

Hablaty a szemét forgatva barátjára nézett.

- Hallottad, Fogatlan. Kérj bocsánatot.

A sárkány erre egy furcsa kifejezést öltött Asztrid pedig magának adva igazat letette magát a sziklára, s keresztbe vágta lábait, karba tett kézzel. Öreg hiba volt.

A félig megemésztett hal már landolt is az ölében, és az azt követő ordítás lavinát is indíthatott volna.

Még szerencse, hogy Asztrid nem volt haragtartó azokkal szemben, akiket nagyjából - vagy annál azért kicsit jobban - szeret, így az ereszd el a hajam  közte és Fogatlan közt nem tartott tovább egy napnál. Igaz volt közben ott még nyál, meg döglött hal (Döglött! Nem megemésztett, hanem döglött!!! És a leányos sikoly is feltör a harcosból, még akkor is, ha Takonypócnak hívják és épp egy mézes kenyeret majszol), meg... meg még több nyál... És még egy hal...

Utána a Jorgerson fiú úgy pattant fel, mint aki pókokat söpör le magáról, ellökve magától a Fogatlan által szervált förmedvényt, miközben Hablaty (és mindenki más is) az oldalára borult a nevetéstől.

- Utoljára mondom, vigyétek innen!

- Vih-viszem már... vih-vih-viszem!

***

- Hablaty.

- Tessék.

- Mire gondolsz most?

Rád. Őszinte felelet lett volna, de csak egy homlokon csókolás lett belőle. Ő és Asztrid tovább maradtak, mint a többiek. A lovasok hazamentek, tűzokádóik már otthon húzták a sárkánybőrt. Nos az "otthon" alól kivételt képezett Viharbogár, aki hallótávolságon kívül szundikált a hatalmas fa gyökerei alatt, illetve Fogatlan, aki fölötte az egyik magas gyökérzetről fejjel lefelé lógott le, de épp úgy kiütötte magát, mint a Sikló. Igazából Suhanó is ott volt, csak senki nem tudott róla. Néhány ággal Fogatlan felett horpasztott egy szélesebb ágról félig lecsúszva, mégis aránylag stabil helyzetben.

Visszatérve a gerlepárra: órák óta az éjszakai, csillagokkal megszórt eget bámulták, az idő közben megfordított pléden, s valahogy a percek múlásával egyre fogyott köztük a hely, s először csak megfogták egymás kezét, aztán Asztrid a fiú vállára hajtotta fejét, aki átkarolta, s csendesen szuszogtak, egészen eddig.

- Na - bökte meg a szőke - mire gondolsz?

- Hát...

- Hablaty.

- Sok mindenre. Rád, többek között.

- És mi az konkrétan?

- Hát... ez az egész. Egyszer ütlegelsz, aztán ölelsz, utána üvöltesz, de később megint az előző, de aztán kijelented, hogy kiszállsz ebből az egészből és nem támogatsz, de utána meg megcsókolsz és... Én most össze vagyok zavarodva - jött a bő felelet, ami szerencsére elegendő volt végre a kisasszonynak.

- Szóval azt mondod, nem tudsz kiigazodni a tetteimen?

- Azt.

- Hm...

Csend. Percekig csend. Hablaty agya zakatol. Ideje már, hogy elkérje a gyeplőt Asztridtól, és végre ő is tegyen valamit az ügy érdekében. De... neeem, az kizárt, nem merné meg... Sok az neki, mint jaknak a Thorston ikrek...

Ha nem kérdezed meg, soha az életben semmit sem érsz el nála. Gyerünk, nyögd ki. Maximum halálra ütlegel, nagy baj nem lehet...

- Asztrid.

- Tessék.

- Leszel... Leszel a barátnőm?

A szőke erre ülő helyzetbe vágta magát, úgy perdült meg, s nézett rá. Nem hitt a fülének.

- Hogy... Hogy micsoda?

Most már Hablaty is felült. Nőtt benne a határozottság.

- Azt kérdeztem; leszel a barátnőm?

Közismert tény, hogy Asztrid Hoffersonnak tilos udvarolni. Aki megteszi, szekercével a fejében végzi, vagy rosszabb. No de az, hogy valaki, aki ráadásul vézna, gyenge, vakmerő és féllábú, ilyet merészeljen, hogy felkéri a barátnőjének... És még a kezét is megfogta! Hát ez...

