Ádázok és Fúriák - 9. fejezet

Srácok, 6000000 bocsánatkérés ennyi csúszásért, remélem még nem mondtatok le rólam és a történetről.
Nincs mentségem rá, miért késtem ennyit, de most itt van a folytatást, és elásom magam ha megint ennyit kések vele.

És Boldog Karácsonyt Mindenkinek, így utólag is!

9. fejezet:

A suttogás

- Hablaty! Fogatlan! Merre vagytok?

Hangzott a kiáltás már vagy századszorra. A sárkánylovasok, mikor szétesett a csapatuk, kénytelenek voltak leszállni az egyik szirtre a közelben, és sárkányaik védelmében kivárták, míg enyhül a hófúvás. Asztrid volt az egyetlen, aki már az első pillanatban indulni akart a keresésükre, viszont a többiek mind visszatartották, mondván: túl veszélyes felszállni ilyen időben.

- De nem hagyhatjuk őket odakint így! Lehet, hogy lezuhantak, lehet, hogy most segítségre várnak! - kiabálta idegesen Asztrid. Nem tudott beletörődni, hogy ki kell várnia a nyugodtabb időjárást.

- Asztrid, és szerinted mi milyen sorsra jutunk, ha most kirepülünk a nyílt tenger fölé? Adok tíz percet, és hidd el, nem lesz, aki segíteni tudna rajtuk, mert mind a tengerben végezzük - kezdte finoman Halvér. - Ki akarsz tenni minket ennek? Ki akarod tenni Viharbogarat is a veszélynek?

Asztrid a fejét ingatva pillantott sárkányára, aki épp annyira akart felszállni erről a helyről, mint ő. Viszont a többieknek igazuk van. Életveszélyes lenne.

- Akkor mit javasolsz, mit tegyünk? - tette végül karba a kezeit.

Halvér vett egy nagy levegőt.

- Csak azt mondom, hogy megvárjuk, míg egy kicsit enyhül a szél, és utána elindulunk megkeresni őket. Nem lehetnek messze, és van egy óriási szerencsénk - tette hozzá, mikor kinyitotta a táskáját, és elővett egy összehajtogatott papírdarabot, amit széthajtott, és Bütyök szélárnyékában szemügyre vette. - Nem csak Hablaty hozott magával térképet - lengette meg a papírt.

- De Hablaty azt mondta, ez a hely nincs rajta még a térképen... - értetlenkedett Takonypóc.

- Óh, dehogynem. Csak nem úgy, ahogy gondoljátok.

Erre persze mind összenéztek, s szinte egyszerre megvonták a vállukat. Ebből senki egy szót sem értett.

- Jaj, ugyan srácok, ez nagyon egyszerű - emelte égre a tekintetét Halvér, majd ismét fürkészni kezdte a lerajzolt szigetcsoportokat, majd megtalálta azt a csomópontot, ami a legközelebbi jelölt hely volt a jelenlegi tartózkodási helyükhöz. - Aha... - motyogott félig magában - szóval itt ez a félkör alakú, sűrű szigetcsoport - mutatta a kis csapatnak, akik ismét összenéztek.

- És ez hogy segít rajtunk? - tette csípőre a kezét Takonypóc, de Asztrid leintette.

- Ami ennél is fontosabb kérdés: hogy segít ez Hablatyékon?

- Ha nem szólnátok közbe folyton, talán el tudnám mondani - jött a csípős válasz a nagydarab fiútól, aki már hozzá volt szokva, hogy az ilyen kérdésekre mindig neki kell megtalálni a válaszokat, de már kezdte idegesíteni, hogy valaki folyton beszélt, ezért mindig újból kellett kezdenie a gondolatmenetét.

Erre mindenki vett egy nagy levegőt, hogy visszafojtsák az eddig szavakba öntött idegességet, majd tekintetükkel jelezték Halvérnek, hogy folytassa a mondandóját.

- Na szóval, itt van ez a félkör alakú szigetcsoport - mutatta Halvér a  térképen. - Ha minden igaz, akkor ami nem látszik, az a szigetcsoport másik fele, azaz ahol éppen állunk. Itt még számtalan kis sziget lehet, amik mind csak az előnyeink, hiszen ha lezuhantak, akkor erős a gyanúm, hogy ezek egyikére zuhantak, vagy valamelyik közelébe, és szinte biztos, hogy mostanra már a szárazföldön vannak. Viszont van itt egy bökkenő.

- Mindig van bökkenő - forgatta a szemét Takonypóc, de hamar meghúzta magát, amikor meglátta Asztrid gyilkos tekintetét, ami azt üzente, hogy kitekeri a nyakát, ha nem hallgat el most rögtön.

- Szóval az a bökkenő, hogy a szigetcsoport másik fele hemzseg a Suttogó Haláloktól, és szerintem itt sem más a helyzet - fejezte be a mondatot a nagydarab fiú.

Igen, így már mindjárt más a helyzet. Asztrid elszántan felszegte a fejét, majd nem törődve a már csillapodott havazással, felpattant sárkánya hátára.

- Sietnünk kell, de nagyon.

***

Talán már egy egész órája keresték a főnök fiát, és sárkányát, akik úgy eltűntek, mint Füstlehelő a ködben. Idő közben két csapatra bomlottak, s míg az ikrek Takonypóccal a keleti oldal felé indultak, addig Halvér és Asztrid mentek nyugatra, nyomukban Suhanóval, aki időnként eltűnt, majd újra megjelent mellettük. Ő is kereste őket, sárkányhívást is nem egyet eleresztett, hogy jelezzen fajtársának. De sosem jött rá válasz.

- Talán nem voltunk elég alaposak - kezdte Halvér.

- Mire gondolsz? - ráncolta a szemöldökét Asztrid, mikor már vagy ötödszörre suhantak el a rájuk kiosztott szigetek közül a legnagyobbik felett.

- Mindössze azt mondom, hogy jobban át kéne nézni a szigeteket. Szerintem szálljunk le, és próbáljuk meg úgy. Nincs már más ötletem.

Asztrid belátta, hogy Halvérnek igaza lehet. Eddig arra alapoztak, hogy egy fekete Éjfúriát egy piros farokszárnnyal messziről kiszúrnak a hófödte szigeteken. Ám ott voltak az erdők, amiken keresztül nem biztos, hogy ez olyan egyszerű, mint aminek hangzik.

A vikinglány végül megkérte siklóját, hogy ereszkedjenek, s landoljanak a szigeten, az egyik nagyobb nyílt területen. Asztrid azonnal leugrott Viharbogár hátáról, s a nyereg oldaltáskájából előkapott egy vékony, kendőszerű ruhadarabot, amit magára tekert, így kevésbé fázott. Aztán fogta magát, s gyalog elindult. 

Vagy fél órát gyalogoltak így. Asztridot nem érdekelte a hideg, nem érdekelte a közel térdig érő hó, ő így is haladt tovább. A fejébe vette, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem találja őket. Halvér is ott igyekezett mellette, s nem egyszer hasra esett, s Asztrid a helyett, hogy kinevette volna, odaszaladt, és felsegítette, majd mentek tovább. A nagydarab fiúban már kevésbé élt a remény, hogy Hablaty és Fogatlan előkerülnének. Egyre jobban félt, hogy egyiküket se látják soha többé.

Asztrid nem is a lába elé figyelt, hanem a közeli, ritkás fenyőerdőt kémlelte, mikor felhúzott a kezére egy vastagabb kesztyűt, amit szintén a táskájából kapart elő.

Aztán egyszer csak, amikor már a nyolcadik hókupac mellett haladtak el, Asztrid rálépett valamire, ami megreccsent. Először azt hitte, jégre lépett, s mindjárt landol a jeges vízben, ám amikor elkapta onnan a lábát, akkor látta, hogy... valami pirosra lépett rá.

- Halvér! - kiáltotta a fiúnak, ahogy azonnal letérdelt, s odébb söpörte a havat a pirosas valamiről. Beigazolódott a gyanúja. Egy percen belül előkerült a hó alól Fogatlan elfagyott, piros farokszárnya. - Fogatlan... Fogatlan!

- Jóságos Odin, mi a... - motyogta a nagydarab fiú, aki elsőre fel se fogta, hogy mit lát.

- Ne ácsorogj ott Halvér, hanem segíts! - kiabált rá Asztrid, amikor előkotorta Fogatlan jobboldali farokszárnyát is. - Itt van a hó alatt, ki kell szabadítanunk! Segítsetek már! - szólt rá a sárkányokra is, majd a Fogatlant rejtő hókupac másik oldalára szaladt, ahol a fejét sejtette, s ismét elkezdett ásni.

