5. fejezet - Soulmates

 Sziasztok!

Remélem jól telik a nyár mindenkinek, annak ellenére, hogy a helyzet még mindig meg van "koronázva", na igen. Ez a fejezet már majdnem megdöntötte a rekordot a maga húsz és fél oldalával, ami tele van akcióval és az előző fejezet békességét picit fel is bolygatja. Hablatyot egy kicsit otthagytuk az erkélyen, s most láthatjátok a rejtélyes Árknyékvadászokat igazi akció közben 😉

Éppen ezért kellemes olvasást és nem mellesleg izgulást kívánok mindenkinek :)

5. fejezet:

Kapj el, ha tudsz!

Az ég sötétje még váratott magára. Késtek a csillagok, a felhők nem takartak eléggé, s az éjfekete sárkány körvonalai szinte ordítottak a Nap visszamaradt fényében. Felhőugrónak akár akarta, akár nem, tévednie is kellett, s ez épp egy ilyen helyzet volt. Elküldeni az éjszaka szülöttjét, ki a világosba, abba a fénybe, amikor már mindenki más is repülhet, de mögötte nincs rejtő vászon…

Eget rengető hiba, igen.

Tüske, aki Vildánál is ifjabb suttogó volt, a régi raktár tetején mulatta az idejét. Ő volt őrségben, de ez mindig olyan volt számára mint a horgászat egy elhagyatott folyóban: reménytelen és esélytelen, hogy fog is valamit. Valami drótot hajlítgatott éppen, sárkányalakot formázva belőle, mikor az unalmát egy pillanatnyi változás zavarta meg. Tekintete a naplemente maradványai felé esett, s egy egészen hosszú másodpercig meg sem értette, mit is lát pontosan.

Az ominózus tantusz lassabban esett le, mint egy őszi falevél, utána viszont szerencsétlen ifjú hanyatt-homlok rohant volna jelenteni, csakhogy valaki most megelőzte, s ez rosszabbnak tűnt minden más lehetőségnél: Fenrir maga állt a háta mögött. Tekintetét le sem vette a fekete foltról az égen, háta mögött összekulcsolva a kezeit. Tüske egész apróra húzta össze magát a tetőnek lapulva, még akkor is, ha csapata vezére még csak rá se nézett, nemhogy leszidta volna a figyelmetlenségéért.

- Úgy látom, az „őrség” fogalmát még át kell beszélnünk, Tüske – szólt végül Fenrir, szemöldökráncolva, mégis halkan. Talán így volt a leghátborzongatóbb. Az ifjú nem is sejtette, hogy az elmúlt egyetlen perc alatt mikor tűntek fel a társai vezérük mögött, de most jelenleg ez volt a legkisebb problémája.

- N-ne haragudj Fenrir, én csak…

- Elég. Menj szólj Luxnak és Vildának, hogy csipkedjék magukat, mert helyzet van. Siess – Fenrir egyetlen legyintéssel elzavarta az ifjoncot, aki hanyatt-homlok rohant hát a dolgára. Egy egészen sötét tekintettel megáldott suttogó páros, akik valójában egy ikerpár voltak, s  most ott teremtek a sötétvörös hajú suttogóvezér mellett.

- Miért késlekedünk? – kérdezte a kettős lány fele. – Már így is túl messze van, ha Luxot és a húgodat is meg kell várnunk, már árkon-bokron túl fog járni.

- Nektek nem az a feladatotok, hogy utolérjétek – folytatta Fenrir. – Becsaljátok a gyártelepre, ahogy megbeszéltük. Ha oda bekeveredik, nagyon nehéz lesz úgy kijutnia, hogy ne akadjon fenn egy vezetékben. Ha pedig ez bekövetkezik, nos, sok úgysem maradna belőle. De bízom a képességeiben, ahogy Luxéban is. A másik oldalon kell találkozniuk, tereljétek hát oda.

Ez volt a végszó, a testvérpár a tető széle felé vette a lépést.

- Még valami, Amica.

- Hm? – Amica hosszú, szürkésbarna haja meglibbent a magasban, sápatag tekintete Fenrir üres szemeivel nézet farkasszemet. Bátyja, Pusztulat, olyan volt, mint aki már félig mumifikálódott, s szinte gépiesen utánozta testvére mozdulatait, mégis ő tűnt a vezéregyéniségnek kettejük közül.

- Élve kell a kölyök, nem holtan, világos? Oh, és próbáljatok ti magatok sem beletekeredni azokba a vezetékekbe.

- Egy koktélt ne hozzunk közben? – vigyorgott ravaszul Pusztulat, egy pillanattal az ugrás előtt.

- Tűnés!

***

- Balra.

- Így?

- Nem, nem, Vilda, a másik balra. Másik balra. Még másikabb balra.

Lux vigyorogva tette karba a kezeit, de esze ágában sem volt megmozdulni. Ő és az ifjú lány épp az újonnan szerzett – vagy helyesebben mondva lenyúlt – motort szerelték az Árnyékvadászok raktára melletti csöppke lebetonozott területen. Pontosabban Vilda saját szakállára látott neki az olajfolton négykézlábazva, villáskulccsal vagy épp csavarhúzóval a kezében, elszántsággal a szemében, hogy márpedig ő ezt most meg fogja csinálni, ha beledöglik is. Lux látszólag csak saját szórakoztatására szállt be a dologba, de csak utasítgatássá csitítva a dolgot: ha nem hagyja neki, hogy szenvedjen, sosem tanulja meg.

- Vilduska, melyik a bal kezed? – vigyorgott a fehérhajú, egyik szemöldökét felvonva.

