5. fejezet - Soulmates

 Sziasztok!

Remélem jól telik a nyár mindenkinek, annak ellenére, hogy a helyzet még mindig meg van "koronázva", na igen. Ez a fejezet már majdnem megdöntötte a rekordot a maga húsz és fél oldalával, ami tele van akcióval és az előző fejezet békességét picit fel is bolygatja. Hablatyot egy kicsit otthagytuk az erkélyen, s most láthatjátok a rejtélyes Árknyékvadászokat igazi akció közben 😉

Éppen ezért kellemes olvasást és nem mellesleg izgulást kívánok mindenkinek :)

5. fejezet:

Kapj el, ha tudsz!

Az ég sötétje még váratott magára. Késtek a csillagok, a felhők nem takartak eléggé, s az éjfekete sárkány körvonalai szinte ordítottak a Nap visszamaradt fényében. Felhőugrónak akár akarta, akár nem, tévednie is kellett, s ez épp egy ilyen helyzet volt. Elküldeni az éjszaka szülöttjét, ki a világosba, abba a fénybe, amikor már mindenki más is repülhet, de mögötte nincs rejtő vászon…

Eget rengető hiba, igen.

Tüske, aki Vildánál is ifjabb suttogó volt, a régi raktár tetején mulatta az idejét. Ő volt őrségben, de ez mindig olyan volt számára mint a horgászat egy elhagyatott folyóban: reménytelen és esélytelen, hogy fog is valamit. Valami drótot hajlítgatott éppen, sárkányalakot formázva belőle, mikor az unalmát egy pillanatnyi változás zavarta meg. Tekintete a naplemente maradványai felé esett, s egy egészen hosszú másodpercig meg sem értette, mit is lát pontosan.

Az ominózus tantusz lassabban esett le, mint egy őszi falevél, utána viszont szerencsétlen ifjú hanyatt-homlok rohant volna jelenteni, csakhogy valaki most megelőzte, s ez rosszabbnak tűnt minden más lehetőségnél: Fenrir maga állt a háta mögött. Tekintetét le sem vette a fekete foltról az égen, háta mögött összekulcsolva a kezeit. Tüske egész apróra húzta össze magát a tetőnek lapulva, még akkor is, ha csapata vezére még csak rá se nézett, nemhogy leszidta volna a figyelmetlenségéért.

- Úgy látom, az „őrség” fogalmát még át kell beszélnünk, Tüske – szólt végül Fenrir, szemöldökráncolva, mégis halkan. Talán így volt a leghátborzongatóbb. Az ifjú nem is sejtette, hogy az elmúlt egyetlen perc alatt mikor tűntek fel a társai vezérük mögött, de most jelenleg ez volt a legkisebb problémája.

- N-ne haragudj Fenrir, én csak…

- Elég. Menj szólj Luxnak és Vildának, hogy csipkedjék magukat, mert helyzet van. Siess – Fenrir egyetlen legyintéssel elzavarta az ifjoncot, aki hanyatt-homlok rohant hát a dolgára. Egy egészen sötét tekintettel megáldott suttogó páros, akik valójában egy ikerpár voltak, s  most ott teremtek a sötétvörös hajú suttogóvezér mellett.

- Miért késlekedünk? – kérdezte a kettős lány fele. – Már így is túl messze van, ha Luxot és a húgodat is meg kell várnunk, már árkon-bokron túl fog járni.

- Nektek nem az a feladatotok, hogy utolérjétek – folytatta Fenrir. – Becsaljátok a gyártelepre, ahogy megbeszéltük. Ha oda bekeveredik, nagyon nehéz lesz úgy kijutnia, hogy ne akadjon fenn egy vezetékben. Ha pedig ez bekövetkezik, nos, sok úgysem maradna belőle. De bízom a képességeiben, ahogy Luxéban is. A másik oldalon kell találkozniuk, tereljétek hát oda.

Ez volt a végszó, a testvérpár a tető széle felé vette a lépést.

- Még valami, Amica.

- Hm? – Amica hosszú, szürkésbarna haja meglibbent a magasban, sápatag tekintete Fenrir üres szemeivel nézet farkasszemet. Bátyja, Pusztulat, olyan volt, mint aki már félig mumifikálódott, s szinte gépiesen utánozta testvére mozdulatait, mégis ő tűnt a vezéregyéniségnek kettejük közül.

- Élve kell a kölyök, nem holtan, világos? Oh, és próbáljatok ti magatok sem beletekeredni azokba a vezetékekbe.

- Egy koktélt ne hozzunk közben? – vigyorgott ravaszul Pusztulat, egy pillanattal az ugrás előtt.

- Tűnés!

***

- Balra.

- Így?

- Nem, nem, Vilda, a másik balra. Másik balra. Még másikabb balra.

Lux vigyorogva tette karba a kezeit, de esze ágában sem volt megmozdulni. Ő és az ifjú lány épp az újonnan szerzett – vagy helyesebben mondva lenyúlt – motort szerelték az Árnyékvadászok raktára melletti csöppke lebetonozott területen. Pontosabban Vilda saját szakállára látott neki az olajfolton négykézlábazva, villáskulccsal vagy épp csavarhúzóval a kezében, elszántsággal a szemében, hogy márpedig ő ezt most meg fogja csinálni, ha beledöglik is. Lux látszólag csak saját szórakoztatására szállt be a dologba, de csak utasítgatássá csitítva a dolgot: ha nem hagyja neki, hogy szenvedjen, sosem tanulja meg.

- Vilduska, melyik a bal kezed? – vigyorgott a fehérhajú, egyik szemöldökét felvonva.

- Ne cukkolj már, tudod milyen nehéz tartani és kicsavarni egyszerre ezt a nyomorult deklit? Szerintem bele is van rohadva, hogy az alfa egye ki a belét – csattant fel a lány, egyik hajtincsét kifújva a szeméből, keze ugyanis már nem volt annyi, amennyi kellett volna épp: fél kézzel ugyanis tartotta a motor oldalát, a másikkal a csőkulcsot nyomta a helyére.

- Tudom, ezért mondtam, hogy várj meg, de beszélhetek én, mi? Na, mutasd – a férfi leguggolt mellé, s fél kézzel megfogta a deklit, ezzel felszabadítva a lány egyik kezét. – Így, most ott az a vasrúd, azt vezesd át a csőkulcson, akkor ki tudod csavarni – magyarázta, Vilda pedig így tett, s most, hogy mindkét kézzel rá tudott nehézkedni, a csavar engedett, s a motor oldala szinte lepattant a helyéről.

Vilda az esetek nagyrészében senki szavát nem fogadta meg, egyedül Lux volt a kivétel. Ha ő mutatott valamit, figyelt, mint a kisangyal, ha magyarázott, hallgatott, s ha kért valamit, nagyrészt még meg is csinálta - nem úgy, mint Fenrirnek, aki még a saját bátyja is volt. Volt is ebből harag, nézeteltérés, s féltékenység is. Fenrir sosem nézte jó szemmel, hogy Vilda jobban bízik valakiben, aki történetesen nem Ő, sőt, nem is a család tagja igazán, talán csak nagyon távolról. Mégis, Lux az egyik legtehetségesebb és legértékesebb tagja volt a csapatnak, minden szeszélye és állandó visszabeszélése ellenére is. Hiába volt híres a hiúságáról, Fenrir képes volt belátni, hogy közel kell tartania magához, ha bármit is el akar érni a kitűzött céljai közül. Lux pedig nem tett úgy, mintha tudna erről az egész hozzáállásról, egyszerűen nyílt titok volt ez, s egyszerűbb volt nem beszélni róla. Egy sikoltó halál ugyanis könnyen kiszúrható, ha egyedül jár, s az emberek köztudottan féltek az általuk túl erősnek vélt sárkányoktól. A félelem pedig kifejezetten veszélyes utakat jelenthet az olyan sárkányoknak, akik nem a hétköznapi fajok táborát gyarapítják. Fenrir és csapata pedig elrejtette Luxot, cserébe a sikoltónak komoly szerepet kellett vállalnia a suttogóvezér terveinek megvalósításában.

- Hát, ahogy látom ennek a gyújtótrafónak annyi – lengette meg a kis alkatrészt Lux, amit épp az imént műtöttek ki a motorból. Hallgató fülekre azonban nem talált.

- Oh, ezt a számot ismerem! – tapsolt fel váratlanul Vilda, miközben a fenekére huppant a betonon, s lábait kinyújtva kezdte bokáit billegtetni az ütemre. A legutóbbi születésnapjára egy rádiót kapott Luxtól, amit szeretett szerelés közben hallgatni. Most valami ismeretlen nyelven szólalt meg belőle egy zene, amit a lány még akkor hallott valamelyik autóból kiszűrődni, mikor legutóbb a városban járt.

Lux nevetve megingatta a fejét, mikor Vilda hamisan – és valószínűleg halandzsául – énekelni kezdte a dalt, néha a levegőbe bokszolva, s az egyik ilyen alkalommal összeolajozva a hófehér motor oldalát.

- Hékás, óvatosan! – nyekkent a sikoltó, de sok esélye sosem volt. Vilda még fel is pattant, magával rántva őt, rövid tincsei pedig még most is ellenálltak a fejrázásnak, amit a következő fél percben leművelt. Felugrott egy magasabb betontömbre, onnan adva a további koncertet, míg ki nem szakadt Tüske a szemben tátongó ajtón, kissé megszeppenve. Láthatóan a lányt nem tudta zavarba ejteni.

- Húzz vissza a tetőre, Tüske, nem lehet elmászkálni az őrségből, nem emlékszel? Marha – szólt oda a kölyöknek, aki máris nyitotta a száját egy cukkolós visszavágásra, de Lux tekintete beléfagyasztotta a sértődést.

- Fenrir küldetett értetek, azt üzeni, hogy helyzet van – felelte Tüske, karba tett kezekkel.

- Fenrir ha akar valamit, jöjjön Ő maga, nem fogok küldöncökkel megüzent parancsokat teljesíteni – legyintett Vilda, s felhangosította a zenét, hátha maradt még belőle egy pár másodperc.

- Ne aggódj húgocskám. Fenrir eljön maga is – ez most az emlegetett hangja volt, mire a kis küldönc menten köddé vált, amilyen gyorsan csak tudott. A suttogóvezér karba tett kézzel állt az ajtóban, s nem úgy tűnt, mint aki jókedvében követte Tüskét. Valamiért sejtette, hogy Vilda hasonlóképp fog reagálni.

- Ah, hogy tudtam, hogy végül idetolod a képed te is, bátyuskám – fordult felé unottan a testvére.

