Epilógus - Ádázok és Fúriák

Nos hát, most már tényleg itt a vége a kis drágának ezzel a szösszenettel. Nem tudom, mit mondhatnék. Fergeteges élmény volt, amikor sorra (ám kisebb fennakadásokkal ugyan, főleg úgy október környékén) pakoltam ki a fejezeteket, és alatta olvastam a hozzászólásokat, illetve amikor személyesen írtatok nekem facebookon vagy hangoutson ( és RidingLove Dragon megvarrta azt a woodoo babát, szóval tényleg féltem néha XD).
Szóval igen, egy kicsit büszke is vagyok magamra azért, mert nagyon szeretem ezt a történetet, és főleg azt, hogy az összes ihlet hozzá úgy hajnali három környékén jött, vagy egy tömegközlekedési járművön, és mindkét esetben ott volt a veszély, hogy  elfelejtem, így a telefonom lassan de biztosan megtelt jegyzetekkel :D  De leginkább a történet és a blog amire büszke vagyok :) És köszönöm nektek a rengeteg türelmet és lelkesedést! hamarosan találkozunk az Álomháborúban, ám addig még van egy kis várakozási, rákészülési idő, de közben mindenfélével foglak itt bombázni titeket :3

Ennyi duma kellett most, hiszen mégiscsak zárás következik. De egyúttal egy nyitás is egy új világ felé...
(ezernyi kérdésem és közlendőm van, azt majd egy másik cikkben :) )
Szóval...

Epilógus

A szirtről egy nőstény Éjfúria figyelte Suhanó vonuló menetét. Fiatal volt, arca hamvas, finom vonású, tekintete vágyakozó, s kék szemei úgy ragyogtak mint tintafekete égen a Fénylő Hold.

Gondolatai az ég felé húzták, azt súgták: "el innen, el innen, fel az égre, majd fordulj délre..."

Lépett egyet előre, nem mert felemelkedni, mégis kitárta szárnyait. Húzta a mélység a szirt melletti sötétség. De volt még egy annál nagyobb sötétség is a szigeten, aki megragadta a láthatatlan láncot a nyakán, s nem engedte, hogy elinduljon.

Szállt volna, repült volna, de nem tehette. Nem volt valódi lánc, ami lefogta volna, mégis a sziget fogja volt.

De ki ez a sárkány? Mi ez a képzeletbeli láncos-izé?

Nos ez, kedves olvasó, ez már egy másik történet.

15. fejezet - Ádázok és Fúriák

*Hulatánc* és *sírás* egyszerre, lovasok és sárkányok.

Eljött a naaagy perc, az utolsó fejezete ennek a dramatikus, elementáris és véleményem szerint rövid történetnek. nem mindig voltam elégedett vele, például ott sem, hogy ő csak 144 oldat tett ki a Microsoft Word-ben, míg kedves elődje, a Bajkeverő tojás egészen 147 oldalig elnyúlt, épp ugyan akkora sorközökkel és betűmérettel, betűtípussal.

De itt van, és csak arra vár, hogy elolvassátok! :D

~ Az elmaradhatatlan Epilógust hozom még ma :)

15. fejezet

Minden jó,

ha a vége Fogatlan

Fogatlan pedig ott állt, nagy szemekkel nézett Hablatyra, majd Suhanóra.

Barátja pedig érezte, hogy megremegnek a lábai. Ha most elmegy, ő nem fogja kibírni... Már most is alig bírja, hogy ne szaladjon oda hozzá, s ölelje magához minden szeretetével. Ő A világ, Ő az élet. Neki legalábbis.

Sárkánya pedig ekkor a farokszárnyára pillantott, amit odanyújtott Hablatynak, majd az önműködőre nézett. A fiú megértette. Elmegy... Ő maga letérdelt, könnyeit már alig tudta visszatartani. Nem, nem tudja végignézni... De, muszáj. Hiszen a barátja.

Levette Fogatlanról a piros farokszárnyat, helyére csatolta a barna önműködőt. Levette a nyerget, s ezzel az ő terhét a hátáról. Ez a nyereg volt a kapocs, a látható kapocs. De ő mégis egy hang nélkül levette róla. Ha menni akar, nem foghatja vissza.

Fogatlan pedig arcon nyalta Hablatyot, de azon kívül nem is köszönt el tőle rendesen. Talán nem szeret búcsúzni. Talán ilyen valójában, hiszen Éjfúria. Makacs, önfejű és a saját kis világában él, amiből nem szabad kiszakítani, senkinek nincs joga hozzá.

A csapat, a fiatal vikingek pedig meghökkenve néztek utána. Tényleg ennyit ér neki Hablaty, az a rengeteg minden, amin átestek? Jó, volt pár összetűzésük, s a legutóbbi majdnem végzetes hibával járt, de Fogatlant nem úgy ismerték, mint aki ilyen könnyen lemond dolgokról, mint a legjobb barátjáról sem.

A sárkány most mégis elfordult Hablatytól, és Suhanó felé indult, aki megörült, hogy végül is lesz egy útitársa hazafelé, talán egy barátja is. Fogatlan rámosolygott, amit fajtársa viszonzott. Óh nem, sokkal többről van itt szó, mint amit a látszat mutat. Ez most nem csak egy egyszerű búcsú, ez egy búcsú egy kedves baráttól. Egy sárkányos ölelés, néhány mordulás, aztán erőteljes szárnycsapások, elemelkedés a földről, Hibbant távolodik. Vagyis, még nem egészen. Azért lemegy egy tiszteletkör, s a várakozás, hogy mikor figyel már fel az a kis viking, akiről ez az egész szól.

Hablaty ugyanis már egy perce térdelt, és zokogott.

- Vissza akarom kapni... - motyogta maga elé, s átkarolta magát, úgy hajolt előre, mint aki rosszul van. Gyengének még gyenge volt, de most még jobban rátelepedett a súly a vállaira, hogy magára maradt. maga sem tudta, hogy bírta szélnek ereszteni azt, ami értelmet adott a világának, sőt, egész Hibbant szigetnek.

Valaki a vállát kocogtatta.

Hagyjatok békén! Én őt akarom! vissza akarom kapni a barátomat, nem akarom, hogy elmenjen! Jöjjenek a fúriák ide, de ő ne, ő ne menjen... Vissza akarom kapni...

Megint.

Hát megkapod.

- Mi van már?! - mordult fel Hablaty, felkapva könnyes tekintetét. Nem értette a jelenséget. Semmit sem értett, sőt, már ott tartott gondolatmenetében, hogy bizonyára megőrült. Belebolondult abba, hogy elvesztette Fogatlant. De nem. A sárkány nagyon is valóságos volt mellette. Ott ült barátja mellett, s nagy, szomorú szemekkel nézte, mint aki nem érti, miért ilyen bánatos. Picit megbökte a vállát, s kitárta mancsait, szinte azt monda az arca: "öleléééést!".

- Mi a... motyogta a fiú, ahogy felnézett rá, aztán a  tekintete az égre esett. Suhanó vigyorgott rá fentről, aztán bukórepülésben megközelítette, egyik mancsával összeborzolta a haját köszönésképp, azt mielőtt kilőtt volna az ég felé, mégis landolt előtte. Fogatlan pedig látványosan Hablaty mellé állt, s magához ölelte mancsaival, ezzel is jelezve neki, hogy bizony a maradók táborát gyarapítja. Persze az elmaradhatatlan farokszárny-szétverés is megvolt. Valójában csak azért vetette föl, hogy utána ledobhassa.