Vagy tíz perces elkeseredett küzdelem után sikerült megtalálni a fekete sárkányt a hó alatt, amiben Bütyök és Viharbogár is segített, szárnyukkal odébb kotorva a havat.

- Fogatlan! - kezdte megrémülve Asztrid, ahogy odamászott a fejéhez, amit hamar kiszabadított a hó alól, s bal kezéről lehúzta a kesztyűt, aztán szabad tenyerét az Éjfúria nyakához nyomta. Még lélegzett, még vert a szíve.

- Hadd nézzem csak - szaladt oda a fejéhez Halvér is, aki ugyan ezt tette, bár ő sokkal több következtetést tudott levonni, mint a lány. - Te jóságos Thor, hiszen szörnyen kihűlt!

- Felhasználta a belső tüzét... - motyogott Asztrid, amikor meglátta, hogy a sárkány maga köré csavarta a szárnyait... Túlzottan jellegzetes póz volt ahhoz, hogy ne vegye észre. Asztrid előkaparta a szárnya szélét, s elkezdte felemelni, ami egyedül nagyon nehéz művelet volt, mégis sikerült. Fogatlan Hablatyot a mancsai közt tartotta, óvva így mindentől, még az esetleges suttogó halálok elől is elrejtve. A hidegtől védte, de közben ő maga is kihűlt.

Asztridot egyre jobban elfogta a félelem, viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy azonnal odamásszon, s Fogatlan mancsait nagy nehezen lefejve a fiúról, magához húzza a sárkánylovast. Hablatyot az ölébe fektette, s azonnal megvizsgálta az életjeleit. Ő is lélegzett, de a kezei szinte teljesen elfagytak.

- Asztrid, azonnal védett helyre kell vinni őket, vagy lemondhatunk róluk.

- Tudom - bólintott, aztán jobb ötlete híján pofozgatni kezdte Hablatyot. Semmi értelme nem volt, hiszen nem reagált. - A fenébe... Halvér, segíts őt felültetni Viharbogárra - ált elő egy újabb ötlettel.

Halvér egy szót sem szólt, egy pillanat alatt felemelte Hablatyot, s félig fekve ültette fel a Siklósárkány hátára. Addig Asztrid Fogatlanhoz szaladt, s most őt kezdte pofozgatni.

- Ez az előbb se jött be - kezdte volna a nagydarab fiú, aki Bütyök nyeregtáskájából elővett egy közel takaró méretű sálat, amivel körbetekerte Hablatyot.

Ám mire ezt kimondta, Fogatlan már felmordult, s kicsit rossz néven vette, hogy az arcát ütögetik, de nem kapott oda. Felismerte Asztrid hangját, ezért nyitogatni kezdte a szemeit.

- Ébredj Fogatlan, gyerünk... - bíztatta Asztrid, ahogy egy kicsit megemelte a fejét, ezzel is segítve neki, hogy éberebb legyen. Úgy tűnt, Fogatlan meg se próbál felkelni, elég kótyagos volt hozzá a tekintete, de amikor megérezte, hogy mancsai közt nincs senki, szinte úgy ugrott fel, mint akit felrántottak, s kétségbeesetten keresni kezdte maga körül Hablatyot a hóban, amíg meg nem látta Viharbogár hátán.

- Rendben, eddig megvolnánk. Most jön a nehezebbik rész.

***

Asztrid nagy terve az volt, hogy Halvért visszaküldte előkeríteni a csapatot, amíg ő és sárkánya valahogy eljuttatják Hablatyot és Fogatlant egy szél- és hóesésvédett helyre, lehetőség szerint egy barlangba, s a többi sárkánylovas majd azon a környéken fogja keresni őket.

A gondok ott kezdődtek, hogy Halvér és Bütyök alig tudtak felszállni, hiszen ismét havazni kezdett, amivel jött a csípős, és veszélyes szél is, ami nem csak a havat, de a Gronkelt is megpörgette a levegőben...

Asztrid végignézte, amíg eltűnnek a kavargó hóban, majd az eszméletlen Hablatyra, végül a két sárkányra nézett, akik közül az egyik már eleve vitt egy segítésre szorulót, a másik pedig úgy vacogott, hogy alig állt a lábán. Mégis, nem volt más megoldás, mint azonnal elindulni, ha nem akarnak itt és most megfagyni, vagy benevezni hókupacnak, mint az előbb Fogatlanék.

Nehezen tudtak csak elindulni, s így sem haladtak valami gyorsan. Viharbogár vitte Hablatyot a hátán, jobb szárnyával pedig Asztridot védte a hófúvástól, így javítva a látási viszonyain, s e mellett a lány nem egyszer kapaszkodott belé. Bal szárnyával pedig szinte Fogatlant tartotta, aki már majd' megfagyott, alig tudott lépni a hóban, ezét sárkánytársa megpróbálta vezetni, nem csak védeni a természeti erőktől.

- Remélem tudod - kezdte Asztrid, ahogy próbált Fogatlanra nézni -,  hogy hatalmas szerencsétek volt, hogy megtaláltunk. Pontosabban inkább mondanám véletlennek. Egy sikeres véletlennek - magyarázta, ahogy ismét megkapaszkodott siklója szárnyában, mikor komolyan megbotlott valamiben, de nem csak ő, hanem Viharbogár is. Ez úttal Fogatlan támasztotta meg, s nagyon kevés kellett hozzá, hogy mindhárman a hóban végezzék.

- Arra Vihar! Gyorsan! - mutatott a lány egy nem annyira meredek domb felé, aminek tetejénél emelkedtek ki a sziget sziklás hegyei. - Ahol hegy van, ott barlang is.

Igaza lett. Húsz perces elkeseredett küzdelem után felértek a dombon, ahol Asztrid egyszer hasra is vágódott, az előző hóréteg ugyanis jegesre fagyott, tehát csúszott. A lány felsértette a tenyerét, de nem érdekelte, csak ment tovább, ahogy tudott.

Még tíz perc kellett ahhoz, hogy a hóviharban megtalálják a remélt barlangot, s mind azonnal besiettek oda. Asztrid, amint Siklója lefeküdt mellette, szinte ölbe vette Hablatyot, s nagyon óvatosan a földre fektette, aztán kiszaladt a barlangból, és a legközelebbi fáról letördelgetett annyi száraz ágat, amennyit csak tudott, majd visszasietve azokat egy kupacba rakta, Viharbogár pedig tábortüzet csinált egy apró lánggal. Asztrid azonnal magához húzta Hablatyot, s a létező összes sálat és kendőt rátekerte, mindemellett a lehető legközelebb ült vele a tűzhöz.

A Sikló pedig lángjával felmelegítette a talajt, s odavezette Fogatlant, aki már tényleg alig tudott járni, s miután finoman a földre nyomta, ismételten betakarta szárnyával, hogy segítsen neki visszanyerni belső tüzét. Az Éjfúria még vacogott jó darabig, mire sikerült valamelyest megnyugodnia, s kimerülten lehunyta a szemét.

- Most már nem lesz semmi baj, biztonságban vagyunk - bizonygatta Asztrid, aki már kevésbé fázott, s közben megfogta Hablaty kezét, és folyamatosan mozgatta elfagyott ujjait, hogy egy kicsit felmelegítse. Most látszott igazán az arcán az aggódás, mikor csak a sárkányok voltak a szemtanúk.

***

Órák teltek el így. A vikinglány kezdett komolyan félni, hiszen Halvérnek se híre, se hamva nem volt még, ahogy a csapatuknak sem, sőt, Suhanó se volt sehol.

Asztrid végül Hablattyal együtt odakúszott a sárkányokhoz, s odafészkelte magát Fogatlan mancsai közé, aki amint meglátta a tenyerén a sebet, rögtön nyalogatni kezdte. Hát persze, gondolta, hiszen az Éjfúria nyála gyógyító hatású.

- Köszönöm - nézett fel hálás szemekkel a fekete sárkányra, aki erre arcon nyalta, majd fejét Viharbogárnak döntve egyenletesen szuszogott. Lassan kezdte minimálisan visszanyerni az erejét.

Ekkor viszont zaj ütötte meg a fülüket. Fogatlan felkapta a fejét, ahogy sárkánytársa is, és mindketten egyszerre pattantak fel, és szagoltak a levegőbe. Asztrid már ekkor tudta, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Mi az srácok? - kérdezte halkan.

Nyilván nem kapott választ, a két hüllő mereven bámult maga elé, néha apró mozdulatokat tettek a fejükkel. Valami volt ott, ami nem tetszett nekik, nagyon nem tetszett nekik. Fogatlan a füleit mozgatta, s egyre csak szűkült a pupillája.

