Örömmel jelenthetem, hogy elkészültem az első fejezettel, és folytatódik a Bajkeverő tojás, egy kicsit más címmel, de onnantól, ahol abbamaradt, s félig meddig "lezárult". :D
Jó olvasgatást, és halmozzatok el kommentekkel, légyszi! :D
Előszó (Hablaty füzetéből egy oldal, Hablaty kézírásáért nem vállalok felelősséget :D) :
Újabb
nap indult, s már szinte percre pontosan tudom, hogy mennyi ideje sínylődök itt
a szobámban, és még meddig fogok. Hogy miért? Fogatlan kényszerpihenője
miatt. Az a nagyra nőtt szárnyas szalamandra ugyanis homlokkal pont telibe
kapott egy fél méter átmérőjű repülő sziklát, aminek következtében
már egy hete úgy szédül, mint akit minden reggel fejbe kólintanak egy serpenyővel. Annyira szédül, hogy nem mindig
sikerül elsőre átmennie a két ajtófélfa között, és megkülönböztetni az én
ágyamat az övétől. Márpedig így szóba se jöhet mindkettőnk kedvenc időtöltése:
a repülés. Nem, Fogatlannak két hetet jósolt Gothi, és ha addig nem szedi össze
magát, talán rásóz még egy teljes hónapot... Jó is hogy ez eszembe jutott, mert
most két sor között felpillantottam füzetemből és közöltem vele is ezt az apró
bökkenőt. Erre ő rémülten hátrébb húzódott, majd előadta a már jól ismert
"semmi bajom" mutatványát. Na persze...
De látom, ahhoz már elég jól van, hogy
megrágcsálja a füzetem sarkát... Fogatlan, te semmit sem változtál azóta, mint amikor
először megláttalak a tintafekete égen...
~Hablaty
1. fejezet
Trollok az erdőben
Egy hideg, ijesztő és messzi világban is lehet szép az idő. Messze a civilizált kontinensektől sok-sok sziget emelkedett ki az óceán végtelenjéből. Ám ezek a szigetek még egymástól is távol voltak. Még szerencse, hisz akkor végképp "barbárnak" nevezhetnénk a területet, mert az ott élők nem igazán szerették egymást, és jobb volt az mindenkinek, ha nem is látott el a szomszéd szigetig.
Az egész viking szigetvilág közepén feküdt a legkülöncebb sziget, amit valaha emberi szem látott. Nem a mérete, vagy az alakja miatt, hanem az ott élők voltak kicsit eltérőbbek a megszokottnál. Ugyanis a Hibbant névre hallgató földrészen a szorgos, nagyrészt óriás termetű vikingek nem akármilyen háziállatokat tartottak. Nekik nem lovaik voltak a szállításra, nem szamaraik az igavonásra, hanem... sárkányaik!
Sárkányok, amik valójában az egész szigetvilágot, sőt akkoriban minden földrészt benépesítettek, ám a Hibbantiak nem ismertek még egy olyan földterületet, ahol olyan jól bántak volna velük, mit ők.
Ami azt illeti, nem is egyszerű a sárkányokkal való élet: ezek a szárnyas hüllők nagyok, tüzet okádnak és a többi háziállat - Hibbanton a jakok és a birkák - néha napján lángra kapnak a jóvoltukból. Ám ez a maroknyi viking mégis képes együtt élni velük.
***
Hablaty Haddock az ágyán hasalt, s még egyszer utoljára belemártotta pennáját a Kolosszális tintahal esszenciájával teli üvegbe, majd magában motyogva leírta füzetébe a megmaradt gondolatait.
- ... mint amikor megláttalak a tintafekete égen... aláírás; Hablaty... És kész!
Ahogy ezt kimondta, felemelte a fejét a füzettől, de rosszul tette, ugyanis abban a pillanatban homlokon találta egy nyálas papírgalacsin.
- Hé, nyugodj már le! - rivallt rá a tettesre Hablaty, majd undorodva a többi hetvennyolc közé dobta a kis "lőszert". - Éppen a te történetedet írom napról napra, lehetnél egy kicsit kedvesebb is.
A fiú naplóba vezetett történetének "főhőse" nem más volt, mint sárkánya, Fogatlan, aki most a lehető legunottabb arckifejezést öltötte, s gyártani kezdte a következő galacsint.
Érthető is, hogy nem volt jó hangulatban: már egy hete itt gubbasztott, és nagyrészt Hablatyot fárasztotta, ami - a fiú nagy szomorúságára - cseppet sem vett el a sárkány energiájából. Fogatlan természetéhez hozzá tartozott, hogy valami hihetetlenül energikus volt, minden reggel kipattant az "ágyból", s esténként alig lehetett visszaterelni oda, még akkor is, ha egész nap csak a felhőket szelte éjfekete szárnyával.
