Nincs mentségem rá, miért késtem ennyit, de most itt van a folytatást, és elásom magam ha megint ennyit kések vele.
És Boldog Karácsonyt Mindenkinek, így utólag is!
9. fejezet:
A suttogás
- Hablaty! Fogatlan! Merre vagytok?
Hangzott a kiáltás már vagy századszorra. A sárkánylovasok, mikor szétesett a csapatuk, kénytelenek voltak leszállni az egyik szirtre a közelben, és sárkányaik védelmében kivárták, míg enyhül a hófúvás. Asztrid volt az egyetlen, aki már az első pillanatban indulni akart a keresésükre, viszont a többiek mind visszatartották, mondván: túl veszélyes felszállni ilyen időben.
- De nem hagyhatjuk őket odakint így! Lehet, hogy lezuhantak, lehet, hogy most segítségre várnak! - kiabálta idegesen Asztrid. Nem tudott beletörődni, hogy ki kell várnia a nyugodtabb időjárást.
- Asztrid, és szerinted mi milyen sorsra jutunk, ha most kirepülünk a nyílt tenger fölé? Adok tíz percet, és hidd el, nem lesz, aki segíteni tudna rajtuk, mert mind a tengerben végezzük - kezdte finoman Halvér. - Ki akarsz tenni minket ennek? Ki akarod tenni Viharbogarat is a veszélynek?
Asztrid a fejét ingatva pillantott sárkányára, aki épp annyira akart felszállni erről a helyről, mint ő. Viszont a többieknek igazuk van. Életveszélyes lenne.
- Akkor mit javasolsz, mit tegyünk? - tette végül karba a kezeit.
Halvér vett egy nagy levegőt.
- Csak azt mondom, hogy megvárjuk, míg egy kicsit enyhül a szél, és utána elindulunk megkeresni őket. Nem lehetnek messze, és van egy óriási szerencsénk - tette hozzá, mikor kinyitotta a táskáját, és elővett egy összehajtogatott papírdarabot, amit széthajtott, és Bütyök szélárnyékában szemügyre vette. - Nem csak Hablaty hozott magával térképet - lengette meg a papírt.
- De Hablaty azt mondta, ez a hely nincs rajta még a térképen... - értetlenkedett Takonypóc.
- Óh, dehogynem. Csak nem úgy, ahogy gondoljátok.
Erre persze mind összenéztek, s szinte egyszerre megvonták a vállukat. Ebből senki egy szót sem értett.
- Jaj, ugyan srácok, ez nagyon egyszerű - emelte égre a tekintetét Halvér, majd ismét fürkészni kezdte a lerajzolt szigetcsoportokat, majd megtalálta azt a csomópontot, ami a legközelebbi jelölt hely volt a jelenlegi tartózkodási helyükhöz. - Aha... - motyogott félig magában - szóval itt ez a félkör alakú, sűrű szigetcsoport - mutatta a kis csapatnak, akik ismét összenéztek.
- És ez hogy segít rajtunk? - tette csípőre a kezét Takonypóc, de Asztrid leintette.
- Ami ennél is fontosabb kérdés: hogy segít ez Hablatyékon?
- Ha nem szólnátok közbe folyton, talán el tudnám mondani - jött a csípős válasz a nagydarab fiútól, aki már hozzá volt szokva, hogy az ilyen kérdésekre mindig neki kell megtalálni a válaszokat, de már kezdte idegesíteni, hogy valaki folyton beszélt, ezért mindig újból kellett kezdenie a gondolatmenetét.
Erre mindenki vett egy nagy levegőt, hogy visszafojtsák az eddig szavakba öntött idegességet, majd tekintetükkel jelezték Halvérnek, hogy folytassa a mondandóját.
- Na szóval, itt van ez a félkör alakú szigetcsoport - mutatta Halvér a térképen. - Ha minden igaz, akkor ami nem látszik, az a szigetcsoport másik fele, azaz ahol éppen állunk. Itt még számtalan kis sziget lehet, amik mind csak az előnyeink, hiszen ha lezuhantak, akkor erős a gyanúm, hogy ezek egyikére zuhantak, vagy valamelyik közelébe, és szinte biztos, hogy mostanra már a szárazföldön vannak. Viszont van itt egy bökkenő.
- Mindig van bökkenő - forgatta a szemét Takonypóc, de hamar meghúzta magát, amikor meglátta Asztrid gyilkos tekintetét, ami azt üzente, hogy kitekeri a nyakát, ha nem hallgat el most rögtön.