- Ne cukkolj már, tudod milyen nehéz tartani és kicsavarni egyszerre ezt a nyomorult deklit? Szerintem bele is van rohadva, hogy az alfa egye ki a belét – csattant fel a lány, egyik hajtincsét kifújva a szeméből, keze ugyanis már nem volt annyi, amennyi kellett volna épp: fél kézzel ugyanis tartotta a motor oldalát, a másikkal a csőkulcsot nyomta a helyére.

- Tudom, ezért mondtam, hogy várj meg, de beszélhetek én, mi? Na, mutasd – a férfi leguggolt mellé, s fél kézzel megfogta a deklit, ezzel felszabadítva a lány egyik kezét. – Így, most ott az a vasrúd, azt vezesd át a csőkulcson, akkor ki tudod csavarni – magyarázta, Vilda pedig így tett, s most, hogy mindkét kézzel rá tudott nehézkedni, a csavar engedett, s a motor oldala szinte lepattant a helyéről.

Vilda az esetek nagyrészében senki szavát nem fogadta meg, egyedül Lux volt a kivétel. Ha ő mutatott valamit, figyelt, mint a kisangyal, ha magyarázott, hallgatott, s ha kért valamit, nagyrészt még meg is csinálta - nem úgy, mint Fenrirnek, aki még a saját bátyja is volt. Volt is ebből harag, nézeteltérés, s féltékenység is. Fenrir sosem nézte jó szemmel, hogy Vilda jobban bízik valakiben, aki történetesen nem Ő, sőt, nem is a család tagja igazán, talán csak nagyon távolról. Mégis, Lux az egyik legtehetségesebb és legértékesebb tagja volt a csapatnak, minden szeszélye és állandó visszabeszélése ellenére is. Hiába volt híres a hiúságáról, Fenrir képes volt belátni, hogy közel kell tartania magához, ha bármit is el akar érni a kitűzött céljai közül. Lux pedig nem tett úgy, mintha tudna erről az egész hozzáállásról, egyszerűen nyílt titok volt ez, s egyszerűbb volt nem beszélni róla. Egy sikoltó halál ugyanis könnyen kiszúrható, ha egyedül jár, s az emberek köztudottan féltek az általuk túl erősnek vélt sárkányoktól. A félelem pedig kifejezetten veszélyes utakat jelenthet az olyan sárkányoknak, akik nem a hétköznapi fajok táborát gyarapítják. Fenrir és csapata pedig elrejtette Luxot, cserébe a sikoltónak komoly szerepet kellett vállalnia a suttogóvezér terveinek megvalósításában.

- Hát, ahogy látom ennek a gyújtótrafónak annyi – lengette meg a kis alkatrészt Lux, amit épp az imént műtöttek ki a motorból. Hallgató fülekre azonban nem talált.

- Oh, ezt a számot ismerem! – tapsolt fel váratlanul Vilda, miközben a fenekére huppant a betonon, s lábait kinyújtva kezdte bokáit billegtetni az ütemre. A legutóbbi születésnapjára egy rádiót kapott Luxtól, amit szeretett szerelés közben hallgatni. Most valami ismeretlen nyelven szólalt meg belőle egy zene, amit a lány még akkor hallott valamelyik autóból kiszűrődni, mikor legutóbb a városban járt.

Lux nevetve megingatta a fejét, mikor Vilda hamisan – és valószínűleg halandzsául – énekelni kezdte a dalt, néha a levegőbe bokszolva, s az egyik ilyen alkalommal összeolajozva a hófehér motor oldalát.

- Hékás, óvatosan! – nyekkent a sikoltó, de sok esélye sosem volt. Vilda még fel is pattant, magával rántva őt, rövid tincsei pedig még most is ellenálltak a fejrázásnak, amit a következő fél percben leművelt. Felugrott egy magasabb betontömbre, onnan adva a további koncertet, míg ki nem szakadt Tüske a szemben tátongó ajtón, kissé megszeppenve. Láthatóan a lányt nem tudta zavarba ejteni.

- Húzz vissza a tetőre, Tüske, nem lehet elmászkálni az őrségből, nem emlékszel? Marha – szólt oda a kölyöknek, aki máris nyitotta a száját egy cukkolós visszavágásra, de Lux tekintete beléfagyasztotta a sértődést.

- Fenrir küldetett értetek, azt üzeni, hogy helyzet van – felelte Tüske, karba tett kezekkel.

- Fenrir ha akar valamit, jöjjön Ő maga, nem fogok küldöncökkel megüzent parancsokat teljesíteni – legyintett Vilda, s felhangosította a zenét, hátha maradt még belőle egy pár másodperc.

- Ne aggódj húgocskám. Fenrir eljön maga is – ez most az emlegetett hangja volt, mire a kis küldönc menten köddé vált, amilyen gyorsan csak tudott. A suttogóvezér karba tett kézzel állt az ajtóban, s nem úgy tűnt, mint aki jókedvében követte Tüskét. Valamiért sejtette, hogy Vilda hasonlóképp fog reagálni.

- Ah, hogy tudtam, hogy végül idetolod a képed te is, bátyuskám – fordult felé unottan a testvére.

- Ejnye, Vilda.

- Ne szólj bele Lux, hadd vitatkozzak már egy kicsit, napok óta semmi sem történt!

- Fékezd magad, Vilda – szólt újra Fenrir, most olyan szigort ütve meg, mire még a lány is sértődötten ugyan, de elhallgatott. – Panaszkodsz, hogy nem történik semmi, hát most történt. Tüskét nem véletlen küldtem. Ha pedig küldök valakit, aki az én parancsomat hozza, arra oda kell figyelned. Az én szavamat, az én akaratomat hordozza, megértetted? – sziszegte, mire a lány elfintorodott.

- Mostanában valamiért mindig akkor lengeted, hogy a bátyám vagy, amikor a rangoddal dobálózol.

