1. fejezet - A bajkeverő tojás

Sziasztok!
Bocsánat, hogy az előzetes után ilyen későn rakom csak fel az első fejezetet, de sajnos itthon néha háborúznom kell a nettel, hogy működjön - de ezúttal is én győztem, úgyhogy itt is van az első fejezet.

Kérlek, ha elolvastad, írj véleményt, mert nagyon kíváncsi vagyok. Ha valami hibát találtok, azt is lehet nyugodtan jelezni KULTÚRÁLT módon!

Nagyon kérlek titeket, hogy se a történetet, se a képeket ne másoljátok, vagy rakjátok ki sajátotokként!!! Köszönöm.

Na hát akkor kezdjük:

Előszó:

Azt a kort éljük, amikor még léteztek éneklő bárdok. Mikor még a leíratlan történetek szájról szájra jártak, mindig kicsit átformálva, kiszínezve. A bárdok hatalmas repülő hüllőkről daloltak, melyek szájából lángcsóva tört ki, termetes mozgó tűzhányókról, melyek a viking törzsek nyájait tizedelték valahol fent északon, ahol zord a nyár, s a tél még inkább. Ezeket a lényeket sárkányoknak nevezték.

1.fejezet:

Egy vérbeli fúria

Már naplemente felé járhatott az idő, ez azonban nem látszott a szürke felhőktől. Szélcsend volt, nyomasztó, mondhatni kínos csend, és vérfagyasztó hideg.

A ködben lassan, de biztosan kirajzolódott egy nagyobbacska sziget körvonala. Ennek a szárazföldnek a tisztességes neve Hibbant-sziget volt. Magas hegyek, szétterülő fenyőerdők, titkos patakok és egy kis viking falu leledzett rajta. A faluban sok-sok faház állt kacskaringós utcákat formálva, szinte egymás hegyén hátán.

Egy ház volt csak, ami kilógott a sorból, s egy dombon álldogált magányosan, úgy, hogy az ajtajából körültekintve belátni az egész falut. Ebben a házban lakott a Haddock család, aminek családfője nem más volt, mint a falu főnöke. Ám ez a kellemes kis otthon naphosszat üresen tátongott, hiszen lakói általában túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy otthon időzzenek.

Különös kis falu volt ez, ha jobban körülnéztünk. A házak díszítése is egészen sajátos volt: minden otthon homlokzatán megjelent legalább egy faragott sárkány képe, s méghozzá mind-mind másmilyen volt: az egyik nagyobb ház ajtaja felett például egy kétfejű, zöld sárkány vicsorgott, a másikon egy hosszú szarvú pirosas-narancssárga példány díszelgett. A mellettük álló házon pedig egy kék, tüskekoronás egyed tartotta méltóságteljesen faragott fejét. A Hofferson család otthona volt ez. A békés lak ajtaja épp ebben a pillanatban nyílt ki, s kilépett rajta egy szőke, fonott hajú lány. Nagy csizmát viselt, vörös, katonás szoknyát és kék pólójára is hamar felkapott egy szőrmés kabátot. Hiába volt viking Asztrid Hofferson, ilyen rettenetes hidegben még ő is fázott. Nem ment messzire, csupán éppen annyira, hogy teljes egészében belássa az eget.

Ott állt és bámulta a gomolygó felhőzetet.

Egyszer csak feltűnt valami az égen. Asztrid szemszögéből akár rámondhattuk volna, hogy csak egy holló... Egy fekete madár fenn az égen. Igen, minden bizonnyal akárki erre gondolna.

Viszont ez a valami nagyobb volt. Sokkal, de sokkal nagyobb, s a Hofferson lány ezt pontosan tudta, elmosolyodott.

Ez a nagy fekete repülő micsoda valójában egy kecses mozgással megáldott sárkány volt. S nem volt egyedül: a hátán egy igencsak sovány fiú ült. Arcán széles mosoly terült el, ahogy megsimogatta a sárkány fejét, majd pedig fém kattanása hallatszott, s ezzel irányt változtattak.

