Jaaaj azt se tudom, hol kezdjem. Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem vele, de remélem most csináltam ilyet először és utoljára. Ebben közrejátszott, hogy év vége volt, előre hozva érettségiztem/érettségizek, tönkrement a laptopom, ami miatt hetekig hozzá se tudtam nyúlni a történethez, és ráadásul a szobámat is felújítjuk, ami egyet jelentett azzal, hogy ki lettem paterolva a kis birodalmamból, és be lettem zsúfolva a nappaliba minden cuccommal, ahol a gépem már nem fogta az internetet (ne kérdezzétek, bonyolultan van nálunk megoldva a net kérdés), de szerencsére véget ért az év, mindjárt vége az érettséginek, a szobám mindjárt elkészül, megjavították a laptopot úgyhogy most hatalmas késéssel, amit nagyon sajnálok, de hoztam az újabb fejezetet.
Jó olvasgatást és kíváncsi vagyok a véleményetekre! :D
2. fejezet
Így kerülj bajba egy szempillantás alatt
- Fogatlan? Minden rendben? Megütötted magad? Fogatlan? - hallatszott Hablaty aggódása az óriási denevérszárnyak alól.
Óh, bár hallgattál volna, még legalább egy percig...
- Fogatlan! Fogatlan szólalj meg!
Hablaty, mivel nem kapott választ, küzdelmek árán kikászálódott Fogatlan szárnyai közül, de abban a pillanatban ahogy meglátta apját, megértette sárkánya hallgatását.
- Oh... - s ezzel úgy döntött, jobb volt neki a biztonságos Éjfúria szárnyak között, és megpróbált visszamászni, csakhogy Pléhpofa megragadta a grabancánál és kihúzta onnan, majd egyetlen kézmozdulattal talpra állította. A főnök szeme szikrákat szórt, épp ahogy a mögötte feltűnő Gothinak is.
Hablaty nem mert az apjára nézni. Annyira félt ettől a pillanattól, s a szíve mélyén valahogy sejtette, hogy be fog következni, de egész végig táplálta a reményt, hogy ez csak rossz gondolat marad. Csakhogy a gondolat megelevenedett. Lassan hátranézett Fogatlanra, aki idő közben feltápászkodott és megállt mögötte, s megpróbált annyira elbújni negyvenkilós gazdája mögött, amennyire ez csak lehetséges volt. Fogatlan sosem félt Pléhpofától, egészen eddig a percig. Tudta, hogy a főnök rettenetesen dühös rá. Mindkettőjükre.
- Apa... Apa én meg tudom magyarázni... - kezdte volna alig hallhatóan Hablaty, de Pléhpofa félbeszakította, vészjóslóan halkan, tehát mérhetetlen nagy csalódottsággal.
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázataidra, Hablaty. Ezen nincs mit magyarázni, teljesen érthető és világos. Szándékosan, és sunyi módon szembementetek a szabályainkkal.
- Apa én bocsánatot ké...
- Indulás hazafelé. Most.
***
- Megdöbbentőnek tartom, hogy hogy juthatott ilyesmi az eszetekbe?! - mennydörögte Pléhpofa.
A főnök rettentő dühös volt, s fel alá járkált a kandalló előtt. Gothi félig-meddig a tűzhely mögött állt, arca paprikapiros volt a dühtől. Mellette ott volt Bélhangos, aki mondhatni közömbös arccal nézett hol a főnökre, hol annak fiára. Hablaty és Fogatlan pedig lehorgasztott fejjel álltak - mukkanni sem mertek, s még egymásra nézni sem.
Pléhpofa folytatta:
- Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy tehettetek ekkora butaságot?! Teljesen elment az eszetek?!
- Apa én... nagyon sajnálom... - dadogott Hablaty.
Pléhpofa még mindig csak fel s alá masírozott, és nem hallotta Hablaty motyogását.
- Ez volt a legnagyobb felelőtlenség, amit tehettetek...
Eközben persze mindenki szeme elől rejtve maradt az az apró, oda nem illő kép, hogy az ablakban egymást taszigálva hallgatóztak a sárkánylovasok. A kis csapat, akik egy hete már csak unatkoztak, s annak hallatára, hogy valami történt a Haddock házban, mind odacsődültek, hátha látnak vagy hallanak valamit a Sárkányiskola ember/sárkány vezető párosáról. Kőfej és Fafej első sorból nézték a leszidást, mögöttük állt Halvér és Asztrid, s végül Takonypóc is becsatlakozott a hallgatózásba.