Ám most még a kelleténél is több energiája volt, hiszem egy hete tiltva volt neki a repülés és már nagyon kezdte unni a négy fal bámulását - s ilyen állapotban szinte mindenkiből előjön a rosszabbik énje. Fogatlan is napról napra egyre kevésbé volt elviselhető. Hablaty az elején még megértette, hogy szegény nagyon nyűglődik és rosszul esik neki, na meg akkor még a feje is fájt, most viszont már nem voltak olyan problémái, amik miatt szépen csendben nyugton maradt volna.
Most is idegesen pakolgatta jobbra-balra fél farokszárnyát, s szinte másodpercenként kilesett a nyitott ablakon. Odakint láthatta a többi sárkányt, akik gondtalanul szunyókáltak kiterülve a napfényes mezőn, vagy épp egy falat halon veszekedtek, s a háztetők fölött kergetőztek.
Ó, ha ő is ott játszhatna velük! De nem, helyette még vagy egy hétig csak nézheti a többiek szórakozását.
Hablaty eközben folytatta elfoglaltságát, lapozott egyet a füzetében. Pár percig csak szótlanul nézte a két üres oldalt maga előtt, majd hirtelen jött ötlettel a szekrényéhez szaladt, előkotort egy faragott tálcát és visszasietett a füzetéhez. Felkapta a tintás üvegcsét, majd tartalmából egy keveset kiöntött a tálcára, úgy, hogy az egyenletesen elterüljön.
Tevékenysége itt már felkeltette sárkánya érdeklődését is, mert az füleit hegyezve figyelte gazdája ügyködését.
Hablaty bal tenyerét óvatosan beleengedte a tintába, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomatot készített a füzete bal oldalára, utána pedig egy rongydarabbal letakarította tenyerét mielőtt bármi mást is összemaszatolna, közben munkáját szemlélte. Miután letisztogatta kezét, megragadott egy ceruzát majd a füzet oldalának sarkára biggyesztette az életkorát: 15.
Elégedett vigyorral az arcán feltekintett Fogatlanra. Megérezte, hogy a sárkány már percek óta őt figyeli, ám most sokkal nagyobb érdeklődéssel, mint amikor csak írogatott.
- Gyere pajti, nézd meg - intett neki, majd magyarázni kezdett a mellésomfordáló Fogatlannak. - Csináltam egy kézlenyomatot, és majd ha öt-tíz év múlva elővesszük ezt a füzetet, ez egy emlék lesz a tizenöt éves önmagamról. Hát nem klassz?
Fogatlan csak a füzetlapot szagolgatta, nem igazán értette, hogy mit kéne figyelni rajta, a "fekete pacán" kívül. Hablatynak feltűnt, hogy még mindig nem érti.
- Nézd! Ez az én kezem, látod? - mutogatta neki, ahogy saját tenyerét a festés fölé tartotta, majd újra elvette. Hirtelen felcsillant a szeme - Hé, nem szeretnél te is egy ilyet?
Sárkánya kérdőn nézett rá. Már hogy lehetne ez egyáltalán...
- Figyelj pajti, nem nagy feladat. Csak tedd a mancsod a tálcára, aztán a papírra...
Hablaty szavaira Fogatlan félig felemelte egyik mellső mancsát, de csak nem értette pontosan, hogy is gondolta ezt a fiú.
- Na add a mancsod, segítek! - integetett Hablaty. Megfogta sárkánya mancsát, ám amikor belemártotta a fekete tintába, a hüllő el akarta rántani onnan a lábát. - Ne,ne, ne, nyugi semmi baj, ez csak játék, érted? Játék...
Miután sikerült megnyugtatnia, Fogatlan festékes mancsát újra kézbe vette, majd óvatosan a papírra nyomta, a saját lenyomata mellé.
- Így ni... Látod, tök király! Jaj, várj, le ne tedd a lábad sehová, minden tiszta fekete lesz...
S ez így ment még vagy fél órán át. Fogatlannak nagyon megtetszett a "játék", s mire megunta, már huszonöt mancslenyomat készült huszonöt különböző papírlapra.
Hablaty jókat kacagott rajta, hogy sárkányának mennyire tetszik ez az elfoglaltság, olyan vigyort vágott minden munkája után, hogy öröm volt nézni. Ám mikor a fiú a huszonhatodik papírlapot akarta előkotorni a szekrény aljából, kopogást hallott odalentről.