- Szóval az a bökkenő, hogy a szigetcsoport másik fele hemzseg a Suttogó Haláloktól, és szerintem itt sem más a helyzet - fejezte be a mondatot a nagydarab fiú.
Igen, így már mindjárt más a helyzet. Asztrid elszántan felszegte a fejét, majd nem törődve a már csillapodott havazással, felpattant sárkánya hátára.
- Sietnünk kell, de nagyon.
***
Talán már egy egész órája keresték a főnök fiát, és sárkányát, akik úgy eltűntek, mint Füstlehelő a ködben. Idő közben két csapatra bomlottak, s míg az ikrek Takonypóccal a keleti oldal felé indultak, addig Halvér és Asztrid mentek nyugatra, nyomukban Suhanóval, aki időnként eltűnt, majd újra megjelent mellettük. Ő is kereste őket, sárkányhívást is nem egyet eleresztett, hogy jelezzen fajtársának. De sosem jött rá válasz.
- Talán nem voltunk elég alaposak - kezdte Halvér.
- Mire gondolsz? - ráncolta a szemöldökét Asztrid, mikor már vagy ötödszörre suhantak el a rájuk kiosztott szigetek közül a legnagyobbik felett.
- Mindössze azt mondom, hogy jobban át kéne nézni a szigeteket. Szerintem szálljunk le, és próbáljuk meg úgy. Nincs már más ötletem.
Asztrid belátta, hogy Halvérnek igaza lehet. Eddig arra alapoztak, hogy egy fekete Éjfúriát egy piros farokszárnnyal messziről kiszúrnak a hófödte szigeteken. Ám ott voltak az erdők, amiken keresztül nem biztos, hogy ez olyan egyszerű, mint aminek hangzik.
A vikinglány végül megkérte siklóját, hogy ereszkedjenek, s landoljanak a szigeten, az egyik nagyobb nyílt területen. Asztrid azonnal leugrott Viharbogár hátáról, s a nyereg oldaltáskájából előkapott egy vékony, kendőszerű ruhadarabot, amit magára tekert, így kevésbé fázott. Aztán fogta magát, s gyalog elindult.
Vagy fél órát gyalogoltak így. Asztridot nem érdekelte a hideg, nem érdekelte a közel térdig érő hó, ő így is haladt tovább. A fejébe vette, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem találja őket. Halvér is ott igyekezett mellette, s nem egyszer hasra esett, s Asztrid a helyett, hogy kinevette volna, odaszaladt, és felsegítette, majd mentek tovább. A nagydarab fiúban már kevésbé élt a remény, hogy Hablaty és Fogatlan előkerülnének. Egyre jobban félt, hogy egyiküket se látják soha többé.
Asztrid nem is a lába elé figyelt, hanem a közeli, ritkás fenyőerdőt kémlelte, mikor felhúzott a kezére egy vastagabb kesztyűt, amit szintén a táskájából kapart elő.
Aztán egyszer csak, amikor már a nyolcadik hókupac mellett haladtak el, Asztrid rálépett valamire, ami megreccsent. Először azt hitte, jégre lépett, s mindjárt landol a jeges vízben, ám amikor elkapta onnan a lábát, akkor látta, hogy... valami pirosra lépett rá.
- Halvér! - kiáltotta a fiúnak, ahogy azonnal letérdelt, s odébb söpörte a havat a pirosas valamiről. Beigazolódott a gyanúja. Egy percen belül előkerült a hó alól Fogatlan elfagyott, piros farokszárnya. - Fogatlan... Fogatlan!
- Jóságos Odin, mi a... - motyogta a nagydarab fiú, aki elsőre fel se fogta, hogy mit lát.
- Ne ácsorogj ott Halvér, hanem segíts! - kiabált rá Asztrid, amikor előkotorta Fogatlan jobboldali farokszárnyát is. - Itt van a hó alatt, ki kell szabadítanunk! Segítsetek már! - szólt rá a sárkányokra is, majd a Fogatlant rejtő hókupac másik oldalára szaladt, ahol a fejét sejtette, s ismét elkezdett ásni.
Vagy tíz perces elkeseredett küzdelem után sikerült megtalálni a fekete sárkányt a hó alatt, amiben Bütyök és Viharbogár is segített, szárnyukkal odébb kotorva a havat.