Hablaty fejében lassan összerakta a dolgokat. Ráhozták a frászt ezek ketten, az biztos, de nem úgy tűnt, hogy Fogatlan itt hagyná. Az ő Fogatlanja nem megy sehová nélküle. Suhanó viszont egy kedves mosollyal felnézett, s most megelőzte: ő nyújtotta az orrát neki. Hablaty tétovázott egy pillanatig, aztán finoman megérintette, lehajtott fejjel, természetesen. Fordított sárkány...

***

Suhanó még három teljes napot töltött el Hibbant szigeten. Úgy vélte, ezt még megengedheti magának és örömet is okozott a lovasoknak és új sárkánybarátainak. Három nap még belefér. Hogy mi történt ez idő alatt? Kicsit sem zökkentek vissza a rendes kerékvágásba. Hogy miért? Túlzottan örültek, hogy élnek, és még meg sem büntették őket a bravúros akcióikért.

Fogatlannak szerencséje volt, hogy megmenekült Gothi botja és kényszerpihenői elől, bár Hablaty alig tudta kibeszélni magát a helyzetből, ugyanis most ő lett volna a sérült.

- De mondom, hogy semmi bajom! Mondd meg neki, hogy semmi bajom! - ezeket ismételgette Hablaty, hol az öreg gyógyítóra, hol Fogatlanra nézve, hátha onnan is kap egy kis segítséget. Bősz bólogatás. Talán tényleg nincs semmi baja.

A sárkánylovasok pedig egységesen úgy döntöttek, hogy ideje csapni egy vikinges sárkányos ünneplést, így az egyik délután mind felkerekedtek, és pokrócokkal, kosarakkal, no meg sárkányokkal felszerelkezve nekivágtak az erdőnek.

Asztrid lelkesen mondogatta, miközben Hablaty mellé sietett és elvette tőle a cipelnivalót, hogy mivel bizonyos értelemben őt ünneplik, válasszon ő egy helyet, ahol piknikezhetnek.

- A medence. A hollószirti medence - jött a határozott válasz.

Fogatlan erre ugrott egyet, és magyarázott valamit a saját mormogásával, mire az összes sárkánynak felcsillant a szeme, s őrült tempóban előre szaladtak az ösvényen, Suhanót is beleértve.

- Mit mondhatott nekik... - vigyorgott Asztrid.

- Biztos hallal kapcsolatos - nevetett fel Hablaty.

Igaza volt, hiszen mire odaértek, a hatfős sárkánycsapat már a fél tavat kihalászta, nagy kupacokba gyűjtve a lakomát. A vikingek is hamarosan odaértek, s elkezdték lepakolni a kosarakat és kiteríteni egy plédet, ahová letelepedtek, közel a vízparthoz, hogy ráláthassanak pikkelyes barátaikra. Nagyot is nevettek, mikor a halászásból kergetőzés lett, s a sárkányok őrült fogócskába kezdtek a sekélyesben, felkavarva ezzel a tiszta vizet. Fogatlan pedig  épp a nyelvét lógatva szaladt fel Viharbogár elől az egyik magas szirtre, ahonnan a vízbe ugrott, lefröcskölve ezzel Bütyköt és Kampót, akik láthatóan nem vették jó néven ezt, főleg, mikor a kettes számú Éjfúria is becsapódott melléjük, mert ugye az mulatságos.

Hablaty már a hasát fogta a nevetéstől, mikor a víz alól felbukkanó Fogatlannal találkozott a tekintetük, hiszen a sárkány fejét átfogta egy köteg hínár, ő viszont nem zavartatta magát ez ügyben.

- Egyszer kitöri a nyakát egy ilyen ugrásnál - jegyezte meg a fejét ingatva a kis csapatuk vezére.

Asztrid erre majdnem kiköpte a málnalevet, annyira nevetni kezdett, míg az ő sárkánya is hirtelen végrehajtotta a bravúros ugrást, Fogatlan pedig megint menekülőre fogta, de mire a többiek észrevették, pontosan merre tart, már átgázolt a leterített pokrócon,  összevizezve a többieket, és saras tappancsokat hagyva a szép piros anyagon.

Asztrid arca (mivel az övé, pontosabban az édesanyjáé volt a pokróc), szóval az arca épp oly színt öltött mint az összesározott anyag.

- Fogatlan!

A sárkány erre megállt, megperdült, de nem értette, hogy miért toporzékol a szőke lány és a többiek miért hahotáznak, ezért visszakocogott, s megnézte, mit csinált. Ó, hiszen ez egy remekmű!, futott át az agyán. Emlékezett rá, hogy pont ilyet játszottak Hablattyal, mikor még a szobában kuksoltak. Persze, hogy nem gondolta át az emberek olyasmi szokásait, mint a takarítás, mikor csinált még egy lenyomatot a piros takaróra, és felcsillantak a szemei. Az ihlet.

Hablaty túl jól ismerte ezt a nézést. Ajjajj.... Ajjajjajjaaaaajj....

Asztrid figyelmeztetően meglengette az ujját.

- Ne. Nem mered még egyszer!

Fogatlan ezt kihívásnak vette. Hopp, megint egy minta, sőt kettő, sőt három, sőt...

- FOGATLAAAAAAAN!!!!

Borult minden. A srácok egyként ugrottak le a pokrócról, mikor Asztrid azt mindenestül elhúzta az Éjfúria elől, és egy kétméteres hústornyot is megszégyenítő támadásféleségbe lendült, amit Fogatlan úgy vett, hogy ő is beszállt a fogócskába, s vihogva odébb szökdécselt, mint aki nem nyom ötszáz kilót.

- Pajti, én szedném a mancsom a helyedben - szólt utána Hablaty karba tett kézzel a sziklának dőlve. Tudta, hogy Asztrid nem sok kárt tud tenni barátjában, de ezt azért úgy mégis megnézné cselekvés nélkül.

A vége az lett - vagy az csak olaj volt a tűzre? - hogy Fogatlan megállt a vízpart előtt, s lengő hátsóval várta be a tomboló vikinglányt, és amikor az neki akart rontani, szökkent egy nagyot, Asztrid pedig lendületből a tóba gázolt, a legnagyobb hínárosba.

Erre mindenki egyszerre fordította el a fejét és búgta: "uuuuuh".

Hablaty próbált nem roskadozni a nevetéstől, miközben odasántikált a lányhoz, aki szótlanul szedegette magáról a hínárdarabokat.

- Hát... De majdnem elkaptad.

- Fogd be - morogta a szőke, s elkezdett kikászálódni a vízből, aztán félrelökte Hablaty segítő kezét.

- Bocsánatot fog kérni. - ígérte Hablaty, mire Asztrid leprodukált egy műnevetést.

- Azt megnézem!

Ekkor pedig megkezdődött az Éjfúria hajkurászás, és mire Hablaty megértette Fogatlannal, hogy egy kissé átesett a ló túlsó oldalára, tíz perc is beletelt. Asztrid és Fogatlan közt ott állt Hablaty is. A lány sértődött volt, a sárkány lesütötte a szemeit.