Normál esetben az ember nem rémül halálra egy ilyen teljesen hétköznapi dologtól, kivéve, ha tudjuk, ki és milyen szándékkal áll az ajtó előtt. Hablaty ez esetben jéggé dermedt az ijedtségtől. Pontosan tudta hogy ki érkezett. Ráadásul az édesapja nem volt otthon, hogy ajtót nyisson, ezért ezt is neki kellett megoldania.
- Te jó ég, ez Gothi lesz... - suttogta holtra vált arccal. A hír hallatára Fogatlan is elsápadt és barátjához hasonlóan ledermedt, nem véletlenül.
- Gyorsan, gyorsan, gyorsan! Pajti siess a helyedre! - rémüldözött tovább a fiú, miközben szélsebesen összekapkodta a földön szétszórt mancslenyomatos lapokat, majd nagy lendülettel az egész kupacot behajította a szekrénybe és rávágta az ajtót. Újra kopogtattak.
- Egy pillanat! - kiabált le a lépcsőn Hablaty, majd egy gyors körbetekintéssel megbizonyosodott, hogy semmi árulkodó jel sem maradt elöl. Ezek után kettesével szedve a lépcsőfokokat lesietett a szobájából és lihegve ajtót nyitott.
Valóban Gothi, a töpörödött öregasszony állt ott és épp akkor készült újra rávágni az ajtóra hosszú botjával, ezzel kis híján fejbe kólintva Hablatyot is.
Arra felettébb egyszerű a magyarázat, hogy a fiú és a sárkánya miért kapott frászt ennek a kedves, öreg és látszólag ártalmatlan javasasszonynak az érkezésétől. Gothi volt az, aki egy hete megtiltotta Fogatlannak a repülést a fejsérülése miatt. Ez még nem is lenne akkora gond, csakhogy nem egészen úgy volt az kiszabva, ahogy azt Hablaty leírta a naplójába. Gothi nem csak a repülést, hanem még a házból kilépést, s még magát a felkelést is tilossá tette. E mellett mindezt nagyon szigorúan ellenőrizte, s naponta megjelent a Haddock házban. Éppen ezért Hablatynak - aki természetesen nem tartotta olyan keményen a pórázt sárkánybarátján - mindig ügyelnie kellett rá, hogy semmi se legyen gyanús Gothinak: például ha ő lihegve nyit ajtót, akkor valószínűleg nagyon igyekezett előtte valamit rendbe hozni. Valamit, amiről nem akarta, hogy a javasasszony lássa...
- Jó reggelt... - köszönt bátortalanul Hablaty, holott már hosszú órákkal ezelőtt megebédelt. Gondolatban a homlokára csapott. Ostobaaa...
Gothi arcán már itt megjelent a gyanakvást jelző ránc. Hajaj, rossz kezdés... morgott magában Hablaty, majd beinvitálta vendégét a házba.
Gothi pedig látványosan lassan indult fel az emeletre, minden apró jelet figyelt, ami arra utalna, hogy az ágyfogságos sárkány elhagyta a szobát. Nem csak ő, de Hablaty is épp ennyire kereste ezeket a jeleket, ám ő azzal a tudattal, miszerint aznap reggel szemtanúja volt annak amikor Fogatlan kétszer körbeszaladta a konyhát - s felborított két krumpliszsákot.
Csak ne vegye észre, csak ne, ne, ne...
Gothi - anélkül hogy feltűnt volna neki a konyhabéli felfordulás - átlépte Hablaty szobájának küszöbét. Fogatlan, mint egy jól nevelt, illedelmes sárkány a saját kis fekvőhelyén, békében és nyugalomban pihegett, mint aki egy hete mást se csinál. Még nagy látványosan ásított is egyet, mint aki csak most ébredt fel a délutáni szunyókálásából. Azzal is lendített egy kicsit a kialakított hatáson, hogy látszólag meglepődött Gothi érkezésén, s kilesett a nyitott ablakon azzal a tekintettel, hogy "nahát, már ennyi az idő?".
Hablaty majdnem elnevette magát sárkánya furcsa adottságán: Fogatlan meghökkentően jó színész volt. Annyira, hogy Gothi mindeddig nem is sejtette, hogy a két barát minden nap fogócskázott, bunyózott és párnacsatázott a ház falain belül, elrejtve mindeni szeme elől. Még Pléhpofa sem tudott róla, pedig ha tehette, két teendője között mindig hazalesett, hogy minden rendben van e "beteggel", s Hablaty jól kezeli e a háztartást. Igaz, őelőle sosem kellett elbújni, mert mindig hatalmas zajjal érkezett haza, s a fáradtságtól szinte nem is látott - sokszor még a szálló tolldarabokat se, a párnacsata maradékát.