Őrült aranyos.

Asztrid egy szót sem nyögött ki. Viszont megragadta Hablaty ruháját, s magához rántva hosszasan összeérintette ajkaikat. Ennél hitelesebb "igen, leszek, drága Hablaty, amit csak akarsz" aligha létezik.

 Két óra múlva viszont ugyan ott tartanak, ahonnan elindultak. Csak most az a kézfogás sokkal valósabb, az ölelés biztosabb. És a csend. Vagyis éppen most csend, hiszen eddig ki se fogytak a témából. Volt itt minden: az, hogy ezt az előbbi barátnősdit titokban tartják a megfelelő pillanatig, az, hogy Asztrid megfojtja Hablatyot, ha akár csak Fogatlannak kikotyogja, meg egyéb halálos fenyegetések. Aztán átsiklott a téma Suhanóra. És a többi Fúriára, akiket még sosem láttak.

- Tudod Asztrid, meg akarom találni őket, meg nem is... Ez az egész olyan zavaros. Az egyik pillanatban úgy tartom jónak, hogy Fogatlan legyen a fajtársaival, de ennek a végét láthattad te is...

A vikinglány megfogta a kezét.

- Hé, nyugalom. Biztos vagyok benne, hogy nem hagy itt téged. Annyi pillanat volt már, hogy erről biztosított.

Lehet. Nem, biztos. Hablatynak zakatolt az agya. Az eget bámulta, a repülésre gondolt. De furcsa, fekete foltok úsztak a szeme előtt, eltakarva a csillagos eget. Meg is jegyezte a lánynak, csak úgy mellesleg.

- Igazából néha olyan, mintha látnám őket. Az Éjfúriákat. Pont úgy, ahogy Fogatlant láttam először, mikor egy foltként eltakarta a csillagokat az éjszakai égen.

Asztrid erre sóhajtott. Aranyosnak találta, hogy erről Hablaty mekkora átéléssel beszélt. De valahogy mégis... Az ábrándok mögött volt valami megfogható, amit a szőke lány is észrevett, s le sem vette a szemét a csillagos égről. Több folt, sötét foltok...

- Hablaty.

- Tessék - hangzott el már sokadjára.

- Én is látom őket.

***

Asztrid és Hablaty nem tudták hova tenni az éjszakai jelenséget. Annak tulajdonították végül, hogy fáradtság játszott a szemükkel, hogy csak az északi ég játéka volt az egész. Nem is került szóba az elkövetkező napokban.

Amik egyébként teljes vidámságban teltek, csak ahogy peregtek az órák, egyre biztosabb volt, hogy Suhanó hamarosan megkezdi útját észak felé.

Ő elmegy haza, megkeresi az övéit, hátha maradt még némi normális élet számára.

Elrepült az idő is velük. Hiába a sárkányos-birkás versenyek, amit egyébként Suhanó és a Fogatlan-Hablaty páros döntetlenre zárt, mégis eljött a búcsú perce.

Kőfej és Fafej, akik kimondottan megkedvelték az Éjfúriát (és élt bennük a remény, hogy legalább egyszer felülhetnek a hátára), de most el kell engedniük. Fa ugyan próbált azzal érvelni, hogy mivel ő nevezte el, az ő sárkánya, Hablaty viszont elmagyarázta neki, hogy a sárkányok nem tulajdonok. Ők a maguk urai, és járnak kelnek, ahogy a kedvük tartja, erről szól ez az egész. Bár az Akadémia Vezetője is egyszer megpróbálta még tartóztatni, de csak finoman.

- Nem maradnál mégis egy kicsit? Csak egy napra, kettőre... - kérdezett rá a fiú, de a sárkányt már húzta az ég. Nem is fogta vissza. - Hát... ez esetben remélem látjuk még egymást, kedves Suhanó. Nagyon sok mindent köszönhetünk neked, és... Te voltál a remény, hogy nem Fogatlan az utolsó az Éjfúriák közül.

Bizony, ez így igaz. Ha Suhanó, a rejtélyes, sötétzöld szemű Éjfúria nem jelenik meg, senki sem hitte volna, hogy élnek még ilyen csodás, kecses sárkányok valahol a messziségben.