- Fogatlan! - kezdte megrémülve Asztrid, ahogy odamászott a fejéhez, amit hamar kiszabadított a hó alól, s bal kezéről lehúzta a kesztyűt, aztán szabad tenyerét az Éjfúria nyakához nyomta. Még lélegzett, még vert a szíve.
- Hadd nézzem csak - szaladt oda a fejéhez Halvér is, aki ugyan ezt tette, bár ő sokkal több következtetést tudott levonni, mint a lány. - Te jóságos Thor, hiszen szörnyen kihűlt!
- Felhasználta a belső tüzét... - motyogott Asztrid, amikor meglátta, hogy a sárkány maga köré csavarta a szárnyait... Túlzottan jellegzetes póz volt ahhoz, hogy ne vegye észre. Asztrid előkaparta a szárnya szélét, s elkezdte felemelni, ami egyedül nagyon nehéz művelet volt, mégis sikerült. Fogatlan Hablatyot a mancsai közt tartotta, óvva így mindentől, még az esetleges suttogó halálok elől is elrejtve. A hidegtől védte, de közben ő maga is kihűlt.
Asztridot egyre jobban elfogta a félelem, viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy azonnal odamásszon, s Fogatlan mancsait nagy nehezen lefejve a fiúról, magához húzza a sárkánylovast. Hablatyot az ölébe fektette, s azonnal megvizsgálta az életjeleit. Ő is lélegzett, de a kezei szinte teljesen elfagytak.
- Asztrid, azonnal védett helyre kell vinni őket, vagy lemondhatunk róluk.
- Tudom - bólintott, aztán jobb ötlete híján pofozgatni kezdte Hablatyot. Semmi értelme nem volt, hiszen nem reagált. - A fenébe... Halvér, segíts őt felültetni Viharbogárra - ált elő egy újabb ötlettel.
Halvér egy szót sem szólt, egy pillanat alatt felemelte Hablatyot, s félig fekve ültette fel a Siklósárkány hátára. Addig Asztrid Fogatlanhoz szaladt, s most őt kezdte pofozgatni.
- Ez az előbb se jött be - kezdte volna a nagydarab fiú, aki Bütyök nyeregtáskájából elővett egy közel takaró méretű sálat, amivel körbetekerte Hablatyot.
Ám mire ezt kimondta, Fogatlan már felmordult, s kicsit rossz néven vette, hogy az arcát ütögetik, de nem kapott oda. Felismerte Asztrid hangját, ezért nyitogatni kezdte a szemeit.
- Ébredj Fogatlan, gyerünk... - bíztatta Asztrid, ahogy egy kicsit megemelte a fejét, ezzel is segítve neki, hogy éberebb legyen. Úgy tűnt, Fogatlan meg se próbál felkelni, elég kótyagos volt hozzá a tekintete, de amikor megérezte, hogy mancsai közt nincs senki, szinte úgy ugrott fel, mint akit felrántottak, s kétségbeesetten keresni kezdte maga körül Hablatyot a hóban, amíg meg nem látta Viharbogár hátán.
- Rendben, eddig megvolnánk. Most jön a nehezebbik rész.
***
Asztrid nagy terve az volt, hogy Halvért visszaküldte előkeríteni a csapatot, amíg ő és sárkánya valahogy eljuttatják Hablatyot és Fogatlant egy szél- és hóesésvédett helyre, lehetőség szerint egy barlangba, s a többi sárkánylovas majd azon a környéken fogja keresni őket.
A gondok ott kezdődtek, hogy Halvér és Bütyök alig tudtak felszállni, hiszen ismét havazni kezdett, amivel jött a csípős, és veszélyes szél is, ami nem csak a havat, de a Gronkelt is megpörgette a levegőben...
Asztrid végignézte, amíg eltűnnek a kavargó hóban, majd az eszméletlen Hablatyra, végül a két sárkányra nézett, akik közül az egyik már eleve vitt egy segítésre szorulót, a másik pedig úgy vacogott, hogy alig állt a lábán. Mégis, nem volt más megoldás, mint azonnal elindulni, ha nem akarnak itt és most megfagyni, vagy benevezni hókupacnak, mint az előbb Fogatlanék.
Nehezen tudtak csak elindulni, s így sem haladtak valami gyorsan. Viharbogár vitte Hablatyot a hátán, jobb szárnyával pedig Asztridot védte a hófúvástól, így javítva a látási viszonyain, s e mellett a lány nem egyszer kapaszkodott belé. Bal szárnyával pedig szinte Fogatlant tartotta, aki már majd' megfagyott, alig tudott lépni a hóban, ezét sárkánytársa megpróbálta vezetni, nem csak védeni a természeti erőktől.