Közben Gothi kedves mosollyal a sárkány mellé lépett, s megsimogatta a homlokát. De meg kell hagyni, ő sem volt mindig ártatlan - de persze csak kegyességből. Voltaképp csak úgy tett, mintha megsimogatná, mert igazából a sebhelyét vizsgálta, ami már csak egy világosabb szürke horzsolásnak tűnt. A javasasszony belenézett Fogatlan szemébe, szájába, még a fogait is megvizsgálta, meghúzta a fülét, ezek után pedig Hablatyhoz fordult, aki mindvégig idétlenül vigyorgott az ajtó mellett.
Gothi félmosollyal bólintott egyet, elégedetten megpaskolta Hablaty karját, majd learaszolt a lépcsőn és kiengedte magát az ajtón.
Hablaty még pár pillanatig hallgatózott a lépcső felé, majd mikor hallotta, hogy az öregasszony tisztes távolságba kerül, kitört belőle a visszatartott nevetőgörcs.
- Nahát pajti ez... Mesteri volt, komolyan mondom, mesteri... - törölgette a könnyeit, miközben lehuppant az ágyára a nagy kacarászásban. - Esküszöm, ha legközelebb meg kell győzni valamiről apát, téged küldelek...
Fogatlan elégedetten kihúzta magát. Az egy dolog, hogy Hablaty így dicsérte, ő viszont tudta is magáról, hogy a színészi tehetség ha megvan valakiben, akkor az bizony ő.
- Na jól van pajti, ne bízd el magad - fejezte be a nevetést Hablaty. Majd felpattant az ágyáról és derékig kihajolt az ablakon. Hamar megállapította, hogy a Nap, amit keresett az égen, bizony már egy óra múlva sehol sem lesz. - Különben is, apa megbízott a vacsora elkészítésével mire hazaér, amit úgy naplemente utánra saccolok, úgyhogy jobb lenne annak is nekiállni.
Fogatlan egyet értően mordult egyet, majd követte barátját a konyhába.
Hablaty megállt a konyhaajtóban. Emlékezett rá, hogy reggel mikor leballagott reggelizni, félálomban látott egy cetlit az asztalon, amin rajta volt, miféle vacsorát is kéne neki elkészítenie. Hamar meg is találta a Sárkányok Könyve alatt - azt lapozgatta ebéd közben.
Tekintetével hamar végigszaladt a pár soron, de már az első pillanatba lelohadt arcáról a mosoly.
- Na neee... - dünnyögte, félig magának, félig Fogatlannak - Apa arra kért, hogy süssem ki a csirkét... Mert persze pont akkor van a legnyűgösebb vacsora, mikor ő nincs itthon... Miért nem ehetnénk simán halat? Ne már...
A fiú még öt percet morgott magában, majd megkereste a kisütendő jószágot, s hozzálátott a feldarabolásához és a sütéshez. Közben persze folyamatosan magyarázott.
- Fogatlan nyugodtan visszamehetsz lepihenni, én még elszenvedek ezzel egy darabig... - sárkányának azonban esze ágában sem volt egyedül gubbasztani a szobában. Inkább kényelmesen letelepedett a konyhaasztal mellett, s le nem vette a szemét Hablatyról. - Hát jó, ha ragaszkodsz hozzá...
- Egyébként tudod, hogy nem helyes, amit csinálunk - folytatta Hablaty. - Gothi külön kért, hogy pihenj, de te a boci szemeiddel mindig rá tudtál venni, hogy engedjelek randalírozni a lakásban. Remélem tudod, hogyha apa vagy Gothi rájön, hogy mit művelünk, gondolok itt a verekedésre és a fogócskára, tuti, hogy még egy hét kényszerpihenőt varrnak a nyakadba. És onnan már nem tudlak kimenteni.
Fogatlan csak morcosan mormogott valamit, mert ugyan tisztában volt vele, a fiúnak igaza van, mégsem tudta betartani a rá szabott tiltást. Őt arra teremtették, hogy repüljön, száguldjon, mindenkit lehagyjon. Nem pedig arra, hogy ott lopja a napot a szoba félhomályában.
Mintha csak az istenek meghallották volna a fekete sárkány bánatát, hiszen alighogy ez a gondolat végigfutott az agyán, betoppant az ajtón Pléhpofa. A főnök fáradtan lehuppant székébe, majd nagy nyögés kíséretében letette szekercéjét az asztalra.
- Jaj ne már apa, most takarítottam le az asztalt... - nyavalygott Hablaty, majd nagy kelletlenül az apja elé tette a kész vacsorát, s azzal a mozdulattal elvette a szekercét is (aminek súlya nem kevés gondot jelentett).