- Ejnye, Vilda.

- Ne szólj bele Lux, hadd vitatkozzak már egy kicsit, napok óta semmi sem történt!

- Fékezd magad, Vilda – szólt újra Fenrir, most olyan szigort ütve meg, mire még a lány is sértődötten ugyan, de elhallgatott. – Panaszkodsz, hogy nem történik semmi, hát most történt. Tüskét nem véletlen küldtem. Ha pedig küldök valakit, aki az én parancsomat hozza, arra oda kell figyelned. Az én szavamat, az én akaratomat hordozza, megértetted? – sziszegte, mire a lány elfintorodott.

- Mostanában valamiért mindig akkor lengeted, hogy a bátyám vagy, amikor a rangoddal dobálózol.

- Megértetted?!

- Bah! – Vilda egy hanyag mozdulattal kikapcsolta a rádiót, ami ott hevert a lába mellett. – Meg, na, meg, csak hagyd ezt abba…

- Helyes – Fenrir tekintete egészen elsötétült. Nem szentelt több figyelmet a húgának, aki a kezében tartott villáskulcsot kezdte tanulmányozni, mint akit érdekel is. – Lux, a kölyök a környéken jár. Láttuk a tetőről.

A sikoltó tekintete egy pillanatra egész hitetlenkedő lett.

- Biztos ez?

- Bárhonnan felismerem a denevérszárnyait – Fenrir szinte csak sziszegte ezt a pár szót. – Szedelőzködjetek. Amica és Pusztulat már elindultak. A gyárterületre kell érnetek mihamarabb.

- Legyen – szusszantotta egykedvűen Lux, még egy hosszúra sikerült pillantást vetve a motorra, letörölve a kezéről a fekete olajat. Ezzel trafó nélkül aztán nem mennek sehova, abban biztos volt. Érezhetően tovább időzhetett a gondolataiban, mint szerette volna, hiszen mire felnézett, Fenrir már ott állt mellette, szintén a sportmotort vizslatva.

- Sose fogom megérteni, mit pátyolgatod ezt a bádogmasinát annyira – forgatta a szemeit a suttogóvezér, s mikor elhaladt Lux motorja mellett, még unottan bele is rúgott az első kerékbe, mire a sikoltó rosszallóan mordult fel.

- Hé, ez az én „bádogmasinám”, le a bakanccsal róla! Amíg ez hozza neked a küldetés sikerét, egy szavad sem lehet rá. Legalább valami jóval is előálltak az emberek – rázta a fejét rosszallóan Lux, miközben lazán összekötötte a derekáig érő fehér tincseket, majd odalépett a betonemelvényhez, s egyszerűen fél kézzel leemelte Vildát onnan, mintha csak egy csomag lett volna az úthoz, ami előttük állt, s vitte magával Fenrir motorjához.

- Hé! Meg tudom oldani egyedül is! – csattant fel Ő, a sikoltót viszont láthatóan nem érdekelte, már fel is pattant a járgányra.

***

Három sárkány száguldott az égen. Kettő biztosan suttogó halál volt, kissé lemaradva tekeregtek a harmadik után, aki hatalmas denevérszárnyakkal próbált manőverezni, hogy lehagyja őket, időnként hátra tekintve. Még nem volt teljesen sötét, s a két suttogó tudta, hogy addig kell cselekedniük, míg megvan ez a halvány kis reményük. Hiszen ha végleg felragyognak a csillagok, az éjfúria úgy eltűnik, hogy az életben nem találják meg újra. Úgy pedig, hogy hónapok óta most látták először, nem lenne túl bölcs ismét elveszteni, mert akkor Fenrir is biztosan elveszít valamit, mégpedig a türelmét. Amica siettetve hátra mordult Pusztulatra, hogy csipkedje magát, mert ez aztán nem sebesség, s így terelni sem lehet a fekete sárkányt maguk előtt.  Amikor elsuhantak az egyik út felett, ami két falut kötött össze, az éjfúria irányt változtatott, amin a suttogók jót nevettek magukban. Hát terelni sem kell, megy az magától a veszte felé.

A vég, hogyne. Azt próbálták felépíteni, kerítések közé zárni az üldözöttet, olyan helyzetbe sodorni, amiből nem tud a trükkös fordulásaival kicsavarodni. Ahol nem hatnak a lövései, s nem tud segítségért kiáltani.

Hogy miért?

Mert Fenrir így akarta.

Minderre pedig tökéletes volt a közeli gyártelep, ahonnan az áramot osztották el a közeli falvakban. Magas fémtornyok zárták közre az ilyenkor már elhagyatott területet, ami messze esett mindentől, az esetleges menedéktől is, odakint a pusztán. Ha pedig a tornyok életveszélyes elhelyezkedése nem lett volna elég, az egészet átszőtték a nagyfeszültségű vezetékek, átláthatatlan hálózatban tekeregve, alacsonyabban és magasabban is egyszerre. Hiába szokott a szeme a sötétséghez, ezt még egy éjfúria sem láthatja át. Kétségbeesett menekülése közepette észre sem vette, hogy egyre közeledik ehhez a bizonyos csapdához, s addig próbált hirtelen irányváltásokkal a suttogók agyára menni, hogy egész közel került a földhöz, szárnyai majdnem súrolták a fűszálakat, s végül sikeresen nekirepült a kerítésnek, aminek egy blokkja azonnal kifordult a helyéről, mikor a sárkány begurult a gyárterületre. Nem volt épp kellemes az érkezés, nehezen is tudott feltápászkodni, s enyhén megrázta a fejét, mielőtt az égre tekintett volna. Jönnek.

Emberalakja most káromkodta volna el magát, helyette viszont csak egy nyekkenéssel, sántázva kezdett sietni a gyárterület belseje felé, a bádogházak és szabálytalanul lepakolt épületek és kapcsolóházak közt. Nem sokáig jutott, mellső mancsa nagyon sajgott, így kénytelen volt változtatni a helyzeten. Két lépés és egy bukfenc között váltott alakot, hogy ténylegesen tudjon futni, bal karjára szorítva jobbját. El kell tűnnie a szemük elől, mégpedig hamar.

***

Motor száguldott végig az aszfalton. Most kanyarodott a gyárépület felé vezető útra, amin őrült sebességgel tépett végig, nehogy túl későn érkezzék arra a bizonyos megbeszélt helyszínre.

- Készülj!

- Nem kell kétszer mondanod – Vilda, aki szinte teljesen eltűnt Lux háta mögött, most felhúzta a lábait, s egy akrobatát is megszégyenítő mozdulattal hirtelen talpra szökkent, guggolásban végezve a mozdulatot, még mindig alaposan kapaszkodva Luxba, le ne boruljon véletlenül.

Noha ez volt a terv a kezdetektől, s még gyakorolták is, a sikoltó idegei most sem voltak nyugodtak: egyszerre kellett figyelnie az útirányra, a buckákra és gödrökre, hogy Vilda véletlenül se zúgjon le onnan a háta mögül, s az éjfúria esetleges felbukkanására is számítania kellett, ha esetleg szökni próbálna.

- Tartsd stabilabban! – kérte Vilda, mikor már vészesen közelítettek a bejárathoz, ahol csupán egy sorompó volt, ami megállíthatta volna őket. Nem ez volt a nagyobb kihívás, hanem a fölötte elhúzódó fémhíd. Ha azt nem találják el biztosan, Vilda nagyon nagyot fog esni, de erről láthatóan ő maga nem vett tudomást, csak Lux, de az pont elég volt.

- Aztán meg ne ölesd magad, kislány! – szólt még hátra, a lány pedig rákacsintott.

- Úgy ismersz? Hah, találkozunk a másik oldalon - ez volt a végszó, mielőtt Vilda hirtelen felegyenesedett, s kivárva a megfelelő pillanatot, fellökte magát, Lux vállára lépve, ahonnan olyan magasra ugrott, amennyire csak tudott, megragadva a híd alsó tartóvázát, amin ügyesen felhúzta magát.

A motor nagy csattanással elcsapta a sorompót, mire a portás kiugrott a fülkéjéből, hogy megállítsa a rendetlenkedőt. Nem sok esélye volt, amit Vilda csak a hangokból tudott megállapítani.

- Ah, most nézd meg, mit csináltál – kezdte Lux, miután puszta karmokkal véget vetett az emberi életnek. – Összevérezted a motort, te, ezt hogy magyarázom ki Fenrir előtt, he?

Vilda átmászott a korláton, s futva indult a közeli kapcsolószekrény felé. Valamiféle központi világításkapcsoló lehetett, hiszen amint elérte és mindkét kézzel rácsimpaszkodva lerántotta a nagy kart, az egész gyárterület koromfeketébe fordult. Lehet az éjfúria szeme a sötéthez szokott – de a suttogóké is. Ők pedig sokkal többen voltak immár.

- Cicc, cicc, éjfúria, ne bujkálhatsz örökké – ciccentette Amica, hegyes fogaival vigyorogva, hátradobva hosszú, sötétszürke haját, immár ismét az emberi testében járva. Régimódi volt, hosszú, szürke ruhában, de csinos csizmával, ami nem állította meg sem a futásban, sem a harcban, ha arra kerülne sor.

- Csak nem félsz a sötétben? – toldotta meg Pusztulat, s testvérétől leválva elindult két bádogház között, szinte nesztelenül osonva.

- Ha nem, akkor pedig jobban tennéd, ha elkezdenél – vihogta Amica, erősen kutatva a helyet, figyelve minden mozdulatra. Az erősítés bizony úton volt.

- Bizony – vette vissza a szót Pusztulat, hátracsapva szürkés tincseit – Fenrir sokkal sötétebben létezik még nálad is. Tényleg – fordult itt Amica felé – hol marad? Neki kell a kölyök, miért nincs hát itt?

- Hallgass! – Amica láthatóan nem szívlelte, hogy ilyen információk reppennek fel, még meg is csapta a másikat. – Fenrir is itt lesz hamarosan. Azt mondta hoz valami… különleges ajándékot a számára.

„Különleges ajándék”, gondolta az éjfúria, mindössze néhány méterre tőlük, egy bádoglemezhalom mögött guggolva. „Képzelem, mi lehet az. Egy éjfúriavadász fegyver, egy tigristank, némi sárkányfű, egy ölvész, vagy egy sereg fúriaevő liba közül bármi lehet.”