Valami nincs rendben, gondolta Asztrid. Épp, hogy ez végigfutott az agyán, megütötte a fülét egy halk morajlás. nem lehetett megmondani melyik irányból, szinte olyan volt, mintha az összes fal ezt árasztotta volna.

Suttogó halálok!

Úgy bizony. Asztrid levegőt se vett, s a barlang bejárata előtt egy kicsivel kirobbant a földből egy ezertüskés, hihetetlenül rusnya suttogó halál, és visítva vetette magát a barlangba. Viharbogár ezt azonban nem hagyta, rikácsolt egyet, kitárta szárnyait, s egyetlen lángcsóvával visszatántorodásra kényszerítette a förmedvényt.

Asztrid lefektette Hablatyot a tűz mellé, majd felpattant, hogy segíthessen sárkányának, aki viszont nem várta be, helyette kirohant a hóviharba, s vad harcba keveredett a Suttogó Halállal. Ekkor megjelent még egy tüskés támadó, s mikor Fogatlan rohant volna, hogy segítsen a Siklónak, az orra előtt omlasztották rájuk a barlang bejáratát, így az Éjfúria és a két viking bent ragadtak.

- NE! Vihar! Viharbogár! - kiáltozott kétségbeesetten a vikinglány, ahogy a hó- és sziklatorlaszhoz szaladt, és Fogatlannal együtt próbáltak kitörni onnan, ami viszont esélytelen volt. Asztrid egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Fogatlan egyik mancsával felkapja őt a derekánál fogva, Hablatyot pedig a grabancánál emelte fel a szájával, s a barlang másik felébe szaladt, mikor a barlang teteje felől betört hozzájuk egy újabb Suttogó.

Fogatlan a fal mellé fektette Hablatyot, s letette mellé Asztridot, majd védelmezően kitárta szárnyait és a támadó sárkányra morgott, kimutatva apró, de veszélyes fogait.

Asztrid persze tudta, hogy hiába harcias énje, nem tudna segíteni Fogatlannak, épp ezért csak magához ölelte Hablatyot, és rimánkodott, hogy az Éjfúria sikerrel járjon.

Ám nagy meglepetésére, nem lett harc. Ugyanis mielőtt a tüskés nekiugorhatott volna az Éjfúriának, az elüvöltötte magát, amivel nem csak megzavarta, de pontos képet kapott a barlang szerkezetéről. Fejét a fal felé fordította, ami megállapításai szerint vékony volt, s ez által ez maradt az egyetlen menekülési út innen. Tudta, hogy még csak egyet tud lőni, ami amúgy sem hatna a Suttogó ellen, így a fal felé fordult, szárnyával a földre nyomta a két vikinget, s egyetlen plazmalövéssel leomlasztotta a sziklát.

Mire Asztrid felfogta volna, hogy mi történt, Fogatlan a mancsai közé kapta őt Hablattyal együtt, majd kiugrott a barlangból az általa robbantott kijáraton, ahová a suttogó nem követte, hiszen idő közben előbújtak a napsugarak is.

A terv tökéletes - lett volna, ha Fogatlan számol azzal is, ami a falon túl volt.

Szakadék. Mély szakadék, sziklás talajjal.

Asztrid rémülten felsikoltott, mikor reménytelen csapkodás közepette a sárkánnyal együtt zuhanni kezdett. Nem, nem érhet így véget... Motyogta magában a lány.

Az ötlet hirtelen jött számára is. Míg Fogatlan minden erejével próbált a levegőben maradni, Asztrid belekapaszkodott a nyeregbe, és feljebb tornázta magát, így kézzel elérte a váltót a farokszárnyhoz, amiről lecsúszott a keze, s majdnem kizuhant a sárkány mancsai közül, csak egy hajszálon múlott, hogy az újra megtámassza a hátát, s mikor látta, hogy mire készül, még segített is neki. Tudta, hogy nincs más mód, hogy megmeneküljenek.

Asztrid nagy küzdelmek árán tudta csak kinyitni a farokszárnyat, hiszen a váltó is beragadt a fagytól, de végül Fogatlan képes volt a levegőben maradni, s nagy ívben megkerülni a hegyet. Kormányozni nem tudta magát, hiszen Asztrid ebből a helyzetből nem tudott többet állítani rajta, s mikor meglátta, hogy így is a föld felé tartanak, máris igyekezett ismét váltani, de Fogatlan ezt már nem hagyta.

- Mit művelsz?! Túl gyorsan zuhanunk! - kiabálta a lány, s többet nem is tudott mondani, hiszen ekkor elsötétedett körülötte minden, ahogy Fogatlan maga köré csavarta szárnyait, s így csapódtak a hóba, több métert csúszva, mire megálltak.

Csend lett.

Hamarosan...

Sziasztok!

Huh, hát nem is tudom, hol kezdjem. Meg se merem nézni, hogy mióta nem volt új rész, de mentségemre szóljon, hogy vasárnap volt a szalagavatóm (és nem, nem estem el a magassarkúban :D) amire hetekig készültünk, folyamatosan táncpróbák voltak, és örültem hogy élek, mikor minden nap hazaértem. DE nem feledkeztem el a kis történetemről, természetesen folytatom, és számításaim szerint még néhány nap, és felrakom a következő részt.
Remélem nem adtátok fel a reményt, hogy "áh, ennek már vége",mert itt vagyok, és nem hagyom abba a sztorit. :D

(Igen, én is így nézhettem ki a szalagavatón, az osztálytánc alatt :D)

Ádázok és Fúriák - 8. fejezet

Sziasztok!

Húha, hát azt se tudom, hol kezdjem... Most jöhetne az a mondat, hogy "inkább hallgassak és ide a fejezettel!", de előtte még szólnék pár szót...
Nos, mint látjátok, elkezdődött utolsó gimis évem, ami elég brutálisra sikerült.... Ha nem nyolc órám van, akkor délutáni keringőpróbám, vagy dolgozatírás, ami sosem engedte, hogy a nyugodtan átgondoljam a történet eseményeit, és írjak, azért csak nagy néha nyitottam meg a "Troublemaker egg 2." névre hallgató dokumentumot, de nagy nehezen befejeztem az új fejezetet, és most nem is húzom tovább a szót:
- komi, komi, komi, tudom követelőzős vagyok, meg még kések is, de komi, légyszi :33-

8. fejezet:

Belső tűz

Hablaty egy kis szikla tetején ült, és dobálta a kavicsokat a tengerbe. Már vagy egy órája mást se csinált. Egyszerűen úgy érezte, elment a kedve még az élettől is. Nem tudta felfogni, hogy az a sárkány a karjai közt halt meg, hogy a keze vörös lett a vérétől, hogy az utolsó dolog, amit látott, az Hablaty arca volt. Nem tudta megmenteni. Nem tehetett semmit, csak végignézte a halálát... egy Éjfúriának. Egy nőstény Éjfúriának, akinek lehet, hogy családja, fiókái voltak... Egyszer megfordult a fejében, hogy elindul megkeresni, hátha a sárkánynak voltak kicsinyei, de végül lebeszélte magát erről. Ha voltak is itt Éjfúria fiókák, vagy elpusztultak a harcban, vagy egy ádáz hajó egyik ketrecében ülnek.

Szívében egyre nőtt a gyűlölet az ádázok, és legfőképpen Dagur iránt. Először Fogatlan, aztán Suhanó, most a nőstény és lehet, hogy egy egész Éjfúria horda... Hogy lehet valaki ilyen szívtelen? Hogy ölhet, kínozhat sárkányokat? Ráadásul ezek a lények többet érnek, mint egy ember, mert képesek megbocsátani, és önzetlenül segíteni... Nem várják el a jutalmat, csupán a szeretetet. És neki mindez saját tapasztalat. Dagur hogy nem látja ezeket a jeleket? Hiszen annyiszor álltak már egymással szemben, hogy nem tűnt fel neki az, ami közte és Fogatlan között van? Vagy talán pont ezt a köteléket irigyli, ezért gyilkol?

Fogatlan, mint aki megérezte, hogy Hablaty túlságosan elmerült a gondolataiban, most odasietett lovasához és hamar lefeküdt mellé, fejét a fiúnak dörgölve.

- Szia pajti, hát te? - nézett rá kedvesen Hablaty, ahogy kizökkent az elmélkedésből. Fogatlan a maga módján válaszolt neki, amivel mosolyt csalt a fiú arcára. Pont ez volt a szándéka. - Ezek szerint nagyon magam alatt voltam, ugye?

Fogatlan bólintott.

- Nagyszerű...