***

A fiú a Hablaty névre hallgatott, s ő volt a hibbantiak nagy reménysége és jövőbeli hőse, hiszen mi mást várhatnánk a  főnök egyetlen fiától? Ám ha magunk elé képzeljük ezt a tizenöt esztendős fiút sajnos rá kell jönnünk, hogy ez igencsak túlzó elvárás tőle. Hiszen Hablaty nem volt egy olyan tipikus vezéralkat: nagyon sovány volt, nem túlzottan magas, szeplős, barna hajú, olyan, akinek az arcát nem jegyezzük meg azonnal. Ám mindez nem volt igaz apjára, Pléhpofára, aki egy nagydarab izmos viking volt, égővörös hajjal és akkora szakállal, hogy te kedves olvasó, ha én azt mondanám, hogy elrejtettek benne egy viking gályát, szemrebbenés nélkül elhinnéd.

De kanyarodjunk vissza Hablatyhoz! Hiszen most nekem kell azt állítanom, hogy tévedem a fenti sorok egyikében. Hogy miért? Mert Hablaty valóban nem egy kalapácsvető alkatával rendelkezik, viszont már kivívott magának egy pozíciót a népében: az emberek meghallgatják, van egy egész csapat kis barátja akikre számíthat, s már senki sem kételkedik benne, hogy valóban nagy ember lesz belőle. De ez nem volt mindig így. Nem is olyan régen még szinte, hogy számkivetett volt a saját törzsében. Akkoriban apja mindig azt emlegette, hogy "ha te kilépsz a házból akkor beüt a ménkű!". Ez egyáltalán nem volt túlzás, hiszen egyszer majdnem sikerült lerombolnia a fél falut, s a viking törzs bárányállományát pedig elragadták az őket megtámadó sárkányok. Ezekben az időkben nem volt egy barátja sem, senki, aki végighallgatta volna, aki tanácsot adott volna...

S ekkor jött a képbe a fekete sárkány. Ő volt Hablaty első igaz barátja, s elég sajátos módon történt első találkozásuk, a fiú ugyanis a birkalopós éjjelen lőtte le véletlenül, s másnap mikor rálelt az erdőben azt mondta neki: "most megöllek, te sárkány!" - kicsit sem egy örök barátság kezdőmondata, főleg, hogy utána a hüllő dobhártyaszaggató üvöltéssel halálra rémítette főhősünket. De igen, ez akár milyen hihetetlen is, egy örök barátság kezdete; hiszen Hablaty (ha kocogó térdekkel is) de közelmerészkedett a vad lényhez, s azzal együtt, hogy egy félreértés következtében elnevezte Fogatlannak, felfedezte, hogy halálra ítélte: a sárkány farka végén a kormánylapátként szolgáló szárnynak már csak a jobb oldala volt meg, tehát Fogatlan nem tudott elrepülni.

Fogatlannak hatalmas szerencséje volt, hogy Hablaty volt az a viking, akivel összehozta a balsors, hiszen a fiú addig ügyködött, mígnem elkészített neki egy nyereggel összekötött műfarkat, amit - ha a hátán ül - lábbal irányít. S annyi titkos gyakorlás, türelem és hasra esés után profi légi mutatványok kíséretében ketten közös erővel győztek le egy gigantikus sárkányt a sárkányok szigetén, ami az egész viking törzsre veszélyt jelentett, s nem mellesleg sakkban tartotta a sziget többi sárkányát is. Itt ért véget a vikingek és a sárkányok ellenségeskedése.

Ez ugyebár szép és jó, csakhogy a Vörös Halál (a fentebb említett sárkányóriás) elleni harc egyik mutatványa annyira jól sikerült, hogy Hablaty elvesztette fél lábát, s ha nem lett volna ott legjobb barátja, s nem zárta volna szárnyai közé, akkor minden bizonnyal pecsenyévé sült volna.

Mindez viszont már nem ma történt, s a sárkányok békésen élnek együtt a vikingekkel Hibbant szigetén, Pléhpofa pedig azzal viszonozta Fogatlannak hőstettét, miszerint megmentette a fia életét, hogy otthont adott neki a saját házában.

Fogatlan azóta sem tud önállóan a levegőbe emelkedni, viszont - mint ahogy azt már hangoztattam - nagy szerencséje volt, hogy Hablaty azóta is kiáll mellette, s minden nap korán felkel és fennmarad késő estig, csak hogy az Éjfúria fajba tartozó sárkánya a felhőket szelhesse az éjszakai égen a segítségével.

Ez kedves olvasó, nos ez az igaz barátság.