Megpróbált kilesni, de semmi vigasztaló nem tárult a szeme elé: két suttogó itt, egy a hídon, s másik három még jött a háta mögül, ha a hallása nem csalt. „Hogy a libák találjanak be titeket is…”

Nem maradhat itt, ez biztos volt. Egy kicsit keringenek, aztán úgyis rátalálnak, ezt az előnyt pedig nem szerezhetik meg. Fogatlan, az éjfúria, most felemelkedett. Karjára szorított kézzel, s elszánt pillantással fordult ismét az egyetlen irány felé, amerre még szaladhatott. Ki kell érnie a nyílt területre, hogy felszállhasson, hiszen itt aligha tárhatja ki a szárnyait: ha egyetlen vezetékhez hozzáér, még nem történik baj, de ha kettőhöz, úgy átmegy rajta az áram, hogy azt még a dédszülei is megemlegetik. Felkerekedett hát, s abban az egy pillanatban, mikor az ikerpár figyelme lankadt, ő kivetette magát a rejtekhelyéről, s szélsebes rohanásba kezdett, a lehető leginkább távolodva tőlük.

- A picsába! – Amica fogai most mintha hegyesebbek lettek volna, s sziszegve vetette magát a sötétbe, egyenes az éjfúria fiú után. – Gyere vissza kölyök, ne akard, hogy én érjelek utol!

Fogatlan lélekszakadva vette be a következő kanyart, majd a következőt, reményei szerint annyira megzavarva őket, hogy legalább néhány méter előnyt szerezzen. Ha nem látják a következő fordulását, nem is fogják tudni kiszámítani az útját, legalábbis a két iker biztosan nem. Azt az egyetlen apróságot felejtette el, hogy nem csak suttogók voltak a területen, hanem bizony-bizony a sikoltó halál is. Eddig valahogy sikerült elkerülni a találkozást a rettegett sárkánnyal, a mostani eset azonban kivétel volt. A következő sarkon egy fehér marok várta, s mire észbekapott, már a magasban kapálózott, mikor Lux gyakorlatilag torkon ragadta, majd nekinyomta a hátát a közeli bádogfalnak. Fogatlan annyira meglepődött, hogy a menekülési kísérlete egy másodperc alatt kudarcba fulladt.

- Nocsak, hát végre nem csak képről látlak, éjfúria – kezdte meglepően nyugodt hangon Lux, talán egy pici vigyorral a szája sarkában. Esze ágában se volt megfojtani, épp csak annyira tartotta, hogy ne tudjon kiszöki a markából. – Megelőzött a hírneved.

- Ahogy téged is – sziszegte Fogatlan, mindkét kezével azon ügyködve, hogy lefejtse a sikoltó markát a nyakáról. – Most leköteleznél, ha… elengednél végre!

- Elengedni nem foglak, de lekötelezni talán igen. Addig legalábbis, amíg Fenrir ideér.

- Oh bazdmeg…

- Ejnye, azért ez erős volt – Luxot nem tudta érdekelni, ahogy újonnan szerzett áldozata ficánkol a markában, s még arra is volt lehetősége, hogy az odaérkező Amicát és Pusztulatot is szemügyre vegye, akik mindketten ziláltak voltak a futástól. – Komolyan ezt a kölyköt nem tudtátok eddig elkapni? Mennyi időmbe telt, kettő perc? Három?

- Járasd csak a szád, sikoltó, nem ismered őt! – vetette oda sértődötten Amica, miközben megpróbálta megőrizni a méltóságát, még elkenődött szemhéjtussal is.

- Nem kell ismernem ahhoz, hogy egyhelyben tartsam, amíg Fenrir-…

A mondatnak sosem lehetett vége, hiszen az emlegetett feltűnt az égen, de nem egyedül. A másodperc töredéke, míg a három suttogó az égre nézett, elég volt Fogatlannak: lendített magán egy akkorát, hogy mellkason rúgja Luxot, aki erre előre görnyedve enyhített a fogásán, ami pont elég volt. Az éjfúria fiú kicsavarodott előle, s Amica hiába kapott utána, csak a karján tudott végig karmolni, aztán Lux is és Ő is megbotlottak egymásban, s elvágódtak.

- Na, még mindig nagy a szád, sikoltó?! – sziszegett kárörömmel vegyített dühvel a hangjában Amica. – „Nem kell ismernem ahhoz”, persze bazdmeg, szerinted miről pofáztunk eddig?

Fogatlan után csak Pusztulat vetődött, de nem tudta utolérni még a lépcsőn sem, amit az éjfúria célba vett. Ahhoz a kapcsolószekrényhez tartott, aminél Vilda borította sötétségbe a helyet, s épp az ellenkezőjére készült. Ő lát a világosban is, neki nem bántja a szemét – ellentétben a suttogókkal.

- Ne merészeld te nyomorult kis-… !

S akkor fényár borította be a gyárterületet, Fogatlan pedig lihegve, levegő után kapkodva csimpaszkodott még mindig a karba, miközben az összes suttogó egyként borult el a földön sipákolva az iszonyatos ragyogástól, ami égette az ő érzékeny szemüket. Egy egészen hosszú pillanatig Fogatlan maga sem hitte el, hogy sikerült magát elverekedni idáig, s még egyáltalán életben van, ekkora túlerővel szemben. Az ikreket leszámítva az újonnan érkezett erősítés azonnal a föld alá vágta magát, így a számuk is jelentősen megcsappant. Talán ezzel egy kicsit több időt nyer magának, talán most már láthatja az esélyt arra, hogy eltűnhessen végre innen. Összeszedte magát, s a következő lépcső felé tartott, ami két konténerház között vezetett le. Lent mire odaérnek, ő már árkon-bokron túl lesz, legalábbis ez volt a terv.

Mégis az a helyzet, hogy csak terv maradt. Egyvalakiről feledkezett meg, de az pont elég volt. Vilda macskamód vetette magát utána az egyik konténer tetejéről, s mire realizálta, hogy egyáltalán megtámadták, a lány már a hátán is érkezett, mire Fogatlan egyensúlyát vesztette, s borultak mindketten le a lépcsőről, végig gurulva a betonon.

- Eressz el! – nyögte Fogatlan, hiszen szerencsétlenségére ő érkezett a hátára, Vilda pedig kemény ellenfélnek bizonyult, mikor megpróbálta kicsavarni amúgy is fájós kezét, miközben igyekezett a földön tartani.

- Csak szeretnéd! – a lány olyan elszántsággal szorította, hogy Fogatlan kezdett kételkedni a saját erejében. Egy lány így földhöz tudja szegezni őt, az éjfúriát, akit még soha, soha senki nem tudott elkapni? Na, olyan nincs…!

Valamiért mégsem bírt szabadulni. Valamiféle hidegség futott végig rajta, valami gyengeség uralta most, s kezdett komolyan kétségbe esni. Annyi időn keresztül képes volt elrejtőzni, annyi alkalommal meglógni, s most itt fekszik a kemény betonon, s egy nála is fiatalabb fruska áll csak közte és a szabadság közt. Pontosabban, eddig csak ennyi volt.

Fenrir ugyanis odaért, s mikor emberalakot öltve leszállt az egyik magasabb tetőre, hunyorogva nézett végig a helyen. Káosz, igen, ez a legjobb szó rá. No de az, hogy Vilda maga kapta el Fogatlant, igencsak meglepte.

- Szép volt kishúgom, épp, ahogy tanítottam – suttogta maga elé, majd vigyorogva előrébb lépett, túltéve magát az iszonyatos fényen. – Nocsak Fogatlan, annyi év után ez a kicsi lány fog elválasztani attól, hogy ismételten meglépj? Ó, nincs igazság a világon, mi? Amíg ott ficánkolsz magatehetetlenül, hadd mutassam be neked a meglepetést, amit, pontosabban, akit csak a te drágalátos kedvedért kerítettem elő. Maar, te jössz.

Fenrir keze a sötétség felé fordult, ahonnan hamarosan kilépett egy sötétlila hajú, vele nagyjából egykorú, így a harmincadik évében járó sárkányfi. Aránylag sovány alkattal, Fogatlanéhoz hasonló hajviselettel állt elő, arcán hamiskás mosollyal.

- Ő az? – kérdezte Fenrirt, Fogatlan felé bökve a fejével. Az éjfúria elkeseredett küzdelme közben fordult egy kicsit, Vilda ugyanis valahogy helyet tudott cserélni vele annyira, hogy így is lefogja, de Ő maga legyen távolabb az esetleges célponttól. Bólintás volt a felelet, Fogatlan pedig méginkább ficánkolni kezdett, mikor rájött: az összes ostoba feltevése közül az egyik mégiscsak igazzá vált.

- Az istenek szerelmére miért pont egy ölvész – sziszegte, mikor megpróbálta lefejteni Vilda karjait a nyakáról. – Jöttek volna inkább a libák…

- Látod, visszasírod még a fúriaevő libákat – kuncogott Vilda a háta mögött, mire az éjfúria értetlenkedve nézett rá.

- Te is hiszel bennük?

Több viccelődésre nem maradt idő, a frissen érkezett ölvész nem totojázott sokáig. A torony pereméhez lépett, s rámarkolt az első vezetékre, ami a keze ügyébe került. Ettől bámelyik élőlény egy tizedmásodperc alatt megszűnt volna létezni, Ő azonban láthatóan erre született. Az áram fájdalmas sercegése mégis riasztóan hatott. A tudat pedig, hogy azt a lilásan derengő borzalmat bárkire rá tudja ereszteni, kezdte komolyan kétségbe ejteni Fogatlant. Ha nem cselekszik, pillanatokon belül vége a dalnak, a lehető legrosszabb értelemben.

Idő.

Időt kell nyernie.

- Hé, Fenrir! – kiabálta, ahogy csak bírta. – Ha most agyoncsapatsz azzal a barommal, tudd, hogy a húgod is jön velem Vanaheimbe!

Persze, ez az időhúzásos dolog sosem volt az erőssége, főleg, hogy egy felvillanyozott ölvészt nem volt olyan egyszerű lenyugtatni. Mire észbekaptak, hogy esetleg tényleg életveszélyes a helyzet Vildára, addigra a sárkányalakot öltött bestia tüzelt, s csak éppen egy kicsivel vétette el, feketén füstölő foltot hagyva a betonon.

- Öhm… Fenrir ez egy kicsit túl kö-… - Vilda, aki kerek szemekkel meredt a füstölgő pontra, most egy egészen hosszú pillanatra megfeledkezett Fogatlanról. Az pont elég volt az éjfúriának, hogy kitörjön a karjai közül, s egy előrebukfenccel távolodott el tőle annyira, hogy akkor se érje utol, ha utánanyúl.