Suhanó végignézett a szigeten, aztán mintha kacsintott volna. Hablaty nem értette a jelenséget, viszont egy pillanat múlva kinyújtotta felé a kezét. A sárkány orrát hamarosan odabújtatta, s lehunyt szemmel dorombolva mondott köszönetet az ifjú sárkánylovasnak.

- Ég veled, drága barát. Ha segítség kell, hát szólj, és mi itt leszünk. Segítünk. Szeretettel várunk. Meg... minden.

Amint Suhanó elköszönt Hablatytól, Fogatlanra nézett. szinte nevettek azon, hogy ez úttal kihagyják a búcsúrepülést, nehogy még valakit véletlenül eltaláljon egy szikla, mint a legutóbb. A piros farkú tekintete épp azt üzente, mint barátjáé, sőt, talán még egy kis bocsánatkérés is volt benne, azért a kellemetlen karmolásért, ami talán már sosem tűnik el. Egy-egy bólintás, és már el is köszöntek egymástól, mint akik tudják, nem most találkoztak utoljára. Suhanó, mikor idejött, nem értette, hogy Fogatlan miért nem vágyik vissza az övéi közé. Miért tűri, hogy egy emberen múljon az élete. De most már tudta. Tudta, ismerte, megértette azt az elválaszthatatlan köteléket, az örök, igaz barátságot, amit semmi és senki nem tud megingatni.

És ezt csodálta bennük. Ezt a kitartást egymás mellett.

Hablatynak még párszor eszébe jutottak sárkánytestvére (Igen, így hívta. Öcskös. Öcskös, pajti, öregem, Fogatlan... kismacska, szalamandra és ezt addig, míg az emlegetett üldözőbe nem vette.) fajtársai, de minden esetre amikor a sárkány felemelkedett, és elindult, sok-sok fekete árny sziluettje ütött át a felhőkön, amik épp arra repültek, mint karmolt szemű sárkányunk, s még az alakjuk is olyan volt.

A Sárkányakadémia Vezetőjének, no meg az összes lovasnak szinte menten leesett az álla. Éjfúriák... De nem is kevés, egy egész csapat! A sárkányok tisztes távolban maradtak a magasban, s egy pillanatra sem mutatták teljes valójukat, viszont megvolt az illúziója, hogy ott vannak. Talán ott voltak egész végig. Talán ez az egész nem is olyan, mint amilyennek a hibbanti vikingek elképzelték. Talán ez valami olyasmi, amit nem értenek, amire még nincs magyarázat.

Akárhogy is, Hablaty az eget bámulta, aztán a mellette álló Fogatlant, aki mereven figyelte a jelenséget. Nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy mi a véleménye erről az egészről. Meglepődött, az kétségtelen, de... Határozottan nem vágyott közéjük. Ő is, és Hablaty is érezték, hogy Fogatlan más, mint a többiek. Nem véletlenül volt ő a Vörös halál egyik szolgája, nem véletlenül volt egyedül, évekig az egyetlen Éjfúria a környéken.

De érdekelte ez őt? Kicsit sem.

Ő volt az első, aki becsukta meglepettségében eltátott száját, majd mosolyogva elfordult. Szárnyával húzta maga után Hablatyot, aztán a csapatot is.

Ez egy jel volt.

Ideje visszatérni az életbe, és leszállni a földre, mert ez a kerge sárkány bizony nem tud repülni, de ez pont nem érdekli.

Telik az idő, vissza az arénába, jöhet a kiképzés. Nyereg fel, farokszárny fel.  Ami egyébként nem működik, szóval indulás megjavítani. Aztán vissza az arénába. Most minden tökéletes, ritmusos, kellemes. Visszazökkenni a régi életbe, elfelejteni a rosszakat, megőrizni a jót és tanulságot. Közben készül a műsor. Gyakorlás, gyakorlás, bőven van még mit csiszolni az ötleteken, mert valamelyiknek eszébe jutott, miért is ne mutathatnák meg, amit tudnak? Ennyi tapasztalat után? Jöhet a bemutató, közvetlen a hétvégi sárkányverseny után (úgyis Hablatyék nyernek, de lehet, hogy Asztrid is élre tör), amire még egy szövetséges törzset is meghívtak! A bemutató címe pedig:

Így neveld a sárkányodat!