- Sziasztok - suttogta, mikor befurakodott az ikrek mellé. - Ugye nem késtem le semmit?
- Nem, dehogy - sutyorogta vissza Fafej, széles vigyorral az arcán, s le sem vette a szemét Hablatyékról - Épp most kezd érdekes lenni.
Eközben odabent folytatódott a kioktatás, Hablaty motyogásával.
- Tudom, és sajnálom...
- Sajnálod?! Ha igazán sajnálnád, akkor már alapból nem hagytátok volna el a házat! Mégis miféle viselkedés ez Hablaty?! - a főnök már a szakállát tépkedte. - Nem rágtuk a szátokba ezerszer, hogy Fogatlannak feküdnie kell?! Ez nem viccből tettük, Hablaty! Meg is halhattatok volna az előbb!
- Jaj apa ez azért egy kicsit túlzás, és gondolhattad volna, hogy őt nem lehet ágyhoz kötni, ő egy Éjfúria.
- Egy SÉRÜLT Éjfúria! - morgott tovább a főnök.
- Jaj hol van az már... - legyintett volna Hablaty, ám a mondat elhangzása pillanatában érezte, hogy Gothi fejbe vágja a botjával. - Áú!
- Gothi azt üzeni, hogy Fogatlan is kapna, mert akkor rásózhatna még egy hetet, de nem teszi. Úgyhogy vegyétek úgy hogy kegyes volt... - fordította a jeleket Bélhangos, miközben a javasasszony az öklét rázta.
Hablaty a tarkóját vakargatva folyatta volna, csakhogy az apja gyorsabb volt: lezárta a vitát még mielőtt megszólalhatott volna.
- Nagyot csalódtam benned fiam. És tebenned is - nézett dühösen vegyes csalódottsággal Fogatlanra. Pléhpofa vészjóslóan halkan beszélt. - És most pedig Fogatlan indulás a helyedre, Hablaty, te is, és meg ne halljak egy pisszenést se estig!
Fogatlan egy pillanatra felnézett a főnök arcára. Pléhpofa hatalmasat csalódott benne. Rettentő nehezen kihívta a bizalmát, most viszont úgy döntötte azt össze, mint egy kártyavárat. Soha többé nem fog benne bízni... Nem fogja engedni Hablatyot vele repülni... El fogja tiltani őt Hablatytól... El fogja zavarni... - Ilyen rémisztő gondolatokkal a fejében indult meg a lépcső felé, barátja mögött. Ám hirtelen megtorpant, mivel Hablaty is megállt előtte. A fiú lassan visszanézett rá és... a tekintete már-már ijesztő volt. Hiszen ezt sugallta: Te vagy a hibás, te tehetsz mindenről!
***
Hablaty mérgében becsapta az ajtót Fogatlan orra előtt, így a sárkánynak percekig azon kellett ügyködnie, hogy bejusson ő is a szobába. Mire sikerült kinyitnia az ajtót, gazdája már fel, s alá járkált a szobában, s talán még apjánál is dühösebb volt.
Fogatlan csak egy pillantást vetett rá, s máris összehúzta magát és fejét lehajtva ment el Hablaty ágyáig, ahol leült. Tudta, hogy rosszat csinált, hogy most mindenki mérges rá, és ez az egész az ő ötlete, s ez által hibája volt. Azzal is tisztában volt, hogy még néhány pillanat és Hablaty úgy fog vele ordítani, ahogy a torkán kifér.
A főnök fia még mindig oda-vissza masírozott, s látszott rajta, hogy egymást kergetik agyában a gondolatok. Nagyon dühös volt. Fogatlanra és magára egyaránt. Miért kell neki ilyen gyengének lennie, hogy nem tud nemet mondani?