***

Hablaty imádott repülni. Ez volt az, amely során igazán szabadnak érezhette magát félfarkú Éjfúriája hátán, aki sajnos amióta csak kinyitotta nagy zöld szemeit ezen a reggelen inkább fúria volt mint éj. Fogatlan most is morgott, s - Hablaty elképzelése szerint - szinte már panaszkodott.

- Jól van na Fogatlan, ne dühöngj - szólt rá Hablaty. - Mondd már el Odin szerelmére, hogy mi bajod van!

Fogatlan eleinte hallgatott, majd újra produkálni kezdte magát, mint aki magyaráz.

- Aha, értem, hogy bal lábbal keltél fel, de azért nem kellett volna ma reggel műsort rendezned ebből.

A sárkány ugyanis Pléhpofára borította a halas kosarat, amit épp neki hozott reggeli gyanánt. Ennek következtében a főnök olyat tett, amit addig soha: kizavarta Fogatlant a házból. Ezek után Hablatynak is úgy kellett elosonnia felbőszült apja mellett, hogy elvigye barátját repülni, s abban reménykedett, hogy talán attól lenyugszik és kicsit kitisztul a feje.

De nem így történt. Még annál is ingerültebb volt mint eddig, s gazdája hiába akart a felhők fölé menni, Fogatlan megmakacsolta magát és nem volt hajlandó feljebb emelkedni, vagy távolabb menni a falutól. Olyan volt, mint egy igazi fúria.

Így hát a sétarepülés nem tartott sokáig, hamarosan visszatértek a viking faluba, s két Rettenetes Rémet kikerülve landoltak épp Asztrid előtt.

- Jó látni titeket! - szaladt oda Asztrid mosolyogva. - Milyen volt a repülés? Hajmeresztő hideg van, nemde?

Hablaty szívesen társalgott volna tovább az időjárásról - vagy igazából akármiről -, csak a sárkányát tudta volna megzabolázni.

Asztrid meglátta a fiú gondterhelt arcát. Majd azt, hogy Fogatlan fekete pikkelyei szinte hogy vörösen izzanak arcán, s az általában nagy fekete pupillája most keskeny réssé szűkült - ilyen csak akkor történt, ha mérges volt, vagy ha támadni készült.

- Öhm... gond van?

Hablaty megpróbált úgy tenni, mintha a mögötte álló sárkány éppen bemutatná fogatlan mosolyát, és az apja a reggeli kis "baleset" miatt nem akarná leharapni a hüllő gazdájának fejét.

- Ööö... Gond? Milyen gond?

A lány tekintete szemrehányást sugallt. Hablaty kénytelen volt beszélni, viszont azt is megpróbálta szépen megfogalmazni, hogy ne tűnjön annyira katasztrofálisnak a helyzet.

- Na jó, győztél... Tudod én... Nos aggódom Fogatlan miatt, ma ugyanis egy kicsit... hát... idegesnek tűnik.

S ekkor valaki váratlanul bekapcsolódott a beszélgetésbe.

- Tudod, ez nem véletlen.

Ki más, mint Takonypóc közeledett feléjük. Végignézett a jelenlévőkön, majd gonosz vigyorral folytatta:

- Én se lennék boldog, ha össze lennék kötve egy félballábas nyápiccal...

Asztrid, aki a hirtelen dühéről volt híres, már indult volna Takonypóc felé, hogy bemutassa neki a jó egy méteres harci szekercéjét, Hablaty pedig megpróbálta megállítani, de mindketten elkéstek. Fogatlan gyorsabb volt. Sokkal, de sokkal gyorsabb. Már így is pengeélen táncoltak az idegei, de azt, hogy valaki a barátját sértegeti, azt nem tudta elviselni, még normál esetben sem. Általában egy ilyen helyzet egy rámordulással rendeződik, de mivel most különösen nagy méregzsák volt, nem tudta magát tudatosan megfékezni, s hirtelen dühében majdhogynem teljes erőből megharapta Takonypóc felemelt karját, aki ennek következtében akkorát üvöltött, hogy a szomszéd házból - aminek tetején a kétfejű sárkány díszelgett - is kijöttek a lakók.

-FOGATLAAAAN!!! MIT MŰVELSZ?! ENGEDD EL, DE TÜSTÉNT!!! - kiáltotta Hablaty.

Fogatlan azonnal engedelmeskedett, majd félrevonult. Így utóbb már bánta a tettét. Nem volt neki semmi baja Takonypóccal, már megszokta a fiú stílusát, s ő maga sem értette, hogy mi ütött belé...