Újabb villám vágott végig előttük, mikor az ölvész kitárta szárnyait, amik szintén érintették a vezetékeket, s állandó szikrázást eredményeztek, iszonyatos villogással kísérve. A suttogók mind a szemük elé kapták kezeiket, Amica pedig megragadta ikre karját.

- Gyere, tűnjünk el, mielőtt túltöltődik! Akkor aztán lesz itt tűzijáték!

Mire a mondat elhangzott, az egyik komolyabb vezetéken végigszaladt a feszültség, s a fő kapcsolódobozban végződött, ami hatalmas csattanással felrobbant. Ez még nem is lett volna baj, de az egész gyárterületen másodpercekre felvillant a fény, majd újra eltűnt, ez ismétlődött ezerszer. S ebben a fényjátékban a robbanás következményeképp az egyik konténerház emeleti része egyszerűen felborult, egyenest arra dőlve, amerre Fogatlan és Vilda hevertek a földön. Pontosabban már csak az utóbbi, az éjfúria hamarabb elvetődött onnan, minthogy ténylegesen látta volna a veszélyt.

- Tűnj el onnan! – kiabálta a lánynak. Hiába nem álltak egy oldalon, nem kívánta a halálát. Hisz nála is fiatalabb lehet, s teljesen nyilvánvaló, hogy nem maga akarta ezt a harcot. Ez viszont már teljesen felesleges gondolatmenet volt, mikor a bádogház lassan, de biztosan árnyékot vetett Vildára.

Az ifjú suttogóleány nem bírt moccanni. Úgy érezte, a végtagjai ólomból vannak, s nem akarnak engedelmeskedni a menekülési ösztöneinek. Olyan gyorsan történt minden, annyira hirtelen érkezett a baj és fordult meg az állás, amit Ő nem tudott követni.

- Vilda! – a hang, a hang, ami oly kedves volt a fülének, most végre felcsendült. Míg az összes suttogó menekülőre fogta az ölvész haragja elől, aki közben nem mellesleg ledöntött egy tornyot is, ezzel teljes káoszt hozva,  nos, volt egyvalaki, akire nem hatott az iszonyatos fényjáték: az pedig Lux volt maga.

A sikoltó halál úgy rohant el Fogatlan mellett, mintha amaz ott sem volna, s mindenféle halálfélelem nélkül vetette magát a lány után. Fél karjával felrántotta, s mivel más menekülési útvonal nem maradt, a lépcsősor alatt rohant át vele, s kuporodott menten a földre, hogy megvédje őt a szétszálló vasdaraboktól.

Nos, ha eddig nem lett volna káosz, most mindenképpen kiérdemelte ezt a szót a pórul járt elosztóközpont. Az ölvészek nem gyakran jutottak ennyi elektromossághoz egyszerre, ami láthatóan ennek az egynek tökéletesen elvette az eszét. Mindenre tüzelt, ami a környéken mozgott, vagy épp csak elég magasan volt, hogy lőni lehessen rá.  Ahogy a vaskosabb tornyok összedőltek, a kábelek a földig ereszkedtek, s egyre csak szikráztak, sarokba szorítva ezzel Fogatlant is.

- Óhogyaza… -Fogatlan visszaszívta a mondat további részét, egész a közeli törmelékhalomnak húzódva, hogy a kóbor villámcsapások vagy a szikrák mégse érjék el annyira könnyen.

Patthelyzet…

Legalábbis lett volna, ha az első, aki hibázott, fel nem tűnik felettük a villanások közepette. Viharszelő szárnycsapások kavarták fel a port, ami elvakította az ölvészt, Fenrirt, s talán még Luxot és Vildát is, akik túl közel voltak a romokhoz, hogy ne kapják telibe az aprócska hurrikánt.

- Mi a jó büdös…

- Felhőugró! – Fogatlan maga vágott Fenrir szavába, kezeit felfelé nyújtva, mikor a sárkány alakja tisztán kirajzolódott. Leereszkedett hozzá, amennyire csak tudott, hatalmas szárnyai szanaszét szórták a port és a törmeléket, ami pont annyi előnyt jelentett nekik, hogy az éjfúriát beavatkozás nélkül elérhesse.

Egyik karmával ráfogott ép karjára, s már emelkedett is. Nem várta meg, míg akár a suttogók, akár az ölvész észhez tér a káoszból, már repült is a felhők közé.

Hamar pontot tett az ütközet végére.

***

Ha a csata sok kárt okozott, akkor a későbbi újraszerveződés a raktárban valódi apokalipszis volt. A kiküldött suttogók nem leltek a viharszelő nyomára, Fenrir ennek következtében úgy tombolt, mint még soha korábban, s a csapat nagy része szinte csak várakozva húzódott a falnak, hogy egyszer vége legyen. Vége az őrületnek.

Egyetlen egyvalaki volt hajlandó a saját épségét kockára tenni, s átfurakodott a bámészkodók közt. Az addigra halál nyugalommal körbelengett Maar próbálta megállítani, de Lux úgy tiport keresztül rajta, hogy a pohár is kiesett szerencsétlen kezéből.

- Neked teljesen elmentek otthonról, Fenrir?! – kezdte Lux. Szemei izzottak, haja ezerfelé lebegett utána. Az életben soha nem kiabált még a csapatvezérrel, de most betelt a pohár. - Egy ölvészt hozni a nyakunkra úgy, hogy egy szót se szóltál róla senkinek?! Meg vagy huzatva te balfasz?!

Fenrir háttal állt neki, ami talán eddig a legjobb dolog volt, ami történt velük. Vicsorgott, meg akart fordulni és kiharapni a másikból egy darabot. De nem. Mégsem. Valami kattant, valami változott, valami…

- Oh ugyan, nem kell úgy mellre szívni, te nagyra nőtt albínó sajtkukac. Ezt hívják meglepetésnek, barátom, s a végén kikotyogtátok volna a fúriának, ha mindent elmondok előre.

Lux egy hosszú pillanatig nem tudta, a mondat melyik részén akadjon ki jobban.

- Meglepetés – ismételte végül. – Meglepetés, na, az volt, Vilda is annyira "meglepődött", hogy majdnem meghalt! Láttad a sebeit?! Láttad, hogy halálra rémült?!

Erre aztán Fenrir is megperdült, farkasszemet nézve a sikoltóval.

- Már szinte a markomban volt a kölyök, hát nem érted?! Ott volt, néhány méterre, annyi eredménytelen hónapnyi kutatás után! Arról nem is beszélve, hogy egy kicsit túlontúl aggódsz a húgomért mostanság!

- Oh, igen? Talán mert valaki nem aggódik érte eleget! Ha pedig még egyszer veszélybe sodrod az életét – folytatta, már szinte sziszegve Lux, s hirtelen indulatában szinte a semmiből előrántott egy hófehér tüskét, s úgy belevágta a közeli asztalba, hogy az gyakorlatilag kettérepedt. – Velem gyűlik meg a bajod.

Nem tartott tovább a vita.

***

- Nem kétség, Fenrir teljesen elvesztette a kontrollt – hangzott egy eddig ismeretlen hang a raktárépület emeletén, valahol Vilda szobájának erkélyén.

Lux ezekre a szavakra tért vissza, valamennyire lenyugodva, de ettől függetlenül odalépett Vildához, s a vállára engedte a kezét.

- Jól vagy?

- Persze – szusszantotta a lány. Az ágya szélén ült, egyik karját vastag kötés borította, s egy törülközőbe tekert fagyasztott halat tartott a homlokának. – De Flightnak igaza van. Fenrir… Az a Fenrir, akit mi ismertünk, már nincs itt. Lux és én erről beszélünk már egy ideje. Nem… nem vagyok biztos benne, hogy mit gondoljak erről…

Az emlegetett Flight most az erkélyre vezető ajtófélfának támaszkodva bámulta a napkelte előtti derengést a tájon. Kék tincseibe belekapott a hajnali csípős szél, szép arcára most mégis komorság szökött. Kifejezetten eszes világréme volt, régi ismerős, s talán a kettősön kívül nem is tudta senki, hogy itt van épp. Érkezése ettől függetlenül nem volt alaptalan: segített ellátni Vilda sérüléseit, miután kiderült, bizony azokat is szerzett odakint, nem is keveset, csak akkor még nem realizálta.

- Nem tudom, Vilda – folytatta Lux. – De ez az ámokfutása most eléggé messzire ment, majdnem az életedet követelte.

- Ahogy mondja – Fordult feléjük Flight, mielőtt a lány tiltakozhatott volna. – Aki már ölvészekkel barátkozik, nos, annak nincs ki a négy kereke, már ne is haragudj.

- Nem csak barátkozik vele, Flight – Vildát láthatóan nem zökkentette ki a tény, hogy a bátyjáról beszélnek. – Szövetséget kötöttek, ez szinte ordít.

- Az pedig még rosszabb – rázta meg kék tincseit a világréme, újra karba fonva kezeit. - Addig értem, hogy az ölvész segít neki elfogni az éjfúriát, és aztán? Mit kér cserébe? Gondoltatok már erre? Ő vajon gondolt már erre?

- Azt… azt nem tudom… - ingatta a fejét Vilda, Lux azonban határozottabbnak tűnt.

- Kizártnak tartom.

- Hát ez az. Mi van, ha valami olyasmit, amit nem tud megfizetni? Egyetlen áramütés ebbe a rozoga, főleg fémből készült raktárra, és mind megsültök itt bent. Az ölvészek pedig nem a türelmükről híresek. Persze a suttogók sem, ebben viszont hasonlítanak.

- Ebbel túlságosan igazad van. De Fenrirből kifogyott az értelem, hisz mind láttuk, mit tett. Majdnem feláldozta a saját húgát, és mi lett a vége? Az éjfúria megszökött –Lux mondandója közben az ajtófélfa másik oldalának támaszkodott, Vilda pedig odalépett hozzájuk, hogy bezárják a kisebb kört.

- Várjunk... – kezdte Ő, hadonászva egyet az egyenesre fagyott hallal, majdnem felpofozva vele Luxot, aki még épp időben hajolt el. - Ha... Ha meglenne az éjfúria... ha el tudnánk valahogy kapni, akkor Fenrir lenyugodna?

- Hát... ilyen üldözési mániával szerinted ez jót tenne neki? – Lux kételkedve felvonta az egyik szemöldökét, a lány azonban fékezhetetlen volt.

- Ki tudja, lehet akkor célhoz érne az akarata, és visszatérne a régi énje. Te jó nyomkövető vagy, Flight, alapos és okos is, te nem tudnád megtalálni? – fordult most lelkedezve a világréméhez, aki feltartott kezekkel húzódott hátrébb, már amennyire tudott.