- Megértetted?!

- Bah! – Vilda egy hanyag mozdulattal kikapcsolta a rádiót, ami ott hevert a lába mellett. – Meg, na, meg, csak hagyd ezt abba…

- Helyes – Fenrir tekintete egészen elsötétült. Nem szentelt több figyelmet a húgának, aki a kezében tartott villáskulcsot kezdte tanulmányozni, mint akit érdekel is. – Lux, a kölyök a környéken jár. Láttuk a tetőről.

A sikoltó tekintete egy pillanatra egész hitetlenkedő lett.

- Biztos ez?

- Bárhonnan felismerem a denevérszárnyait – Fenrir szinte csak sziszegte ezt a pár szót. – Szedelőzködjetek. Amica és Pusztulat már elindultak. A gyárterületre kell érnetek mihamarabb.

- Legyen – szusszantotta egykedvűen Lux, még egy hosszúra sikerült pillantást vetve a motorra, letörölve a kezéről a fekete olajat. Ezzel trafó nélkül aztán nem mennek sehova, abban biztos volt. Érezhetően tovább időzhetett a gondolataiban, mint szerette volna, hiszen mire felnézett, Fenrir már ott állt mellette, szintén a sportmotort vizslatva.

- Sose fogom megérteni, mit pátyolgatod ezt a bádogmasinát annyira – forgatta a szemeit a suttogóvezér, s mikor elhaladt Lux motorja mellett, még unottan bele is rúgott az első kerékbe, mire a sikoltó rosszallóan mordult fel.

- Hé, ez az én „bádogmasinám”, le a bakanccsal róla! Amíg ez hozza neked a küldetés sikerét, egy szavad sem lehet rá. Legalább valami jóval is előálltak az emberek – rázta a fejét rosszallóan Lux, miközben lazán összekötötte a derekáig érő fehér tincseket, majd odalépett a betonemelvényhez, s egyszerűen fél kézzel leemelte Vildát onnan, mintha csak egy csomag lett volna az úthoz, ami előttük állt, s vitte magával Fenrir motorjához.

- Hé! Meg tudom oldani egyedül is! – csattant fel Ő, a sikoltót viszont láthatóan nem érdekelte, már fel is pattant a járgányra.

***

Három sárkány száguldott az égen. Kettő biztosan suttogó halál volt, kissé lemaradva tekeregtek a harmadik után, aki hatalmas denevérszárnyakkal próbált manőverezni, hogy lehagyja őket, időnként hátra tekintve. Még nem volt teljesen sötét, s a két suttogó tudta, hogy addig kell cselekedniük, míg megvan ez a halvány kis reményük. Hiszen ha végleg felragyognak a csillagok, az éjfúria úgy eltűnik, hogy az életben nem találják meg újra. Úgy pedig, hogy hónapok óta most látták először, nem lenne túl bölcs ismét elveszteni, mert akkor Fenrir is biztosan elveszít valamit, mégpedig a türelmét. Amica siettetve hátra mordult Pusztulatra, hogy csipkedje magát, mert ez aztán nem sebesség, s így terelni sem lehet a fekete sárkányt maguk előtt.  Amikor elsuhantak az egyik út felett, ami két falut kötött össze, az éjfúria irányt változtatott, amin a suttogók jót nevettek magukban. Hát terelni sem kell, megy az magától a veszte felé.

A vég, hogyne. Azt próbálták felépíteni, kerítések közé zárni az üldözöttet, olyan helyzetbe sodorni, amiből nem tud a trükkös fordulásaival kicsavarodni. Ahol nem hatnak a lövései, s nem tud segítségért kiáltani.

Hogy miért?

Mert Fenrir így akarta.

Minderre pedig tökéletes volt a közeli gyártelep, ahonnan az áramot osztották el a közeli falvakban. Magas fémtornyok zárták közre az ilyenkor már elhagyatott területet, ami messze esett mindentől, az esetleges menedéktől is, odakint a pusztán. Ha pedig a tornyok életveszélyes elhelyezkedése nem lett volna elég, az egészet átszőtték a nagyfeszültségű vezetékek, átláthatatlan hálózatban tekeregve, alacsonyabban és magasabban is egyszerre. Hiába szokott a szeme a sötétséghez, ezt még egy éjfúria sem láthatja át. Kétségbeesett menekülése közepette észre sem vette, hogy egyre közeledik ehhez a bizonyos csapdához, s addig próbált hirtelen irányváltásokkal a suttogók agyára menni, hogy egész közel került a földhöz, szárnyai majdnem súrolták a fűszálakat, s végül sikeresen nekirepült a kerítésnek, aminek egy blokkja azonnal kifordult a helyéről, mikor a sárkány begurult a gyárterületre. Nem volt épp kellemes az érkezés, nehezen is tudott feltápászkodni, s enyhén megrázta a fejét, mielőtt az égre tekintett volna. Jönnek.

Emberalakja most káromkodta volna el magát, helyette viszont csak egy nyekkenéssel, sántázva kezdett sietni a gyárterület belseje felé, a bádogházak és szabálytalanul lepakolt épületek és kapcsolóházak közt. Nem sokáig jutott, mellső mancsa nagyon sajgott, így kénytelen volt változtatni a helyzeten. Két lépés és egy bukfenc között váltott alakot, hogy ténylegesen tudjon futni, bal karjára szorítva jobbját. El kell tűnnie a szemük elől, mégpedig hamar.

***

Motor száguldott végig az aszfalton. Most kanyarodott a gyárépület felé vezető útra, amin őrült sebességgel tépett végig, nehogy túl későn érkezzék arra a bizonyos megbeszélt helyszínre.

- Készülj!