Sárkánya megvonta a szárnyait, majd megint nekidörgölte a fejét. Hablatynak már az is megfordult a fejében, hogy Fogatlan talán ismerhette ezt az Éjfúriát. Lehet, hogy ők voltak a régi csapata? Lehet, hogy ez volt az otthona a Vörös Halál előtt? Lehet, hogy köztük van a családja? És ha Dagur elfogta őket?

- Fogatlan, te... Neked ez volt az otthonod? - nézett hátra a szinte porig égett erdőre. Előre félt a választól, attól, hogy lehet, a lelkébe gázolt legjobb barátjának. Fogatlan viszont határozottan a fejét rázta, s lovasának ezzel hatalmas kő esett le a szívéről. - És... Akkor ezt a sárkányt sem ismerted, igaz?

Újabb fejingatás következett.

- Rendben, pajti - ölelte meg sárkánya fejét Hablaty, ahogy feltört belőle egy megkönnyebbült sóhaj, majd felkelt a szikláról.

Nem ülhet itt egész nap magába roskadva. Hiszen az ádáz flotta talán már rég visszaért az Ádáz-szigetre. Ők pedig itt ücsörögnek, és nem történik semmi, csak megy az idő. Sürgősen vissza kell érniük Hibbantra, megállítani az ádázokat, majd megkeresni a csata elől elmenekült sárkányokat. Hablaty fejében már kész volt a terv, mire visszaért a többiekhez, akik a parton vertek tábort, s halat sütögettek a tábortűznél, s csak keveset beszélgettek. A Sárkányakadémia Vezetőjének megjelenésére azonban mind felkapták a fejüket, s várakozón pillantottak rá.

- Srácok, tudom, hogy nagyon rossz a helyzet. Mégis... Szeretnék kérni tőletek valamit. Nem kötelezhetem, mert életveszélyes, ezért szánom kérésnek. - kezdte Hablaty.

- Te most viccelsz velünk? - vonta fel a szemöldökét Asztrid. - Ebben már mind nyakig benne vagyunk, nem most fogunk meghátrálni.

A lány szavaira mindenki némán bólogatott.

Hablaty felsóhajtott.

- Rendben. De előre szólok, hogy...

- Hogy veszélyes lesz. - fejezte be helyette Takonypóc, meglepő módon mosolyogva, mint aki egy betanult szöveget mond.

- És vakmerő - toldotta meg Asztrid.

- És őrült - lengette a kezeit drámaian Halvér.

- És király! - ugrott egyet ültében Fafej, ahogy a levegőbe bokszolt.

Hablaty ámulattal nézett végig a barátain. Úgy ismerik már az terveit, mint a rosszpénzt. Tudják, hogy az ötletei elvetemültek, őrültek, veszélyesek, kockázatosak, de mindig kisül belőle valami, és nem mellesleg ők vikingek, akik élnek-halnak a veszélyért.

***

Miután Hablaty felvázolta a tervet a társainak, mind hamar szedelőzködni kezdtek, hogy elinduljanak Hibbantra, mielőtt besötétedne. Eloltották a tábortüzet, összeszedték a táskáikat, visszahívták az idő közben halászni ment sárkányokat, s miután mindjükre ráadták a nyerget hamar a hátukra pattantak, s Hablaty kérésére tettek még egy tiszteletkört a sziget felett, az elesett sárkányok emlékére, és hogy Suhanó még láthassa egyszer az otthonát.

A gazdátlan sárkány elhúzta a száját, ahogy végigjáratta tekintetét a megsemmisült szigeten. Fájt neki így látnia, már hogyne fájt volna, bárki összetörne, ha lerombolják az otthonát. Suhanó végül felszegte a fejét, és délre fordult, úgy, mint egy hete, mikor sérülten menekült Hibbantra. Most azonban más hajtotta előre, nem a segítség tudata, hanem hogy bosszút állhat azokon, akik tönkretették az életét és feldúlták az otthonát.

***

A hazaút eleinte unalmasan telt, azonban fél óra elteltével kezdett elvadulni az időjárás, nem kedvezve a sárkányok repülésének. Úgy tíz percig még nagyjából tűrhetően egy vonalban voltak képesek repülni, aztán egy-két durvább széllökés kimondottan veszélyes helyzetbe sodorta őket. Hiszen a nagyobb szárnyú, könnyebb testű Éjfúriákat jobban dobálta a szél, aminek az lett a következménye, hogy a következő levegőáramlat szó szerint megpördítette Fogatlant, és kis híján nekirepítette Viharbogárnak, ha Asztrid nem reagált volna időben, így épp, hogy elkerülték az ütközést.

- Na, még egy ilyen, és komoly bajok lesznek - jegyezte meg a vikinglány, ahogy féltőn Hablatyék felé nézett, akik alig tudtak egyenesben maradni, és ekkor még meg sem említettük a félfarkú Éjfúria mű farokszárnyának mozgását, amit néha olyan szinten kicsavart a szél, hogy Fogatlan komolyan megingott, és félő volt, hogy a bőr nem fogja sokáig bírni az oldalirányú terhelést.

- Tudom, Asztrid! - felelte idegesen Hablaty, akinek szinte hallani lehetett, ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek, annyira gondolkozott, hogy mihez kezdjenek. Maga elé nézett, ahol egy hatalmas szürke felhőt látott kavarogni, s már azonnal tudta, hogy annak az előszelét érzik, s ha belerepülnek, a helyzet sokkal rosszabb lesz. Végül a mellett döntött, hogy kerülőt tesznek. - Mindenki forduljon keletnek, most! - állított egyet a farokszányon, ami elsőre nem is akart megmozdulni, s Hablaty egy perc után tudta csak működésre bírni.

Így, hogy kelete tartottak - Hablaty nem merte nyugat felé vezetni a csapatot, hiszen akkor vészesen közel kerültek volna az Ádáz-szigethez, amire még nem voltak felkészülve -, a szél szemből érte őket, ami szintén nem volt a legjobb, de még mindig kevésbé terhelte a szerkezetet Fogatlan farkán, mint amikor oldalról kapta a széllökéseket.

Hablaty fáradtan nyújtózott egyet, majd elővette a füzetét, benne a térképpel. Ujját végighúzta a Hibbant és az eredeti úticéljuk légvonalán, majd megpróbálta megállapítani, hogy hol tértek le az útról. Nem volt a legegyszerűbb behatárolni, hiszen az ujja lefutott a térképről, ahogy kereste a jelenlegi tartózkodási helyüket.

- Na klassz... - morogta az orra alá, s csak ekkor tűnt fel neki, hogy vízcseppek jelentek meg a térképen... - Mi a... - emelte meg a fejét.

Hamarosan mindnyájuk arcába csapott a vizes hó, ami a felettük lévő felhőből hullott, s néhány perc múlva a latyakot felcserélte az igazi hó, ami néhány erős széllökéssel vágódott az arcukba.

- És még klasszabb... - forgatta a szemét Hablaty, ahogy összehúzta magán a mellényét, s a többieken is látszott, hogy elkezdtek fagyoskodni.

Mivel nem akartak viking-jégszobrokká válni a magas égben, kicsit megszaporázták sárkányuk röptét, a szél ellenére is, abban reménykedve, hogy talán hamarabb átérnek a felhő alatt.

Öreg hiba volt.

Nem véletlenül repültek lassabban szeles időben, hiszen nem csak Fogatlant tudja megpördíteni a szél, de egy kegyetlenebb időjárás még Kampót, vagy Viharbogarat is kitéríti az útjából. Ennek az előjelei már most látszottak, hiszen mindenki alatt imbolyogni kezdett a sárkánya, hiszen ahogy haladtak előre, az időjárás egyre csak eldurvult, s valódi hóviharrá magasodott a hószállingózás.

- Hablaty, le kell szállnunk! - kiabált előre kétségbeesetten Asztrid, hiszen alig tudott Siklója hátán maradni.

- Tudom, de nem látok semmit! - felelte Hablaty, ahogy próbált lefelé nézni, hátha meglát egy szigetet.

- Igen, te nem látsz! Na és Fogatlan? - adta az újabb ötletet Halvér, aki szintén nem ült valami biztosan Bütyök nyergében.

- Remek ötlet Halvér! - kiáltott vissza Hablaty, majd sárkányához fordult, akinek megsimogatta a fejét. Látta rajta, hogy nagyon küzd a fennmaradásért, ő viszont már nem érezte ujjaival Fogatlan pikkelyeit, keze annyira elfagyott. - Pajti, hallottad Halvért és Asztridot, nézzük meg mi van előttünk - kérte.