- Mi? Nem, nem, nincs az az isten, ebbe nem rángattok bele! Ha megsérül valaki, jövök, segítek, de ezt nem!

- De…

- Nem, nem teszek Fenrir kedvére!

- De hát…

- Vilda, elég – Lux eddig hagyta őt harcolni, most azonban visszafordította a szoba belseje felé. – Túl sok minden történt veled az éjjel. Menj és pihenj le. Eredj.

A lány még néhány másodpercig kérlelőn fürkészte a tekintetét, utána viszont kénytelen volt belátni, hogy igaza van. Fájt a feje, szédült, s a nap is hamarosan felkel majd, azt pedig nem akarta megvárni. Halk köszönés után visszavonult, s amint elborult az ágyában, szinte már aludt is. Luxnak nem volt nehéz dolga, legalább most nem. Odalépett hozzá, s finoman betakarta, s csak aztán tért vissza a világréméhez.

- Bolond kiscsaj. Azt hiszi, hogy övé a világ, aztán majdnem meghal, néhány méterre tőlem – morogta a sikoltó, karba tett kézzel, akaratlanul is utánozva a másik mozdulatát.

- Csak bizonyítani akar, Lux, nem róhatod fel neki. Különben is, nem lett semmi baja, felesleges volt az aggodalmad – Flight-ot szinte szórakoztatta, hogy fordul át újra és újra az aggodalom az albínó sárkány arcán.

- Nem, nem felesleges, Flight. Fenrir nem beszámítható, már nem, épp ezért kérnem kell valamit tőled. Ha nem is keríted elő a fúriát, hát legyen, megértelek, több okod is van elkerülni őt. De legalább akkor Vildát vidd magaddal a rejtekhelyedre, hogy biztonságban legyen.

Flight azonban a fejét rázta.

- Ez egy nagyon rossz ötlet, Lux. Azt fogja gondolni a bolond, hogy elraboltam a kislányt, dehogy, nem. Az kéne még, hogy elővegyen téged, aztán ha a nyomomba ered és megtalál, széttépet a suttogóival, nem, nem kell ez nekem. Nem akarok belefolyni, már megmondtam.

 - Nem akarsz belefolyni – Lux itt majdnem felnevetett. – Már azzal nyakig benne vagy, hogy eljöttél ide mikor kértelek, és segítettél. Ez a háború nagyobb lesz annál, minthogy egy bolond suttogó üldöz egy éjfúriát kerek-e világon át, sokkal nagyobb, hidd el. Ha pedig nem akarod elfogatni magad a vadászokkal, hát maradj a suttogótanya közelében.

- Ez az egész egy nagyon rossz ötlet – Flight most ellökte magát az ajtófélfától, hogy tényleges kilépjen a hidegre. – Megmondtam neked az elején, hogy ne állj össze velük, de te mit csináltál?

- Volt más választásom szerinted?!

- Hogy a francba ne lett volna! Van, most is van, s mindig is volt. Gondold ezt át, Lux. Gondold át, mielőtt az általad emlegetett háború utolér téged is.

4. fejezet - Soulmates

 Sziasztok!

Hát, megint összeszedtem egy "kis" csúszást, sajnos családi oka is volt, de nézzétek el nekem, ha most ezt nem fejtem ki.

A lényeg, hogy megkésve ugyan, de tartalmas fejezetnek nézünk elébe, mind a tizennyolc oldalával hoz új érdekességeket és találkozásokat. Jó olvasgatást kívánok :)

4. fejezet:

Az útitárs

Csendes, napsütötte délután volt. Szokatlan ahhoz képest, hogy ősz köszöntött ránk, s igazából a hulló leveleket kellene csodálnom, nem egy szál pólóban és farmerban baktatni a buszmegálló felé, hanem minimum egy vékonyabb télikabátban. Legalábbis errefelé ez a szokás járta, nem is értette senki a kellemes napsütést, s talán egy kicsit méltatlankodva álltak neki az emberek az elhúzódott kertimunkáknak.

Az első utam volt a helyi közlekedés megismerése felé, s városi gyerekként majdnem levetettem magam a padkáról, mikor megláttam, hogy péntek délután van, s még fél órán át sűrven járnak ugyan a buszok, utána viszont már csak két-három óránként téved erre egy.

- Ezt nem hiszem el… - huszonöt perc, ennyit kellett várni a tűző napon arra a sűrű járatra, ami a szomszéd kisvárosba, Gásadalurba vitt volna.

Apa persze nem ért rá, hogy átdobjon kocsival, ami minden jel szerint csak egy kifogás volt rá, hogy véletlenül se találkozzon anyámmal. Igen, Őhozzá tartottam, először azóta, hogy itt laktunk. Furcsa volt belegondolni, hogy a több órát igénybe vevő utazást most egy félórás buszozással letudhatom, persze ha jönne is az a szerencsétlen járgány. Unottan rúgtam bele egy kavicsba, ami lepattogott a felforrósodott aszfaltra, utána pedig letettem magam a közeli, egykor padnak hívott fadeszkára.

Anyám meglátogatása mindig ellentétes érzéseket keltett bennem. Menni is akartam, látni őt, meg nem is. Persze, csak hét éve volt annak, hogy kilépett az életünkből, és valamiért azt érzem, egy része jogos volt a dolognak. Apám irányításmániája és csőlátása sosem volt valami könnyen tűrt része a dolognak, legalábbis anyám számára. Az utolsó pár évben folyton csak vitatkoztak, hol rólam, hol a helyzetről, vagy épp magukról a sárkányokról. Anya ugyanis kapott egy igencsak hangzatos állásajánlatot a gásadaluri sárkánykutató intézetből, amikor még csak tízéves voltam, ahová élete nagy álma volt bejutni. Apa viszont a létező összes módon ellenezte és akadályozta ebben, azt hajtogatva, hogy élete nagy hibáját követné el, mert jobb minél távolabb lenni ezektől az „izéktől”. Nem tudom, hogy ezen felül mennyi minden volt már összegyűlve köztük, de valószínűleg ez volt az utolsó ásónyom ennek a kapcsolatnak a sírja felé. Sosem kérdeztem a körülményeit, annyi emlékem maradt, hogy egyik este együtt altattak el, meséltek nekem, másnap pedig anyám már nem volt sehol. Sokszor megkérdeztem azóta magamtól, hogy mégis mi vezet felé, mikor ő maga hagyott ott. Persze, nem engem hanem az apámat, de ezzel az én nevelésemből is kiszállt, ha az egyiket elengedi, a másikat is. Valamiért pedig mégis mindig örömmel indulok hozzá, várom, hogy együtt ebédeljünk, amiközben általában az iskola csak hébe-hóba kerül szóba, mert nagyrészt kikerekedett szemekkel hallgatom, ahogy a sárkányokról mesél, hiszen minden napját köztük tölti. Az sem ritka, mint ahogy már említettem, hogy időnként megjelenik nála egy-kettő, bár ha én is ott vagyok, igencsak szűkszavúak és távolságtartóak. Nos, kivéve Felhőugrót.

Felhőugró szinte mindig ott volt. Hol a konyhában kevert furcsábbnál furcsább teákat, hol azt a falhossznyi könyvespolcot bújta, amivel anya rendelkezett. Lévén a sárkányok könyvtárba se mehettek a rájuk vonatkozó számtalan korlátozás egyike miatt, anya mindig szerzett újabbnál újabb köteteket, hogy a pikkelyes barátja tovább növelhesse tudását.

Tudom mit gondoltok, hogy közte és anyám közt talán lehet valami, és az is lehet, hogy ez volt az egyik ok, amiért a szüleim szétmentek, de ezt erősen kétlem. Felhőugrót inkább egy csendes, de annál sokkal értelmesebb keresztapának mondanám, aki sok időt tölt anyám lakásán. Ismertük egymást mi is régóta, nos, egészen pontosan tízéves korom óta, hogy anya beköltözött a Gásadalur szélén álló, tízemeletes ház hetedik szintjére.

Gondolataimból maga a várva várt busz ugrasztott ki, ami úgy tűnt, hogy csakis miattam volt kénytelen megállni. Felpattantam hát, ami nálam egy sánta lépést jelentett, s hamar felpattintottam a fejhallgatómat, hogy kizárhassam a busz motorhangját, s első dolgom volt hátrébb fészkelődni, egyenest a középső ajtó utáni sor ablaka mellé, miközben meglódult alattam a több száz lóerő. Le is lökött az ülésre, ezzel előrántva néhány kellemetlen emléket, épp ezért hamar ránéztem a telefonomra, hogy keressek valami olvasnivalót, amíg utazom, legalább addig sem arra figyelek, hogy kerekek gurulnak alattam. Legalább nem fölöttem.

Még volt egy kicsi a faluhatárig, amiről még el kell mondanom, hogy Sandavágurnak hívták, de a helyiek csak úgy emlegették: Berk. Ennek még nem jöttem rá az értelmére, de nem is gondolkodhattam rajta sokáig, a busz ugyanis megint lefékezett az utolsó megállóban, mielőtt elhagyta volna a települést. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy a fejhallgatón át is hallottam, hogy egy zajosabb társaság vergődik fel az utastérbe, de mikor megláttam, hogy kik azok, azt kívántam, bár lekéstem volna a buszt. Takonypóc nagyot röhögve vetődött az egyik hátrafelé néző ülésre, vele szembe pedig egy magas, nyurga srác tette le magát, s hátracsapta vállig érő, tépettre vágott, vörös haját. Ő is az osztályunkba járt, de nem emlékeztem a nevére. Odafészkelte magát még két fiú is, az egyik sötét, a másik világoszöld hajjal, akik annyira hasonlítottak egymásra, hogy az ember azonnal rájött, hogy bizony ikrek. Igen, ők is gyarapítják a meg nem említett osztálytársaim sorát. Épp abban reménykedtem, hogyha nem bámulom őket, talán nem vesznek észre, míg elérjük Gásadalur határát, amikor Takonypóccal szerencsétlenül találkozott a tekintetünk. Én elküldtem magamban az egész helyzetet a fenébe, ő pedig elvigyorodott. Nem kellett sok, hogy odakacsázzon hozzám a mozgó járművön, és hiába kaptam el a tekintetem és bámultam ki az ablakon, nem segített. Még a fejhallgatót is felhangosítottam, hogy ne is akarjak reagálni rá, de ő akkor fogta magát és egy laza mozdulattal lekapta azt a fejemről.

- Hé!

- Hozzád beszélek Haddock, tán süket vagy?