- Nem kell kétszer mondanod – Vilda, aki szinte teljesen eltűnt Lux háta mögött, most felhúzta a lábait, s egy akrobatát is megszégyenítő mozdulattal hirtelen talpra szökkent, guggolásban végezve a mozdulatot, még mindig alaposan kapaszkodva Luxba, le ne boruljon véletlenül.

Noha ez volt a terv a kezdetektől, s még gyakorolták is, a sikoltó idegei most sem voltak nyugodtak: egyszerre kellett figyelnie az útirányra, a buckákra és gödrökre, hogy Vilda véletlenül se zúgjon le onnan a háta mögül, s az éjfúria esetleges felbukkanására is számítania kellett, ha esetleg szökni próbálna.

- Tartsd stabilabban! – kérte Vilda, mikor már vészesen közelítettek a bejárathoz, ahol csupán egy sorompó volt, ami megállíthatta volna őket. Nem ez volt a nagyobb kihívás, hanem a fölötte elhúzódó fémhíd. Ha azt nem találják el biztosan, Vilda nagyon nagyot fog esni, de erről láthatóan ő maga nem vett tudomást, csak Lux, de az pont elég volt.

- Aztán meg ne ölesd magad, kislány! – szólt még hátra, a lány pedig rákacsintott.

- Úgy ismersz? Hah, találkozunk a másik oldalon - ez volt a végszó, mielőtt Vilda hirtelen felegyenesedett, s kivárva a megfelelő pillanatot, fellökte magát, Lux vállára lépve, ahonnan olyan magasra ugrott, amennyire csak tudott, megragadva a híd alsó tartóvázát, amin ügyesen felhúzta magát.

A motor nagy csattanással elcsapta a sorompót, mire a portás kiugrott a fülkéjéből, hogy megállítsa a rendetlenkedőt. Nem sok esélye volt, amit Vilda csak a hangokból tudott megállapítani.

- Ah, most nézd meg, mit csináltál – kezdte Lux, miután puszta karmokkal véget vetett az emberi életnek. – Összevérezted a motort, te, ezt hogy magyarázom ki Fenrir előtt, he?

Vilda átmászott a korláton, s futva indult a közeli kapcsolószekrény felé. Valamiféle központi világításkapcsoló lehetett, hiszen amint elérte és mindkét kézzel rácsimpaszkodva lerántotta a nagy kart, az egész gyárterület koromfeketébe fordult. Lehet az éjfúria szeme a sötéthez szokott – de a suttogóké is. Ők pedig sokkal többen voltak immár.

- Cicc, cicc, éjfúria, ne bujkálhatsz örökké – ciccentette Amica, hegyes fogaival vigyorogva, hátradobva hosszú, sötétszürke haját, immár ismét az emberi testében járva. Régimódi volt, hosszú, szürke ruhában, de csinos csizmával, ami nem állította meg sem a futásban, sem a harcban, ha arra kerülne sor.

- Csak nem félsz a sötétben? – toldotta meg Pusztulat, s testvérétől leválva elindult két bádogház között, szinte nesztelenül osonva.

- Ha nem, akkor pedig jobban tennéd, ha elkezdenél – vihogta Amica, erősen kutatva a helyet, figyelve minden mozdulatra. Az erősítés bizony úton volt.

- Bizony – vette vissza a szót Pusztulat, hátracsapva szürkés tincseit – Fenrir sokkal sötétebben létezik még nálad is. Tényleg – fordult itt Amica felé – hol marad? Neki kell a kölyök, miért nincs hát itt?

- Hallgass! – Amica láthatóan nem szívlelte, hogy ilyen információk reppennek fel, még meg is csapta a másikat. – Fenrir is itt lesz hamarosan. Azt mondta hoz valami… különleges ajándékot a számára.

„Különleges ajándék”, gondolta az éjfúria, mindössze néhány méterre tőlük, egy bádoglemezhalom mögött guggolva. „Képzelem, mi lehet az. Egy éjfúriavadász fegyver, egy tigristank, némi sárkányfű, egy ölvész, vagy egy sereg fúriaevő liba közül bármi lehet.”

Megpróbált kilesni, de semmi vigasztaló nem tárult a szeme elé: két suttogó itt, egy a hídon, s másik három még jött a háta mögül, ha a hallása nem csalt. „Hogy a libák találjanak be titeket is…”

Nem maradhat itt, ez biztos volt. Egy kicsit keringenek, aztán úgyis rátalálnak, ezt az előnyt pedig nem szerezhetik meg. Fogatlan, az éjfúria, most felemelkedett. Karjára szorított kézzel, s elszánt pillantással fordult ismét az egyetlen irány felé, amerre még szaladhatott. Ki kell érnie a nyílt területre, hogy felszállhasson, hiszen itt aligha tárhatja ki a szárnyait: ha egyetlen vezetékhez hozzáér, még nem történik baj, de ha kettőhöz, úgy átmegy rajta az áram, hogy azt még a dédszülei is megemlegetik. Felkerekedett hát, s abban az egy pillanatban, mikor az ikerpár figyelme lankadt, ő kivetette magát a rejtekhelyéről, s szélsebes rohanásba kezdett, a lehető leginkább távolodva tőlük.

- A picsába! – Amica fogai most mintha hegyesebbek lettek volna, s sziszegve vetette magát a sötétbe, egyenes az éjfúria fiú után. – Gyere vissza kölyök, ne akard, hogy én érjelek utol!