Annyira felhergelte magát, hogy közel került hozzá, hogy egy isteneset rúgjon az asztal sarkába. Valahogy azonban mégis megfékezte magát, vett egy nagy levegőt, majd belekezdett a magában tartott mondandójába:
- Hát Fogatlan, ezzel most eljátszottad a bizalmamat egy időre... - hangja keserű volt, mire sárkánya bűnbánóan lehorgasztotta fejét, még a füleit is lehúzta, megpróbált minél jobban összemenni, hogy Hablaty ne is lássa. Rettenetesen szégyellte magát. Gazdája itt már kiabált a dühtől - És megint az volt hogy valaki más őrültsége miatt én vittem el a balhét, megint! Nem tudom, hányszor lett ez eljátszva, de azt pontosan tudom, hogy ez volt az utolsó! De tényleg, én vagyok az ostoba, hogy is mehettem bele ekkora őrültsége, annyira nyilvánvaló volt, hogy lebukunk! Ennyi Fogatlan, soha többet nem rángatsz bele ilyen ostobaságba, és mától feküdni fogsz, nem kelsz fel, mert akkor még ennél is jobban megharagszom rád!
Ágyfogság? Ez a büntetése? Jaj ne, Hablaty ne, kérlek csak ezt ne! Sajnálom... Bocsánat... Fogatlan akármennyire is próbálta, lehetetlen volt emberi szavakba öntenie könyörgését. Nem, Hablaty nem érti, nem tudja... Nem tudja neki elmondani...
- Nagyot csalódtam benned Fogatlan - ez volt Hablaty végszava, a büntetés itt már visszavonhatatlan. - És most menj a helyedre. Indulj!
***
Hablaty azon volt, hogy valamilyen szinten elfoglalja magát, ezzel is elűzve idegességét, ezért nekiállt a szobája félbehagyott kitakarításának, s közben azon gondolkozott, hogy mit tartogathat még Gothi és az apja nekik. Valószínű, hogy ebből büntetés lesz, nem is kicsi, talán Fogatlan is feküdhet még vagy egy hónapig, főleg, hogy az imént legurult egy meredek domboldalon. Erre a gondolatra egy pillanatra abbahagyta a takarítást és rálesett sárkányára. Fogatlan a helyén, maga elé bámulva feküdt, arca csupa szomorúság, s Hablaty mintha egy könnycseppet is felfedezni vélt volna a szeme sarkában. Látszott rajta, hogy megbánt mindent, hiszen amióta Hablaty a helyére parancsolta, el sem mozdult onnan.
Bajba sodort mindkettőnket, had bánkódjon még egy kicsit, akkor majd megtanulja! De én kezdtem rá, hogy vadásszunk trollokra... Viszont az ő ötlete volt, hogy kiszökjünk! De megmentette az életem... Megint...
Hablaty úgy érezte, hogy megint rosszul cselekszik, hiszen nem tudott tovább Fogatlanra haragudni.
Abbahagyta a takarítást, majd lassan a sárkány fekvőhelyéhez sétált, s leült annak szélére. Hosszú percekig ült ott szótlanul, viszont magán érzete Fogatlan tekintetét. Eleget szenvedett már, és most biztos úgy érzi, hogy mindenki utálja, hiszen mind egytől egyig ordítoztunk vele...
- Ne haragudj, hogy kiabáltam veled - kezdte Hablaty, annyira nyugodt hangon, amennyire csak lehetséges, majd végre ránézett barátjára, s óvatosan megsimogatta a homlokát, majd ruhája ujjával letörölte arcáról a könnyeit.
Fogatlan pillantása azt sugallta, hogy tudja, hogy megérdemelte, hiszen ő kezdeményezte azt, hogy járjanak tilosban. Lassan felemelte a fejét, majd Hablaty ölébe fektette, lehunyta a szemét, s úgy élvezte a simogatást.
- Csak tudod, te nem láttad azt amit én, akkor este - folytatta Hablaty. - Amikor megláttalak ott mozdulatlanul feküdni, én tényleg azt hittem... azt hittem meghaltál. És mikor kiderült hogy lélegzel, hogy talán túlélheted... megfogadtam, hogy ha kell, a hátamon is hazaviszek arról az átkozott helyről. Talán eddig nem is tudtad, hogy egy hajszálon múlott az életed, Fogatlan. Így talán megérted, hogy az előbb kibuktam egy kicsit.