- Nem, de az helyesen siket, úgyhogy-…

- Már megint visszapofázol?! – ezt már szinte az arcomba hajolva mondta, miközben a haverjai is kiszúrták, hogy helyzet van. Nem akartam balhét, így egyszerűen eltoltam magamtól, hamar felkeltem az ülésről, s előrefelé akartam indulni, de a vörös- és két zöld-trió elállta az utamat.

- Mész valahová?

- Srácok, hagyjuk ezt, jó? Senkinek nem jó ez a kötekedés… - próbáltam csitítani a helyzetet, s mire feleszméltem, már körbe is álltak az ajtó előtt. Rossz húzás volt kijönni a sarokból…

- Nem jó ez a kötekedés, Haddock? Mondtad volna ezt akkor, mikor megpróbáltad felszedni a csajomat – ropogtatta az öklét Takonypóc. Kezdett piszkosul elegem lenni belőle, de azért mégiscsak többen voltak. Ráadásul három sárkánnyal többen.

- Öhm… Először is, tudtommal Asztridnak nincs barátja, másodszor ő jön oda hozzám beszélgetni, és harmadszor pedig ha annyira akarsz tőle valamit, miért nem mész oda hozzá és mondjuk beszélgetsz vele? – folytattam a magyarázatot nyugodt hangon, már amennyire a helyzet megengedte. Piszkosul zakatolt a szívem.

- Na idefigyelj te kis…! – Takonypóc láthatóan elvesztette a türelmét, megragadta a pólómat és egyszerűen az ajtónak nyomta a hátam, épp, mint a suliban a szekrénynél. –Egyszer szálljunk le erről a nyamvadék buszról, felakasztalak a kerítésre…! A múltkor szerencséd volt, most viszont pechedre egyedül vagy.

- Én a helyedben átgondolnám ezt a kijelentést.

Ugyanaz a hang. Ugyanaz, aki akkor szólt közbe, mikor a szekrényemnek taszajtotta a hátam. Csak szemmel néztem a hang irányába, s ugyan azt a feketeruhás fiút láttam, mint akkor, azzal a különbséggel, hogy most egy laza mozdulattal leemelte a kapucniját, így láthattam az arcát is. Valamiért megint azt éreztem, ismerem valahonnan.

Takonypóc egy unott sóhajjal engedett el és már kevesebb önbizalommal de az újonnan érkezett felé fordult.

- Mondd, mióta érdekel téged az ennyire, hogy mit csinálok, he?! Jössz a nyomomba’ vagy mivan?! Vagy csak ez a haszontalan érdekel ennyire?

- Nem érdekel, csak azt látom, hogy az utóbbi időben túl nagy lett a pofád. Valakinek be kell csuknia – hajolt egy kicsit előrébb a sötét jelenés, amitől számomra kimondottan rémisztő lett. A három fogdmeg gyerek azonnal Takonypóc mellé sorakozott, hogyha itt balhé lesz, nem fogják hagyni, hogy egyedül szerepeljen benne.

Nekem viszont pont itt lett elegem. Eddig is a kelleténél jóval szaporábban kapkodtam a levegőt, s noha igyekeztem nem mutatni, de féltem. Leforgott néhány lehetséges forgatókönyv előttem, hogy mi történik, ha itt tényleg egymásnak ugranak, s pillanatok alatt úgy döntöttem, hogy nem, erre nincs szükségem. A feketehajú rám pillantott, egyetlen röpke másodpercre találkozott a tekintetünk, aztán mintha előrefelé figyelt volna az útra, de nem tartott sokáig. Hirtelen döntött, rátenyerelt a leszállásjelzőre, de nem tudtam, mire számított, a puszta közepén voltunk még csak.

Nem tudom, mi történt: az istenek akartak megsegíteni, vagy egyszerűen szerencsém volt, fogalmam sincs. Alig mentünk néhány métert, a busz hirtelen fékezéssel megállt, mire a kötekedő banda megborult, engem pedig odébb lökött a kinyíló ajtó. A zavart helyzetet pedig megragadta ez a sötét fiú, ahogy az én karomat is, s egyetlen mozdulattal lehúzott a buszról, egyenesen az út szélére. Mire Takonypócék feleszméltek, már bezárult az ajtó, a járgány pedig füstöt okádva magából folytatta útját Gásadalur felé, otthagyva minket a mező szélén.

Mégis ki a jó franc épít buszmegállót a semmi közepére?

Hosszú pillanatokig csak némán pislogtam magam elé oda, ahol eddig a busz állt, de mostanra csak a megviselt aszfalt maradt. Utána teljes csodálkozással szegeztem tekintetem a mellettem állóra, aki mogorván bámult vissza rám azzal az egy szemével ami kilátszott a haja alól, szemöldöke egészen a zöld kristályra ereszkedett, amivel mintha azt üzente volna: „nem így terveztem az utamat, remélem tudod”. Még mindig a karomat szorongatta ekkor.

- Öhm… Kösz hogy kiálltál mellettem…

- Aha, szívesen Mr. „ura voltam a helyzetnek”. Háh… - ezzel egy rántással elengedett, visszavette a kapucniját, s láthatóan kelletlenül indult meg gyalog arra, ahol már rég eltűnt a busz is.

Gyakorlatilag a semmi közepén voltunk, a két falut összekötő, régi út mellett, amit mindkét oldalt sárga búzamezők határoltak, várva a betakarításra, s valahol a távolban mindkét oldalon fákat lehetett látni. Elég messze lehettünk még Gásadalurtól, de épp olyan messze volt Berk is, a következő busz pedig órák múlva volt várható – patthelyzet. Mikor felocsúdtam ebből az egész döbbenetből, tekintetem felfelé fordult, mikor egy erősebb széllökés megcsapta az arcomat. Viharfelhőket láttam felettünk tornyosulni, s elég közel voltak hozzá, hogy hamarost elvegyék a napfényt is. Nyeltem egy nagyot, arra gondolva, hogy akármerre megyek, az én tempómmal legalább háromnegyed órámba telik majd, mire egyáltalán lakott területre érek. Háh, vidék…

Tekintetem a tőlem egyre távolodó fiúra esett. Nem volt más választásom.

- Hé… Hé, várj meg! – nyögtem szinte felocsúdva az előbbi helyzetből, s amennyire csak tudtam, bicegve sietni kezdtem utána. Nem láttam lassítani, talán csak egy egész kicsit. Valami viszont eszembe jutott, amit még Asztrid mondott nekem, s talán ebben a helyzetben még segíthet is. - …Öh… Hé, öhm… Fogatlan, így hívnak, igaz?

Nagy meglepetésemre erre aztán megtorpant, s csak félig nézett hátra. Nem a legbarátságosabb tekintet volt, amit kaptam, annyi szent.

- Honnan tudod a nevemet? – ezt úgy kérdezte, mintha az előbb egy államtitkot rikkantottam volna ki a világnak.

- Hát… Asztrid mondta el… Tudod a szőke lá-…

- Tudom, melyikük Asztrid. A verekedős lány.

- Igen, a… Várj, verekszik? Mármint… Én csak egy-két pofont láttam tőle eddig.

- Akkor még nem láttál semmit.

Valahogy most kerültünk egymás mellé, a mondat pedig csendet hozott közénk. Annyira abszurd helyzet volt, itt ragadtunk a semmi közepén, úgy, hogy igazából nem is ismertük egymást és az első, ami szóba kerül, az Asztrid agresszivitása. Elnevettem magam a helyzeten, egyik tenyeremmel eltakarva az arcomat, megingatva a fejemet. Nagy meglepetésemre, mintha ő is nevetett volna, de csak alig mutatva ki, inkább volt az mosolygás, ami mögé rejtette a kuncogása nagy részét. Meglepő volt, hogy képes rá, komorsághoz szokott arca mellett. Már amennyit eddig láttam belőle.

Nem sokáig tartott a vidámsága, s mint aki ráébredt, hogy kiesett a szerepéből, hamar elűzte azt a bizonyos mosolyt az arcáról, s zsebre tett kézzel folytatta útját az aszfalt szélén. Én pedig követtem. Meglepett, mikor ő szólalt meg hamarabb.

- Hogy sikerül neked mindig pont Takonypóccal összerúgnod a port? A legkiállhatatlanabb gyerek az egész kontinensen.

- Esküszöm, hogy nem én kötegszem először, a baj egyszerűen csak…

- Jön utánad?

- Jön utánam.

Megint csend. Mintha elgondolkozott volna, de még csak sejtésem se volt, hogy ez jó, vagy rossz. Nem ismertem, ő sem engem, Asztrid pedig figyelmeztetett, hogy még ő sem maradna vele egyedül egy sötét folyosón, én meg itt baktatok a semmi közepén mellette egy rozoga úton, ahol még egyetlen autóval sem találkoztunk. Mennydörgés érkezett, előbb távolabbról, aztán szinte a fejünk fölül, s vele együtt az első esőcseppek. És csak jönnek a csapások...

- Ez így nem lesz jó – morogta szinte magának, félig pillantva csak az ég felé, mint aki szemrehányást tesz a zuhéért, ami minden bizonnyal pillanatokon belül a nyakunkba szakad, aztán sietve körbenézett, lehetőségeket keresve, épp, mint a buszon.

- Hát, így is lehet mondani, hogy nincs szerencsénk – elhúztam a számat, de nem sokáig bírtam a némaságot. – Őszinte leszek, egy kicsit még mindig annak a hatása alatt vagyok, hogy egyszerűen lerángattál arról a buszról…

Megint mintha mosolygott volna, legalábbis a szája sarkában, amennyit láttam belőle, biztosan.

- Hidd el, jobb neked itt kutyagolni, minthogy még mindig ott utazz velük egy buszon. Nem tudom, észrevetted-e, de Takonypóc nem egyedül kötött beléd, a három másik mind tűzokádó volt.

- Oké, eddig én is eljutottam, tudom milyen egy sárkány – mondtam kissé méltatlankodva, de ez cseppet sem rombolta felújult jókedvét.

- Érdekes. Pedig még nem láttalak az iskolában, na meg városinak tűnsz. Ott pedig nem sokat tudnak a mi fajtánkról.

- Hát, lehet, hogy városi vagyok, mint ahogy jól rá is tapintottál, de ez nem jelenti azt, hogy teljes tudatlanságban nőttem fel, sok sárkányos könyvet olva-…. Várjunk. Azt mondtad, „fajtánkról”. Ez azt jelenti, hogy…

Nem fejeztem be, ő viszont láthatóan dühös volt, amiért sikerült elszólnia magát. Hogyne, nem egy pozitív információ az, ha valakinek sárkányvér folyik az ereiben, ebben a világban legalábbis.