Fogatlan lélekszakadva vette be a következő kanyart, majd a következőt, reményei szerint annyira megzavarva őket, hogy legalább néhány méter előnyt szerezzen. Ha nem látják a következő fordulását, nem is fogják tudni kiszámítani az útját, legalábbis a két iker biztosan nem. Azt az egyetlen apróságot felejtette el, hogy nem csak suttogók voltak a területen, hanem bizony-bizony a sikoltó halál is. Eddig valahogy sikerült elkerülni a találkozást a rettegett sárkánnyal, a mostani eset azonban kivétel volt. A következő sarkon egy fehér marok várta, s mire észbekapott, már a magasban kapálózott, mikor Lux gyakorlatilag torkon ragadta, majd nekinyomta a hátát a közeli bádogfalnak. Fogatlan annyira meglepődött, hogy a menekülési kísérlete egy másodperc alatt kudarcba fulladt.

- Nocsak, hát végre nem csak képről látlak, éjfúria – kezdte meglepően nyugodt hangon Lux, talán egy pici vigyorral a szája sarkában. Esze ágában se volt megfojtani, épp csak annyira tartotta, hogy ne tudjon kiszöki a markából. – Megelőzött a hírneved.

- Ahogy téged is – sziszegte Fogatlan, mindkét kezével azon ügyködve, hogy lefejtse a sikoltó markát a nyakáról. – Most leköteleznél, ha… elengednél végre!

- Elengedni nem foglak, de lekötelezni talán igen. Addig legalábbis, amíg Fenrir ideér.

- Oh bazdmeg…

- Ejnye, azért ez erős volt – Luxot nem tudta érdekelni, ahogy újonnan szerzett áldozata ficánkol a markában, s még arra is volt lehetősége, hogy az odaérkező Amicát és Pusztulatot is szemügyre vegye, akik mindketten ziláltak voltak a futástól. – Komolyan ezt a kölyköt nem tudtátok eddig elkapni? Mennyi időmbe telt, kettő perc? Három?

- Járasd csak a szád, sikoltó, nem ismered őt! – vetette oda sértődötten Amica, miközben megpróbálta megőrizni a méltóságát, még elkenődött szemhéjtussal is.

- Nem kell ismernem ahhoz, hogy egyhelyben tartsam, amíg Fenrir-…

A mondatnak sosem lehetett vége, hiszen az emlegetett feltűnt az égen, de nem egyedül. A másodperc töredéke, míg a három suttogó az égre nézett, elég volt Fogatlannak: lendített magán egy akkorát, hogy mellkason rúgja Luxot, aki erre előre görnyedve enyhített a fogásán, ami pont elég volt. Az éjfúria fiú kicsavarodott előle, s Amica hiába kapott utána, csak a karján tudott végig karmolni, aztán Lux is és Ő is megbotlottak egymásban, s elvágódtak.

- Na, még mindig nagy a szád, sikoltó?! – sziszegett kárörömmel vegyített dühvel a hangjában Amica. – „Nem kell ismernem ahhoz”, persze bazdmeg, szerinted miről pofáztunk eddig?

Fogatlan után csak Pusztulat vetődött, de nem tudta utolérni még a lépcsőn sem, amit az éjfúria célba vett. Ahhoz a kapcsolószekrényhez tartott, aminél Vilda borította sötétségbe a helyet, s épp az ellenkezőjére készült. Ő lát a világosban is, neki nem bántja a szemét – ellentétben a suttogókkal.

- Ne merészeld te nyomorult kis-… !

S akkor fényár borította be a gyárterületet, Fogatlan pedig lihegve, levegő után kapkodva csimpaszkodott még mindig a karba, miközben az összes suttogó egyként borult el a földön sipákolva az iszonyatos ragyogástól, ami égette az ő érzékeny szemüket. Egy egészen hosszú pillanatig Fogatlan maga sem hitte el, hogy sikerült magát elverekedni idáig, s még egyáltalán életben van, ekkora túlerővel szemben. Az ikreket leszámítva az újonnan érkezett erősítés azonnal a föld alá vágta magát, így a számuk is jelentősen megcsappant. Talán ezzel egy kicsit több időt nyer magának, talán most már láthatja az esélyt arra, hogy eltűnhessen végre innen. Összeszedte magát, s a következő lépcső felé tartott, ami két konténerház között vezetett le. Lent mire odaérnek, ő már árkon-bokron túl lesz, legalábbis ez volt a terv.

Mégis az a helyzet, hogy csak terv maradt. Egyvalakiről feledkezett meg, de az pont elég volt. Vilda macskamód vetette magát utána az egyik konténer tetejéről, s mire realizálta, hogy egyáltalán megtámadták, a lány már a hátán is érkezett, mire Fogatlan egyensúlyát vesztette, s borultak mindketten le a lépcsőről, végig gurulva a betonon.

- Eressz el! – nyögte Fogatlan, hiszen szerencsétlenségére ő érkezett a hátára, Vilda pedig kemény ellenfélnek bizonyult, mikor megpróbálta kicsavarni amúgy is fájós kezét, miközben igyekezett a földön tartani.

- Csak szeretnéd! – a lány olyan elszántsággal szorította, hogy Fogatlan kezdett kételkedni a saját erejében. Egy lány így földhöz tudja szegezni őt, az éjfúriát, akit még soha, soha senki nem tudott elkapni? Na, olyan nincs…!

Valamiért mégsem bírt szabadulni. Valamiféle hidegség futott végig rajta, valami gyengeség uralta most, s kezdett komolyan kétségbe esni. Annyi időn keresztül képes volt elrejtőzni, annyi alkalommal meglógni, s most itt fekszik a kemény betonon, s egy nála is fiatalabb fruska áll csak közte és a szabadság közt. Pontosabban, eddig csak ennyi volt.

Fenrir ugyanis odaért, s mikor emberalakot öltve leszállt az egyik magasabb tetőre, hunyorogva nézett végig a helyen. Káosz, igen, ez a legjobb szó rá. No de az, hogy Vilda maga kapta el Fogatlant, igencsak meglepte.