Apja szinte meg se hallotta fia bosszankodását, rögtön nekiállt a vacsorájának. Mikor Hablaty kiszolgálta Fogatlant is - akinek Gothi még a napi száz haladagját is lefelezte -, végre ő maga is leült az asztal mellé.
- Figyelj csak Hablaty - kezdte Pléhpofa két falat között -, most jutott eszembe, hogy holnap reggel számítsatok Gothira, mert utána elkísérem őt gyógynövényeket és egyéb vacakokat gyűjteni. Fene se kívánja, de ez van, s ahogy ismerem Gothit, vacsorára se érünk vissza.
Még jó, hogy a főnök háttal volt Fogatlannak, mert e hír hallatán a sárkánynak kiesett a szájából a félig megrágott hal, úgy ledöbbent. Gothi hamarabb jön? Egész délután nem lesz itt, s Pléhpofa is eltűnik? Nem lesz senki, aki egy fél napig ellenőrizze? Ez csak egyet jelenthet... Hablaty viszont tisztán látta a barátja arcán kialakuló széles vigyort. Ő pontosan tudta, milyen elvetemült ötlete támadt Fogatlannak - és meg kell hagyni, nagyon nem tetszett neki. Szólni nem mert, mert akkor lebuktatná Pléhpofa előtt, de szemének egyetlen gyilkos villanásával jelezte, hogy:
Neeem, nem, nem, nem, és nem! Eszedbe ne jusson!
Fogatlan arcán ennek a pontos ellentéte jelent meg:
De, de, de, de, de, de, és századszor is de!
***
Fogatlan nem bírt aludni aznap éjjel. A gondolat, hogy holnap talán ráveheti Hablatyot egy kis kóborlásra, teljesen kiűzte az álmot a nagy zöld szeméből. Hiszen mit számít pontosan szembemenni a szabályokkal, ha senki se veszi észre? Amúgy is van hátsó kijárat, nem kell nekik a falu felé elhagyni a házat... S különben is a bezártság nem egészséges, jót fog tenni neki egy kis séta a szabadban a friss levegőn...
Hajnali ötig bírta az álmatlan forgolódást. Tekintetét körüljáratta a csendben és sötétségben úszó szobán, egy darabig hallgatta Hablaty szuszogását, végül azonban úgy döntött, elfoglalja magát. Halkan felkelt és odasomfordált a szekrényhez.
Hová is rakta Hablaty azt a festékes üveget? Hopp, megvan! Nahát, de hisz ebből több is van!
Fogatlan úgy döntött, egyedül nekiáll és készít Hablatynak valamit, mire a fiú felébred. Orrával megbökte az üvegcsét amiben a tintahal tinta volt, ám az azzal a lendülettel ki is borult, s végigfolyt a padlón. Hablaty is valahogy így csinálta, nem? Mi is jött ezután? A sárkány belelépett a tintába, de közben eszébe jutott, hogy kellett volna szerezni valamit, amire lenyomatot készít. Azt viszont a másik szekrényből vette elő... Fogatlan gondolkodás nélkül végigmasírozott a szobán, aztán jött rá, hogy ezt nem is így kellett volna, hiszen a mancsa festékes volt - már a frissen felmosott padlóval együtt. Hirtelen nem tudta, most mihez kezdjen, így visszasietett a festékekhez - ezzel felborítva a zöld és a piros festéket tartalmazó üvegeket is...
***
Hibbantra újabb nap virradt, s már az első sugarak is olyan melegséget hoztak, hogy az emberek sorra tárták ki házaik ablakait.
A Haddock házban is gyönyörű reggel - lett volna, ha Hablaty nem arra ébred, hogy a padló, a bútorok, s Fogatlan is zöld és piros színben "pompáznak". Ennek következtében neki villámsebességgel kellett kiszaladnia a kúthoz, és elegendő vizet felhordani, hogy kitakaríthasson.
Fogatlant felzavarta a fekvőhelyére és ráparancsolt, hogy egy tapodtat se mozduljon onnan, amíg ő fel nem takarítja a szobáját.
- Hogy a Thor villámába sikerült neked ezt összehozni? - tette fel a költői kérdést Hablaty, mikor már Fogatlan hátán ülve próbálta eltávolítani a sárkánya füléről az élénkzöld festéket. Már fél órája mást se csinált, csak a hüllőt tisztogatta. - Ráadásul Gothi bármelyik percben itt lehet, neked meg még mindig zöld a füled, ezt nem lehet nem észrevenni...
Alighogy ezt kimondta, meghallotta lentről a már jól ismert kopogást, ahogy Gothi a fa botjával megkocogtatja a bejárai ajtót, s utána jött Pléhpofa sziklát repesztő kiabálása, miszerint:
- Hablaty, megjött Gothi!