- Remélem tudod - kezdte Asztrid, ahogy próbált Fogatlanra nézni -, hogy hatalmas szerencsétek volt, hogy megtaláltunk. Pontosabban inkább mondanám véletlennek. Egy sikeres véletlennek - magyarázta, ahogy ismét megkapaszkodott siklója szárnyában, mikor komolyan megbotlott valamiben, de nem csak ő, hanem Viharbogár is. Ez úttal Fogatlan támasztotta meg, s nagyon kevés kellett hozzá, hogy mindhárman a hóban végezzék.
- Arra Vihar! Gyorsan! - mutatott a lány egy nem annyira meredek domb felé, aminek tetejénél emelkedtek ki a sziget sziklás hegyei. - Ahol hegy van, ott barlang is.
Igaza lett. Húsz perces elkeseredett küzdelem után felértek a dombon, ahol Asztrid egyszer hasra is vágódott, az előző hóréteg ugyanis jegesre fagyott, tehát csúszott. A lány felsértette a tenyerét, de nem érdekelte, csak ment tovább, ahogy tudott.
Még tíz perc kellett ahhoz, hogy a hóviharban megtalálják a remélt barlangot, s mind azonnal besiettek oda. Asztrid, amint Siklója lefeküdt mellette, szinte ölbe vette Hablatyot, s nagyon óvatosan a földre fektette, aztán kiszaladt a barlangból, és a legközelebbi fáról letördelgetett annyi száraz ágat, amennyit csak tudott, majd visszasietve azokat egy kupacba rakta, Viharbogár pedig tábortüzet csinált egy apró lánggal. Asztrid azonnal magához húzta Hablatyot, s a létező összes sálat és kendőt rátekerte, mindemellett a lehető legközelebb ült vele a tűzhöz.
A Sikló pedig lángjával felmelegítette a talajt, s odavezette Fogatlant, aki már tényleg alig tudott járni, s miután finoman a földre nyomta, ismételten betakarta szárnyával, hogy segítsen neki visszanyerni belső tüzét. Az Éjfúria még vacogott jó darabig, mire sikerült valamelyest megnyugodnia, s kimerülten lehunyta a szemét.
- Most már nem lesz semmi baj, biztonságban vagyunk - bizonygatta Asztrid, aki már kevésbé fázott, s közben megfogta Hablaty kezét, és folyamatosan mozgatta elfagyott ujjait, hogy egy kicsit felmelegítse. Most látszott igazán az arcán az aggódás, mikor csak a sárkányok voltak a szemtanúk.
***
Órák teltek el így. A vikinglány kezdett komolyan félni, hiszen Halvérnek se híre, se hamva nem volt még, ahogy a csapatuknak sem, sőt, Suhanó se volt sehol.
Asztrid végül Hablattyal együtt odakúszott a sárkányokhoz, s odafészkelte magát Fogatlan mancsai közé, aki amint meglátta a tenyerén a sebet, rögtön nyalogatni kezdte. Hát persze, gondolta, hiszen az Éjfúria nyála gyógyító hatású.
- Köszönöm - nézett fel hálás szemekkel a fekete sárkányra, aki erre arcon nyalta, majd fejét Viharbogárnak döntve egyenletesen szuszogott. Lassan kezdte minimálisan visszanyerni az erejét.
Ekkor viszont zaj ütötte meg a fülüket. Fogatlan felkapta a fejét, ahogy sárkánytársa is, és mindketten egyszerre pattantak fel, és szagoltak a levegőbe. Asztrid már ekkor tudta, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Mi az srácok? - kérdezte halkan.
Nyilván nem kapott választ, a két hüllő mereven bámult maga elé, néha apró mozdulatokat tettek a fejükkel. Valami volt ott, ami nem tetszett nekik, nagyon nem tetszett nekik. Fogatlan a füleit mozgatta, s egyre csak szűkült a pupillája.
Valami nincs rendben, gondolta Asztrid. Épp, hogy ez végigfutott az agyán, megütötte a fülét egy halk morajlás. nem lehetett megmondani melyik irányból, szinte olyan volt, mintha az összes fal ezt árasztotta volna.
Suttogó halálok!