- Szép volt kishúgom, épp, ahogy tanítottam – suttogta maga elé, majd vigyorogva előrébb lépett, túltéve magát az iszonyatos fényen. – Nocsak Fogatlan, annyi év után ez a kicsi lány fog elválasztani attól, hogy ismételten meglépj? Ó, nincs igazság a világon, mi? Amíg ott ficánkolsz magatehetetlenül, hadd mutassam be neked a meglepetést, amit, pontosabban, akit csak a te drágalátos kedvedért kerítettem elő. Maar, te jössz.

Fenrir keze a sötétség felé fordult, ahonnan hamarosan kilépett egy sötétlila hajú, vele nagyjából egykorú, így a harmincadik évében járó sárkányfi. Aránylag sovány alkattal, Fogatlanéhoz hasonló hajviselettel állt elő, arcán hamiskás mosollyal.

- Ő az? – kérdezte Fenrirt, Fogatlan felé bökve a fejével. Az éjfúria elkeseredett küzdelme közben fordult egy kicsit, Vilda ugyanis valahogy helyet tudott cserélni vele annyira, hogy így is lefogja, de Ő maga legyen távolabb az esetleges célponttól. Bólintás volt a felelet, Fogatlan pedig méginkább ficánkolni kezdett, mikor rájött: az összes ostoba feltevése közül az egyik mégiscsak igazzá vált.

- Az istenek szerelmére miért pont egy ölvész – sziszegte, mikor megpróbálta lefejteni Vilda karjait a nyakáról. – Jöttek volna inkább a libák…

- Látod, visszasírod még a fúriaevő libákat – kuncogott Vilda a háta mögött, mire az éjfúria értetlenkedve nézett rá.

- Te is hiszel bennük?

Több viccelődésre nem maradt idő, a frissen érkezett ölvész nem totojázott sokáig. A torony pereméhez lépett, s rámarkolt az első vezetékre, ami a keze ügyébe került. Ettől bámelyik élőlény egy tizedmásodperc alatt megszűnt volna létezni, Ő azonban láthatóan erre született. Az áram fájdalmas sercegése mégis riasztóan hatott. A tudat pedig, hogy azt a lilásan derengő borzalmat bárkire rá tudja ereszteni, kezdte komolyan kétségbe ejteni Fogatlant. Ha nem cselekszik, pillanatokon belül vége a dalnak, a lehető legrosszabb értelemben.

Idő.

Időt kell nyernie.

- Hé, Fenrir! – kiabálta, ahogy csak bírta. – Ha most agyoncsapatsz azzal a barommal, tudd, hogy a húgod is jön velem Vanaheimbe!

Persze, ez az időhúzásos dolog sosem volt az erőssége, főleg, hogy egy felvillanyozott ölvészt nem volt olyan egyszerű lenyugtatni. Mire észbekaptak, hogy esetleg tényleg életveszélyes a helyzet Vildára, addigra a sárkányalakot öltött bestia tüzelt, s csak éppen egy kicsivel vétette el, feketén füstölő foltot hagyva a betonon.

- Öhm… Fenrir ez egy kicsit túl kö-… - Vilda, aki kerek szemekkel meredt a füstölgő pontra, most egy egészen hosszú pillanatra megfeledkezett Fogatlanról. Az pont elég volt az éjfúriának, hogy kitörjön a karjai közül, s egy előrebukfenccel távolodott el tőle annyira, hogy akkor se érje utol, ha utánanyúl.

Újabb villám vágott végig előttük, mikor az ölvész kitárta szárnyait, amik szintén érintették a vezetékeket, s állandó szikrázást eredményeztek, iszonyatos villogással kísérve. A suttogók mind a szemük elé kapták kezeiket, Amica pedig megragadta ikre karját.

- Gyere, tűnjünk el, mielőtt túltöltődik! Akkor aztán lesz itt tűzijáték!

Mire a mondat elhangzott, az egyik komolyabb vezetéken végigszaladt a feszültség, s a fő kapcsolódobozban végződött, ami hatalmas csattanással felrobbant. Ez még nem is lett volna baj, de az egész gyárterületen másodpercekre felvillant a fény, majd újra eltűnt, ez ismétlődött ezerszer. S ebben a fényjátékban a robbanás következményeképp az egyik konténerház emeleti része egyszerűen felborult, egyenest arra dőlve, amerre Fogatlan és Vilda hevertek a földön. Pontosabban már csak az utóbbi, az éjfúria hamarabb elvetődött onnan, minthogy ténylegesen látta volna a veszélyt.

- Tűnj el onnan! – kiabálta a lánynak. Hiába nem álltak egy oldalon, nem kívánta a halálát. Hisz nála is fiatalabb lehet, s teljesen nyilvánvaló, hogy nem maga akarta ezt a harcot. Ez viszont már teljesen felesleges gondolatmenet volt, mikor a bádogház lassan, de biztosan árnyékot vetett Vildára.

Az ifjú suttogóleány nem bírt moccanni. Úgy érezte, a végtagjai ólomból vannak, s nem akarnak engedelmeskedni a menekülési ösztöneinek. Olyan gyorsan történt minden, annyira hirtelen érkezett a baj és fordult meg az állás, amit Ő nem tudott követni.

- Vilda! – a hang, a hang, ami oly kedves volt a fülének, most végre felcsendült. Míg az összes suttogó menekülőre fogta az ölvész haragja elől, aki közben nem mellesleg ledöntött egy tornyot is, ezzel teljes káoszt hozva,  nos, volt egyvalaki, akire nem hatott az iszonyatos fényjáték: az pedig Lux volt maga.

A sikoltó halál úgy rohant el Fogatlan mellett, mintha amaz ott sem volna, s mindenféle halálfélelem nélkül vetette magát a lány után. Fél karjával felrántotta, s mivel más menekülési útvonal nem maradt, a lépcsősor alatt rohant át vele, s kuporodott menten a földre, hogy megvédje őt a szétszálló vasdaraboktól.