- Igen, igen azt jelenti, és akkor mi van? Ha jól emlékszem, kihúztalak a csávából, kétszer is – sziszegte, s talán most először szegezte rám a tekintetét. Igen, ilyen átható pillantása csak egy sárkánynak lehet.

- Igen, tudom, és ezért hálás is vagyok. Csak… kicsit meglepett, hogy eddig nem vettem észre. Nem szokott eddig tartani, míg rájövök.

- És változtat ez valamin?

- Ami azt illeti… - itt egy kicsit bizonytalanul vakargattam meg a tarkómat. – Csak meglepett, hogy inkább szálltunk le mindketten a puszta közepén, minthogy beszéltél volna velük, vagy valami.

- A sárkányok nem így intézik egymás közt a nézetletéréseket – javított ki azonnal, miközben váratlanul letért az útról, a lassan csúszóssá váló fűre lépett, s átszaladt az út melletti buckán, amin én inkább átestem, de ez a történet szempontjából lényegtelen. – Ha nem tűntük volna el onnan olyan hamar, mint ahogy szerencsére sikerült, az a buszt már pokoljáratnak lehetne hívni, mert úgy leégettük volna, hogy a váza se marad meg – itt megállt, visszajött értem, felhúzott, hogy talpra tudjak állni, majd mintha semmi sem történt volna, a búzakalászok közvetlen közelében lépkedett tovább, nagyobb fűcsomókat kerülgetve. – Kampó, a vörös srác a buszon, egy szörnyennagy rémség volt.

- Áh, így már értem. Logikus döntés volt, ezek szerint.

- Igazából csak nem jutott eszembe jobb és gyorsabb, de ahogy az időjárást elnézem, kezdem én is megbánni.

Nem tévedett, az ártatlan csöpögésből pillanatok alatt olyan zuhé lett, hogy az orrunkig sem láttunk tőle. Egyetlen röpke perc alatt annyira eláztunk, mintha nyakon öntöttek volna minket egy-egy vödör vízzel. Nem mentünk sokáig szerencsére, s mire észbekaptam, egy rozoga, tetővel ellátott, fa tákolmányt célzott meg, ahol levetette magát az egyetlen fellelhető padra, ami még nem rohadt el úgy, mint minden más körülötte. Kicsit bizonytalanul ültem le mellé, tisztes távolságban. Ilyen hosszú kínos hallgatásom se volt még.

Láttam rajta, hogy egy darabig egészen jól tűri, talán még meg is nyugtatta a csend, viszont ezalatt a néhány perc alatt hamar rájött, hogy mellettem nem lehet megmaradni beszélgetés nélkül, így kicsit kínosan előrébb csúszott a pad szélére, majd a térdeire támaszkodott a könyökével, s félig felém nézett.

-  Nos… Te tudod a nevemet, én viszont nem emlékszem a tiédre.  Biztos mondtad már, csak nem figyeltem rá.

- Öhm – itt nyeltem egy nagyot. – Hablaty Haddock vagyok, szia – kezet nyújtottam, de hamar észleltem, hogy nem tetszik neki és nem is fogja elfogadni, így tovább vittem a mozdulatot, hogy ne legyen olyan kínos, s odébb löktem az egyik vizes tincset az arcom elől. – Apámmal nemrég költöztünk be a faluba, most épp Berk szélén lakunk, az erdő alatt.

- Hm… - Fogatlan lehajtotta a fejét, s most nagy meglepetésemre harmadjára is elmosolyodott. – Tudtad, hogy Sandavágurt a sárkányok nevezték először Berknek? – mondta ezt úgy, mint aki meg akar botránkoztatni.

- Tényleg? – a szemeim egészen kikerekedtek. Ez kezdett érdekes lenni.

- Ühüm. Állítólag már több, mint száz éve ráragadt ez a név, az emberek pedig egy idő után nem tudták az eredetét, de elkezdték használni. Valamelyik évben még szavazást is akartak, hogy felejtsük el a Sandavágur nevet és lehessen végre Berknek hívni, ami hát, még egyenlőre nem sikerült. De biztos vagyok benne, ha tudnák az eredetét, nem harcolnának érte ennyire.

- Ezt sosem fogom megérteni – szóltam halkan, összefonva a karjaimat magam előtt. Kezdett komolyan hideg lenni egy szál vizes pólóban. – Miért kellene megkülönböztetni azért, mert a sárkányok ötlete volt? Na és! Szerintem még érdekes is, egy falunak a sárkányok adtak nevet.

Ezután a kijelentésem után sokáig beállt a csend, de az eső hangja valahogy most egyikünkhöz sem jutott el. Ugyan az forgott a fejünkben, csak teljesen másképp, ezt viszont ekkor még nem tudtuk. Fogatlanra néztem végül, mint aki jelezni próbál, hogy eddig én beszéltem, most ő jön, viszont némi meghökkentséget véltem észlelni az arcán.

- Öhm… Bevallom, nem épp ezt a választ vártam. Mármint… A sárkány azt gondolná, hogy egy városi azért kicsit…

- Másképp gondolkodik? – most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak. – Nézd, apám lehet, hogy elég erősen gyűlöli a népeteket, de anyám sárkánykutató. Épp hozzá tartottam ma is.

- …Oké, ez meglepő volt – ha nem mondta volna, akkor is észreveszem rajta ezt. Egy pár pillanatig láthatóan nem tudott mihez kezdeni a helyzettel, de valahogy mégis összekaparta a mondandóját. – Mármint… Az osztálytársaink közt is látok sok ember-sárkány barátságot, de egy olyan kicsi faluban mint a miénk, ez gyakorlatilag elkerülhetetlen, ha nem akarod magányosan tölteni a tinédzseréveidet, viszont az, hogy valaki ilyen nyíltan kimondja ezt, nos…

- Ritkaság?

- Inkább furcsa. Határozottan furcsa.

- Na és neked is vannak ember barátaid? – tudtam, most telibe találtam a kérdéssel. Abból, amit Asztrid elmondott, könnyű volt leszűrni a választ.

- Most provokálsz? – tudta. Nem tudom honnan, de rájött, hogy merre fut ez a vágány, s megint felvette azt a kissé ellenszenves tekintetét.

- Mi? Dehogy provokállak, eszemben sincs. Csupán… Ehm, lássuk, ide járok már egy… kis ideje, de még nem találkoztunk, aztán rejtélyesen felbukkansz a folyosón, aztán most a buszon, amikor letértél az útról azt hittem, megint eltűnsz majd.

Féloldalra pillantottam, de tudtam, ha fel is fog szívódni, akkor az nem most lesz. Tényleg nem tudtam, kicsoda ő, egy név volt egy furcsa külsővel, egy derengéssel, ami nem akart senkit közelebb engedni magához. Lunával mégis kedvesen viselkedett, ő pedig nem félt tőle úgy, mint akár Asztrid tette azt. Határozottan ismerték egymást, ahogy Viharbogárral is.

- Az, hogy miért vagyok olyan, amilyen, nem rád tartozik. Igazából senkire sem, ne várd hát, hogy minden lépésemről beszámoljak – szólalt meg ismét, távolságtartást csöpögtetve a szavaiba. Mintha minden erejével azon lett volna, hogy nehogy valaki többet tudjon róla, mint a neve és a tekintete csillogása. Szép szemei voltak, igen. – Nekem épp úgy tűnt, hogy te bukkantál fel mindenhol, ahol én is.

- Miért segítettél hát? El is sétálhattál volna, senki nem rója fel – vontam meg a vállaimat.

- Hát… mert… - Fogatlan, aki eddig rezzenéstelen hangon beszélt, most elakadt, aztán valamivel idegesebb hangon folytatta, erősen gesztikulálva. – Ah, emberek… Nem tudom, ha te látsz egy másik embert szorult helyzetben, ezt szoktad csinálni, hm? Vagy ha, nem is tudom, egy sárkány lenne olyan bajban, amiből egyedül nem tud kiszabadulni, otthagynád?

- Várj, honnan veszed, hogy nem tudtam volna egyedül megoldani azt a helyzetet?

- Ah, reménytelen vagy!

Fogatlanról nem tudtam volna megmondani, hogy tényleg dühös, vagy csak még nem volt olyan helyzetben, hogy egy ember ennyire rezzenéstelenül beszéljen vele. Mindenesetre felpattant mellőlem, de az esőre nem lépett ki, ahhoz túlságosan zuhogott, dörgött és villámlott. Ujjait összefonta a tarkóján, sokáig nézve egy távoli pontot, mint akinek azon jár az esze: kihajítson-e az esőre, avagy sem.

Megint nekem kellett lerombolnom a tökéletesen felépített hallgatás-kártyavárát.

- Azt mondtad, sárkány vagy te is. Milyen sárkány?

Az arcátlanság netovábbja lehetett a kérdés, hiszen úgy fordult meg, mintha egy lassított felvételt játszottam volna le. Aztán jött az a rész, amiről Asztrid próbált figyelmeztetni, ugyanis amikor lehajolt hozzám, valamiért végigszaladt a gerincem mentén a halálfélelem.

- Nem akarod tudni, mert úgysem hinnéd el. Ne kérdezz többet ilyet. Ne kérdezz semmit, mert hidd el, nem akarsz ismerni.

Túl sokáig tartott, amíg nem pislogott és nem is tágított, amit én lélegzet-visszafojtva vártam. A tekintete csak hosszú másodpercek után fejezte be a szorongatásomat, s végre fellélegezhettem, mikor elfordult. Mintha egy vízfüggöny előtt állt volna. Aztán zsebre tette a kezeit, s úgy tűnt, ő maga is megnyugszik egy nagy levegővételtől.

- Hogy keveredhettem ilyen helyzetbe… - motyogta maga elé Fogatlan, megingatva a fejét.

- Öhm… Nézd, én… sajnálom, tényleg sajnálom, rendben? Nem kérdezek ilyeneket többet – ígértem neki egész halkan, miközben összefontam a karjaimat magam előtt. Kezdtem komolyan fázni.

Fogatlan visszafordult felém, s egy megadó sóhajjal levette a pulcsiját és egyszerűen átnyújtotta nekem. Vagyis, nyújtotta volna, ha nem pislogtam volna rá úgy, mint a rég emlegetett levelibéka.