Fogatlan dorombolni kezdett, s úgy hallgatta Hablaty beszámolóját arról az eseményről, amiről egy halvány emléke sem volt. Már hogy is lett volna, ahogy fejen találta a katapultból indított kőgolyó, ő abban a minutumban elvesztette az eszméletét, s a következő emléke az volt, hogy kinyitja a szemét, s már otthon fekszik, oldalán Hablattyal. Még nem is tudta felfogni, hogy több, mint egy fél nap teljesen kiesett az emlékezetéből, még az a kevés is, amire az ébredésekor emlékezett, az a pár hang, érzés, az is mint elveszett. Most, hogy barátja felhozta a témát, már egy kissé kellemetlenebbül érezte magát emiatt, hiszen Hablaty azóta annyira aggódik érte, s óvja minden mozdulatát, mintha attól félne, hogy ismét eszméletét vesztve borul majd az oldalára, ha a legkisebb szellő is éri. Pedig ő erős, s ezt tudja is magáról. Nem hagyta magát sosem, s ez után sem fogja, nem fogja kiütni őt egy fejsérülés...
Ebben a pillanatban tűnt fel nekik egy oda nem illő zaj. Egy pár perce már hallottak hasonlót, de most már sokkal erőteljesebb lett, ezért is figyeltek fel rá. Szakaszos koppanások zengtek tompán a szobában, de Hablatynak elképzelése sem volt, hogy pontosan honnan jöhet, és hogy mi ez. Fogatlan hívta fel a figyelmét azzal, hogy egyenesen a tetőablak felé bámult. Hablaty lassan felállt majd kinyitotta a tetőablakot, s kilesett rajta.
Nagy meglepetésére Asztriddal találkozott a tekintete, aki egész eddig lentről dobált kavicsokat az ablakra, s ez úttal is épp elhajított egyet, amivel pont fejbe találta Hablatyot is. A fiú fájdalmasan kapott a homlokához, de elfojtotta feljajdulását. Nem akarta, hogy az apja úgy döntsön, hogy mégiscsak megjelenik a szobában.
- Asztrid, te meg mit csinálsz itt? - kérdezte fojtott hangon a lent ácsorgó lányt Hablaty, miközben a homlokát dörzsölte.
- Láttam, hogy ma délelőtt volt egy kis... összezörrenésed apáddal, csak tudni akartam, hogy mennyire komoly - felelte karba tett kézzel.
Hablaty megforgatta a szemét, majd a szobája ajtaja felé nézett, s fülelt, hogy közeledik e bárki is. Mikor nem hallott zajokat, ismét a vikinglány felé fordult.
- Bejössz? Elmesélem. - Mondta neki, majd félig kihajolt az ablakon és nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki bemászni (gyanította, hogy az apján keresztül biztos nem jutott volna be, így hát jobb, ha Pléhpofa nem is tud a látogatásról).
Asztrid felkapaszkodott az ablakig, majd Hablaty segítségével bemászott a szobába és halkan érkezett a padlón.
- Hát szia! - sietett oda azonnal Fogatlanhoz, majd egy pillanatra megállt a keze a levegőben, s csak óvatosan merte megsimogatni a fejét. - Na hogy vagyunk? - mosolygott, ahogy kezeibe vette a sárkány fejét, s úgy nézett a szemébe.
- Már sokkal jobban - formálta a szavakat Hablaty, barátja helyett, aki most alaposan arcon nyalta Asztridot ezzel tudatva vele, hogy mennyire örül neki. - Láttad volna három nappal ezelőtt, mintha nem is ugyanaz a sárkány lett volna.
- Jó ezt hallani - bólogatott Asztrid, ahogy leült az Éjfúria mellé, aki szinte azonnal a lány ölébe rakta a fejét, s kezdett elálmosodni, ahogy az lassan simogatta a homlokát. - Na de... Gondolom nem valami ilyesmin volt ennyire felháborodva apád.
Hablaty először csípőre tette a kezét, majd újra az ajtót bámulta, végül aztán lassan leült Asztrid mellé.
- Egyáltalán honnan tudod, hogy apámmal összevesztünk? - kérdezte végül.
- Hát, valójában nem csak én, de a Sárkányakadémiából mindenki tudja - vallotta be végül Asztrid. - Mind láttuk a vitát az ablakból. Bár sok mindent nem hallottunk, csak azt hogy apád nagyon szidott téged és Fogatlant is.
Hablaty erre a térdére könyökölt, s tenyerébe temette arcát.