Nos, ha eddig nem lett volna káosz, most mindenképpen kiérdemelte ezt a szót a pórul járt elosztóközpont. Az ölvészek nem gyakran jutottak ennyi elektromossághoz egyszerre, ami láthatóan ennek az egynek tökéletesen elvette az eszét. Mindenre tüzelt, ami a környéken mozgott, vagy épp csak elég magasan volt, hogy lőni lehessen rá.  Ahogy a vaskosabb tornyok összedőltek, a kábelek a földig ereszkedtek, s egyre csak szikráztak, sarokba szorítva ezzel Fogatlant is.

- Óhogyaza… -Fogatlan visszaszívta a mondat további részét, egész a közeli törmelékhalomnak húzódva, hogy a kóbor villámcsapások vagy a szikrák mégse érjék el annyira könnyen.

Patthelyzet…

Legalábbis lett volna, ha az első, aki hibázott, fel nem tűnik felettük a villanások közepette. Viharszelő szárnycsapások kavarták fel a port, ami elvakította az ölvészt, Fenrirt, s talán még Luxot és Vildát is, akik túl közel voltak a romokhoz, hogy ne kapják telibe az aprócska hurrikánt.

- Mi a jó büdös…

- Felhőugró! – Fogatlan maga vágott Fenrir szavába, kezeit felfelé nyújtva, mikor a sárkány alakja tisztán kirajzolódott. Leereszkedett hozzá, amennyire csak tudott, hatalmas szárnyai szanaszét szórták a port és a törmeléket, ami pont annyi előnyt jelentett nekik, hogy az éjfúriát beavatkozás nélkül elérhesse.

Egyik karmával ráfogott ép karjára, s már emelkedett is. Nem várta meg, míg akár a suttogók, akár az ölvész észhez tér a káoszból, már repült is a felhők közé.

Hamar pontot tett az ütközet végére.

***

Ha a csata sok kárt okozott, akkor a későbbi újraszerveződés a raktárban valódi apokalipszis volt. A kiküldött suttogók nem leltek a viharszelő nyomára, Fenrir ennek következtében úgy tombolt, mint még soha korábban, s a csapat nagy része szinte csak várakozva húzódott a falnak, hogy egyszer vége legyen. Vége az őrületnek.

Egyetlen egyvalaki volt hajlandó a saját épségét kockára tenni, s átfurakodott a bámészkodók közt. Az addigra halál nyugalommal körbelengett Maar próbálta megállítani, de Lux úgy tiport keresztül rajta, hogy a pohár is kiesett szerencsétlen kezéből.

- Neked teljesen elmentek otthonról, Fenrir?! – kezdte Lux. Szemei izzottak, haja ezerfelé lebegett utána. Az életben soha nem kiabált még a csapatvezérrel, de most betelt a pohár. - Egy ölvészt hozni a nyakunkra úgy, hogy egy szót se szóltál róla senkinek?! Meg vagy huzatva te balfasz?!

Fenrir háttal állt neki, ami talán eddig a legjobb dolog volt, ami történt velük. Vicsorgott, meg akart fordulni és kiharapni a másikból egy darabot. De nem. Mégsem. Valami kattant, valami változott, valami…

- Oh ugyan, nem kell úgy mellre szívni, te nagyra nőtt albínó sajtkukac. Ezt hívják meglepetésnek, barátom, s a végén kikotyogtátok volna a fúriának, ha mindent elmondok előre.

Lux egy hosszú pillanatig nem tudta, a mondat melyik részén akadjon ki jobban.

- Meglepetés – ismételte végül. – Meglepetés, na, az volt, Vilda is annyira "meglepődött", hogy majdnem meghalt! Láttad a sebeit?! Láttad, hogy halálra rémült?!

Erre aztán Fenrir is megperdült, farkasszemet nézve a sikoltóval.

- Már szinte a markomban volt a kölyök, hát nem érted?! Ott volt, néhány méterre, annyi eredménytelen hónapnyi kutatás után! Arról nem is beszélve, hogy egy kicsit túlontúl aggódsz a húgomért mostanság!

- Oh, igen? Talán mert valaki nem aggódik érte eleget! Ha pedig még egyszer veszélybe sodrod az életét – folytatta, már szinte sziszegve Lux, s hirtelen indulatában szinte a semmiből előrántott egy hófehér tüskét, s úgy belevágta a közeli asztalba, hogy az gyakorlatilag kettérepedt. – Velem gyűlik meg a bajod.

Nem tartott tovább a vita.

***

- Nem kétség, Fenrir teljesen elvesztette a kontrollt – hangzott egy eddig ismeretlen hang a raktárépület emeletén, valahol Vilda szobájának erkélyén.

Lux ezekre a szavakra tért vissza, valamennyire lenyugodva, de ettől függetlenül odalépett Vildához, s a vállára engedte a kezét.

- Jól vagy?

- Persze – szusszantotta a lány. Az ágya szélén ült, egyik karját vastag kötés borította, s egy törülközőbe tekert fagyasztott halat tartott a homlokának. – De Flightnak igaza van. Fenrir… Az a Fenrir, akit mi ismertünk, már nincs itt. Lux és én erről beszélünk már egy ideje. Nem… nem vagyok biztos benne, hogy mit gondoljak erről…

Az emlegetett Flight most az erkélyre vezető ajtófélfának támaszkodva bámulta a napkelte előtti derengést a tájon. Kék tincseibe belekapott a hajnali csípős szél, szép arcára most mégis komorság szökött. Kifejezetten eszes világréme volt, régi ismerős, s talán a kettősön kívül nem is tudta senki, hogy itt van épp. Érkezése ettől függetlenül nem volt alaptalan: segített ellátni Vilda sérüléseit, miután kiderült, bizony azokat is szerzett odakint, nem is keveset, csak akkor még nem realizálta.

