6. fejezet - Ádázok és Fúriák

Sziasztok sárkánylovasok és sárkányok!
Kicsit későn ugyan, de meghoztam az új részt, jó olvasgatást! :D
(komment, komment, komment, plsss :D)

6. fejezet:

Suhanó

A sérült Éjfúria öt napon keresztül fel se kelt. Ez idő alatt a Sárkányiskola csak rá összpontosított, hogy megmentsék az életét. Hablaty nem adta fel, képes volt hosszú órákig mellette ülni, s olykor-olykor a barátjától szerzett Éjfúria nyállal átáztatott kendővel kenegetni a sebeit, hogy legalább valamelyest enyhítse a fájdalmát. A sárkány nagyon elgyengült volt még az elején, aztán öt nap után lassan kezdett megerősödni. Ez persze még csak annyiból állt, hogy hosszabb ideig volt ébren, felemelte a fejét a hangokra, s lassan már fel is kelt a folyamatos fekvésből.

Kegyetlenül lesoványodott, ami egyre jobban aggasztotta Hablatyot. Sem halat, sem kenyeret, sem húst nem fogadott el, csak kelletlenül fintorgott mindre, ahogy elfordult az ételtől.

Hablaty őrködött és virrasztott a legtöbbet mellette, talán egy kicsit túl sokat is, hiszen Asztrid nem egyszer kapta azon, hogy Fogatlan ügyetlenkedve a hátára vette az alvó Hablatyot, s nagy óvatossággal hazáig vitte, ahol Pléhpofa segítségével ágyba helyezték. Aztán másnap reggel - vagy épp amikor felébredt - mindig kiült a döbbenet az arcára, hogy miként is került ő haza, és nem mellesleg ki van épp az Éjfúriával?

Asztrid ilyenkor mindig ráparancsolt Hablatyra, hogy pihenjen, és átvette tőle a virrasztást az egyre makacsabb sárkány mellett.

Rá néhány napra, ahogy az Éjfúria elkezdett felkelni és ide-oda járkálni a karámban, már hajlandó volt néhány falat halat elfogyasztani, s meglepő módon tűrte a folyamatos vizsgálatokat - nem úgy, mint nem sokkal ezelőtt Fogatlan.

Hablaty és a sárkánylovasok hálát adtak az összes istenüknek, hogy a sárkány sikerrel túlélte ezt a nehéz időszakot, s lassan már a karámot is elhagyhatta.

Eljutott Hibbantra, és életben maradt.

***

Pár nap múltán Hablaty kiengedte a sárkányt a karámból, ahol eddig volt. Az Éjfúria hunyorítva lépkedett ki a nyílt arénába. Hosszú napok óta nem látott napfényt, így most nehezen szokott hozzá a szeme. Tett néhány kört az arénában, megszaglászta a sárkánylovasokat, aztán szinte azonnal őrült kergetőzésbe kezdett a sárkányokkal.

- Csak óvatosan! Ne hagyjátok el az arénát! - szólt rájuk Hablaty, majd a fejét ingatva ült le a többiek mellé.

- Hagyd őket, hadd szórakozzanak - kérte Asztrid, miközben azt figyelte, ahogy a másik Éjfúria épp Kampót kergeti az őrületbe, amin Fogatlan és Viharbogár jót nevettek sárkánykacajukkal.

- Persze, játszanak csak, de nem akarom, hogy megerőltesse magát az a sárkány, hiszen nem is olyan rég lelőtték, és ki tudja, hogy honnan jött el sérülten egészen idáig. Még csak most gyógyult meg, nem örülnék neki, ha megint lesérülne vagy ilyesmi. - felelte Hablaty, mire Asztrid a fejét ingatta. - Most mi van? - kérdezte megzavarodva.

- Semmi, csak az jutott az eszembe, hogy nem hívhatjuk folyton sárkánynak vagy Éjfúriának, hiszen már egy ideje itt van köztünk, és ki tudja, hogy visszatér e valaha az otthonába? Kéne neki egy név - jelentette ki a lány.

Logikus. Gondolta Hablaty. Furcsa, hogy nekem eszembe sem jutott, hogy nevet adjak neki... De mi lehetne? Hogyan lehetne elnevezni egy Éjfúriát? A fiú gondolkozott még néhány percig, miközben elmélázva nézte a kergetőző tűzokádókat, aztán már nyitotta is a száját...

- Talán lehetne...

- Suhanó - vágott közbe hirtelen Fafej.

Az összes fiatal viking elkerekedett szemmel emelte lassan tekintetét Fafejre.

- Mi az? - vonta meg a vállát a szőke iker. Látszott rajta, hogy nem zavartatja magát, még akkor sem, amikor mind úgy néztek rá, mintha növesztett volna még egy fejet (akárcsak sárkánya). - Azt mondtátok kell egy név. Ez ugrott be először.