- Na, hát ez remek, egyszerűen csodás... - motyogta kissé elkeseredetten. Arra azért nem számított, hogy ennyire lejáratja magát a barátai előtt, holott ezt már egy ideje mindig sikerült kiküszöbölnie. Vett egy nagy levegőt, majd nekikezdett, hogy elmesélje az aznap történteket, persze mindennek csak a lényegét, s Asztrid ebből azonnal megérthette, hogy miért morgott ma annyira a főnök.
- És... akkor most mi lesz? - kérdezte, mikor Hablaty lezárta a kis kalandjuk történetét. - Jövő héten visszajöttök az iskolába?
A fiú elhúzta a száját, majd megvakarta a nyakát.
- Nem tudom. Nem vagyok benne biztos, mert apa még nem mondott semmit és kétségtelen, hogy kapunk valamiféle büntetést ezért a szökésért... - bizonytalankodott, majd ránézett békésen alvó barátjára, aki még mindig Asztrid ölében nyugtatta fejét. - Igazából őt sajnálom... Annyira szeretne már repülni, tudom, hogy mennyire imádja, most meg majd magyarázkodhatok neki, ha Gothi kiszab rá még ki tudja hány hetet...
Ezen Asztrid is elszomorodott. Azóta, amióta Hablaty itthon volt sárkánybarátjával, ő volt a Sárkányakadémia helyettes vezetője, de tisztában volt vele, hogy ő nem olyan ügyes és előrelátó mint a főnök fia. Nem tudta úgy összefogni a csapatot lelkesítő beszédekkel, nem tudott olyan feladatokat adni, amit mindenki élvezettel és örömmel végigcsinálna, s nem tudta úgy megtartani a rendet mint szerette volna.
- Reménykedjünk, hogy nem így lesz, mert van egy olyan érzésem, hogy az lenne csak igazán kínszenvedés neki, szerintem inkább viselne el még egy fejbedobást, mint egy hosszú hetekig tartó, szó szerinti földhöz láncolást... - fejtette ki végül a véleményét, majd óvatosan felemelte az alvó sárkány fejét, fölállt, majd visszafektette Fogatlant a kőlapra, aztán célba vette az ablakot. - Hát, akárhogy is lesz, mi várunk vissza titeket az akadémiába - nézett vissza Hablatyra, majd sebtében visszasietett hozzá, megölelte, aztán szégyenlősen és kapkodva kimászott az ablakon.
***
Nagyon hamar jött el az este, annak ellenére, hogy a nap további részében a fiú és a sárkánya nem csináltak az ég világon semmit. Hablaty Fogatlannak dőlve gondolkodott, míg sárkánya mélyen aludt. Nagyon kimerítette magát ezen a napon, érthető is volt, hogy elszenderedett.
A főnök fia már minden lehetséges büntetés kimenetlét végiggondolta, ami esetleg várhat rájuk, de az is átfutott a fején párszor, hogy talán beszélhetne apjával, s megpróbálhatná meggyőzni az igazáról, ami Pléhpofa esetében felért egy lehetetlen küldetéssel.
Mikor az utolsó napsugarak is elhagyták a tájat, Hablaty rávette magát, hogy lebaktasson az emeletről és immár higgadt fejjel apja elé álljon. Pléhpofa épp a tüzet piszkálta, mikor Hablaty megjelent a lépcsőn, s megállt annak utolsó fokán. A főnök hallotta fia közeledését, viszont ennek nem mutatta jelét, továbbra is a lángokat nézte.
- Apa... Én szeretnék bocsánatot kérni - kezdte halkan Hablaty, mire a főnök végre felnézett rá. - Tudom, hogy rosszat csináltam... csináltunk, de nagyon kérlek, hogy ne haragudj...
- Nem haragszom Hablaty. Azért kiabáltam, mert féltelek. Nem akarom, hogy bármi veszedelem érjen és te magad is tudod, hogy hajlamos vagy keresni a bajt. Épp ezért nem lehetsz felelőtlen, már pedig ma az voltál, nem is kicsit. - kezdte a főnök.
- Tudom - felelte Hablaty, de közben feltűnt neki, hogy Pléhpofa milyen nyugodtan beszélt. Nem volt ideges, nem volt csalódott, egyszerűen csak aggódott, ez volt mind, amit reggel harag formájában láttak. - És... akkor most mi lesz? - húzta le a fejét.
- Hogyhogy mi lesz? - volta fel a szemöldökét Pléhpofa.