- Nem tudom, Vilda – folytatta Lux. – De ez az ámokfutása most eléggé messzire ment, majdnem az életedet követelte.

- Ahogy mondja – Fordult feléjük Flight, mielőtt a lány tiltakozhatott volna. – Aki már ölvészekkel barátkozik, nos, annak nincs ki a négy kereke, már ne is haragudj.

- Nem csak barátkozik vele, Flight – Vildát láthatóan nem zökkentette ki a tény, hogy a bátyjáról beszélnek. – Szövetséget kötöttek, ez szinte ordít.

- Az pedig még rosszabb – rázta meg kék tincseit a világréme, újra karba fonva kezeit. - Addig értem, hogy az ölvész segít neki elfogni az éjfúriát, és aztán? Mit kér cserébe? Gondoltatok már erre? Ő vajon gondolt már erre?

- Azt… azt nem tudom… - ingatta a fejét Vilda, Lux azonban határozottabbnak tűnt.

- Kizártnak tartom.

- Hát ez az. Mi van, ha valami olyasmit, amit nem tud megfizetni? Egyetlen áramütés ebbe a rozoga, főleg fémből készült raktárra, és mind megsültök itt bent. Az ölvészek pedig nem a türelmükről híresek. Persze a suttogók sem, ebben viszont hasonlítanak.

- Ebbel túlságosan igazad van. De Fenrirből kifogyott az értelem, hisz mind láttuk, mit tett. Majdnem feláldozta a saját húgát, és mi lett a vége? Az éjfúria megszökött –Lux mondandója közben az ajtófélfa másik oldalának támaszkodott, Vilda pedig odalépett hozzájuk, hogy bezárják a kisebb kört.

- Várjunk... – kezdte Ő, hadonászva egyet az egyenesre fagyott hallal, majdnem felpofozva vele Luxot, aki még épp időben hajolt el. - Ha... Ha meglenne az éjfúria... ha el tudnánk valahogy kapni, akkor Fenrir lenyugodna?

- Hát... ilyen üldözési mániával szerinted ez jót tenne neki? – Lux kételkedve felvonta az egyik szemöldökét, a lány azonban fékezhetetlen volt.

- Ki tudja, lehet akkor célhoz érne az akarata, és visszatérne a régi énje. Te jó nyomkövető vagy, Flight, alapos és okos is, te nem tudnád megtalálni? – fordult most lelkedezve a világréméhez, aki feltartott kezekkel húzódott hátrébb, már amennyire tudott.

- Mi? Nem, nem, nincs az az isten, ebbe nem rángattok bele! Ha megsérül valaki, jövök, segítek, de ezt nem!

- De…

- Nem, nem teszek Fenrir kedvére!

- De hát…

- Vilda, elég – Lux eddig hagyta őt harcolni, most azonban visszafordította a szoba belseje felé. – Túl sok minden történt veled az éjjel. Menj és pihenj le. Eredj.

A lány még néhány másodpercig kérlelőn fürkészte a tekintetét, utána viszont kénytelen volt belátni, hogy igaza van. Fájt a feje, szédült, s a nap is hamarosan felkel majd, azt pedig nem akarta megvárni. Halk köszönés után visszavonult, s amint elborult az ágyában, szinte már aludt is. Luxnak nem volt nehéz dolga, legalább most nem. Odalépett hozzá, s finoman betakarta, s csak aztán tért vissza a világréméhez.

- Bolond kiscsaj. Azt hiszi, hogy övé a világ, aztán majdnem meghal, néhány méterre tőlem – morogta a sikoltó, karba tett kézzel, akaratlanul is utánozva a másik mozdulatát.

- Csak bizonyítani akar, Lux, nem róhatod fel neki. Különben is, nem lett semmi baja, felesleges volt az aggodalmad – Flight-ot szinte szórakoztatta, hogy fordul át újra és újra az aggodalom az albínó sárkány arcán.

- Nem, nem felesleges, Flight. Fenrir nem beszámítható, már nem, épp ezért kérnem kell valamit tőled. Ha nem is keríted elő a fúriát, hát legyen, megértelek, több okod is van elkerülni őt. De legalább akkor Vildát vidd magaddal a rejtekhelyedre, hogy biztonságban legyen.

Flight azonban a fejét rázta.

- Ez egy nagyon rossz ötlet, Lux. Azt fogja gondolni a bolond, hogy elraboltam a kislányt, dehogy, nem. Az kéne még, hogy elővegyen téged, aztán ha a nyomomba ered és megtalál, széttépet a suttogóival, nem, nem kell ez nekem. Nem akarok belefolyni, már megmondtam.

 - Nem akarsz belefolyni – Lux itt majdnem felnevetett. – Már azzal nyakig benne vagy, hogy eljöttél ide mikor kértelek, és segítettél. Ez a háború nagyobb lesz annál, minthogy egy bolond suttogó üldöz egy éjfúriát kerek-e világon át, sokkal nagyobb, hidd el. Ha pedig nem akarod elfogatni magad a vadászokkal, hát maradj a suttogótanya közelében.

- Ez az egész egy nagyon rossz ötlet – Flight most ellökte magát az ajtófélfától, hogy tényleges kilépjen a hidegre. – Megmondtam neked az elején, hogy ne állj össze velük, de te mit csináltál?

- Volt más választásom szerinted?!

- Hogy a francba ne lett volna! Van, most is van, s mindig is volt. Gondold ezt át, Lux. Gondold át, mielőtt az általad emlegetett háború utolér téged is.