A fiú épp, hogy csak eltüntette a zöld festéket sárkánya füléről, és leugrott a hátáról.
- Rendben apa! - kiabált vissza, miközben összekapkodta a földről a vizes vödröket és jobb ötlet híján mindet bepakolta a szekrénye felső polcára, majd rávágta az ajtót. De mivel hallotta a polc megnyikordulását, a biztonság kedvéért nekitámaszkodott az ajtónak - nem kéne, hogy a szekrény egész tartalma Gothi lába elé boruljon.
Az öregasszony dúdolgatva lépett az emeletre, s mosolyogva köszöntötte az ártatlanul vigyorgó párost.
- Szép jó reggelt! - rikkantotta Hablaty, még mindig az ajtónak támaszkodva.
Gothi tapasztalatból sejtette, hogy itt valami sumákság van. De amíg nem tud semmit sem biztosan, úgy fog tenni, mint aki nem is gyanakodik. Inkább hamar odament Fogatlanhoz, megvizsgálta, majd egy bólintás kíséretében elhagyta a szobát, becsukva maga után az ajtót.
Hablaty már épp egy megkönnyebbült sóhajra készült, mikor az ajtó hirtelen újra kinyílt, s az egy másodperccel ezelőtt távozott, gyanakvó Gothi nézett vissza, majd ugyan azzal a lendülettel újra eltűnt, aminek következtében Hablatynak és Fogatlannak is majdhogynem kimaradt egy szívverése.
- Na jó... hát ez... durva volt... - motyogta a fiú, aki közben elfelejtett levegőt venni. - Oké... csak semmi pánik... Szerinted gyanakszik? - nézett barátjára.
Fogatlan néhányszor oldalra döntötte a felét, jelezve, hogy neki már fogalma sincsen ezek után. A "talán" a legjobb szó rá.
Hablaty csak megingatta a fejét, s próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy Gothi esetleg gyanít valamit, aztán elengedte a szekrényajtót és meg akart fordulni, hogy kipakolja onnan az oda nem illő vizes vödröket - igen ám, csakhogy azok megelőzték; kilökték az ajtót, s egyként a nyakába borultak. Hablaty ezen annyira meglepődött, hogy mukkanni sem tudott, mikor a hideg víz végigszaladt a fején és a hátán.
Fogatlan egy pillanatig csak nézte hogy mi történt, majd hatalmas hahotában tört ki, de úgy, hogy még a könnye is kicsordult.
- Haha rettenetesen vicces, tényleg... - morogta szarkasztikusan Hablaty, miközben kicsavarta a vizet a ruhájából. Közben sárkánya már a hátára borult, s úgy kacagott tovább.
- Na jól van, te szárnyas szalamandra, te akartad a háborút... - vigyorodott el hamiskásan a sárkánylovas, majd két gyors lépéssel elérte a sárkány fekvőhelyét, lendületből ráugrott Fogatlanra, s csiklandozni kezdte, ahol csak érte, mire Fogatlant elfogta egy még nagyobb nevetőgörcs - Na most nevess te nagyra nőtt denevér! Még mindig vicces, hogy eláztam, heh? Még mindig?
Valószínűleg kicsit hangosabbak voltak a kelleténél, hiszen máris meghallották, hogy valaki elindult fel a lépcsőn, s hamarosan be fog nyitni azon az ajtón.
Hablaty azonnal felhagyott barátja játékos kínzásával, s leugrott róla, közben megpróbálta elfogadható állapotba hozni kinézetét, bár az kicsit rontott az összképen, hogy csöpögött a hajából a víz, úgy elázott az előbb.
A következő ajtónyitó Pléhpofa volt, bár az ő érkezése a legkevésbé sem volt váratlan - lépteit talán még a falu másik végében is hallották. A főnök körülnézett a szobában, mire Hablaty megint felvette az ártatlan vigyort.
- Te meg mitől vagy csurom vizes? - mérte végig a fiát.
- Öööh... - forgatta a szemét Hablaty, majd zavartan lehajolt az egyik vödörért és a talpára állította - Semmiért...
Pléhpofa csak a fejét ingatta.
- Na jó, igazából csak azért jöttem, hogy elköszönjek, mert máris indulunk - mondta, majd elindult ki az ajtón, de még visszaszólt. - Te meg Hablaty, öltözz át, és takarítsd fel ezt a rendetlenséget! - majd elsietett.
- Nah remek.. hát ez pompás... - nézett végig a padlón a főnök fia, amit alig fél órája sikált tisztára, s most újra állt ott a víz. Viszont nem volt mit tenni, ha Pléhpofa kiszabta a takarítást, kénytelen volt elvégezni a munkát.