Úgy bizony. Asztrid levegőt se vett, s a barlang bejárata előtt egy kicsivel kirobbant a földből egy ezertüskés, hihetetlenül rusnya suttogó halál, és visítva vetette magát a barlangba. Viharbogár ezt azonban nem hagyta, rikácsolt egyet, kitárta szárnyait, s egyetlen lángcsóvával visszatántorodásra kényszerítette a förmedvényt.
Asztrid lefektette Hablatyot a tűz mellé, majd felpattant, hogy segíthessen sárkányának, aki viszont nem várta be, helyette kirohant a hóviharba, s vad harcba keveredett a Suttogó Halállal. Ekkor megjelent még egy tüskés támadó, s mikor Fogatlan rohant volna, hogy segítsen a Siklónak, az orra előtt omlasztották rájuk a barlang bejáratát, így az Éjfúria és a két viking bent ragadtak.
- NE! Vihar! Viharbogár! - kiáltozott kétségbeesetten a vikinglány, ahogy a hó- és sziklatorlaszhoz szaladt, és Fogatlannal együtt próbáltak kitörni onnan, ami viszont esélytelen volt. Asztrid egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Fogatlan egyik mancsával felkapja őt a derekánál fogva, Hablatyot pedig a grabancánál emelte fel a szájával, s a barlang másik felébe szaladt, mikor a barlang teteje felől betört hozzájuk egy újabb Suttogó.
Fogatlan a fal mellé fektette Hablatyot, s letette mellé Asztridot, majd védelmezően kitárta szárnyait és a támadó sárkányra morgott, kimutatva apró, de veszélyes fogait.
Asztrid persze tudta, hogy hiába harcias énje, nem tudna segíteni Fogatlannak, épp ezért csak magához ölelte Hablatyot, és rimánkodott, hogy az Éjfúria sikerrel járjon.
Ám nagy meglepetésére, nem lett harc. Ugyanis mielőtt a tüskés nekiugorhatott volna az Éjfúriának, az elüvöltötte magát, amivel nem csak megzavarta, de pontos képet kapott a barlang szerkezetéről. Fejét a fal felé fordította, ami megállapításai szerint vékony volt, s ez által ez maradt az egyetlen menekülési út innen. Tudta, hogy még csak egyet tud lőni, ami amúgy sem hatna a Suttogó ellen, így a fal felé fordult, szárnyával a földre nyomta a két vikinget, s egyetlen plazmalövéssel leomlasztotta a sziklát.
Mire Asztrid felfogta volna, hogy mi történt, Fogatlan a mancsai közé kapta őt Hablattyal együtt, majd kiugrott a barlangból az általa robbantott kijáraton, ahová a suttogó nem követte, hiszen idő közben előbújtak a napsugarak is.
A terv tökéletes - lett volna, ha Fogatlan számol azzal is, ami a falon túl volt.
Szakadék. Mély szakadék, sziklás talajjal.
Asztrid rémülten felsikoltott, mikor reménytelen csapkodás közepette a sárkánnyal együtt zuhanni kezdett. Nem, nem érhet így véget... Motyogta magában a lány.
Az ötlet hirtelen jött számára is. Míg Fogatlan minden erejével próbált a levegőben maradni, Asztrid belekapaszkodott a nyeregbe, és feljebb tornázta magát, így kézzel elérte a váltót a farokszárnyhoz, amiről lecsúszott a keze, s majdnem kizuhant a sárkány mancsai közül, csak egy hajszálon múlott, hogy az újra megtámassza a hátát, s mikor látta, hogy mire készül, még segített is neki. Tudta, hogy nincs más mód, hogy megmeneküljenek.
Asztrid nagy küzdelmek árán tudta csak kinyitni a farokszárnyat, hiszen a váltó is beragadt a fagytól, de végül Fogatlan képes volt a levegőben maradni, s nagy ívben megkerülni a hegyet. Kormányozni nem tudta magát, hiszen Asztrid ebből a helyzetből nem tudott többet állítani rajta, s mikor meglátta, hogy így is a föld felé tartanak, máris igyekezett ismét váltani, de Fogatlan ezt már nem hagyta.
- Mit művelsz?! Túl gyorsan zuhanunk! - kiabálta a lány, s többet nem is tudott mondani, hiszen ekkor elsötétedett körülötte minden, ahogy Fogatlan maga köré csavarta szárnyait, s így csapódtak a hóba, több métert csúszva, mire megálltak.
Csend lett.