- Gyerünk Asztrid, vázold a problémád - kérte a fiú a szőkét.

- Nem magyarázkodok, tudja ő is és mindenki más is, mit csinált, szóval gyerünk, kérjen bocsánatot! - jött a fortyogás.

Hablaty a szemét forgatva barátjára nézett.

- Hallottad, Fogatlan. Kérj bocsánatot.

A sárkány erre egy furcsa kifejezést öltött Asztrid pedig magának adva igazat letette magát a sziklára, s keresztbe vágta lábait, karba tett kézzel. Öreg hiba volt.

A félig megemésztett hal már landolt is az ölében, és az azt követő ordítás lavinát is indíthatott volna.

Még szerencse, hogy Asztrid nem volt haragtartó azokkal szemben, akiket nagyjából - vagy annál azért kicsit jobban - szeret, így az ereszd el a hajam  közte és Fogatlan közt nem tartott tovább egy napnál. Igaz volt közben ott még nyál, meg döglött hal (Döglött! Nem megemésztett, hanem döglött!!! És a leányos sikoly is feltör a harcosból, még akkor is, ha Takonypócnak hívják és épp egy mézes kenyeret majszol), meg... meg még több nyál... És még egy hal...

Utána a Jorgerson fiú úgy pattant fel, mint aki pókokat söpör le magáról, ellökve magától a Fogatlan által szervált förmedvényt, miközben Hablaty (és mindenki más is) az oldalára borult a nevetéstől.

- Utoljára mondom, vigyétek innen!

- Vih-viszem már... vih-vih-viszem!

***

- Hablaty.

- Tessék.

- Mire gondolsz most?

Rád. Őszinte felelet lett volna, de csak egy homlokon csókolás lett belőle. Ő és Asztrid tovább maradtak, mint a többiek. A lovasok hazamentek, tűzokádóik már otthon húzták a sárkánybőrt. Nos az "otthon" alól kivételt képezett Viharbogár, aki hallótávolságon kívül szundikált a hatalmas fa gyökerei alatt, illetve Fogatlan, aki fölötte az egyik magas gyökérzetről fejjel lefelé lógott le, de épp úgy kiütötte magát, mint a Sikló. Igazából Suhanó is ott volt, csak senki nem tudott róla. Néhány ággal Fogatlan felett horpasztott egy szélesebb ágról félig lecsúszva, mégis aránylag stabil helyzetben.

Visszatérve a gerlepárra: órák óta az éjszakai, csillagokkal megszórt eget bámulták, az idő közben megfordított pléden, s valahogy a percek múlásával egyre fogyott köztük a hely, s először csak megfogták egymás kezét, aztán Asztrid a fiú vállára hajtotta fejét, aki átkarolta, s csendesen szuszogtak, egészen eddig.

- Na - bökte meg a szőke - mire gondolsz?

- Hát...

- Hablaty.

- Sok mindenre. Rád, többek között.

- És mi az konkrétan?

- Hát... ez az egész. Egyszer ütlegelsz, aztán ölelsz, utána üvöltesz, de később megint az előző, de aztán kijelented, hogy kiszállsz ebből az egészből és nem támogatsz, de utána meg megcsókolsz és... Én most össze vagyok zavarodva - jött a bő felelet, ami szerencsére elegendő volt végre a kisasszonynak.

- Szóval azt mondod, nem tudsz kiigazodni a tetteimen?

- Azt.

- Hm...

Csend. Percekig csend. Hablaty agya zakatol. Ideje már, hogy elkérje a gyeplőt Asztridtól, és végre ő is tegyen valamit az ügy érdekében. De... neeem, az kizárt, nem merné meg... Sok az neki, mint jaknak a Thorston ikrek...

Ha nem kérdezed meg, soha az életben semmit sem érsz el nála. Gyerünk, nyögd ki. Maximum halálra ütlegel, nagy baj nem lehet...

- Asztrid.

- Tessék.

- Leszel... Leszel a barátnőm?

A szőke erre ülő helyzetbe vágta magát, úgy perdült meg, s nézett rá. Nem hitt a fülének.

- Hogy... Hogy micsoda?

Most már Hablaty is felült. Nőtt benne a határozottság.

- Azt kérdeztem; leszel a barátnőm?

Közismert tény, hogy Asztrid Hoffersonnak tilos udvarolni. Aki megteszi, szekercével a fejében végzi, vagy rosszabb. No de az, hogy valaki, aki ráadásul vézna, gyenge, vakmerő és féllábú, ilyet merészeljen, hogy felkéri a barátnőjének... És még a kezét is megfogta! Hát ez...

Őrült aranyos.

Asztrid egy szót sem nyögött ki. Viszont megragadta Hablaty ruháját, s magához rántva hosszasan összeérintette ajkaikat. Ennél hitelesebb "igen, leszek, drága Hablaty, amit csak akarsz" aligha létezik.

 Két óra múlva viszont ugyan ott tartanak, ahonnan elindultak. Csak most az a kézfogás sokkal valósabb, az ölelés biztosabb. És a csend. Vagyis éppen most csend, hiszen eddig ki se fogytak a témából. Volt itt minden: az, hogy ezt az előbbi barátnősdit titokban tartják a megfelelő pillanatig, az, hogy Asztrid megfojtja Hablatyot, ha akár csak Fogatlannak kikotyogja, meg egyéb halálos fenyegetések. Aztán átsiklott a téma Suhanóra. És a többi Fúriára, akiket még sosem láttak.

- Tudod Asztrid, meg akarom találni őket, meg nem is... Ez az egész olyan zavaros. Az egyik pillanatban úgy tartom jónak, hogy Fogatlan legyen a fajtársaival, de ennek a végét láthattad te is...

A vikinglány megfogta a kezét.

- Hé, nyugalom. Biztos vagyok benne, hogy nem hagy itt téged. Annyi pillanat volt már, hogy erről biztosított.

Lehet. Nem, biztos. Hablatynak zakatolt az agya. Az eget bámulta, a repülésre gondolt. De furcsa, fekete foltok úsztak a szeme előtt, eltakarva a csillagos eget. Meg is jegyezte a lánynak, csak úgy mellesleg.

- Igazából néha olyan, mintha látnám őket. Az Éjfúriákat. Pont úgy, ahogy Fogatlant láttam először, mikor egy foltként eltakarta a csillagokat az éjszakai égen.

Asztrid erre sóhajtott. Aranyosnak találta, hogy erről Hablaty mekkora átéléssel beszélt. De valahogy mégis... Az ábrándok mögött volt valami megfogható, amit a szőke lány is észrevett, s le sem vette a szemét a csillagos égről. Több folt, sötét foltok...

- Hablaty.

- Tessék - hangzott el már sokadjára.

- Én is látom őket.

***

Asztrid és Hablaty nem tudták hova tenni az éjszakai jelenséget. Annak tulajdonították végül, hogy fáradtság játszott a szemükkel, hogy csak az északi ég játéka volt az egész. Nem is került szóba az elkövetkező napokban.

Amik egyébként teljes vidámságban teltek, csak ahogy peregtek az órák, egyre biztosabb volt, hogy Suhanó hamarosan megkezdi útját észak felé.