Fogatlan mindeközben fülelt. Hallgatta, ahogy Pléhpofa még háromszor-négyszer visszatér a házba, azzal a mondattal, hogy "már megint itt felejtettem..." - ezt meg azt... Egyszer aztán megszűnt ez a hang, s az Éjfúria ebből pontosan tudta, hogy a főnök és a javasasszony elhagyták a házat, s néhány perc múlva a falut is.
Itt az idő.
Egészen eddig morfondírozott azon, hogy vajon hogyan vegye rá Hablatyot a ház elhagyására, de nem talált olyan érvet, ami meggyőzé őt. Inkább amellett döntött, hogy egyszerűen fogja magát, és kisétál az ajtón, aztán majd kiderül, hogy reagál erre a barátja.
Várt még néhány percet, hogy a két "felügyelője" biztosan ne legyen a közelben, majd felkelt, kinyújtóztatta tagjait, és elindult le a lépcsőn.
- Hová, hová ilyen sietősen pajti? - kérdezte kíváncsian Hablaty, sárkánya szokatlan viselkedését szemlélve. Ám amikor Fogatlan pillantásra se méltatta, szemöldökét ráncolva fordult utána. - Fogatlan! Hová mész?
Hablaty lerakta a rongyot, amivel épp nekiállt volna takarítani és sárkánya után eredt. Mikor leért a földszintre, már nyilvánvalóvá vált számára a hüllő szándéka: Fogatlan ugyanis megállt a hátsó kijárat előtt, s hol arra nézett, hol Hablatyra.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan? - hökkent meg Hablaty. Morgást kapott válaszul. - Pajti, neked feküdnöd kéne, már azzal is megszeged a szabályt, hogy járkálsz fel alá a lakásban, képzeld el mekkora balhé lenne ha... - de itt elakadt a szava, mikor meglátta Fogatlan tekintetét. A sárkány olyan ártatlan, nagy kerek szemekkel nézett rá, szinte könyörgött a tekintete, azt sugallta, hogy neki ez már szenvedés, ki akar menni...
- Fogatlan... - nézett rá kérlelőn Hablaty. - Ne csináld ezt velem, légy szíves...
Fogatlan érezte, hogy mindjárt megtörik a jég, Hablaty mindjárt engedni fog a kérlelésnek, így hát hamar odament hozzá, és feje egészen közel volt barátja arcához, úgy kezdett el halkan dorombolni.
Igaza lett. Hablaty megadta magát.
- Na jó, jól van, jó! Visszavehetsz a kiscica nézésedből, hozom a nyerget... - tette fel a kezeit a viking fiú, majd hatalmas lelkifurdalással, amit a szabállyal való pontos szembemenés váltott ki, elindult föl a szobájába az új nyeregért.
Azonban mikor kinyitotta a nyerget tartalmazó szekrényt, nem talált ott semmit, néhány hálót fonó pókon kívül. Ez csak egyet jelentett: az apja elővigyázatosabb, mint hitte.
***
Lágy szellő zörgette meg a fák levelét. Nagyon kellemes volt az idő, s nap is száz ágra sütött, amit az égbenyúló fák között persze csak foltokban lehetett élvezni.
Fogatlan lassan átmászott egy kidőlt fa rönkjén, majd elindult az erdő mélye felé. Hablaty a hátán ült, s a füzetét lapozgatta a saját maga által rajzolt térképeket keresve, s csak néha pillantott fel, hogy megnézze, merre járnak épp. Nem nagyon szólt, s ebből sárkánya sejthette, hogy éppen magát őrli daraboka, hiszem most is egy komoly szabályt hagynak figyelmen kívül.
- Na, van valami terved, te követelőzős szalamandra, vagy csak kóborlunk itt céltalanul? - morogta kicsit sem dühösen Hablaty, amikor kicsúszott a kezéből a füzet, lebucskázott Fogatlan homlokán, majd kinyitva esett a sárkány elé. A hüllő kíváncsian szagolgatni kezdte az előtte fekvő oldalakat, amire egy nagyon furcsa lény rajza került, még régen. Kérdőn nézett föl gazdájára.
A viking fiú lemászott sárkányáról - amiből majdnem esés lett, nyereg híján ugyanis kimondottan nehéz volt megmaradni Fogatlan hátán -, majd szemügyre vette a rajzot.