- Hát... nem fogtok tőlem ilyet sokszor hallani, de Fafej, azt hiszem megtaláltad az tökéletes nevet neki - bólintott elismerően Hablaty, majd álló helyzetbe szenvedte magát, és a sárkányokhoz sétált. Megvárta, míg legjobb barátja felfigyel a jelenlétére, s szólt is a társainak, hogy álljanak meg.

- Kösz pajti - simogatta meg Fogatlan orrát, mikor elhaladt mellette és lassan megközelítette sárkánya fajtársát, s kinyújtotta fejé a kezét. Az Éjfúria orra egy pillanat múlva már Hablaty tenyerében nyugodott, s halk dorombolással jelezte, hogy mennyire jól érzi itt magát. - Hé pajtás - guggolt le elé, hogy a szemébe tudjon nézni. Most, hogy így jobban megfigyelte, ennek az Éjfúriának jóval sötétebb zöld volt a szeme, mint Fogatlannak. - Mit szólnál ahhoz, ha neked is lenne egy neved, hm? - a sárkány erre még jobban dorombolt. - Mit szólnál mondjuk a Suhanóhoz? Na? Tetszik?

Suhanó válaszképp arcon nyalta Hablatyot. Persze, hogy tetszett neki.

Mindeközben észre se vették a többiek, hogy Asztrid sietve elhagyta az arénát Viharbogár hátán, de amilyen gyorsan távozott, olyan hamar vissza is tért, az ölében egy kosárkával. Nem messze Hablatyéktól lerakta a kosarat, s megvárta, míg a vikingek és a sárkányok is rá figyelnek, amit néhány köhintéssel ért el.

- Na jó, figyeljetek egy kicsit, ez...

- Ez mozog! - vágott közbe Takonypóc, ahogy a kosárra bökött.

- Igen, gratulálok Takonyka, remek megállapítás... - forgatta a szemét Asztrid, majd hangnemet váltott - Szóval, most, hogy mind így együtt vagyunk, szeretnék nektek bemutatni valakit, akit ugye mind ismerünk, de mégis... Változott azóta, amióta megismertük. Szóval, nem is húzom tovább az időt... - emelte le a vékony leplet a kosárról, ami szinte azon nyomban felborult, magától.

S mindemellett még kigurult belőle, egy lepedőbe csavarodott, izgő-mozgó valami, s látszott rajta, hogy magától nem igazán tud kiszabadulni a makacs anyagból.

- Biztos, hogy mi akarjuk, hogy kiszabaduljon?... - rémüldözött Halvér, akinek a jajgatását megint csak nem hallotta senki.

- Agh... - emelte égre a tekintetét Asztrid, majd lehajolt, hogy segítsen a kis valaminek. - Ugyan már Fúria, ne csináld.... - gügyögött neki, s a mondat elhangzásával a lepedőből elődugta a fejét egy kis, sötétlila siklósárkány.

Ő volt az, akiről még tojás korában Hablatyék több mint egy héten keresztül azt hitték, hogy egy Éjfúria, s csak a kikelése pillanatában - ami szintén nem volt valami zökkenőmentes - derült ki róla, hogy valójában egy Siklósárkány.

- Fúria, komolyan? - nézett Asztridra hitetlenkedve Hablaty. Kissé furcsállta a névválasztást, főleg, hogy egy siklóról beszéltek, ami elég távol áll az Éjfúriától.

- Igen - felelte határozottan a lány, s alátámasztotta egy magyarázattal. -, hiszen egész végig azt hittük, hogy az lesz belőle, aztán, végül is megtréfált minket. És, gondoltam, Suhanó örülne neki, ha viszontláthatná, így hát elhoztam ide.

- Oké, oké, nem vitatkozom...

Asztrid volt az, aki Viharbogárral az oldalán a szárnyai alá vette a kis Siklót, s egészen idáig ő gondozta, adott neki otthont, s megfigyelése szerint sárkánya már a saját fiókájaként törődött a kis Fúriával, aki így igazi családra lelt, kalandos tojáskora után.

Suhanó, aki viszont végig azt hitte, hogy az ő fiókája lapul a tojásban, most lassan közelíteni kezdett Fúria felé. Szerette ezt a kis fiókát, hiszen valójában neki köszönhette, hogy így megbékélt az emberekkel, és összebarátkozott Hablattyal és a csapatával. Fúria először kíváncsian közelített a számára ismerős Éjfúria felé. Megismerte őt, akármilyen furcsa is, de megismerte, emlékezett rá. A következő pillanatban pedig - Suhanó nagy döbbenetére - a kis Sikló ráugrott a hátára, onnan pici szárnyai segítségével továbbugrott Fogatlan fejére, utána pedig lelkesen visítva elszaladt.