Ő elmegy haza, megkeresi az övéit, hátha maradt még némi normális élet számára.

Elrepült az idő is velük. Hiába a sárkányos-birkás versenyek, amit egyébként Suhanó és a Fogatlan-Hablaty páros döntetlenre zárt, mégis eljött a búcsú perce.

Kőfej és Fafej, akik kimondottan megkedvelték az Éjfúriát (és élt bennük a remény, hogy legalább egyszer felülhetnek a hátára), de most el kell engedniük. Fa ugyan próbált azzal érvelni, hogy mivel ő nevezte el, az ő sárkánya, Hablaty viszont elmagyarázta neki, hogy a sárkányok nem tulajdonok. Ők a maguk urai, és járnak kelnek, ahogy a kedvük tartja, erről szól ez az egész. Bár az Akadémia Vezetője is egyszer megpróbálta még tartóztatni, de csak finoman.

- Nem maradnál mégis egy kicsit? Csak egy napra, kettőre... - kérdezett rá a fiú, de a sárkányt már húzta az ég. Nem is fogta vissza. - Hát... ez esetben remélem látjuk még egymást, kedves Suhanó. Nagyon sok mindent köszönhetünk neked, és... Te voltál a remény, hogy nem Fogatlan az utolsó az Éjfúriák közül.

Bizony, ez így igaz. Ha Suhanó, a rejtélyes, sötétzöld szemű Éjfúria nem jelenik meg, senki sem hitte volna, hogy élnek még ilyen csodás, kecses sárkányok valahol a messziségben.

Suhanó végignézett a szigeten, aztán mintha kacsintott volna. Hablaty nem értette a jelenséget, viszont egy pillanat múlva kinyújtotta felé a kezét. A sárkány orrát hamarosan odabújtatta, s lehunyt szemmel dorombolva mondott köszönetet az ifjú sárkánylovasnak.

- Ég veled, drága barát. Ha segítség kell, hát szólj, és mi itt leszünk. Segítünk. Szeretettel várunk. Meg... minden.

Amint Suhanó elköszönt Hablatytól, Fogatlanra nézett. szinte nevettek azon, hogy ez úttal kihagyják a búcsúrepülést, nehogy még valakit véletlenül eltaláljon egy szikla, mint a legutóbb. A piros farkú tekintete épp azt üzente, mint barátjáé, sőt, talán még egy kis bocsánatkérés is volt benne, azért a kellemetlen karmolásért, ami talán már sosem tűnik el. Egy-egy bólintás, és már el is köszöntek egymástól, mint akik tudják, nem most találkoztak utoljára. Suhanó, mikor idejött, nem értette, hogy Fogatlan miért nem vágyik vissza az övéi közé. Miért tűri, hogy egy emberen múljon az élete. De most már tudta. Tudta, ismerte, megértette azt az elválaszthatatlan köteléket, az örök, igaz barátságot, amit semmi és senki nem tud megingatni.

És ezt csodálta bennük. Ezt a kitartást egymás mellett.

Hablatynak még párszor eszébe jutottak sárkánytestvére (Igen, így hívta. Öcskös. Öcskös, pajti, öregem, Fogatlan... kismacska, szalamandra és ezt addig, míg az emlegetett üldözőbe nem vette.) fajtársai, de minden esetre amikor a sárkány felemelkedett, és elindult, sok-sok fekete árny sziluettje ütött át a felhőkön, amik épp arra repültek, mint karmolt szemű sárkányunk, s még az alakjuk is olyan volt.

A Sárkányakadémia Vezetőjének, no meg az összes lovasnak szinte menten leesett az álla. Éjfúriák... De nem is kevés, egy egész csapat! A sárkányok tisztes távolban maradtak a magasban, s egy pillanatra sem mutatták teljes valójukat, viszont megvolt az illúziója, hogy ott vannak. Talán ott voltak egész végig. Talán ez az egész nem is olyan, mint amilyennek a hibbanti vikingek elképzelték. Talán ez valami olyasmi, amit nem értenek, amire még nincs magyarázat.

Akárhogy is, Hablaty az eget bámulta, aztán a mellette álló Fogatlant, aki mereven figyelte a jelenséget. Nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy mi a véleménye erről az egészről. Meglepődött, az kétségtelen, de... Határozottan nem vágyott közéjük. Ő is, és Hablaty is érezték, hogy Fogatlan más, mint a többiek. Nem véletlenül volt ő a Vörös halál egyik szolgája, nem véletlenül volt egyedül, évekig az egyetlen Éjfúria a környéken.

De érdekelte ez őt? Kicsit sem.

Ő volt az első, aki becsukta meglepettségében eltátott száját, majd mosolyogva elfordult. Szárnyával húzta maga után Hablatyot, aztán a csapatot is.

Ez egy jel volt.

Ideje visszatérni az életbe, és leszállni a földre, mert ez a kerge sárkány bizony nem tud repülni, de ez pont nem érdekli.

Telik az idő, vissza az arénába, jöhet a kiképzés. Nyereg fel, farokszárny fel.  Ami egyébként nem működik, szóval indulás megjavítani. Aztán vissza az arénába. Most minden tökéletes, ritmusos, kellemes. Visszazökkenni a régi életbe, elfelejteni a rosszakat, megőrizni a jót és tanulságot. Közben készül a műsor. Gyakorlás, gyakorlás, bőven van még mit csiszolni az ötleteken, mert valamelyiknek eszébe jutott, miért is ne mutathatnák meg, amit tudnak? Ennyi tapasztalat után? Jöhet a bemutató, közvetlen a hétvégi sárkányverseny után (úgyis Hablatyék nyernek, de lehet, hogy Asztrid is élre tör), amire még egy szövetséges törzset is meghívtak! A bemutató címe pedig:

Így neveld a sárkányodat!

Ízelítő az új történetből

Hali sárkánylovasok!
Szóval, a címben is az volt, hogy ízelítő az új történetről, azaz az Álomháborúról, ugyanis elég egyértelműen az nyerte a szavazást. Tudom, facebookon azt írtam jön az új rész hamarosan, csak közvetlen utána közbejött némi családi probléma, ami miatt csúszik egy kicsit, ezért most elnézést kérek.
Viszont rákaptam a digitális rajzolásra, ami egyet jelent azzal, hogy a nyár folyamán felpakolom ide az eddigi rajzaim digitalizált, színes változatát, illetve az Álomháborúhoz is készül egy kiállításnyi képanyag, remélhetőleg az azokhoz tartozó fejezetekkel egy időben, így még összhangban is lennének.
Most is hozam egy rajzot, drága Fogatlanunk emberi, sőt, harci ruházatos alakját, remélhetőleg a végleges verziójával, talán még kap az arcára némi pikkelyt.