Fogatlan erre nagy levegőt vett, majd elordította magát, s a lila plazma azonnal elárulta neki, hogy merre járnak épp. Még talán egy szigetet is sejtett valahol, enyhén jobbra tőlük... Tekintetét abba az irányba fordította, s néhány morgással tudatta legjobb barátjával, hogy mit talált.

Hablaty válaszul megint megsimogatta a fejét, majd hátrafordult a nyeregben.

- Srácok, találtunk valamit, és most a legjobb lenne ha... Áh! - de a mondatot nem tudta befejezni. Teljesen váratlanul érte a sárkányt, és lovasát is egy kósza, de nagyon erős légáramlat, ami megint megpördítette őket, s fékezhetetlenül az ellentétes irányba csavarta a röptüket, egyenesen a csapat felé.

Most nem lehetett elkerülni az ütközést, s  Fogatlan először Kampónak, majd Viharbogárnak csapódott neki, s hiába próbálta meg mindkét sárkány megtartani, hogy ne forogjon tovább, az Éjfúria a következő pillanatban zuhanni kezdett, a kiáltozó barátjával együtt.

Senki nem indult utánuk, mert senki nem tudott. Kampó, hátán Takonypóccal összeütközött a cipzárháttal, Viharbogár Asztriddal pedig Halvért és Bütyköt találták el és Suhanó sem maradt sértetlenül.

Bár egyikük sem zuhant le, nem tudtak a főnök fia és sárkánya után menni, hiszen mire feleszméltek, azok már eltűntek a hóviharban...

***

- Fogatlaaan! - kiabált kétségbeesve Hablaty, amikor elhagyta a nyerget, persze nem önszántából. Fogalma sem volt, hogy milyen messze lehetnek a háborgó tengertől, de már rossz jelnek tartotta, hogy barátját sehol sem látja. El nem repült, hiszen nem képes rá, de nem is zuhanhatott le előtte. Pár pillanatig járhatott ezen az esze, mikor érezte, hogy valami nekimegy, és megragadja a karját. Fogatlan fél manccsal elkapta Hablatyot, hogy legalább ne szakadjanak el egymástól újra. Lovasa hamar belekapaszkodott a mancsába, majd valahogy megragadta a nyereg pántját, és azon volt, hogy visszaszenvedje magát barátja hátára.

Ám amikor látta, hogy nincs annyi ideje, félig a nyeregben ülve, pontosabban csak az oldalába kapaszkodva, vaslábával kifeszítette a piros farokszárnyat, így felrántva magukat, elkerülve a jeges fürdőt, ami várta őket odalent. A szél viszont továbbra is ostorozta őket kíméletlenül, s Hablaty egyszerűen képtelen volt felszállni barátja hátára, főleg, hogy ismét pörögni kezdtek a helytelen súlyelosztásból fakadóan.

A helyzet menthetetlen volt.

Hablaty már látta, hogy képtelenség épen és egy darabban kikerülni ebből a helyzetből, de mindent megtett, hogy legalább valamennyire elkerüljék a biztos halált. Hatalmas szerencséje volt, hogy rendelkezett egy olyan adottsággal, miszerint képes volt még vészhelyzetben is ép ésszel gondolkozni, s eszébe jutott, hogy Fogatlan érzett egy szigetet a környéken.

- Fogatlan, a sziget! A szigetre még eljutunk! - mondta ki a lehető legérthetőbben és lényegre törőbben ezt a pár szót.

Fogatlan rájött mire céloz Hablaty, s azonnal irányba fordult, már amennyire tudott. S oldalra dőlve indult meg egy bizonyos irányba. Útjából sokszor kitérítette a hó- és szélvihar, viszont tekintetében ott ült az elszántság, hogy bármi áron eljuttatja a szilárd talajra Hablatyot.

A jeges égiháború azonban nem így vélte. A hó lassan lerakódott, majd odafagyott a fém farokszárnyra, ezzel használhatatlanná téve. Ez az Éjfúria lovasnak is feltűnt, mikor hiába rángatta bal lábát, a kallantyú bizony nem mozdult, így mivel félig volt csak kitárva a piros bőrdarab-pótló, Fogatlan azzal, hogy kitárta a jobb oldalát, saját magával szúrt ki, ugyanis megpördült a saját tengelye körül, s ha ez még nem volna elég: vészesen ereszkedni kezdett, a sziget viszont még messze volt ahhoz, hogy leszállhassanak. A szigetet, amit igazából csak sejtettek, hogy ott van, szirtek szegélyeztek, amik még a földrésztől külön, a tengerből emelkedtek ki, mint egy vár védőfala. Épp e felé a fal felé tartott a zuhanó sárkány és kétségbeesett gazdája.

Fogatlan látta, hogy elkerülhetetlen az ütközés, ezért hamar három plazmabombát lőtt a kemény sziklának, ami omladozott ugyan, de még mindig az útjukban állt. Fogatlan arcán látszott a düh, és a pillanatnyi elkeseredettség, ahogy lőtt még két plazmabombát, amik viszont már könnyűszerrel lebontották előttük a sziklát. A sárkánynak nem volt ínyére, hogy lövedékei nagy részét felhasználta, hiszen mindössze csak hatot tudott tüzelni, utána órák kellettek, mire helyreállt a belső tüze, ami biztosította a tűzokádást és a fagytűrő testhőjét. A kegyetlen hóviharban pedig valahogy meg kell védenie Hablatyot a halálra fagyástól, de ez nem fog menni, ha nem marad egy minimális belső tüze sem.

Ekkor sikerrel átszáguldottak ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még egy sziklafal állt, s csak utána látták, hogy pont a szirtek és a sziget között fognak érkezni... a jeges vízbe.

A legrosszabb az volt az egészben, hogy Fogatlan a szárnyai közé akarta zárni lovasát, hogy védje a vízbe csapódás pillanatában, viszont egy újabb széllökés következtében rossz irányba fordultak, Hablaty pedig végleg lefordult a hátáról, s kiáltás kíséretében zuhant a jéghideg habok közé... Fogatlan pedig utána, egyenesen ráesve, amivel még lejjebb lökte barátját  a vízben.

Hablaty levegőért kapkodott, ahogy minden erejével azon volt, hogy a felszínre jusson. A jeges víz összeszorította mellkasát, lefagyasztotta karjait és lábait, amik egyre kevésbé akartak engedelmeskedni. Meg is fulladt volna, három méterrel a vízfelszín alatt ha Fogatlan nem úszott volna alá, ezzel a hátára kapva, s úgy bukkanva ki a vízből. Felszállni viszont nem tudott, így tempósan úszni kezdett egy irányba, egyenesen a sziget partjai felé.

Lovasa vacogott a hátán, ahogy lassan felemelte a fejét, s megnyugodott egy kicsit, mikor meglátta, hogy a szárazföld egyre közeledik feléjük.

 - Fo-fo-fo-fogatlan... Me-me-megfagyok... - motyogta lila ajkakkal a fiú, s csak abban reménykedett, hogy élve eljutnak a szilárd talajig. Idő közben többször is átcsapott a fejük felett egy-egy hullám, ami csak rontott a helyzeten, hiszen Hablatyot egyre többször érte a jéghideg víz.

Fogatlan megszaporázta magát, hogy minél hamarabb érjen partot, ami végül sikerült is, s hamar kiszaladt a vízből, s meg se állt az erdőig, ami a sziget egészét borította. Ott aztán finoman lecsúsztatta Hablatyot a hátáról, aki így háttal dőlt egy fa törzsének, majd sárkánya elszaladt, s hozott néhány faágat, amit az emberektől eltanulva egy kupacba dobált, s utolsó plazmalövésével tábortüzet készített Hablatynak, aki azonnal közelebb mászott a tűzköz, s elkezdte melengetni kezeit.

- Kösz pajti - remegte Hablaty, mikor odakúszott a félfarkú Éjfúriához, s hálásan megsimogatta a fejét. - Na ezt nevezem életmentésnek. És milyen gyorsan tanulsz. - pillantott vissza a tűzre. Fogatlan csak megvonta a szárnyait, jelezve, hogy neki teljesen természetes, hogy segítsen Hablatyon. Hiszen annyi mindent köszönhette egymásnak, hogy felsorolni is sok lenne.

A sárkányon ekkor azonban átfutott egy kellemetlen borzongás. Utolsó plazmalövése ott pattogott tűz formájában az orruk előtt, ami egyet jelentett azzal, hogy az Éjfúria belső tüze igencsak fogytán volt, ami a testhője rendes fenntartására sem volt már elég. Fogatlan fázott.