Ám sem Suhanó, sem Fogatlan nem szaladtak utána, hiszen az egyik a hátát, a másik a fejét fájlalta. A kis sikló mindkettejüknek pont a fájós részét találta el.

***

- Min gondolkozol? - kérdezte Asztrid Hablatyot, aki elmélyülten kalapált valamit a műhelyben. Ezúttal nem a Sisakot, hanem valami kisebb fémlappal ügyködött.

- Hm? - nézett fel a fiú a munkájából. Észre se vette, hogy Asztrid bejött a műhelybe. - Miből gondolod, hogy gondolkozom?

A lány felnevetett.

- Mert egy ideje az asztalt kalapálod, nem a fémet.

- Oh - kapott észbe Hablaty, ahogy lassan elvörösödve próbált úgy tenni, mint akit ez egyáltalán nem zavart.

- Szóóóval? - nyújtotta el a szót Asztrid, majd karba tette a kezét, s úgy emelte meg a szemöldökét. Ha kell, csípőfogóval szedi ki a fiúból a választ, hiszen jól sejtette, hogy megint valami őrültségen gondolkodik. Valami veszedelmes őrültségen, amivel megint veszélybe sodorja mindnyájukat.

- Tudod, csak azon járt az eszem, hogy vajon hol járhatott a  mi Éjfúriánk, mikor ezt a sérülést szerezte. Hiszen, nem a környéken él, és még az ádázok szigetétől is messze van az a sziget, ahol először láttuk - tette le a kalapácsot, majd lapozni kezdett a füzetében, amit eddig a munkájához használt. Végül egy elég vastag oldalnál állt meg, és széthajtotta a lapot, ami valójában egy kicsire összehajtogatott térkép volt. Ujjával megkereste az Ádáz-szigetet, tőlük északnyugatra, majd ujját tovább húzta észak felé, ahol azt a szigetet sejtette, ahonnan Suhanó jött. Még nem volt bejelölve a térképen, így csak a kék óceánt látta, de tudta, hogy ott van az a hely. Hirtelen eszébe jutott egy lehetőség, s úgy vélte, most szinte villámként hasított belé saját feltett kérdésének megoldása. - Asztrid... Hívd a sárkánylovasokat, gyűlés az arénában, most!

Csukta be hamar a térképet, s mielőtt a lány bármit is szólhatott volna, Hablaty, hóna alatt a füzetével kiszaladt a kovácsműhelyből, felpattant Fogatlanra és célba vette a Sárkányakadémiát.

Közel fél óra kellett ahhoz, hogy Halvér, Takonypóc, az ikrek és persze Asztrid is mind megérkezzenek a Sárkányiskolába. Hablaty addigra már nem is számolta, hányszor járta körbe a helyet türelmetlenségében.

- Srácok, amikor azt mondtam, gyűlés az arénában, MOST, az nem azt jelenti, hogy fél óra múlva! - füstölgött.

A többiek csak az orruk alatt morogtak. Egyikőjük sem akart vitát szítani egy feleseléssel, viszont nem vették jó néven a kioktatást. Hablaty csak a fejét ingatva hívta őket közelebb egy asztalhoz, ahol kiterítette a térképét. Mikor mind körbeállták magyarázni kezdett.

 - Nos, szóval régóta gondolkoztam azon, hogy vajon hol járhatott Suhanó, amikor megsérült. Hiszen nem a környékünkön él, hanem itt fent északon - mutatta a térképen - és azt még nem említettem, hogy mit fedezett fel Asztrid. - nézett a lányra, aki pontosan tudta mire gondol, így már oda is hozta a nyilak ennyikét, amik az Éjfúria sérüléseit okozták, s lerakta a térképre.

- Az ádázok jele van a nyíl hegyébe faragva, így már azt is tudjuk, ki a felelős mindezért - magyarázta Asztrid, mikor meglátta az ikrek értetlenkedő arcát.

- Pontosan. És attól félek, hogy ezek szerint az ádázok megtalálták a szigetet, ahonnan Suhanó jött.

- Várj, mi az, hogy az ádázok megtalálták Suhanó szigetét? - szólt közbe hirtelen Halvér, akinek most állt össze az agyában a kép és a felismerés.

- Igen, pontosan azt. És ha ez így van, akkor valamiért úgy érzem, hogy valami szörnyűség történt... Ez a nyíl rá a bizonyíték, hogy csata volt. - felelte keserűen Hablaty. - Dagur, el sem tudom képzelni hogyan, de elvezette az armadáját az otthonáig  - bökött fejével Suhanó felé - és megtámadta őket... De ha ez így történt, akkor...