- Te ember vagy, ha megfázol feldobhatod a talpad is. Nálunk egy kicsit másképp működik a hőérzékelés – magyarázta, miközben hebegve átvettem a fekete pulcsit, ami óriási meglepetésemre, csontszáraz volt. Lehetetlen, futott át az agyamon, miközben sebesen magamra húztam. A sárkányok képesek lennének erre? Ha pedig igen, mi mást tudnak még akkor, ha nincsenek igaz valójukban?

A gondolataim lefoglaltak hát, most az egyszer ezalatt a kisiklott utazás alatt. Úgy tűnt, ezzel nem vagyok egyedül: Fogatlan immár visszatért nyugalmával tette le magát mellém, hátát a rozoga falnak támasztva. Az időérzékem ekkor már nem igazán működött, s mikor magam is hátra dőltem, emlékeim szerint pár pillanatra le akartam csukni a szemem, aztán valahogy ezzel meg is szűnt a környezet hangja. Nem féltem, azzal a tudattal sem, hogy kint ragadtam a semmi közepén egy rozoga, félig falak nélküli viskóban, egy sárkány társaságában.

***

Vörös volt az ég alja, s narancsszínben pislogott felénk a Nap, amire még épp rá lehetett látni a fák fölött. A távolban még ott sötétlett a tintaszín felhő, ami csapdába ejtett minket még az út szélén. A föld szinte fekete volt az eső után, mindenről víz csöpögött az elmúltával, ami ennek ellenére is úgy tűnt, csak átvonult felettünk. Az aszfalt sötéten csillogott a lábunk alatt, mikor Fogatlan és én végre megpillanthattuk a Gásadalur határát jelző táblát. Végre…

Kellemes esőillat keringett a levegőben, a társaságomba kényszerült sárkányon is láttam, hogy szívesen tekintget a naplemente felé, elvágyódással gondolva a repülésre. Igen, hamarosan eljön az Ő ideje, s ha a napkorong eltűnik a horizonton, a sárkányok felemelkedhetnek a földről, igazi alakjukban repülhetnek a végtelen égen, ameddig csak a szemük ellát, egészen napkeltéig. Ahogy Fogatlanra néztem, s figyeltem a mozdulatait, kezdtem megérteni, hogy ez mekkora bezártságérzetet keltő, kegyetlen korlátozás. Mindenhol azt lehetett hallani, hogy a biztonságunk miatt van, de kezdtem kételkedni ebben a kijelentésben.

- Hé, öhm... Fogatlan, szeretném meghálálni a segítséged és… Hát azt, hogy nem hagytál ott. Anyám itt lakik a határon, szívesen meghívnálak egy teára, vagy valami – nem tudom mi ütött belém. Ahogy jött az ötlet, azonnal ki is mondtam, s nem csak ő lepődött így meg, de én is.

- Hát… Legyen, egy tea még belefér, aztán nekem is mennem kell.

Így, hogy beadta a derekát, a város első utcáján jobbra kanyarodtunk, s nagyjából három ház után egy tízemeletes, szürke panelbe engedtem be őt, s onnan nem is volt megállás a hetedik emeletig.  Bajlódtam egy kicsit a kulccsal, aztán hangtalanul beoldalaztam a szűkös folyosóra, beengedve az újonnan invitált vendégemet is. Ahogy ezektől a régi házaktól elvárható volt, nem volt valami tágas egyik pontja sem, mégis szerettem, s otthonosnak találtam. Az ajtótól egyetlen egyenes folyosó volt, ami egyenesen az én szobámnál végződött. A bejárattól balra esett a konyha, szintén balra egy ajtóval előrébb anyám szobája, azzal szemben pedig jobbra a nappali, s valahol itt vége is volt. Talán az utóbbi az egyik kedvencem, onnan ugyanis ki lehetett jutni az erkélyre, ahonnan a végtelen búzatáblák látványa fogadott, illetve a lemenő nap is csodás kilátást nyújtott.

Mire elvettük a cipőnket, szöszmötölés hangja szűrődött ki a konyhából, s hamarosan libbent egy hosszú, barna fonat, s anyám támaszkodott a konyhaajtó oldalának.

- Hablaty, hát megjöttél! – kezét megtörölte egy konyharuhában, amit visszahajított a pultra, s amint felegyenesedtem, azonnal a karjaiba zárt, s csak utána vette észre Fogatlant is. – Nahát, nem is mondtad, hogy vendéget hozol.

- Mert én sem tudtam – kezdtem a magyarázkodást félszegen mosolyogva. Mire folytathattam volna viszont, a nappaliból kidugta a fejét Felhőugró is, akin már meg sem lepődtem.

Ő viszont nem mondhatta el ezt magáról, főleg, mikor meglátta, kivel érkeztem. Tekintete elsötétült, becsukta a könyvet, amit eddig olvasott, s kilépett elénk a folyosóra, mielőtt bemutathattam volna a jövevényt.

- Szervusz Hablaty – köszöntött kimérten, utána viszont szigorú pillantással fordult Fogatlan felé, aki viszont nagyon került a tekintetét. – Nocsak, nocsak.

- Tudom, mit fogsz most mondani – kezdte volna a sötétbe burkolt srác, aki eddig olyan határozott volt velem, most mégis félbeszakadt, bármit is akart kifejteni.

- Mintha megbeszéltük volna, hogy nem hagyod el a házat – morogta csendesen Felhőugró, immár karba tett kézzel.

- Lehet, de az azelőtt volt hogy…

- Ugyan, ugyan – anyám volt az, aki elsőnek közéjük állt, megérintve mindkettejük vállát. – A fiú vendég, Felhőugró, szegény még be se lépett az ajtón és te máris lerohanod. Kérsz egy teát, kedves? Valamit enni? – s ezzel gyakorlatilag el is rabolta, egyenesen a nappali felé igyekezve. Mire Felhőugró és én utolértük, Fogatlan már kínos ujjtördelés közepette ült a kanapén, anyám pedig kilibbent a szobából, valami olyasmit hadarva, hogy hoz teát és hozzá valamiféle süteményt. Csak remélni mertem, hogy a boltban vette.

Újabb hosszadalmas hallgatás következett, míg a sötétség a kanapén szinte számolta a másodperceket anyám visszatértéig, Felhőugró karba tett kézzel ingatta a fejét, én meg csak simán hülyén éreztem magam az ajtófélfának támaszkodva.

- Szóval… - minek szólalok meg, de most komolyan… - Ti ismeritek egymást?

- Ezt nem egészen így monda-…

- Jobban, mint hinnéd – Felhőugró láthatóan nem volt jókedvében. Nem ismertem ezt az oldalát, nagyon úgy tűnt, hogy eddig egy fiókban rejtegette a szigorát. Legalábbis előttem biztosan. – De ez egy hosszú történet, Hablaty, talán majd egy napon elmesélem – tekintete felém fordult, s azonnal leolvastam belőle: nem tanácsos most sokáig a szobában maradnom.

- É-értem… - nyögtem erőtlenül, még mindig kikerekedett szemekkel a meghökkenésem közepette. – Akkor… Akkor azt hiszem, segítek anyának. A tea nem főzi meg magát…

***

Hablaty távozása nem hagyott sok hangot maga után, legalábbis amíg a két sárkány meg nem hallotta a konyha jellegzetes csörömpölését. Fogatlan a szemeit forgatta, pontosan tudva, hogy Felhőugró nem ereszti a markából, míg nem kap egy rendes, velős magyarázatot.

- Ugyan már, a kölyök bajban volt! Hagytam volna ott? – vonta meg a vállait a sötétségbe burkolt sárkányfiú. A vöröset azonban láthatólag nem tudta ezzel meghatni.

- A „kölyök” egyidős veled, Fogatlan – kezdte Felhőugró, a szemöldökét ráncolva, s a másik szemforgatása közepette folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudja magát védeni mindattól, ami egy buszon fenyegetheti, te viszont igazán vigyázhatnál egy kicsit jobban. Mégis mit gondolsz, mi lett volna, ha valaki olyan van a buszon, aki-…

- Nem tárgyaltuk túl ezt egy kicsit, hm?! – Fogatlan felcsattant, s ezzel a kanapéról is kilőtte magát. Eddig el sem tudta képzelni, hogy tényleg lehet suttogva kiabálni. - Mármint, a francba is Felhőugró! Mit gondoltál, hogy mostantól ki sem mozdulok otthonról, nehogy a sarki boltban utolérjen egy? Különben is, fényes nappal van, egyik se merészkedne elő, ők se hülyék.

- Ó, nem, nem azok. Egy dologról feledkeztél csak meg: olyan vihar söpört itt végig, ami eltakarta a napot, nem is kevés időre. Erre nem gondoltál? Kint a pusztában, egyedül egy emberkölyökkel? – Felhőugró kérdése lökött egyet a másikon. Honnan tudta, hogy…

- Te kémkedsz utánam?!

- Nem, csupán kilométerekről láttalak gyalogolni az út mentén. Senki nem visel teljes feketét ilyen időben.

Sakk-matt. Felhőugró nem finomkodott tovább, nem mintha eddig azt tette volna,

- Jobban tennéd, ha eltűnnél, mielőtt a kölyök visszajön. Ő és az anyja kedves emberek, de nem szokj hozzá, hogy itt tengeted az idődet. Nem biztonságos neked, sem a ház, sem a város. Tudod, hogy fogalmunk sincs róla, merre tanyáznak, s minél több helyen bukkansz fel, annál nagyobb támadási felületet hagysz nekik. – Felhő elhallgatott egy pillanatra, mikor Valka hangja szűrődött be a konyhából. Minden bizonnyal elejtette a süteményes dobozt. A sárkány figyelme viszont pillanatok alatt visszafordult az előtte ácsorgó fiatalra. Lázadó kamasz… De itt az idő. Itt a sötétség is, a homályos ablakok ezt súgták. Felhőugró az erkélyre vezető kilincsért nyúlt. - Most menj. A Nap lenyugodott, de még nincs teljesen sötét. Reményeim szerint még hazaérsz a csillagok fénye előtt.

Nem volt lehetőség vitatkozni. Fogatlan kedvetlenül kipillantott még a konyha irányába, mint aki az elbúcsúzáson tűnődik, végül csak felrántotta a kapucniját, mielőtt az erkélyre lépett volna. A bravúros mozdulat, amivel átfordult a korláton, bárkinek szívrohamot hozott volna, ha nem tudja, hogy hiába egy fiút lát most, néhány pillanat múlva már egy kifejlett sárkány kezdi meg a távolodását Gásadalurból. Amit viszont nem láthatott, a meglepett, de talán mégis egy kicsit csalódott, zöld tekintet, aminek gazdája alig fél perccel késte le a távozását.

Hát elment, köszönés nélkül.