~ A kishaver teljesen saját elképzelés és megvalósítás, bár drága jó édesapám szerint hasonlít egy assassinra, amiről persze csak a kép teljes elkészülése után tájékoztatott, heuréka XD ~

~ Program: Krita (x64) ~

Interjú

Hali mindenki
Ssssszóval, igen, furcsa cím, de kedves szomszéd oldal A fúriák éjszakája két kis bloggerinája előállt egy ötlettel, amibe én meg belementem, szóval ha ellátogattok az oldalra, ebben a cikkben a vége felé találhattok néhány mondatot, miszerint egy kis interjú készülne a dragonridervikingről, és náluk írjatok, ha érdekelne titeket hogy mi sülne ki ebből. :D
Ha összejön, őszinte leszek, ígérem ^^

~ Ez engem miért emlékeztet Hablatyra és a repülős szerkójára? :D ~

Rajzok egy baráttól

Nos emberek, én is szeretek rajzolni, mint azt tudjátok, de van valaki, aki még nálam is termékenyebb alkotó, és bevallom, nagyon meghatódtam, mikor megláttam, ki szerepel a rajzain: Az én "kis" Suhanóm!
Astrid Halász nagyon szépen megörökítette a karmolt szemű fúriánkat, s néha megjelenik mellette saját sárkánya, a szem-ügyben hasonló sorsú Cián is.

És az alkotások:

Cián: "Kérlek, ne menj el..."