***

Hablaty nem ült öt percnél többet a tűz mellett, hiszen amit rájött, hogy most már sárkánya is épp annyira fázik, mint ő, úgy döntött, keresniük kell egy fedezéket, hogy egyikük se fagyjon meg.

Mindketten felpattantak, s a közel térdig érő hóban nekiindultak, hogy kerítsenek egy barlangot.

A vihar közben kegyetlenül eldurvult, s olyan hófúvás vette kezdetét, amitől mindössze néhány méterig lehetett ellátni magunk előtt, s ráadásul az egyensúlyozásban sem segített túl sokat, hogy nem lehetett tudni, szilárd talaj, vagy épp valami más van a hó alatt. Hablaty ezért többször is megbotlott, de nem szállt fel Fogatlan nyergébe, mert barátja csak így tudta takarni szárnyával a tomboló időjárás ellen, ami ugyan nem ért sokat, de legalább lépésben tudtak haladni.

Előre bárki megmondta volna, hogy nem fognak messze jutni. A sárkánylovas teljesen át volt ázva, ruhája szinte átfagyott, így nem kellett hozzá sok, hogy végül erőtlenül térdre essen. Úgy érezte, nem tud tovább menni, képtelen elszenvedni magát egy barlangig.

- Jaj Fogatlan, annyira sajnálom... - motyogta megbánóan legjobb barátjának, aki hasonló tekintettel nézett vissza rá. Neki se volt már elég ereje, hogy tovább menjen, hiszen kezdett teljesen átfagyni ő is.

Hablaty lassan lehajtotta a fejét, ahogy átkarolta magát. Érezte, hogy feje egyre nehezebb, karjai és lábai már átfagytak, meg sem mozdultak, arca is szinte megdermedni látszott. Hát így ér véget ez az utazás? Halálra fagynak egy ismeretlen szigeten?...

Fogatlan végső megoldásként az oldalára feküdt, s szárnyaival, mancsaival, magához húzta, ölelte Hablatyot. Fekete denevérszárnyai alatt a lovasa teljesen eltűnt. Érezte, ahogy legjobb barátját gyöngéden a mellkasához szorította, hogy mintha egy jégdarab feküdne a mancsai között. Védelmező ösztöne azonban erősebb volt bármi másnál.

Maradék belső tüzét arra áldozta, hogy felmelegítse szárnyai belső részét s mancsait (a sárkányok ugyanis képesek külön-külön felmelegíteni testrészeiket), hogy Hablatyot megóvja a halálra fagyástól.

Saját élete megóvására azonban már nem hagyott semmit. Csak remélte, hogy kitart addig, míg valaki rájuk talál, amire ilyen hóviharban vajmi kevés esély volt...

Ádázok és Fúriák - 7.fejezet

Sziasztok!
Jó későn (és mindezt két értelemben) hoztam nektek az új részt, így a nyári szünet végére, és ha minden jól megy, a suli előtt jön még a 8. fejezet is, hiszen ezzel is nagyon sokat csúsztam.
Oh, és egy kis érdekesség: nekem nagy valószínűséggel ez volt az utolsó sulis nyári szünetem, ugyanis szeptembertől 12.-be megyek, azaz utolsó gimis évemet kezdem :) Nem tudom, hogy év közben hogy rakom fel a részeket, hiszen érettségiév lesz, amire nagyon kell majd készülnöm, de megteszek mindent, hogy abban a kevés szabadidőmben tudjam írni a folytatásokat, és NEM fogom félbehagyni emiatt a történetet, mielőtt valaki megijedne. :)
De nem is hablatyolok (:'D) tovább, kezdődjön a kaland :D

7. fejezet:

Egy halott sárkány dala

- Na banda, készen vagyunk? Minden megvan? - nézett társaira Hablaty.

Miután szétterjedt a hír, hogy a főnök elengedte őket a nagy kalandra, a kis csapat tagjai alig tudtak aludni - egyrészt, mert még éjjel összepakoltak mindent, amire szükségük lehet, másrészt pedig hol idegeskedtek, hol izgatottak voltak. E kettő között nem lehetett dönteni, hiszen egy újabb utazás előtt álltak, viszont nem lehetett tudni, hogy pontosan mit fognak találni az út végén. 

Hablaty kérdésére bólogatás volt a felelet, s az ifjú vikingek egymás után sárkányhátra szálltak. Ám mielőtt kilőhettek volna az ég felé, megjelent közöttük Suhanó.

- Ő meg mit keres itt? - kérdezte azonnal Asztrid, a sárkányra mutatva. - Nem arról volt szó, hogy még pihennie kell?

- Tudom, de ragaszkodott hozzá - vonta meg a vállát Hablaty. Egyetértett Asztriddal, de nem tehetett mást. Ezen a reggelen vagy két óráig a sárkánnyal veszekedett, aki nem volt hajlandó visszamenni a karámba, makacsul követte a fiú minden lépését. Nagyon, de nagyon velük akart menni, és nem tágított attól, amit a fejébe vett.

- Hát... - kezdte Halvér a kezét tördelve - nem hiszem, hogy még elég erős lenne ahhoz, hogy kibírjon egy ilyen hosszú utat, sőt, az igazság az, hogy én még Fogatlanban sem vagyok biztos...

Mielőtt bárki is válaszolhatott volna erre, Suhanó és Fogatlan egyszerre vágtak sértődött fejet, s makacsul kihúzták magukat.

- Azt hiszem a vita ezzel eldöntve - tette fel a kezeit Hablaty, majd felszállt sárkánya hátára. Táskájából elővette a füzetét, s megnézte a térképet, amin idő közben jelölte a szigetet, ahová tartottak. Vetett rá még egy pillantást, majd elpakolta, s megsimogatta Fogatlan fejét - Rendben pajti, induljunk.

***

Több órás repülés után sem Hablaty, sem Fogatlan nem tudta visszatartani az egyszerre feltörő ásítást. Már nagyon régóta repültek, ennek tetejébe még a köd is leszállt, így alig láttak el néhány méterig, s maguk mögött hagyták azt a szigetet is, ahol először látták Suhanót, s ahonnan üldözni kezdték. A sárkány most is ott repült mellettük, Fogatlannal egyvonalban, s meglepő módon az ő arcán nem látszott a fáradtságnak akár csak a morzsája sem. Ellentétben a többi sárkánnyal, kimondottan jól bírta az utat, mindenféle sebhely ellenére is.

Hablaty vetett egy pillantást a mögötte repülő csapatra, s beigazolódott a gyanúja: fáradnak. Rohamosan fáradnak. A szigetnek már itt kéne lennie, ha nem tértek le az útról, viszont előttük nem volt más, csak a kéklő tenger. Ha nem érkeznek meg hamarosan, kénytelenek lesznek keresni egy pihenőhelyet, mert nem akarta agyonhajtani a sárkányokat, főleg nem Fogatlant, akin már látta, hogy egyre gyakrabban törölgeti a szemét. Elfáradt ő is. Halvérnek és az apjának igaza volt, nem bírja úgy az utat, mint eddig, hiszen ez az első ilyen hosszú útja a sérülése után, nem is csoda, hogy kezd elfogyni az ereje. Nem fogja megkockáztatni, hogy lezuhanjon. Már épp intett volna a csapatnak, hogy forduljanak keletre, ahol tőlük nem messze egy kisebb sziklacsoport emelkedett ki a vízből a térkép szerint, mikor Suhanó hirtelen levált a csapattól.

- Mi a... - kezdett volna rácsodálkozni Hablaty, mikor váratlanul az összes sárkány Suhanó után fordult. Hát igen, ez nagyon is várható volt, annyira jellemző...

- Na jó, most tegyek úgy, mint aki meglepődik ezen, vagy kezdjek neki rögtön a  reklamálásnak? - morogta Takonypóc, ahogy már meg se próbálta megfékezni sárkányát, hiszen tudta: úgyis arra megy, amerre ő akar.

Hablaty a szemét forgatta.

- A bajkeverés és balhézás helyett inkább azon törd a fejed, hogy vajon Kampó mekkora utat bír még ki, mielőtt teljesen kifáradna? - kezdte csípősen.

- Hah, csak utánad Hablaty, mert nem az én sárkányom kezdett el ereszkedni a semmi közepén... - felelte, úgy "mellesleg" megjegyezve azt a tényt, hogy Fogatlan tényleg egyre egyeletlenebbül csapkodott, s valóban süllyedni kezdett.

- Fogatlan? Pajti, mi a baj, rosszul vagy? - hajolt előre Hablaty, hogy a szemébe tudjon nézni. Egyre laposabbakat pislogott - Jaj ne... pajti ne csináld ezt, hallod? Maradj ébren, kérlek, ne most találd ki, hogy elájulsz vagy hasonlók, nem a legjobb időpont... - kezdte el bíztatni, nem sok eredménnyel.