Hablaty kissé furcsállta, hogy apja nem értette a burkolt célzást.
- Hát... gondolom nem úsztuk meg annyival, hogy leszidtál minket... - magyarázta.
A főnök eleresztett egy mosolyt. Most már biztosra vette, hogy Hablaty tényleg megbánta a szófogadatlanságát, ha már ő maga emlegeti a további büntetést.
- Nos, drága fiam, úgy hiszem, hogy nekem itt már semmi dolgom ezzel kapcsolatban. Már megkaptátok a büntetéseteket. - felelte végül, mire Hablaty értetlenkedve nézett rá. - Ha jól emlékszem úgy buktatok le, hogy lezuhantatok egy hegyoldalon. Van egy olyan érzésem, hogy ez a te és Fogatlan kedvét is egyaránt elvette a kóborlástól a közel jövőben - fejtette ki, majd mosolyogva folytatta: - de ha ragaszkodsz hozzá...
- Ne, ne, ne, szó sincs róla, nem ragaszkodom - hebegte egy kellemetlen mosollyal Hablaty, amin apja jót szórakozott. - Megtanultuk a leckét, hidd el.
Ekkor valamivel hangosabb léptek zaja ütötte meg a fülüket, s késztette őket arra, hogy az emelet felé nézzenek.
Fogatlan kissé félve araszolt le a lépcsőn, kikerülte Hablatyot, s leült Pléhpofa mellé, szájában egy jókora hallal - amiről Hablatynak fogalma sem volt, hogy honnan szerezhette. A sárkány hatalmas, szemekkel, bűnbánó tekintettel a főnökre nézett, majd kicsit közelebb emelte hozzá fejét, s egy pillanatra a szájában tartott hal felé nézett.
Hablaty megértette, s meghatottan nézett legjobb barátjára, aztán segített neki egy kicsit azzal, hogy elmagyarázta apjának a szándékát.
- Szeretne bocsánatot kérni - pillantott mosolyogva apjára, akinek a tekintete erre ellágyult. Tudta egy ideje, hogy a sárkányok milyen értelmes lények, de hogy ennyire, az még őt is meglepte.
Kedvesen mosolyogva elfogadta a sajátos ajándékot, majd megsimogatta Fogatlan fejét.
A sárkány nagyon megörült annak, hogy sikerrel járt, s Hablatyra nézett, akinek a szemében meglátta a büszkeséget. Büszke rám, tényleg az...
- Nos pajti - kezdte mosolyogva Hablaty, ahogy megsimogatta Fogatlan fejét - látod, ez sem volt egy megoldhatatlan gond, ezen is túlvagyunk.
- Az nem olyan biztos - szólt közbe Pléhpofa, mire fia és annak sárkánya kérdőn pillantott rá. - Engem még meg lehet hatni, de Gothival már nehezebb dolgotok lesz...
***
Pléhpofa szavai igaznak bizonyultak. Hablatynak majdhogynem térden csúszva kellett könyörögnie, hogy Gothi megbocsásson. Mint kiderült, sokkal jobban a szívére vette, mint a főnök, hiszen ő volt az akinek áthágták a kikötéseit.
Fogatlan neki is ajándékozott egy halat, amit a javasasszony kicsit nehezebben fogadott, de végül ő is megbocsátott és tőle is megúszták a további büntetéseket, a maradék egy repülésmentes héthez azonban foggal körömmel ragaszkodott, abból már nem engedett - pedig Hablaty abból is megpróbált lefaragni.
- Nem hiszem el, hogy mi is lehetünk szerencsések - ingatta a fejét vigyorogva Hablaty, mikor Gothi elment tőlük. - Figyeld meg pajti, még pár nap és újra mehetünk repülni - ült le barátja mellé, aki erre ismét fellelkesült, majd örömében megnyalta Hablaty arcát.
- Csak azt áruld el - folytatta a fiú, miközben letörölte arcáról a sárkány nyálat -, hogy honnan szerezted azokat a halakat?
Fogatlan elvigyorodott, s egy furcsa hangot kezdett kiadni magából, amit Hablaty már jól ismert, de mire bármit is tehetett volna, barátja már felöklendezett egy félig megemésztett halat és egyenesen az ölébe pottyantotta.
- Ugh... miért is kérdeztem meg?...