- Vahhh - kezdte Takonypóc a karját dörzsölgetve - te szárnyas szalamandra, mi ütött beléd?!

- Húúú tök jó! - szólalt meg egyszerre két hang is. A Thorston ikrek jöttek ki a szomszéd házból, széles - bár kissé komisz - mosollyal az arcukon.

Az ikrek, Kőfej és Fafej köztudottan bírtak mindent ami veszélyes volt vagy ijesztő, s igyekeztek az ilyesmihez minél közelebb kerülni ("mert az tök baró") - talán nem is tudtak eleget, hogy féljenek. Sőt, be kell vallani, hogy egyikőjük sem volt egy lángész...

Fafej, a fiú iker közelebb ment a fekete Éjfúriához, majd megszólalt, a megsebzetthez intézve szavait:

- Hú, ez itt a bőröd a szájában?

- Biztosan fájt... - nevetett Kőfej.

Hablaty azonnal kapcsolt, mert látta, hogy sárkánya következő áldozata talán Fafej lesz, ha a fiú tovább produkálja magát. Odaszaladt Fogatlanhoz, s a nyereg pántjánál fogva elkezdte őt vonszolni maga után.

- Jó, akkor ennek vége, jobb lesz, ha most hazamegyünk, gyere szépen...

Fogatlan eleinte ellenállt, majd követte barátját.

- Hablaty, várj! - kiáltotta Asztrid, s néhány gyors lépéssel beérte a fiút. - Azt hiszem beszélned kéne Fogatlannal... Sose láttam még ilyennek, s biztos oka van, hogy így tombol. Ha gondolod segíthetek.

- Nem Asztrid, köszönöm, de megoldom. Ő az én sárkányom és ha gond van vele, az rám tartozik, nekem kell megoldanom. Ha meg nem járok sikerrel, azt úgyis megtudjátok.

Asztrid sóhajtott, majd rábólintott.

- Rendben. De ha mégis segítség kell, akkor szólj és mi itt leszünk - mondta, majd félig hátranézett, hogy a többiek felfogják, a helyükben is beszél - mindnyájan.

Takonypóc, Kőfej és Fafej úgy néztek Asztridra, mintha a lány rájuk parancsolt volna, hogy ugorjanak a jeges tengerbe - szerencséjükre ezt ő nem látta.

Hablaty viszont igen, félmosollyal megköszönte, majd beparancsolta Fogatlant az otthonuk ajtaján és utánament.

***

Hablaty becsukta az ajtót maga mögött. Nagyon kínos volt  helyzet az imént. Ilyen, hogy Fogatlan akár csak megpróbált megharapni valakit... soha, de soha nem fordult elő eddig. A fiú kezdte sejteni, hogy itt tényleg komoly gond van és hogy talán Asztridnak igaza lesz. Talán a beszéd egy másik sárkánnyal nem sikerülne, de egy éjfúriánál biztosan, mivel az a legintelligensebb sárkányfaj, s Fogatlan tényleg nagyon értelmes, szinte már csak beszélni nem tud. Nagyon sok mindent megért a világból, többet, mint azt bárki is remélni merte volna.

- Figyelj, Fogatlan - kezdte Hablaty komolyan, de nyugodt hangon, még mindig a kilincset szorongatva, mivel nem tudott barátja szemébe nézni. - Nem tudom, hogy mi ütött beléd és azt sem, hogy mi volt ez az egész, de nagyon örülnék, ha... 

De ekkor félbeszakadt a mondat. Pontosabban az emeletre - s egyúttal Hablaty  és Fogatlan szobájába - vezető fa lépcsősor recsegése szakította félbe.

Hablaty kérdőn hátranézett. Ez nem igaz. Nem lehet igaz. Még csak rám se bagózik... Ez a kijelentés egyértelműen a sárkányról szólt. Fogatlan ugyanis nemtörődöm arckifejezéssel úgy döntött, hogy nem érdemes végighallgatni Hablaty kioktatását. Jobb lesz neki egy kicsit egyedül. Fent az emeleten, egyedül.

- Aha, szóval így akarsz játszani... Elárulom, kedves Fogatlan, hogy nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen! - gondolta Hablaty, majd visszafeszítette ujjait és nagy hősiesen elindult, hogy megleckéztesse a hüllőt. Tényleg, a látványból már csak a korbács hiányzott a kezéből de a nagy vezérjátszás közben nem vette észre, hogy a reggel kiborított halas kosár nem került teljesen feltakarításra. Egy hal elkerülte a figyelmét, s szinte, hogy erre várt, rejtőzködött, hogy Hablaty vaslába pont rajta érkezzen a következő lépésnél és... - Jaj ne... - Hablaty lendületből hanyatt vágódjon a fapadlón.