Asztrid nem nézte tétlenül tovább a jelenetet, Viharbogárral hamar alájuk repültek, ha esetleg zuhanni kezdenének. Meglepő módon, Az ikrek és Cipzárhátuk pontosan ugyan ezt tették.

- A fenébe is, Suhanó, hová igyekszel? - morogta idegesen Hablaty, ahogy sárkánya fejét simogatta. Fogalma sem volt, hogy miként változtathatna most a helyzeten. Sebtében előkapta táskájából a füzetét, és széthajtotta belőle a térképet, amin látta, hogy réges-rég letértek a helyes útról, sőt, magáról a térképről is. Ötlete sem volt, hogy most mit csináljon. Még azt se mondhatja, hogy átszáll valaki mögé, hiszen legjobb barátja nem tud egyedül repülni. Most pedig nem elég, hogy minden jel szerint rosszul van, még súly is van a hátán. - Fogatlan, pajti, kérlek, bírd ki még egy kicsit... Csak egy kicsit...

Asztrid újra és újra felpillantott. Érezte, hogy Fogatlan még mindig süllyed, ahogy Viharbogár is ereszkedett vele.

- Hablaty, ebből nagy baj lesz! - figyelmeztette a fiút, ahogy az alattuk lévő sziklákra mutatott, amik egyre sűrűbben emelkedtek ki a vízből, s meredtek az ég felé, mint megannyi gyilkos dárda.

A fiú a fejét ingatta. Tudta, hogy veszélyes vizek felett repülhetnek, hiszen sem a köd, sem a sziklák nem voltak valami bíztatóak.

- Várjunk csak... - motyogta hirtelen Hablaty, ahogy kezdett összeállni a fejében egy elmélet. - Srácok ez nem akármilyen köd! Ez már a szigetvilág ködfala, és alattunk pedig...

- Szárazföld! - kiáltotta Halvér, a főnök fiának szavába vágva.

Igaza volt. Szinte váratlanul jöttek szembe az egyre magasabb sziklák, majd egy homokos tengerpart. Ami azt illeti, nem a legszebb sziget volt, a fák csupaszok voltak, mint a fejfák, zöld növényzetnek a part környékén semmi nyoma nem volt, csak a sziget belseje felé, már ameddig elláttak a ködtől.

Suhanó végre ereszkedni kezdett, mintha ide tartott volna. Mert így is volt. Hamar landolt a homokos parton, majd az égre tekintett, hogy bevárja a vészesen lelassult csapatot, akik csak azon voltak, hogy valahogy eljuttassák a félfarkú éjfúriát a szigetig.

Fogatlan keményen érkezett a földre, nem úgy, ahogy szokott. Leszállt, s néhány lépés után elterült a homokban.

- Jó ég... - rémült meg Asztrid, ahogy hamar leugrott Siklója hátáról és Halvérrel együtt Fogatlanhoz szaladt, mikor Hablaty már rég ott térdelt mellette.

A féllábú fiú azonnal felemelte sárkánya fejét, hogy a szemébe nézhessen, s elkezdte vizsgálni. Hamar megnyugodott, mikor csak a kimerültség jeleit látta rajta, semmi többet.

- Oké srácok, semmi baj, csak egy kicsit elfáradt. - nyugtatta meg a többieket, miközben Asztridtól átvett egy halat, amit hamar meg is etetett Fogatlannal, remélve, hogy egy kicsit új erőre kap majd tőle.

Míg a csapat nagy része az Éjfúriával volt elfoglalva, addig Takonypóc és Fafej a szigetet kémelték. Gyanúsan nagy volt a csend. Suhanó, aki ott ült tőlük nem messze, s mereven nézte a puszta, szürke tájat, halkan nyüszíteni kezdett.

- Nahát, olyan mintha a sziklából lennének a fák is, meg minden - jegyezte meg Fafej, ahogy a feketés-szürkés csonka erdőt nézte.

- Ez nem szikla... - ment közelebb az erdőhöz Takonypóc, ahogy letérdelt és végighúzta a tenyerét a fekete talajon, ami ezer darabban végigpergett az ujjain, s szállt, mint a tollpihe. - Ez hamu... Ez az erdő leégett.

***

Miután a két fiú visszament a tengerparton maradt csapathoz, Suhanó továbbra sem mozdult, csak egyhelyben ült és bámulta a szomorú tájat.

- Hablaty - lépett a főnök fia mellé Takonypóc, ahogy Fafejjel együtt leült az idő közben gyújtott tábortűz mellé. - Azt hiszem, ezt látnod kéne - mutatott az erdő felé az enyhén nagydarab fiú.

- Mit találtatok? - kérdezett vissza a Sárkányiskola Vezetője, ahogy lassan simogatta éledező sárkánya homlokát, akinek feje az ölében feküdt.

- Hát ez az, hogy mi sem értjük - folytatta a Jorgerson fiú - Az erdő azért ilyen fekete és kopár, mert szerintem az egész leégett. A talaj hamuból van, a fák teljesen elkorhadtak... Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, de valahogy sárkányszaga van a dolognak.

- Jól gondolod - szólt közbe Halvér. - Nem volt akkora szárazság mostanában, hogy egy véletlen folytán kitörjön az erdőtűz.

- De akkor mi történt? - tárta szét a karjait tanácstalanul Asztrid. - Sárkányháború? - találgatott hasraütésszerűen.

- Olyasmi... - bólintott keserűen Hablaty.

A lány ezen teljesen ledöbbent

- De... Én ezt nem gondoltam komolyan...

- Viszont valószínű erről van szó. Nem tudok mi mást elképzelni. - nézett a féllábú az erdő felé, ahol Suhanó még mindig szoborszerűen ült.

Mindenki követte a tekintetét, s végül Kőfej tette szóvá a dolgot.

- Neki meg mi baja?

Hablaty nem válaszolt azonnal. Eszébe jutott, hogy mi van, ha Suhanó nem is arról a szigetről menekült el, ahol a tojást találták? Mi van, ha valójában ez az otthona, és azért égett le az erdő, mert az ádázok ezt a helyet támadták meg? Végül is, mi másért nézné ilyen kétségbeesetten ezt az üres erdőt? Ha csak egy puszta sárkányösztön lenne, már mind a hat tűzokádó üveges tekintettel bámulná a helyet, de nem teszik.

- Egész végig rosszul gondoltuk - szólalt meg végül Hablaty, mire Fogatlan is felemelte a fejét, így barátja fel tudott állni mellőle. - Suhanó nem ott élt, ahová engem vitt és ahol a tojást találtuk... Az is egy fészkelő hely volt, nem egy lakott sziget. Ez az a hely, ahonnan ő jött és ezt a szigetet rohanták le az ádázok. - jelentette ki magabiztosan. Tudta, hogy igaza van, hiszen minden jel erre utalt. - Szedjétek össze a cuccotokat, szétnézünk! Hátha maradt még itt valaki, aki segítségre szorul.

***

Fél óra múlva a csapat összeszedte magát, s felkészültek arra, hogy felderítsék a helyet. Hablaty épp azon volt, hogy kisebb csapatokra ossza fel őket, amihez rögtön kiderült, hogy kevesen vannak. Így mindössze annyi történt, hogy Halvért beosztotta Takonypóc mellé, akiket a sziget déli oldala felé küldött, az ikreket a sziget északi oldalának átvizsgálásával bízott meg, ő maga pedig kijelentette, hogy keletre indul.

- Hé, hé, hé, és én? - méltatlankodott Asztrid.

- Asztrid - térdelt le mellé - kérlek te maradj itt Fogatlannal és Viharbogárral. Először is azért, mert szeretném, ha a sárkányom összeszedné magát indulásig, másodszor pedig, figyelnie kell valakinek a tengert is, mert ha itt betoppannak az ádázok, nekünk végünk, ahogy a sárkányainknak is.

A lány vonakodva bár, de bólintott.

Hablaty megértőn a vállára tette a kezét, majd Fogatlanhoz guggolt.

- Szedd össze magad pajti, hallod? - nézett a szemébe aggódón, mire Fogatlan megnyalta az arcát. - Nemsokára visszajövök, addig maradj itt Asztriddal és Viharbogárral.

Fogatlan vonakodva bár, de bólintott. Gyűlölte, mikor Hablaty nem volt a szeme előtt, főleg mikor ki tudja, hogy mi lehet abban az erdőben, de ez úttal nem ellenkezhetett.