És itt az egyik morbid jelenet is, amit Astrid Halász szintén illusztrált, hogy mindenki átérezze úgy igazán, hogy mit érezhetett szegény Fogink.

~~~

Köszönöm a rajzokat, drága barátném, nagyon sokat jelentenek nekem, az, hogy valaki ilyen szinten foglalkozik a firkáimmal, ezért meg is mutatom mindenkinek :)

És természetesen ha valakinek kedve támad rajzolgatni, illusztrálni részeket, azokat is nagyon boldogan fogadom ^^

14. fejezet - Ádázok és Fúriák

Hali mindenki!

Nos, egész délután ezen dolgoztam, remélem jól sikerült és már vártátok és talán tetszeni fog, és a végén megint meg fogtok ölni, hogy egyem meg a kis szíveteket ^^ De hát ez a sorsom úgy tűnik :D

Jó olvasgatást mindenkinek, aztán szórjatok meg véleményekkel ott lent a kommentben! :D

14. fejezet

Búcsú, jóbarát

Asztrid Hoffersont sokféleképpen fel lehet húzni. Például ha béna szövegekkel udvarolsz neki. Vagy ha leszólod az erőszakos technikáit. Vagy épp, ha Viharbogarat szidja valaki, vagy esetleg engedély nélkül megérinti színes sárkányát. Oh, és ott van még a szekercéje, a szoknyája, a  haja, a beszédmódja, a stílusa...

De minden közül, amit a legjobban utál, az az, ha bántják a barátait. Most pedig pontosan ez történik. Asztrid pedig mérges, nagyon, nagyon mérges. Arca paprikapiros, liheg, mint Takonypóc ha felhúzzák idegileg, szemöldökét elszántan ráncolja, és fut, ahogy a lába bírja. Egyáltalán nem érdeklik az őrök, a katonák, a személyzet. Úgy löki félre őket mint az ikrek a jakokat.

Kezében szekercét szorongat, Alvin az Alattomos régi fokosát. Nem a legjobb, de megteszi. Most vészhelyzet van, és még egy vázával is képes lenne élet-halál harcot vívni, ha arról lenne szó. Volt ő már szorult helyzetben, és egy szekerce kimondottan előny, ha harcra kerül a sor. Már pedig arra fog kerülni.

***

Hablaty üvöltött a szívét mardosó fájdalomtól és félelemtől. Mindent megadott volna, mindent, csak a barátját ne bántsák. Nem történhet ez meg, a szeme előtt, összetörne lelkileg...

- Dagur, az istenekre kérlek, könyörgök, ne... - motyogta már erőtlenül a fiú, miközben kinyúlt a rácson, de nem érte el barátját. Dagur a füle botját se mozdította erre, s bólintott a kapitánynak, hogy végrehajthatja a műveletet.

Fogatlan már nem küzdött, mikor érezte, hogy képtelenség kitörni a körből, a szorító kezek alól, amik kicsavarják a szárnyait, cibálják a fülét, s épp most fosztják meg a repülés minimális képességétől is. Beletörődött. Nincs több szél, ami az arcába csap, megemeli a szárnyait, s arra készteti, hogy elinduljon az ég felé. Nincs szél, nincsenek áramlatok, madarak, felhők, naplemente. A nyereg nem fog érni semmit. A piros farokszárny használhatatlan, ha nincs miről mintázza a mozdulatot. Hamarosan a másik oldal helye is ebben a színben fog vörösleni a saját vérétől. Nem csak egy újabb testrészét veszíti el, hanem egy darabot is a szívéből. A repülés részét, ami jó nagy helyet kitett sárkánylelkében. A saját nyomorán kívül ott van még az is, hogy mi lesz Hablattyal? Ő belerokkan ebbe, képtelen lesz élni a gondolattal, hogy nincs több közös repülés. Talán majd rá tudja venni, hogy keressen magának egy másik sárkányt, hiszen a Sárkányiskola Vezetőjének repülnie kell, másképp értelmét veszi ez az egész.

Érdekes, hogy nem a saját sorsa járt a fejében, hanem Hablaty. A fiú, aki eredetileg hibás a fél farokszárnya elvesztéséért, s bizonyos értelemben a másikért is. Nem haragszik rá. Hiszen szereti. A legjobb barátja, szinte a testvére. Most sír. Zokog. Csapkodja a rácsot. Rángatja a láncait. Mindhiába.

Szegény drága barátom. Nem akartam, hogy ezt lásd. Nem akartam, hogy fájjon neked. Hablaty, fordulj a fal felé, ne nézz ide, fogd be a füled, húzd össze magad, kapaszkodj a térdeidbe. Ez fájni fog. Tudom, már a gondolatától is kapkodom a levegőt. Már érzem a pengét a hártyán. Már látom Dagur arcát, ahogy felvihog, és bevonszol a tömlöcbe. Káröröm, az lesz az arcán, drága Hablatyom. De te csak ne félj, ne sírj, ne remegj. Én mindig veled leszek, ha csak gondolatban is. Maradj erős, maradj nyugodt, ne félj. Eljönnek a többiek, és kiszabadítanak. Minden rendben lesz. Rád fogok nézni még, csak nyugalom. Fontos vagy nekem, fontosabb mindennél, ezért most összeszorítom a fogaim - ironikus, nem? -, s egy hang nélkül fogom tűrni ezt a tortúrát. Nagyon sajnálom, hogy ez így alakult, lehettem volna ügyesebb is. De nem voltam. Elgyengültem, már nem vagyok az, aki régen, Hablaty. Nem vagyok az az erős, okos, ravasz Éjfúria, akire te annyira csodálkozva pillantottál fel. Emlékszel Hablaty? Emlékszel rá, mikor először megláttál, teljes valómban, szabadon röpködni (próbálni). Leejtetted a ceruzád - már akkor is olyan kis művészlélek voltál, igyekeztél, hogy lerajzoljál - megijedtél, de én csak lassan néztem fel rád. Egy pillanatig láttam a szemedben a félelmet, amit azonnal felváltott a kíváncsiság. Enyhén oldalra döntötted a fejed, én is ezt tettem. Már akkor megvolt az összhang. Hiányoznak ezek a percek, Hablaty. Hiányzik a szél a szárnyam alól. Te is hiányzol... Bárcsak megölelhetnélek, csak még egyszer...

Fogatlan könnyezett. Sírt Hablaty miatt, sírt a jövő miatt, mert nem tudta megvédeni a lovasát. Hablaty is sírt a félelemtől.

- Gyerünk, mi lesz már?! - méltatlankodott Dagur, s lökött egyet a kapitányon. Vorg azonban nem tudott lesújtani. Meghallotta, hogy a sárkány valami furcsa, sosem ismert hangon hüppögni kezd, ő pedig képtelen volt ártani neki. Dagurnak elege lett ebből, félrelökte a megtermett katonát, közben kikapva kezéből a szekercét, s a magasba emelte.

Most hallani kellett volna egy sárkánysikolyt, Fogatlan szívszorító szűkölését, talán halálhörgését. Hallani, ahogy kettészakad az élete, a jövője, elveszik a másik farokszárnya. Hallani, ahogy Dagur felkacag, s ezzel alapjaiban dönti össze a reményt, hogy lehet még normális, nyugodt életük, és a sárkányok jövője nem fog szétszakadni.

De Fogatlan fájdalomkiáltása elmaradt. Helyette egy elvetemült ordítás hangzott felé, egy lány hangján, aztán fém koccanása, végül az, hogy a porba hullik valami. Hablaty kinyitotta a szemét.

Asztrid harcias énjével találta szemben magát. A lány vicsorgott, szemöldöke közel a szemére ereszkedett, amit nem is igazán lehetett látni a hajától. Képes lett volna ölni is, ez ott ült a tekintetében.

- Takarodj innen te ganéjképű erőszakos pióca! - hörögte, s ismét a magasba emelte fegyverét, de a lesújtás nem talált. Asztrid nem zavartatta magát erre, annyira mérges volt hogy nem ismert sem istent se embert.

Dagur arcára pedig beúszott a félelem. Megrémült attól, hogy ezt a harcot most elvesztheti, hiszen katonái mind kereket oldottak. Ez nem is volt csoda, ugyanis mikor Asztrid rájuk rontott, egyikük-másikjuk kénytelen volt elengedni a sárkányt, ha nem akartak szekercével a fejükben, hátukban vagy egyéb testrészükben távozni a helyiségből. Így aztán Fogatlan is mocorogni kezdett, s hamarosan ellökte magától a maradék katonát, s fedezte Asztridot a hátba támadóktól.

A lány közben egy laza mozdulattal eloldozta, s nem kellett sok hozzá, hogy az egész börtönrész lángoljon. Néhányan sikerrel kijutottak ugyan, de Dagurról ez nem volt elmondható. Asztrid fékezhetetlenül csapkodott utána, és sokszor majdnem el is érte, de valahogy mindig le volt maradva egy pillanattal. Mígnem az ádáz vezér is fegyverhez jutott, ezzel némileg kiegyenlítve a küzdelmet, s háttal haladt felfelé egy feltornyozott hordókupacra, Asztrid pedig utána, macskaugrásival.

- Nem győzhetsz le, szöszi! - nevetett Dagur, miközben eloldozta a magaslati hordók egyikét, s a lány felé gurította.