-Ó, hogy az a fene... - de már a szitkozódást sem tudta befejezni, ugyanis pechére reggel sietett és nem biztosította rendesen műlábát, ami a lendület következtében elvált testétől, hogy a levegőbe emelkedjen, majd a gravitáció támogatásával gyomorszájon vágja a már így is hátfájásos gazdáját. - Ó, HOGY THOR PÖRÖLYE EMÉSSZEN EL...

De hősünk nem adta fel. Felpattant, majd a jobb lábán ugrálva - hogy közben rögzítse a balt - elindult úgy nagyjából a lépcső irányába. Mielőtt elindult fel a lépcsőn még az összhatás kedvéért egyszer hasra esett, majd a harmadik lépcsőfokot elérve belecsimpaszkodott Fogatlan farkába.

A sárkány megállt. Egyebet nem reagált, de legalább megállt. Hátratekintve látta, hogy ó, hisz ez csak Hablaty, majd az is feltűnt neki - bár érezni azt nem túlzottan érezte -, hogy a fiú teljes erőből nekifeszül, s húzni kezdi lefelé a lépcsőn - eredménytelenül. Jellemző... gondolta az Éjfúria, majd ugyanazzal a tempóval folytatta útját az emeletre, ám most már egy potyautassal a farkán, aki fejjel lefelé kézzel-lábbal kapaszkodott, s esze ágában sem volt engedni. Így hát minden egyes lépcsőfoknál egyre csak nőtt a púp a fején.

A bejárati ajtó épp ekkor nyílt ki, s Pléhpofa volt az, aki gondterhelt ábrázattal belépett rajta. Ő azonban szinte reflexből kerülte ki a rejtőzködő halat, s már készült volna leszidni fiát, hogy miért nem szedte össze azt is, majd pedig Fogatlan jött volna, miszerint tanuljon meg viselkedni, azt a hétszázá...

...t.

És akkor meglátta.

A jelenség, kicsit sem volt megszokott. Azt teljesen normálisnak tekintette, hogy Hablaty és Fogatlan időnként játékból birkóznak, na de az, hogy a sárkány szemrebbenés nélkül, fiát fejjel lefelé vonszolja föl a lépcsőn, s Hablaty közben folyton szitkozódik, az már a főnöknek is fura volt.

- Hát ti meg mi a csudát csináltok? - csupán ennyit tudott kinyögni a döbbenettől.

Az amúgy is furcsa páros egyszerre nézett a hang irányába. S szinte egyszerre is kezdtek magyarázkodni. "Hát tudod az úgy volt hogy... de hidd el, inkább ne akard tudni..." dadogott Hablaty, Fogatlan mondanivalója viszont már nem volt annyira egyértelmű, valahogy úgy hangzott, hogy "blah blah blah...".

- Áh - bólintott a főnök - most már mindent értek...

Ennek a negyede sem volt igaz, de Pléhpofa úgy vélte, hogy most inkább nem firtatja a dolgok miértjét. Hisz a fia a nagy sárkányidomár, majd ő megoldja - s ezzel elcammogott a ház hátsó része felé.

Tehát pont nem látta, ahogy hőseink felérnek az emeletre.

Fogatlan egészen a neki ágyként szolgáló kerek sziklalapig ment (Hablattyal a farkán, de úgy tett, mint aki észre sem veszi), majd kényelmesen elhelyezkedett, Hablaytra vetett még egy utolsó pillantást, s a fiú a tekintetéből kiolvasta a mondanivalóját: "Nem Hablaty, nem akarok beszélni róla!"

Ó, dehogy nem akart. Egész estéken át tudta volna magyarázni, hogy mi aggasztja. Érzett valamit, amit még sosem itt, Hibbant szigetén. Valami közel volt, valami ismerős, de veszélyes... Közelebb, mint valaha... De mi az? Annyira ismerős, mégsem lehet pontosan körülírni... Egy a biztos csak: hogy itt hamarosan valami kimondottan kellemetlen fog történni.

Ezek után a sárkány cseppet sem békés álomba merült.