Hablaty megsimogatta a fejét, majd miután a csapat felszállt, s mindenki a rá szabott irányba indult, a fiú Suhanó mellé lépkedett, és megsimogatta a nyakát.

- Suhanó, mondd csak, eljönnél velem? Körülnézünk egy kicsit, hátha tudnánk még segíteni itt valakin. - a sárkány erre válaszként félig lefeküdt, s intett Hablatynak a fejével, hogy szálljon fel a hátára.

A fiú azonnal feltornázta magát rá, és megpróbált megkapaszkodni, amiről már az első pillanatban tudta, hogy nem lesz egy egyszerű feladat. Suhanó a levegőbe szimatolt, s szinte abban a minutumban felszállt, s Hablaty megdöbbent kiáltása közepette elindult, de persze nem arra, amerre a fiú kérte, természetesen arra, amerre ő akart.

Hablaty pedig jobb ötlete híján hagyta neki, meg is lepődött, hogy a sárkány ennyire céltudatosan indult el, s csak akkor fordult le majdnem a hátáról, mikor Suhanó felüvöltött. Nem véletlenül. A sárkánysikolyt meghallotta Böff és Töff, Kampó, és Bütyök is, akik mind követni kezdték a hangot, s hallatszottak a válaszok is, amiket visszakiáltottak.

- Mi a fene folyik itt, Suhanó?! - kérdezte Hablaty, enyhén kétségbeesve.

A sárkány felmordult, aztán ereszkedni kezdett, s hangtalanul lépett a hamuba, majd gyalog folytatta útját. Hablaty egy szót sem tudott szólni már. Ahogy látta a leégett erdőt, szinte hallotta a harc zaját a fülében, ahogy az ádázok, vagy maguk a sárkányok felgyújtják ezt a helyet.

Ahogy egyre haladtak befelé, kezdett egy-két, még félig-meddig ép növény feltűnni, s zölden rikítottak a szürkeségben. Hablaty utólag már azt kívánta, bár ne nézett volna körül. A fekete és szürke hamut és a fákat sötétvörös foltok tarkították... Sárkány, s talán ember vér. Elhagyott fegyverek, sisakok. Az már teljesen biztos volt, hogy itt szörnyű háború volt, nem is olyan régen. A fiú egy kicsit előre hajolt, s nyugtatón megsimogatta Suhanó fejét. Tudta, hogy mit érezhet most. Hiszen elpusztították az otthonát.

Egyszer csak aztán hangokra lettek figyelmesek. Léptek? De ki járkál itt? Ember egyáltalán? Vagy sárkány? A szigetről valaki? Vagy csak a banda egyik tagja? De mind párban vannak, már hallanák a beszédhangot...

Hablaty lassan leszállt Suhanó hátáról, s a sárkánnyal együtt lelapult a földre. Bármi is kóborol erre, nem kéne, hogy előbb észrevegye őket, jobb hát elrejtőzni.

A fiú akkor riadt halálra, és sikoltott fel majdnem, mikor valami elkezdett szuszogni közvetlen a bal füle mellett, mikor Suhanó egyértelműen a jobb oldalán feküdt. Mire kiderült, hogy Fogatlan ártatlan szemei fürkészik és nem egy fenevadé, Hablaty már közel járt ahhoz, hogy elkáromkodja magát. Néhány másodperccel később Asztrid kúszott elő Fogatlan mögött, akit Viharbogár követett. Mind a hárman követték Hablatyék földre lapulós taktikáját.

- Ti meg mit kerestek itt? A parton kellett volna maradnotok! - sutyorogta Hablaty, annyira halkan, hogy szinte csak tátogott, ahogy Fogatlanon keresztül, pontosabban az orra előtt pillantott át, hogy Asztridhoz szóljon.

- Hidd el, nem az én ötletem volt követni titeket! - suttogta vissza a lány, ahogy egyik kezével Fogatlanra, a másikkal meg Viharbogárra mutatott, mire a két sárkány ártatlan szemekkel összenézett.

Hablaty a szemét forgatta. Remek... Ez egyre jobb és jobb...

Ekkor újra felhangzott a léptek zaja, mire mind az öten elhallgattak és mereven nézték az előttük megmaradt zöldes-szürkés növényzetet. Valami van ott. Valami nagy... Valami, ami nehézkesen jár, hiszen idáig hallatszódott, hogy húzza az egyik lábát. Tehát sérült. És aki sérült, az nem fog támadni.

Hablaty talán kicsit túl bátran állt fel, amin az összes sárkány és Asztrid is ledöbbent. "Elment az eszed?", mind így néztek rá. El hát, az már rég.

Végül csak vállat volt, majd elindult a hang felé. Fogatlan a szemét forgatva követte. Ha megint valami őrültségre készül, legalább ott legyen mellette.

Néhány lépés után azonban mindketten lehajoltak, mikor hallották, hogy az a valami rálép egy faágra, nem is olyan messze tőlük, majd egy hangos puffanás következett. Nagy valószínűséggel elesett.

- Gyertek! - intett hátra Asztridnak és a két sárkánynak.

Mind az öten kimasíroztak a tisztásra, ahonnan a zajt hallották.

Szíven ütötte őket, amit találtak.

Egy újabb Éjfúria volt az, aki az oldalára borulva nehezen lélegezve épp lehunyta a szemeit. Nem egy seb tarkította a testét, s mindegyiken látszott, hogy próbálta őket gyógyítani a nyálával, de nem sokat ért el vele. Most fogyott el az ereje életben maradni.

- Ne... Ne! - rohant oda hozzá Hablaty, mikor látta, hogy a sárkány készül feladni a harcot. Gondolkodás nélkül az orrára tette a kezét, s másodpercek alatt felmérte a helyzetet. Komoly sérülései voltak, amikkel valahogy húzta eddig, Hablaty sem tudta, hogyan. Ez a sárkány viszont kisebb volt, mint Fogatlan vagy Suhanó... Hablaty hamar megvizsgálta Asztrid segítségével és egyszerre szólaltak meg.

- Ő... nőstény...

A felismeréstől meglepett arccal egymásra néztek, majd tekintetüket újra az Éjfúriára emelték. Nem is vették észre, hogy idő közben megérkezett hozzájuk a csapat többi tagja és mind döbbenten figyelték a jelenetet. Egyikük sem tudott hozzászólni, hiszen tudták: annak a sárkánynak már csak percei vannak hátra.

- Jaj ne... - motyogta Hablaty, ahogy ő is rádöbbent erre a tényre. Nem... Nem engedheti, hogy ez megtörténjen... - Asztrid, Halvér, segítsetek! Hozzatok kötést, gyógynövényeket és egy kést!

A két említett csak állt és nézett egymásra. tudták, hogy mire ők visszaérnek, ez a sárkány már halott lesz.

- Hablaty... - kezdte finoman Asztrid.

- Nem! Ki se mondd! Meg tudjuk menteni! Siessetek már! - intett neki kétségbeesetten, ahogy a sárkány egyik felszaladt sebét fogta, amitől már a könyökéig véres volt a keze, de nem érdekelte.

- Hablaty, rajta már nem tudunk segíteni...

- Dehogynem, csak siessetek, siessetek már...

Hablaty eddig bírta idegekkel és könnyezni kezdett, ahogy felemelte a sárkány fejét, aki hálásan nézett vissza rá. Tudta, hogy segíteni akart rajta. Megérezte a jóságot a szívében. Nyugodt, fog nélküli mosoly szökött az arcára, ahogy Hablatyra nézett, ezzel tudatva vele, hogy elfogadta a sorsát.

- Ne, kérlek ne... Ne add fel még, könyörgöm... - kezdett sírni a fiú, ahogy a nőstény Éjfúria fejét simogatta. Nem tudta elfogadni azt a tényt, hogy nem tud rajta segíteni.

Fogatlan szemében ekkor láttak először könnycseppet. Sajnálta a fajtársát, és bántotta a tudat, hogy Hablatyot sírni látja, hogy ennyire elkeseredett... Lassan lefeküdt legjobb barátja mögé, s fejét a nőstény feje alá tolta, ezzel kicsit megemelve azt, ezzel is próbálta őt megnyugtatni, éreztetni vele, hogy nincs egyedül.

A nőstény még egyszer hálásan rápillantott Hablatyra, mielőtt végleg lehunyta volna a szemeit.

- Ne... Ne, kérlek! - rázta meg egy kicsit Hablaty, de már nem reagált. - Könyörgök ne! Ne add fel! Ne add fel, hallod?! Ne add fel... - kezdett el zokogni Hablaty, ahogy a véres tenyerére nézett, majd ráborult a sárkányra.

Nem tudta elhinni, hogy ez történt...