- Csak szeretnéd! - sziszegte Asztrid, félreugorva a veszély elől, aztán a dülöngélő torony tetején folytatták a küzdelmet.

Hablaty kétségbeesetten figyelte az eseményeket, s megpróbált kitörni börtönéből, amiben sárkánya is igyekezett segíteni neki, de még így, ketten sem tudták felfeszíteni a rácsokat.

- Pajti, a kulcsot! - mutatott az egyik, leütött katonára Hablaty, mikor meglátta az oldalán függő kulcscsomót. Fogatlan szempillantás alatt odarohant, s mikor elvette a tárgyat, a férfi váratlanul megemelkedett, s kardjával felé csapott, Fogatlan pedig elrántotta a fejét, de így is megsebesült. Ez persze nem érdekelte, összeszorította egyik szemét, ahol a sebet kapta, s a szabadulást jelentő kulcsokkal visszaszaladt Hablatyhoz, s betuszkolta a rácsok közt. A fiú kapkodva eloldozta magát, s kezét kidugva a rácson próbált beletalálni a zárba.

- Ahj, gyerünk már, gyerünk, gyerünk, gyerünk... - motyogott magában, s valahogy sikerült is eltalálnia a kulcslyukat, de oda abban a pillanatban beletört a régi kulcs.

Fogatlan ekkor megbökte barátja karját, egy fejintéssel jelezte, hogy álljon hátrébb, ő maga pedig homályos tekintettel ugyan, de becélozta a rácsokat. Megvárta, míg Hablaty a rácsokhoz húzódik, ő pedig egyetlen plazmalövéssel berobbantotta az ajtót.

A fiú nehézkesen talpra állt, s kiszédelgett a cellából, figyelmen kívül hagyva a katonát, aki visszatért a harcba, s egyenesen őt vette célba. Ám mikor le akarta lőni az íjpuskával, Fogatlan felkapott egy pajzsot, s behajította a támadó és Hablaty közé, így abba csapódott a nyíl. Mindez olyan hamar történt, hogy Hablaty alig érzékelte, csak annyit tudott, hogy nem halt meg. Még.

Tekintete Asztridra vándorolt, aztán a termen futott körbe, keresve valamit, amivel segíthetne neki. Gyerünk Hablaty, gondolkozz! Nincs ötlet. Semmi. Túlságosan kimerült.

Sárkánya viszont odaszaladt hozzá, s hirtelen ügyességgel a hátára kapta, s néhány mordulással jelzett neki. Ha a barátjának segítség kell ő itt van. Ha ki kell szabadítani a börtönből, itt van, ha nincs ötlete, akkor is! Majd együtt megoldjuk, Hablaty, ne félj. Fogatlan végignézett a hordókon. Igen, talán képes lenne rá...

Nem tehetett már semmit, hamar rájött. Asztrid ugyanis egyetlen rúgással letaszította Dagurt a hordókról, s diadalittasan utána ugrott, a földhöz szegezte, készen arra, hogy belévágja a szekercét. Valaki viszont kikapta a lány kezéből a fegyvert.

- Mi a... - motyogott Asztrid, s reflexből megfordult, de rögtön fel is háborodott, mikor meglátta a tettest. - Hogy mered?!

- Ez nem így működik, Asztrid - felelte Alvin, s egyetlen mozdulattal odébb pakolta a vikinglányt, aki ezt nagyon rossz néven vette.

- Alvin? - csodálkozott el Hablaty. Na őt gondolta az egyik utolsó helyre, aki segítséggel szalad érte, egészen idáig. A megtermett számkivetett a grabancánál fogva emelte meg Dagurt,  s ennél morgósabban már nem is nézhetett volna rá.

- Megölhettem volna, örökre vége lett volna ennek az egésznek, amit itt leművel! - morgott a vikinglány, ismételten felkapva a fejszéjét.

Alvin csak a fejét ingatta, bozontos szakálla alatt.

- Jobb ötletem van a  felnyársaláson kívül. Majd a számkivetett börtön mélyén megtanulja, ki az úr a szigetvilágban - morogta, s miután Dagurt is lefegyverezte, elindult, hogy kicipelje a katonáihoz, így a katakombák mélyén csak Asztrid, Hablaty és Fogatlan maradtak, akik egy pillanatra összenéztek, de nem szóltak.

Asztrid léptei törték meg a csendet, aki elejtette az ismét felkapott szekercét, s kérdés nélkül Hablatyhoz szaladt, s a karjaiba zárta, talán még néhány könnycseppet is elhullajtott. Hablaty megértette, de olyan gyöngének érezte magát, hogy Asztridnak szinte meg kellett tartania, de ez őt nem érdekelte, fél kézzel is elbírta volna.

- Ha tudnád, mennyire aggódtam érted... Hogy nem látlak viszont, hogy megölnek, hogy fájdalmat okoznak neked... - suttogta szomorú, de már nyugodt hangon.

- El tudom képzelni... De élek és itt vagyok. Egy Haddockot nem olyan könnyű eltenni láb alól - suttogta neki, s mikor tudott venni egy nagy levegőt, visszaölelte, s kérdés nélkül adott egy puszit az arcára, amit Asztrid most nem díjazott egy vállba bokszolással, csak egy mosollyal. Fontosak voltak egymásnak, a vak is láthatta.

A pillanatot egy halk szűkölés szakította félbe.

- Jaj, Fogatlan! - kapott észbe Hablaty, aki egy pillanat alatt elengedte Asztridot és sárkányára pillantott, akinek még mindig vérzett a seb az arcán, s látszott a tekintetén, hogy szüksége van egy pajtis ölelésre.

Ezt persze egy pillanat múlva meg is kapta, mikor Hablaty odaszaladt hozzá,  átkarolta a nyakát, amennyire csak tudta, ő pedig a fiú hátára tette egyik mancsát.

- Köszönöm, és nagyon sajnálok mindent, Fogatlan. Te vagy a legjobb barátom, kérlek, bocsáss meg... -  súgta neki lovasa, akit megnyugtatott a halk dorombolás, amit válaszul kapott.

Megbocsátott mindenért. Mert erre valók a barátok.

***

Számkivetettből lassan több lett a szigeten, mint ádázból, így nem is volt csoda, hogy egytől egyik bebörtönözték az összeset az utóbbiakból. Alvin megelégelte Dagur pattogását, így az egyik viking bárkájának a legaljába záratta, ott aztán méltatlankodhatott.

- Itt sincs egy se - jelentette ki Asztrid, s visszahajtotta a cellaajtót.

Ő és Hablaty már egy órája a katakombák folyosóit járták, leláncolt, elrabolt Éjfúriák után kutatva. Egyet sem találtak egész végig, s már csak néhány cella maradt hátra, de nem fűztek hozzá sok reményt.

- Igazából örülök neki, hogy nem találtunk. Ezek szerint nem sikerült elkapnia őket - felelte Hablaty, de valahogy mégis ott volt egy csöppnyi csalódottság a hangjában. Szeretett volna még Éjfúriát találni, kiszabadítani és visszavinni Hibbantra. Akkor barátjának nem kellene teljesen egyedül kóborolnia a szigeten, míg a többi sárkány virulva kergeti egymást.

- Nem, nem sikerült - ingatta a fejét Asztrid, aztán mikor észrevette, hogy  Hablaty hangulata romokban hever, csak megfogta a kezét, s elindult ki a cellasorról. Egy kis friss levegő jót fog tenni mindkettejüknek.

- Asztrid, ha nem itt vannak, akkor hová lettek? Hová lett az összes? Miért csak Suhanó fordult vissza?

- Suhanó bízott bennünk, ismert minket. Tudta, hogy mi segítünk, és ezek szerint a szigetükhöz Hibbant közelebb volt, mint az, ahová a többi tartott. Lehet, hogy nem is egy irányba indultak, lehet, hogy szétszóródtak, nem tudom - felelte fejét ingatva a lány, de minden szavában türelem csengett. Hablatynak most nyugalomra volt szüksége, amit ő meg is ad neki, ahogy tud.

A fiú lassan ránézett, majd kipillantott a rácsokon, amik előtt elhaladtak a felfelé vezető lépcsőn. Szürkeség, gomolygó felhők, talán eső közeledett.

- Biztos, hogy élnek még. És ha élnek, én megkeresem őket. Nem széledhettek szét, a sárkányok összetartó lények, eszükbe se jutna a szélrózsa minden irányába indulni. Asztrid, egy egész csapat Éjfúria, el tudod ezt hinni? Biztosan odakint vannak, csak meg kell őket találnunk, és...

Asztrid arca sok mindent elmondott most. Ott volt benne a csodálat, Hablaty lelkesedése iránt, a szeretet, amit csak akkor mutatott ki, ha maguk voltak, de jelen volt az aggódás is és a válasz: sosem találják meg az Éjfúriákat.

- Hablaty, figyelj rám - állította meg, s szelíden megfogta mindkét kezét. - nem véletlen, hogy nem jelentkeztek. Nem akarnak emberek közelébe kerülni, amit meg is értek, ezek után meg főleg. Tudom, hogy meg akarod találni őket, ez hatalmas dolog lenne de... A nyakukra vinnéd a vikingeket is. Ezt akarod? Hogy a szabadságuk, a nyugalmuk odalegyen? Már így is zargatták őket, miért menjünk még mi is? - Hablaty ekkor máris nyitotta a száját egy újabb érvvel, de Asztrid megelőzte, olvasva a tekintetéből - Igen, tudom. Tudom, hogy meg akarod találni Fogatlan családját, de az nem így működik Hablaty.