- Ez egy troll, Fogatlan - magyarázta. - A legenda szerint itt élnek az erdőben, és esténként beosonnak a faluba zoknit lopni. Bélhangos mesélt nekem róluk, és régen mindig trollokat kerestünk az erdőben, de sose láttunk egyet se. A többiek szerint nem is léteznek, de ennek ellenére én sokat kóboroltam errefelé, hátha megpillantok egyet... Hé, várj csak, támadt egy ötletem! Mi lenne, ha együtt keresnénk őket?
Fogatlannak kíváncsiságában felálltak a fülei. Igenis benne lett volna egy jó kis troll-vadászatban, hátha azok a lények is szeretnek fogócskázni - és ha nem láttak még egyet sem, akkor ezek szerint bújócskázni is...
- Oké, akkor itt kezdjük, és innen haladunk a magashegyi barlangok felé - mutatta Hablaty a térképen, majd felpattant és halkan elindultak egy sűrűbb növényzettel körülvett erdei ösvényen , fel a domboldalon, Magashegy felé.
A viking fiú elmélázva nézegette a rajzot a füzetében. Emlékezett is rá, hogy a Bélhangos műhelyében talált egyik könyvből másolta ki, s azóta is azon tanakodott, hogy vajon honnan tudják, hogy hogy néz ki egy troll, ha még senki sem látott egyet se? A rajzon a lény egy nagy, zöldes bőrű, ormótlan, marcona alkatú, nagy fülű szörny volt, ami épp egy farönköt emelt a magasba.
Néha elgondolkozott azon, mikor nekivágott a troll-vadászatoknak, hogy ő biztosan akar találkozni egy ilyen külsejű valamivel? Ez a kérdés régebben jobban izgatta, viszont most itt lépkedett mellette egy ötszáz kilós tűzokádó sárkány, nem valószínű, hogy komolyabban aggódnia kéne azért, hogy bajba kerülnek. Az igazság az, hogy Gothitól jobban félt per pillanat, mint egy bokorból előmászó trolltól.
Hablaty annyira belefeledkezett a térkép kémlelésébe, és a troll rajz tanulmányozásába, hogy észre se vette, hogy egy meredek szirt szélén fekvő tisztásra értek. Már csak a tűnt fel neki, hogy egy oda nem illő zörejt hall. Valami volt a közeli bozótban.
Egy pillanatra ledermedt, s intett Fogatlannak, hogy ne mozduljon, aztán lassan elindult a bokor felé. Lehet, hogy most végre rátaláltak arra a lényre, amit már kiskora óta keresett-kutatott az erdő mélyén?...
Már majdnem elérte a sűrű növényzetet, mikor onnan hirtelen kiugrott - vagyis inkább kirepült - egy fészekalja Rettenetes Rém, ezzel a frászt hozva főhősünkre.
Hablaty annyira megijedt a rajta keresztül elszáguldó sárkányoktól, hogy kiáltás kíséretében hátraugrott, csakhogy azzal nem számolt, hogy mögötte néhány lépésre volt csak a meredek hegyoldal széle. Jobb lábával még meg tudta volna állítani magát, de vaslába megcsúszott a sziklán, és Hablaty hanyatt lezuhant az erdős hegyoldalon.
Fogatlan ezt persze nem nézte tétlenül. Épp az előtt érte el a fiút, mielőtt az fejjel érkezett volna az első sziklán, s hamar a szárnyai közé zárta, ez által viszont eszeveszett sebességgel gurulni kezdett lefelé a meredek hegyoldalon, mancsaival magához szorítva, szárnyaival védve lovasát.
Hatalmas szerencséjük volt, hogy nem ütköztek neki egy fának sem, s végül egy kis tisztáson értek földet.
Fogatlannak kellett egy perc, mire észhez tért, s felfogta mi is történt az előbb. Érezte, hogy neki most nagyon nem volt szüksége erre a zuhanásra, mert most újra szédülni kezdett, ahogy napokkal ezelőtt. Félig a mellkasán feküdt, Hablatyot még mindig a mancsai közt tartva, szárnyaival takarva. Sűrűn pislogva nyitotta ki szemeit, ám utólag már azt kívánta, bár ne tette volna.
Maga előtt megpillantott két csizmát, ami egy nagydarab emberhez csatlakozott, mint megállapította. Egy nagy darab, vörös szakállú, viking sisakot viselő emberhez, akit történetesen úgy hívtak, hogy Pléhpofa.
A főnök meghökkenve szemlélte az előtte fekvő sárkányt, akiről azt hitte, hogy békésen fekszik otthon, és gyógyulgat a sérüléséből, nem pedig az erdőben kószálva újakat szerez. Pléhpofa arcán csalódottság jelent meg, ahogy rádöbbent: a fia és a sárkánya áthágták a szabályait, megszegték a szavukat.
- Fogatlan... Mit tettél, Fogatlan...