- Akkor nagyobb a baj, mint hittük - fejezte be a mondatot helyette Asztrid.

- Veszélyben vannak az északi sárkányok... - motyogta rémülten Halvér.

- Nem - ingatta a fejét Hablaty, ahogy elgondolkozva felvette az egyik nyilat. Elképzelte, ahogy egy szigetet megostromol egy armada, a sárkányok menekülnek, s minden lángol. Suhanó ügyesen kerülgetni a nyílzáporokat, de végül belé is fúródik két nyíl, így kicsavarodva, fájdalmas kiáltásokkal menekülni próbál és délnek fordul... - A sárkányokat már elérte a támadás, és csak remélni tudjuk, hogy legalább néhányan megmenekültek. De az biztos, hogy segítségre van szükségük.

Takonypóc, aki eddig meglepően csendben hallgatta a beszélgetést, most megszólalt.

- Várj, mire akarsz kilyukadni?

Hablaty tekintete elszánt lett. Már tudta is a következő lépését.

- Arra, hogy elmegyünk a szigetükre, és mentjük a menthetőt. Felmérjük, hogy mekkora a kár, és tervet kovácsolunk Dagur ellen.

Takonypóc az égre emelte a tekintetét az ikrekkel együtt.

- Oh, klassz, ettől féltem...

***

Beesteledett. A hibbanti falu lassan elcsendesült. Csak öt ház volt, ahol még égtek a fények. A főnöki ház, ami szintén köztük volt, most Pléhpofa hangjától zengett.

- Nem, nem, nem és nem, Hablaty!

A főnök nem véletlenül volt feldúlt. Hablaty épp az előbb adta elő neki, hogy másnap reggel a sárkánylovasokkal együtt elutazik egy olyan szigetre, ami nagy valószínűséggel tele van vad sárkányokkal, megtámadták az ádázok, és nem mellesleg több mint félnapi járásra van tőlük, ha nem több.

- Jaj ugyan már apa, hiszen nem először mennénk ilyen hosszú küldetésre! - magyarázkodott Hablaty, viszont mindketten tudták, hogy ez nem így van.

- Ide figyelj Hablaty, mert nem mondom el többször: nem engedem, hogy te és a sárkánylovasok elmenjetek arra a helyre! Ha az történt, amit állítasz, akkor meg főleg nem.

- De apa, sérült sárkányok lehetnek ott! Ki tudja, hogy mi történhetett, lehet, hogy segítségre várnak! - sorakoztatta fel újabb érveit a főnök fia.

- Igen, de nem csak azok, hanem Dagur is! - csapott az asztalra Pléhpofa, mire a tűz előtt szundikáló Fogatlan értetlenkedve felkapta a fejét. - És mondd csak: kire is vadászik Dagur? - a főnök várt pár pillanatot, s mikor látta, hogy fia vonakodik a választól, nyomatékosított - Halljam!

- Fogatlanra... - motyogta kelletlenül Hablaty. Úgy érezte magát, mint az óvodában.

- Igen Fogatlanra! - mutatott a félfarkú Éjfúriára - Ráadásul egy armadával felszerelkezve, ami ellen ti öten, a sárkányaitokkal együtt sem tudjátok felvenni a harcot. - Magyarázta, de hangjában több volt az aggódás, mint a harag. - Arról nem is beszélve, hogy Fogatlan a sérülése óta még nem volt ilyen hosszú úton. Nem a tenger fölött kéne kiderülnie, hogy nem szabadott volna vele útra kelni. Értsd meg Hablaty, hogy nem kockáztathatod a tied, vagy a barátaid életét, holmi bosszúvágy és sárkányszeretet miatt. Az ott - mutatott nagyjából észak felé - valaki másnak a háborúja.

Hablaty csak elhúzta a száját és lehajtotta a fejét. A következő érvén gondolkodott, miközben értelmezte apja szavait, amik valamiért azt súgták, hogy ez úttal Pléhpofának van igaza.

- Nézd apa - kezdte a fia, immár nyugodt hangon. - Tudom, hogy féltesz, de Fogatlan felkészült és meggyógyult, ki fogja bírni az utat. És tudom, hogy az ádázokkal mi nem bírunk el, épp ezért megyünk oda, és nagyon óvatosak leszünk, kerülni fogjuk a harcot. Jártunk már ott, tudjuk, hogy merre lehet kerülni, ha arra lenne szükség. 

Pléhpofa fújtatott egyet, majd elkezdte a szakállát tépkedni.

- Akármit is mondok, nekivágsz az útnak, jól mondom? - kezdte végül, de hangjában már hallatszott, hogy megadta magát.

Hablaty lassan elmosolyodott és bólintott párat.

- Rendben. Akkor szaladj csomagolni, hosszú út áll előtted fiam.