Nem, valóban nem így működik. Viszont mindketten tudták, hogy hogyan.

***

Odakint Halvér már lekezelte Fogatlan szeme melletti sebet is, s lassan mindenki gyülekezni kezdett a kikötőnél. Takonypóc kavicsokat dobált a vízbe, míg az ikrek az ádázokat bosszantották, mikor Asztrid odakísérte Hablatyot a csapathoz, akik arcán megjelent a megnyugvás, hogy barátjuk többé-kevésbé átvészelte ezt az egész balhét.

 - Mindenki jól van? - előzte meg a szőke a főnök fiát a kérdésben, amire egyértelmű bólogatás volt a válasz, csak Halvér szólalt meg.

- Ha hazaértünk, azért én elvégeznék rajta egy szemvizsgálatot, ha megengeded - pillantott Fogatlan felé Halvér, miközben odalépett Hablatyhoz.

- Persze, nem gond. De ugye nem komoly? - tette fel azért a fejében motoszkáló kérdést.

- Nem hiszem, ahogy látom, elkerülte a szemét, de jobb inkább biztosra menni.

- Rendben, értem, köszönöm Halvér - bólintott neki Hablaty, aztán leült sárkánya mellé, ott várta ki, míg Alvin mindent elintéz körülöttük. Húsz percet lógathatta a lábait ott, gondolatok nélkül, mikor végre megszólalt az indulást jelző kürt.

- Csoda, hogy Pléhpofának nem tűnt fel, hogy mind eltűntünk - morfondírozott Takonypóc, miközben nehezen, de rávette Kampót, hogy felülhessen a  hátára.

- Én ebben nem reménykednék, mert ha hazaérünk, mehet a magyarázkodás - felelte Asztrid, szintén felpattanva sárkánya hátára.

Az ikrek ekkor már nyeregben ültek.

- Hát, az tuti,hogy nem én viszem el a balhét - tette fel a kezeit Fafej.

- Ahogy én sem - toldotta meg a húga.

- Az egész az én hibám volt - tápászkodott fel Hablaty, szintén nyeregbe szállva. - Én okoztam a bajt, én rángattalak bele titeket és én kerültem bajba, majd én megoldom a kimagyarázást is. Bár szerintem ezen nincs mit szépíteni.

Felszálltak. Útjaik elváltak a számkivetettektől, akiknek még párszor megköszönték a segítséget, és azt, hogy Dagurt végre oda viszik, ahová mindenki szerint való: egy cella mélyére.

- Hát, ez nagy kaland volt srácok - csapkodta Kampó szarvait Takonypóc, mire sárkánya dobott egyet rajta, az ikrek pedig természetesen kinevették.

Asztrid a szemeit forgatta.

- Ja, téged nem akartak kinyírni minden másodpercben, mert csak hátvéd voltál.

- De fontos hátvéd!

- Igen, annyira fontos hátvéd hogy volt időd egész végig a fenekedet vakarni - csipkelődött Fafej, amin húga jót nevetett.

Kampó lovasa sértődötten vágta karba kezeit.

- Ennek még lesznek következményei, de bizony hogy lesznek, Fafej Thorston!

Hablaty nem figyelte az utat. Az éljenzést, a viccmesélést, a csipkelődést, semmit, amit a körülötte lévők csináltak. A gondolatai megint kezdték belülről emészteni. Eszébe jutott a beszélgetés Asztriddal. És az a bizonyos "helyes döntés". Tényleg úgy volna a legjobb? Mindenkinek? Suhanónak? Fogatlannak? Neki?

Nem tudta eldönteni. Nem is biztos, hogy ki meri mondani a szavakat... De ha nem teszi, nem jobb a sárkányvadászoknál, Dagurnál, bárkinél... Muszáj lesz elengednie.

***

- ... És... Akkor megmentett minket Asztrid és Alvin.

Valahogy így hangzott a magyarázat vége odahaza. Hablaty elmesélt mindent az apjának: az első gondot, mikor ráleltek a szigetre, a páncélt, amit Fogatlannak készített (és végül valahol el is hagyták a sisakot a katakombákban), Suhanó esetét, és a saját bebörtönözését is. Bár kissé furcsállta, hogy az apjának nem tűnt fel a hiánya egészen eddig, de aztán hamar visszaemlékezett rá, hogy volt, amikor napokig haza se jöttek egy- egy kirándulásról, csak mert úgy tartotta kedvük.

Pléhpofa szó nélkül végighallgatta. Az egyetlen, ami tett, hogy leültette imbolygó fiát, s hozott egy jeget a homlokán éktelenkedő sebhez. Nem kiabált, nem dúlt kegyetlen haragjában, csupán bólintott néha. Valójában szörnyen aggódott törékeny fiáért, s átkozta magát, amiért ennyi rosszat kellett átélnie Hablatynak. Jobban is figyelhetett volna rá... Mellette lett volna a helye, ahogy mindig. De sosem volt ott. Mikor szükség volt rá, mikor segítenie kellett, vagy csak egy jó szó hiányzott, ő sosem volt ott.

Hablaty nem tudta, hogy apja ezektől a gondolatoktól rágja a bajszát, így inkább fogta magát, s elindult fel az emeletre, mondván: kipiheni magát. Jobb lesz neki most úgyis aludnia egyet.

Viszont egész éjjel csak forgolódott. Nem tudott aludni, képtelen volt nem gondolkodni. Mindig beúszott a fejébe a látvány, saját maga, ahogy beszél. De amit mond, elszorul tőle a torka. De ez a jövő. Muszáj lesz kimondania ezeket a szavakat, Fogatlan érdekében. Ő a barátja, és a legjobbat akarja neki, akármennyire is fájdalmas ez neki, Hablatynak.

Végül inkább felkelt, megfogta a takaróját, s átköltözött Fogatlan mellé, aki először nem tudta mire vélni a megjelenését, de kérdés nélkül magához húzta kicsit hideg mancsaival, s úgy megölelgette, mint egy kisgyerek a plüssmackóját. Aludt is tovább békésen, mit sem sejtve.

***

Lágy szellő lengette a mező növényzetét. Eljött hát a nap, mikor Suhanó ismét útra kel, hogy megkeresse a sajátjait. Ő oda tartozik, ezt ő is és Hablaty is jól tudták. Hiába akarnák visszatartani, nem lehetne. Megint útra fog kelni, megint itt az ideje, hogy elvándoroljon a messzi északra, ahonnan származik.

Suhanó tekintete végigjárt a tájon. Szerette Hibbant szigetet, talán még otthonosnak is érezte, de tudta, hogy mennie kell. A csapata, az ő csapata mégis számíthat rá. Visszanézett az ajtóban álló sárkánylovasokra. Sosem tudná meghálálni azt a  rengeteg segítséget, amit kapott tőlük. Az életét mentették meg, és megbocsátottak neki. Fogatlan is megbocsátott neki. Igaz, félúton és néhány mordulással csak, de megbocsátott. Mert a fajtárs az fajtárs, nincs vita.

- Ne már, most komolyan visszamegy?

- Ezek szerint igen...

- De a többi nem törődött vele, akkor minek megy vissza, Annyira jófej volt, kezdtem megszeretni...

Hablaty csak félmodatokat hallott a háta mögül, miközben Suhanót figyelte, aki viszont még a szelet méregette. Fafej volt az, aki itt akarta tartani.

- Szép nevet adtál neki - sóhajtotta a Sárkányiskola Vezetője - láthatóan tetszik is neki, csak... mégsem tarthatjuk itt. Suhanónak mennie kell, ahogy eddig is kellett.

Ezeket a szavakat a sárkánynak is címezte. Ott álltak mind, sárkányok és lovasaik, s nézték a sötétzöld- és karmolt szemű Éjfúriát. Az pedig egy mosollyal el is köszönt volna, de... Hablaty még intett neki egyszer, s előre lépett.

- Csak egy pillanat Suhanó, tényleg - tette hozzá szóban is, és egy meglehetősen nagy letakart valamit tartott a kezében, mikor a barátaihoz fordult, akik közül csak Fogatlan lépett ki hozzá.

- Oké, nos, csak azt akartam mondani, hogy... pajti, tudom, hogy te nem ide tartozol, mármint... Suhanó tudja hol vannak az Éjfúriák, s azt is tudhatja, hol van a családod. Úgyhogy itt a soha vissza nem térő lehetőség, Fogatlan... Én... Szeretném megadni neked a lehetőséget: menj, keresd meg a családod. Légy boldog és szabad, kérlek... Kérlek...

S ekkor remegő ujjaival lefejtette a kezében tartott valamiről a rongyot, s Fogatlan felé: az önműködő farokszárny volt az. Hangja ugyan néha elcsuklott, de kész volt elengedni azt, aki értelmet adott az életének. És hitte, hogy elérkezett a búcsú.

...Én mindig veled leszek, ha csak gondolatban is. Maradj erős, maradj nyugodt, ne félj...

...Emlékszel Hablaty?...

...Már akkor megvolt az összhang. Hiányoznak ezek a percek, Hablaty...

...Te is hiányzol...

...Csak még egyszer...